6. Megszökni veszélyes
Szonkhor és társai a lovak szétkergetése után csakhamar utolérték Bolanékat, akik lányokkal az ölükben nem tudtak teljes sebességgel vágtázni. Ám ez előrevetette a jövőt is: üldözőik előbb-utóbb utolérik őket. Bolan megállította csapatát egy patak szélén tanácskozni, mialatt a lihegő lovak pótolták vízveszteségüket.
— Ha utolérnek, mi veszítünk, többen vannak. Szét kell szélednünk, hogy ne tudják, kit kövessenek. Találkozunk a pugu orduban a hegy túlsó oldalán, ott, ha kell, az ujgurok is segítségünkre sietnek. Emlékezzetek, milyen kedves fogadtatásban részesítettek.
— Ha szétválunk, akit utolérnek, annak vége.
— De a többiek megmenekülnek. Az úton indulunk tovább, ahol jöttünk. Időnként egy-egy pár beugrat a patakba, majd megfelelő, nem feltűnő helyen, lehetőleg erdő mellett, a túlsó oldalon kiugrat, s elválik a csoporttól. Ezután másik kettő teszi ugyanazt. Mire észreveszik a cselt, sokan egérutat nyertek, bottal üthetik a nyomukat. Erdőben meneküljetek, nehogy meglássanak a távolból. Utolsóknak a legjobb lovasok maradjanak az úton, akiknek nincs lány az ölükben. Ők megpróbálnak gyorsabbnak lenni üldözőinknél, bár rövidebb utakon, elébünk kerülhetnek.
— Rendben, mi maradunk a végére — mondta Szonkhor három társára nézve, akikkel elhajtották a lovakat.
Egyetlen ellenvetés sem akadt. A véres véget ért leányrablás és Emre halála visszaadta Bolan tekintélyét. A tanácskozás közben Csengének sikerült elrablója pillanatnyi figyelmetlenségét kihasználnia, és kitépve magát a fiú szorításából, leugrott a lóról, de nem jutott messzire. Ám ezzel is hátráltatta a menekülést. Babba és Borsika is megpróbálkozott a szökéssel, de még kevesebb sikerrel. Egy-egy észhez térítő pofon lett a jutalmuk, főleg az előbbinek, aki harapással is próbálkozott.
Kis késés után bár, de tovairamodtak.
***
Az üldözők, vagy ötvenen, csakhamar elérték a szétkergetett lovakat. Kál két emberének megparancsolta, maradjanak le, és gyűjtsék össze őket. A többiek Botondék után vágtattak. Fennállt a veszély, ha elmaradnak egymástól, számfölényben levő rablókkal találják szembe magukat. Nem jó, ha forrófejű a vezér. Fia egyébként nem az, de most… menyasszonyát félti.
A völgyben, ahol Bolan csapata is megállt, Botond is leugrott lováról, elemezni a nyomokat. Ez időt adott Kálnak, utolérni őket, s megbeszélni velük félelmeit.
— Ne támadjatok, ha nem vagytok elegen! — adta ki a parancsot. — Ha letérnek az útról, hagyjatok hátra egy embert!
— Megértettük! — iramodott neki Botond.
Megfigyelésük szerint a rablók a karaván néhány nappal azelőtt hagyott nyomait követték a völgyben, a patak mentén. Már késő délután lett, amikor észrevették az előre mutató lópata-nyomok megfogyatkozását. Már csak hat-nyolc ló járhatott előttük.
Kál nagyot káromkodott, majd felnézett a völgyet bezáró dombokra-hegyekre. Egyik gerinc tisztására épp kiért az erdőből két lovas, egyik az ölében lányt cipelt. Felismerte Csengét. Rájött a menekülők tervére. Megálljt parancsolt a csapat hátsó felének, majd öt embert Csenge és elrablója üldözésére küldött. Két lovast átirányított a patak túlsó oldalára, figyelni az esetleg felbukkanó nyomokat, majd tizenötöt vissza, szintén a patak túlsó oldalán, hogy a csapattól már levált rablók nyomára akadjanak. Ő maga erőltetett vágtában indult utolérni Botondot, tudatni felfedezését.
***
Bolan társával, Günayjal utolsóként váltak le a Szonkhor által vezetett élbolyról. Egy éjszakát mindenképpen a szabadban kell tölteniük, mielőtt biztonságosabb, ujgur földre érnek. Babbát megkötözte, hiszen innen a lány könnyen elpárologhat az éj leple alatt, s mivel jól ismeri a vidéket, haza is találna. Ám nem maradt választása, lovának is pihenni kellett, gyomra is korgott az éhségtől, s ha kialvatlan, az is lelassítja a menekülést. Nem raktak tábortüzet, hisz az erdő közepén nem lehet. Felváltva virrasztottak, mivel egy éhes ragadozó is felfigyelhet rájuk.
