Avi Ben Giora. : Imola 6.

 

 

Ha nehezen is, de sikerült mindkettejük számára helyet biztosítani. Ám a kinyitható tábori ágy mindenre jó, csak alvásra nem. Mindent megpróbáltak, hogy a két vasrudat, ami az ágy szétnyitása után nyomta a derekukat és a hátukat, valahogy kiiktassák. Még a hosszabb ideje itt lakók sem tudtak semmi praktikát kitalálni. Pokrócokkal próbálták bélelni az „alvó alkalamatlanságot”. Ám minduntalan, mint valami gyilok feszült a hátába a rajta fekvőnek.

— A szerzetesek is hasonlón alszanak — mondta egyikük. — Megmutatta nekem az egyik barát.

— És gondolod, hogy ők tudnak ezen aludni? — szólt közbe egy hang. — Szerintem azért tudnak olyan frissen menni a reggeli imára. Este meg direkt húzzák az időt, hogy minél később kerüljenek vízszintesbe.

Egy darabig még társalogtak egymással, de végül a fáradság győzedelmeskedett szinte minden lakón, és álomba merültek. Már hajnalodott, mikor lassan ébredezni kezdtek. Még szürke volt kint minden, ám lehetett látni a lassan felfelé kúszó Napot, hogy megkezdje égi útját, a Föld azon felén, ahol eddig sötétség honolt.

Mindenki ruhában aludt, így nem sokat kellett bíbelődni az öltözködéssel. Két ok miatt voltak kénytelenek erre: Először is a hideg miatt — noha már kezdett melegedni az idő —, másrészről csupán az egy helyiség volt, ahova el tudták helyezni az embereket. Vegyesen, nőket, gyerekeket, férfiakat. Szinte mindenki útra készen állt, azzal a pár holmival, amilyük megmaradt a szüntelen menekülések közepette. A lakók nagyobb része alig tartózkodott itt hosszabb ideje, mint két hónap. Valami miatt mindenhonnét tovább kellett állni. Az apátság hiába élvezett valamelyest védettséget, a razziák sokszor nem kímélték az itt élőket sem. Az apát hiába tiltakozott, ez vajmi keveset érdekelte az átvonuló csapatokat. Ha időben megneszeltek egy razziát, akkor a „lakók” egy részét kitelepítették különféle rejtekhelyekre. Ha elmúlt a veszély, valakik értesítették őket, hogy visszamehetnek. 

Mindenki félt. A két lány persze mindenkinél jobban szorongott. Számukra nagy volt a tét. Ha nem sikerül a sofőrt rávenni, hogy miattuk kerülőt tegyen, ki tudja, még mennyi ideig kell itt rostokolniuk. Már világosodott, amikor meghallották a busz köhögését, fújtatását, ahogy kapaszkodott felfelé a dombtetőre. Oldalán és tetején hatalmas vöröskereszt díszelgett. A sofőr leállította a ziháló motort, és elindult az épület felé.

— Jó reggelt! — üdvözölte a fogadására elősiető barátot, és a mögötte botladozó vöröskeresztes küldöttet. — Bajunk lesz a visszafelé vezető úton.

A vöröskeresztes nő akaratlan is összerezzent.

— Mi a baj már megint? Le vannak zárva az utak?

— Olyasmi. Győrbe még valahogy be tudtam menni, de a városparancsnok külön engedélye kellett ahhoz, hogy folytathassam az utamat idáig. Miután megmondtam nekik, hogy visszafelé is erre kívánok majd utazni, közölték, kerülnöm kell a Balaton felé Keszthelynek, csak úgy tudok eljutni Budapestre. Hiába hivatkoztam az üzemanyag beszerzési nehézségekre, hajthatatlanok voltak. Nem akkora kerülő az. Kilométerben majdnem annyi, mintha Győrnek mennék, nyugtatott meg egy magyarul is beszélő katona. Arra sokkal szabadabban tudok közlekedni. Nincsen arra nagy forgalom, és ritkábban fognak megállítani ellenőrzés miatt.

— Ez a rossz hír? — kérdezte a vöröskeresztes.— Minden rosszban van valami jó.

— Ezt hogy értsem?

— Tegnap érkezett két kislány Győrből, az apátságból. El kell jutniuk Keszthelyre. Egyiküknek a szülei arrafelé élnek. Pontosabban Kéthelyen.

— Hogy lehet két helyen élni? — vette viccesre a sofőr. — Vagy Keszthelyen élnek, és egy másik helyen szintén? Keszthelyig el tudom vinni őket, de nem tovább. Nincs annyi üzemanyagom, hogy még keresgéljek velük.

— Szó sincs ilyenről! Kéthely a település neve, de magának csak Keszthelyig kell elvinnie őket.

— Rendben van. Szóljon az embereknek, hogy lassan jöhetnek, és hozzák már a csomagjaikat is. Ha mindenki beszállt, azonnal indulunk. Délutánra Pesten kell lennem.

Már az ajtóban tolongott a jónép, amikor a vöröskeresztes megbízott visszaérkezett. Csak Marika és Imola ültek elfásultan az ágyukon.

