Pápay Aranka : MESÉL A MÚLT — Karcsi és Aranka 12.

 

Amikor úgy érzed, most mindent elértem, kisütött a Nap felettem, sikeres vagyok, boldog vagyok, csak nekem sikerült, mindenkinél jobban nekem… én, én… — akkor állj meg. Ne így tovább!

A Nap mindenkié, a siker bárkié lehet és nem vagy jobb, mint más.

 

A gyönyörű hajasbabának senki nem tudott ellenállni, látszólag megtört, de el nem olvadt a jég Papa szívén, mert Karcsi életének sikerei ellenséges érzelmeket is gerjesztettek. Az önállósodását eleve nem tudta megbocsátani az apja, minden baj okozója ki más, mint a felesége, és ezt a rosszallást kicsit átültette a család más tagjaiba is. A lányokkal, különösen Kismariskával a testvéri mellett mindig baráti érzésük is volt egymás iránt, Arankához meg kiskoruktól bizalmas barátság fűzte.

Ki tudja, miért hűlt ki ez a kapcsolat. Mintha valami rivalizálás kezdődött volna, amikor Karcsinak sikerült kiharcolnia a boldogságát Arancival, a lánytestvérek érzelmei felett pedig az apai szigor döntött.

Mindhármuk mellől, a huszonegy éves Ilikével sem kivételezve, elüldözte Papa — ahogy ők érezték — szívük választottját. Beletörődtek? Lehet ebbe beletörődni? Engedelmeskedtek… ami bennük lezajlott, az mindegyiknél mást váltott ki. Elsősorban Mariska, a kényszerített, új társ mellett mintha meg akarta volna mutatni — kicsi irigységtől tüzelve? —, hogy ő ért el többet, mint a bátyjuk.

1937 júniusában megtartották a nagyszabású, dupla esküvőt. Mariska és Bözsike fejébe verte apjuk, hogy magasabb társadalmi réteg tagjai lettek, ami őket egyáltalán nem kárpótolta elvesztett szerelmükért, nem is úgy értékeltek, legfeljebb a szülők és barátaik. Tiszthelyettes férjeikkel új állomáshelyükre költöztek, idegenbe, családtól, szeretteiktől, mindenkitől távolt, kicsit csalódottan, mégis várakozástól fűtve.

Az esküvőre természetesen meghívták az ifjabb Pápay házaspárt és Jenőfiéket, de a családhoz tartozás még mindig felszínes maradt.

— A látszat kedvéért… papa, kérlek! — szólt Mama manipuláló figyelmeztetése.

A csoportképről sem maradhatott le a menyük, álljon csak a „szülei” mellett hátul, a felső sorban, ott legalább nem látszik a pocakja (nyolcadik hónapban volt!). Karcsi Jóskával az utolsó percig az asztalokat rendezte, amikor szólították őket a fotózásra, és közölték, ott fenn ő már nem fér el a padon állók közt Aranka mellett, álljon csak gyorsan Ómama mögé. Így aztán ahányszor kezébe vette Aranka azt a képet; ő Róza mama és Poórék között, férje meg a családdal… kicsit elhomályosult a szeme.   

A következő év elején Mariska kislányt, pár hónappal később Bözsike kisfiút szült.

Az ozorai búcsúra érkezett haza először Mariska, az akkor öt hónapos Marikával. Kisaranka addigra már elmúlt egyéves és mindenki kedvencévé vált, még Róza mamáé is, pedig ő a kisebb-nagyobb gyerekekhez annyit értett, mint valami dísztárgyhoz, amit olyan helyen kell tartani, ahonnét nem eshet senki nyakába.

A kis „pintes-üvegből” kigömbölyödött, göndörfürtös, huncutszemű kis örökmozgó lett, minden nap új szót tanult meg, büszke apja meggyőződése szerint a világ legszebb és legokosabb emberpalántája az ő pici lánykája.

— Tekintetes asszony kérem, a méltóságos asszonyék megérkeztek — szavalta az érezhetően betanított szöveget a néhány napra alkalmazott cselédlány —, a naccságos mama üzeni — magyarázta. — Meg még aztat is üzenik, hogy magikat is szíveslátással elvárják a bucsui ebédre… két órakor… nemtom, mér’ nem délre — vonta meg a vállát.  

Az üzenet tárgyára nem is annyira figyelt fel a lány mögé épp megérkező Karcsi, annál inkább a rangsort felállító titulusokra. A „méltóságos” húga, „naccságos” anyja és az ő, mögéjük minősített, „tekintetes” felesége nem a lány szótárából jöttek elő.

— Köszönjük — válaszolt Aranka, közben nem az üzenethozóra, hanem férjére emelte meglepett arcát.

— Mondd meg… — kezdte az vészjósló hangon, de neje tiltást jelentő kézmozdulatára mégsem az elinduló mondattal üzent. — Mondd, hogy ott leszünk —, meg sem várta, hogy hangtávolságon kívül érjen a távozó hírvivő. — Tényleg el akarsz menni oda, ahol folyton meg akarnak alázni?