Szerencséjükre az éjszaka eltelt kaland nélkül. A fenyők sűrűjén a Hold fénye alig hatolt át, de enni tudtak. Bolan eleinte magára mutatva kísérletezett mondogatni a nevét, hátha a lány is megmondja az övét. Konok hallgatás volt a válasz. Babba dacosan utasította el az ételt, de nagyon szomjas lehetett, mert a patakig elvonszolta magát, és ivott a vizéből.
Alig pirkadt, indultak tovább. Az útról való letérésnek volt egy másik hátránya is: toronyiránt, csak megérzéseikre alapozva haladtak, időnként a lovaikat is kantáron kellett vezetni a meredek kaptatókon. Csak annyit tudtak, el kell érniük azt a magas sziklát, amely az pugu ordu helyét jelezte, már egynapi lovaglás távolságból. Ugyanakkor mély nyomot hagytak maguk után, ha valaki észrevette, hogy letértek az útról, könnyen követhette őket, s eléjük is kerülhetett, ha ismerte a terepet. Bolan sejtette, mire ő levált a csapattól, követőik rájöhettek a turpisságra a megfogyatkozott lópata-nyomokból.
Sikerült átmászniuk egy gerincen, s ott szintén neki jött az ötlete, hogy a patakban ne Ujgurföld felé, hanem pont ellenkező irányba, vissza, az Ob felé menjenek. Üldözőik majd a más irányban keresik a nyomokat, s időt veszítenek. Igaz, ez némi kerülővel járt.
Már közel jártak kitűzött találkahelyükhöz, amikor meghallották maguk mögött az egyre erősödő lódobogást. Hát igen, üldözőiknek páncéljuk sincs, hiszen nem veszik fel, ha vadászni indulnak…
Vajon elérik-e idejében a pugu ordut?
— Négyen-öten lehetnek — kiáltotta oda Günay[1]. — Bevárom őket, s magam után csalom! Fuss! — kiáltotta Bolan után, aki nem tehetett mást, menekült tovább, itt vitára nem volt idő. Visszafordulva látta, amint önfeláldozó társa leugrik lováról, majd behúzza egy szikla mögé. Tehát onnan akarja felvenni a harcot velük.
A fiú előkapta az íját, nyilat vett elő a tegezből, majd félig felajzotta a fegyvert. Nem kellett sokat várnia, mert üldözőik már a közelben trappoltak. Amint előbukkantak a kanyarból, csaknem belelőtte nyilát az elöl lovagló barátjába, Barsba.[2] Huh! Kilépett a szikla mögül, s odaszólt:
— Várjatok meg!
Társai elrobogtak mellette, de lelassítottak, hadd érje őket utol. Öten vágtattak Bolan után. Csakhamar beérték, főleg, mert Babba, bár nem értette a baskort szót, a lódobogást hallotta, s szökési kísérleteivel akadályozta elrablóját a vágtában.
— Üldöznek? — érdeklődött Bolan, amikor a többiek csatlakoztak hozzá.
— Nem tudunk róla — felelték.
Barsék az elsők közt szakadtak le a csoporttól. Az erdő széléhez érve Bolan befogta Babba száját, s lefékezte lovát. Günay értett a szóból, és előre ügetett. Az erdő széléhez közeledve leugrott a lováról, s lépésben lopózott közelebb. Az óvatosság nem volt hiábavaló. Üldözőik egy csapata, vagy húszan, a pugu jurták előtt a helyiek lovasságával nézett farkasszemet. A két tábor méregette egymást, egyik sem támadott. Ha ők kitörnek az erdőből, hogy az orduba jussanak, a porok elvágják az útjukat. Inkább majd éjszaka, egy nagy kerülővel… A terv bevált. A létszámhátrányban levő porok visszavonultak, nem voltak elegen.
Csak tizenketten gyűltek össze a pugu orduban, és csak két elrabolt lánnyal. Drágán megfizettek értük, és még nincsenek otthon. Kora hajnalban, még sötétben indultak tovább. Szereztek két lovat is, hogy ne keljen ölben vinni a lányokat. Bolan megköszönte a védelmet az ujguroknak, vezetőt is kaptak tőlük, aki megmutatott nekik egy párhuzamos utat, valamivel északabbra attól, amelyen jöttek.