— Jó hírem van nektek! — fordult a két árvához. — Keszthelyig velünk tudtok utazni. Onnét már ismét vagy gyalogolnotok kell, hacsak nem találtok járművet útközben, aki felvesz benneteket.

A két gyerek a nyakába ugrott és sírva köszönték a segítségét.

— Aztán ne feledjétek, hogyha végeztetek Kéthelyen, akkor mielőbb induljatok Budapestre, arra a címre, amit adtam nektek. Nagyon fontos a jövőtökkel kapcsolatban.

Lassan megtelt a busz, elindultak. Sümegig egyszer sem kellett megállniuk a szinte néptelen úton. Ha volt is ellenőrző pont, látva a vöröskeresztet, intettek, hogy mehetnek tovább. Sümegnél azonban már sokan várakoztak. A katonák minden járművet tüzetesen átnéztek. Nem mondták, hogy ki, vagy mi után kutakodnak, de ha bármi élelmiszerre, vagy terményre bukkantak, azt elkobozták minden indok nélkül. A várakozók többsége környékbeli gazda lehetett, mert kivétel nélkül lovas szekérrel várakoztak. Csupán a busz volt az egyetlen gépjármű. Hiába elégedetlenkedtek, tiltakoztak, semmit sem értek el vele. Sőt! Egy nagyhangút még meg is vertek, majd bekísértek a parancsnokságra.

A sofőr kinyitotta az ajtót az orosz katonának, és az őt kísérő civilnek. Az orosz valamit mondott a civilnek.

— Hova tartanak? — fordította a civil.

— Budapestre.

— Menetlevele van? — hangzott a következő kérdés.

A sofőr már nyújtotta is az okmányt. A katona belenézett, aztán olvasatlan nyújtotta is vissza. Nagy valószínűséggel nem tudta elolvasni a számára ismeretlen betűket, írásjeleket. De a nagy pecsét és a svájci címer láttán — mint akit nem érdekel a levél tartalma — adta vissza. Még mielőtt újból kérdezhetett volna, a vöröskeresztes kísérő szólt oda a tolmácsnak.

— Pannonhalmáról jövünk, az apátságból. Ezek az utasok menekültek, akiket Budapestre kell vinni egy otthonba, további gondoskodás végett.

A tolmács fordított, a katona mormogott még valamit, majd intett, hogy mehetnek tovább.

Csakhogy a nagy behemót busz nem akart újra indulni. Köhögött, krákogott, de valami miatt nem indult.

— A fene egye meg! — méltatlankodott a sofőr. — Más nem is hiányzott nekem. Innen tovább kellene jutni. Szállhatok le, ki tudja mi ment tönkre — szitkozódott hangosan.

Az orosz katona megfordult, és dühösen ráförmedt.

— Nem megy, kaput! — magyarázta kézzel-lábbal, a civil tolmács sietett a segítségére.

— Mi történt? Miért nem mennek tovább? Ne akadályozzák a forgalmat!

— Mennék én — vázolta a vezető —, de nem akar indulni. Nincs itt véletlenül valaki, aki ért a masinákhoz? Én csak vezetni tudom, de javítani nem.

Pár perc múlva a civil tolmács egy másik katonával tért vissza. Ám amíg a tolmács távol volt, az előző katona marcona szemekkel őrizte a lerobbant buszt, és utasait. Az újonnan érkezett katona kinyitotta a motorháztetőt. Hatalmas füst szállt fel. Behajolt a motortérbe, majd egy gumiszíjat lóbált a kezében.

— Mit mutogat, mit akar? — szólt oda a tolmácsnak ismét, hogy fordítson.

— Elszakadt ez a gumiszíj, emiatt nem indul a motor. Várjanak türelemmel, elmegy és próbál valami hasonlót hozni, hogy folytathassák útjukat.

Egy jó húsz perc is eltelhetett, mire visszaért. Szerszámokat is hozott, majd pár perc alatt be is szerelte az új alkatrészt. A busz köhögött, prüszkölt, de végre felbőgött a motor. A katona-szerelő, még mondott valamit útravalóul:

— Azt mondja, ne menjen gyorsan, mert esetleg ismét elszakadhat. A hűtővíz forrt fel, emiatt történt. Hoz majd vizet is, hogy utánatöltse a hiányzó mennyiséget.

Miután ismét útra készen álltak, a csoportot vezető nő, egy tábla valódi svájci csokoládét nyújtott át a katonának.

— Fordítsa le neki, hogy nagyon köszönjük a segítségét. Sajnos nincs módomban mással meghálálni. Ennyi az egész, amit adni tudok.

 

Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 10:55 :: Avi Ben Giora.
Szerző Avi Ben Giora. 453 Írás
A nevem nem pusztán művész név. Még csak nem is nick név vagy ragadvány. Ezt a nevet viselem immár több mint negyven éve, miután kivándoroltam. Azóta sok víz lefolyt itt a Dunán és Jordánon. Jó pár éve csatlakoztam a Hét Torony csapatához és azóta is itt tanyázok, rendszeresen.