— Talán épp békülni szeretnének. Ismerheted a mamát. Csak elvakítja az öröm, meg a büszkeség, hogy a marosvásárhelyi őrsparancsnok várományosa a veje. Mariska a barátnőm, látni akarom a kislányát is… ő is a miénket.

— Azt hiszed, mindenki jó, mint te. Ne hidd, én sem vagyok az.

~.~

— Megengeded, méltóságos nővérem, hogy egy falusi tekintetes megöleljen?

— Mit hülyéskedik ez itt? — nézett körbe értetlenül az így megszólított Mariska.

— Ezekre tanítottátok be a cselédet, nem?

— A Mama… — kapcsolt a húga, aztán kis csend után nevetett, bocsánatot kérő tekintettel.

A folytatás kevésbé igazodott a Papa merev, Mama rangkórságos távolságtartásához, mert lányuk vágyott már a régen látott testvére és barátnője szeretetére, és bár Karcsiban benne maradt a tüske, örültek egymásnak. Kisarankán azonnal azt a hasonlóságot fedezte fel Mariska, amit a saját gyermekén hiába keresett. Marikát látva azt sem lehetett kimondani, hogy szép. Hosszú volt, csontos, vézna, sírása erőtlen.

— Nézd, milyen soványka és talán Domokos családjának a vonásai ezek… még a tiétek is jobban hasonlít rám — panaszolta szomorú-féltékenyen Arankának.

— Egy percig se aggódj, édesapám hetekig meg se merte nézni, annyira ijesztőnek látta, nem hitte, hogy életre való.

— Tényleg? — reménykedett Mariska.

— Meglátod, hamarosan elkezd ő is fejlődni, kigömbölyödik.

Az ebéd az etikett szerint, pontban két órakor került terítékre, még mielőtt tálalták volna a levest, Karcsi kiment a spájzba, behozott egy nagy rostát és a pólyás fölé borította.

— Ezt meg minek…?

— Hogy amíg eszünk, a macska el ne vigye a méltóságos kisasszonyt.

A botrány csak azért maradt el, mert senki más nem volt tanúja ennek az ízetlen tréfának, mint ők hárman, és az anyánál Aranka háborodott fel jobban.

— Szégyelld magad! — mondta csendesen és átölelte sírni kezdő barátnője vállát.

— Rendben van, egy:egy, de kár fölényeskedned — szipogta Mariska. — Én nem tehetek semmiről, te meg örülj, hogy boldog lehetsz.

Talán ez indította, vagy csak megerősítette, tovább vitte az egész életükre árnyékot vető „nagyon szeretem — nagyon nem szeretem” macska-egér játékot a két testvér között.

~.~

A tartóshullám, a hajsütővassal történő ondolálás mellett Karcsi lassacskán beszerezte a dauerolás kellékeit. Az első csodamasina a három lábon gurítható állványra szerelt elektromos készülék volt, belőle zsinórokon lógó, felfűthető csövekkel, amit a felcsavart vegyszeres folyadékkal átitatott haj gurigáira húztak. Így az áram közvetlenül a hajat melegítette. Hiába próbáltak minden csavarót alátéttel szigetelni, ez egy elég veszélyes alkalmatosság, gondos eljárással mégsem történt áramütés a Pápay üzletben.

Annyi hölgyvendég járt hozzá, hogy előjegyzéssel tudta csak fogadni őket.

Karcsi tervezte a fodrászat továbbfejlesztését, hallott már az új dauergépről, ami nem vezeti a villanyt a fejig. Zárható hőszigetelt dobozban fémrudakat, és a rajtuk sorakozó csipeszeket fűti fel az áram, amiket onnét leszedve, az előkészített hajra csíptettek. A hajfürtök tövére előbb két parafa lapocskából álló alátétet zártak, majd a dauervizes fürtöt felcsavarva, a gurigát ehhez erősítették, és minden csavarást befedtek sztaniolpapírral. Így a kellően felforrósított csipeszek nem égették el a hajat, nem engedték sütni a fejbőrt.

Osztottak-szoroztak, előbb mégis a fehér csővázas, sodronyos gyermekágyat rendelték meg Kisaranka első születésnapjára. Alig múlt huszonegy hónapos, ebben a szép fehér vaságyban aludt békésen, melynek oldalán fel-le húzható, világoskék, csomózott háló őrizte a leeséstől.

Egy szokásosan fárasztó napot követő éjszakán Aranka arra riadt fel, hogy kísérteties hangot hall erősödni, a páros ágy másik feléről.

„…susogj, susogj csak…” vált érthetővé pár szó, de az ismerős dallam fuldokló zokogásba fordult. Rémülten rázta meg a férje vállát, hogy a nyilvánvalóan rossz álomból felébressze. A spaletta résén beszűrődő fénynél azt látta, hogy Karcsi arca fénylik a könnyektől, karjait összefonva ringató mozdulatokkal szinte vergődik. Aztán felriad, rámered, majd kiugrik az ágyból, és a kiságyhoz szalad.                       

Pillanatokig figyelte kislánya nyugodt légzését, aztán lábait vonszolva ment vissza a dupla ágyhoz.

Valami rosszat álmodtál ugye?

Végtelennek tűnő idő után, unszolásra, vontatottan tudott csak megszólalni:

I-igen. A babakocsiban tologattam és lehajoltam, hogy magamhoz emeljem… Mire felegyenesedtem, egy szál rózsává változott a karomban. Énekeltem, és a rózsa közben szemlátomást elhervadt! Hiába ringattam, hiába énekeltem neki!

Nyugodj meg mondta kissé hideglelősen az anya , ez csak egy álom! Mert nagyon féltjük.

Pár hét múlva a borbélyüzletben kuncsaftot várva a kevés falusi előfizetők egyikeként olvasta az akkori napilapot. („Friss Újság” volt talán.)

A szobában betegen feküdt a kislány, mert magostól ette meg óvatlan pár perc alatt a csokorba kötött korai cseresznyét, amit a piacon valamelyik néni gyanútlan szeretettel a kezecskéjébe nyomott, megsimogatva a „kakastaréjos” fejecskét:

    „Uan angyalossan tuggya má mondanyi a nevit”. Mire Róza Mama bevásárolt, Cucika már az összekötött, zöld szárakat nyújtotta felé azzal, hogy:

Ez nem jó.

A többit persze, szépen egészben lenyelte. 

Ugyanazon a napon egy kötelező, valamilyen farba adott oltásra is vitte Aranka a többi anyukához hasonlóan a jóismerős orvosukhoz, aki Papa kártyapartnere volt, és az olvasókörben velük is gyakran találkoztak. Apja karján este megfordult ott ő is pár percre.

Aki olyan nagylány, hogy olvasókörbe jár, annak ez a kis szúrás meg se kottyanhat! nevetett rá bátorítóan a doktor bácsi, míg a jobb oldalába nyomta a sokszor használatos injekciós tűt.

Az estére belázasodott gyerek nem is keltett különösebb ijedelmet, hisz erre lehetett számítani a doktor bácsi szerint is. Hanem, amikor a láz makacsabbnak mutatta magát a szokottnál, akkor már kezdték komolyra venni.

Ekkor vallotta be Róza Mama, hogy mi történt a piacon.

Amikor aztán előbújtak bilikébe kopogva a fránya magocskák, mindenki fellélegzett.

Ettől volt hát olyan nagy beteg! bólogattak naivan, azonnali javulásra számítva.

Igen ám, de a láz nemhogy lement volna, inkább úgy felszökött, hogy majd’ szétrobbant a hőmérő, mindenki rémületére, beleértve az orvost is, aki mindent megpróbált, amit tudott mindhiába. Megkísérelte megnyugtatni a szülőket, de hogyan sikerült volna az, amikor nyilvánvalóan ő maga is kétségbe volt már esve. Hiszen teljesen erőtlenül hevert az ágyacskájában, mint egy rongybaba, az addigra mindenki által Cucikának becézett gyermek. Persze, azért reménykedve várták a gyógyulást, több mint egy hétig.

A kitartó, magas láztól ilyen gyenge magyarázta az orvos.

Ekkor talált Karcsi az újságban arra a tudósításra, hogy a Balaton környékén új, fertőző gyermekbénulás-járvány ütötte fel a fejét. A köpenyt se vetette le, újsággal a kezében szaladt át, a pár háznyira lévő orvosi rezidenciára Dr. Sommer Gyulához.

Ezek ugyanazok a tünetek! állapították meg közösen és együtt rohantak vissza. Az orvos végighúzta egy gombostű fejét a kislány talpán, mire kezével húzta el a tehetetlen lábát:

Ne vakacojjál, doktoj bácsi! szólt rá méltatlankodva.

Igen. Lebénult, de érzékeny. Mikor tud a kislánnyal Pestre utazni?

Ha kell, az első vonattal!

Csomagoljanak, én meg megyek a postára telefonálni és intézkedni.

Nemsokára egy orvos és egy kórház címével jött vissza. Leült még egyszer a kiságy szélére, megsimogatta a göndör fürtöket, és szokása szerint amit nagyon nem szeretett Cucika megcsippentette az állát és összekocogtatta a fogacskáit.

No, nagylány, el kell indulnod…

A szorongó szülőknek szavak nélkül is ugyanaz a baljós álom járt a fejükben.

 

Legutóbb szerkesztette - Pápay Aranka
Szerző Pápay Aranka 237 Írás
"Fának születtem. Állva élek. Nem voltam szeszélye a szélnek. Levél vagy? Azt kell megtanulni. Nem szabad, csak fölfelé hullni." /Szabó Éva/