***
Kál is bevárta, amíg csapata teljessé vált. Csengét és elrablóját sikerült utolérni, s bár a lány megsebesült, sérülése nem volt súlyos. Ám Borsika és Babba sehol. Pontosabban még mindig elrablóik kezében.
Bármennyire is kedvelte Babbát, és együtt érzett fia fájdalmával, be kellett látnia, őrültség megtámadni a rablókat rejtegető pugu ordut. Az ujgurok sokkal többen vannak, s nekik páncéljuk sincs, nyiluk is kevés. Nem háborúba indultak reggel. A csatának hírére a szomszédos ordukból is hamar itt teremne az erősítés. Nem kis energiájába került bosszúvágytól égő fiát megfékezni. Egy embert még elvesztettek az üldözés és a rablókkal való harc közben.
S hosszú távon mi legyen? Az Ob innenső oldalán túl kevesen vannak. Kérhetnének segítséget túlról is, de az hosszú időbe kerülne. Végül Csenge döntötte el a vitát.
— Ismerem azt a pugu ordut, ezek nem onnan vannak. Sokszor kísértem el atimat (atyámat), amikor prémeket adtunk el nekik. Egyik rablót sem ismerem látásból, és nyelvük is kissé más, mint az ujguroké. Ők csak pártjukra álltak, ahogy vész idején nekünk, a hont éjszaki és Obon túli, napnyugati falvai is azonnal segítségünkre sietnek.
Kál megfújta a visszavonulót. Ennyien tehetetlenek, kevesen vannak, nem támadhatják meg az pugukat. Csak egy vésztűz vagy egy kürtszó, s a többi ujgur is a segítségükre sietne. Ha a hont többi része melléjük állna, talán lenne esélyük, ha váratlanul lepnék meg őket. De ha győznének is… Legalább azt kellene tudniuk, honnan követeljék az elrabolt lajányokat. Ha térdre kényszerítik őket, kiverhetik belőlük, kik a rablók. Ám Botonddal nem lehetett bírni.
— Ha kell, kiváltom, megfizetem az árát — erősködött.
Végül atija engedett. Három társával útra kelt, hátha Babba nyomára akadnak. Kál egyedül ment követségbe a pugu mergenhez, fegyvertelenül. Előadta a szándékát is, megfizeti az árát, csak kapja vissza fia menyasszonyát. Annyit tudott meg, hogy a rablók messziről jöttek, és már tovább is álltak.
Másnap Botond elindult megkeresni Babbát. Három társa kísérte, egyik Borsika bátyja. Megkerülték a határ-ordut, majd tovább mentek a karaván még mindig látható nyomain. Azt megtudták, a rablók tényleg ebből az irányból jöttek néhány nappal azelőtt, de azóta senki sem látta őket. A karaván útját követték, hátha ráakadnak az ordura, ahonnan a rablók elindultak. Már közel voltak az Ene-saihoz, amikor elvesztették a nyomukat. Dolguk végezetlenül kellett visszatérniük. És letörve… Pedig mily közel jártak…
***
Babbának eleinte egyéb sem járt az eszében, mint a szökés. Hamar be kellett látnia, segélykiáltásait már senki sem hallja meg, és a vergődése is fölösleges, hiszen ez az izmos fiatal férfi sokkal erősebb nála. Egy idő után abbahagyta, majd, amikor azt hitte, elrablója figyelme lankadt, ismét megpróbálkozott. Hiába. Még fékezni sem tudta haladását, hogy a hont férfijai így utolérjék. A napok óta úton levő férfi izzadságszaga undorral töltötte el. Az időnként fel-felhangzó, számára idegen szavakat nem értette. Vajon mi a szándéka vele? Eladja rabszolgának? Magának akarja megtartani? Inkább meghal, mintsem az övé legyen… Nem, meg kell szöknie!
Botondhoz vágott utolsó üzenete jutott eszébe: „Nem akarlak többé látni!” Majd idesanyja aggódó szavai: „Ne mondj ilyeneket, mert még teljesül!” Kaltes Anki meghallgatta volna áldkodását? Hááát… Nem így gondolta… S azt sem komolyan, amit akkor nem mondott ki. „Inkább leszek az első jöttmenté, mint a tiéd!” Hej, mi lesz most?
Úgy döntött, egy időre megadja magát sorsának, hogy erejét spórolja. Majd ha megállnak… Eljött annak is az ideje. Ám tanulva Csenge szökési kísérletéből, este megkötözték őket. Ekkor még megkísérelte az ellenállást, de hiábavaló erőfeszítésnek bizonyult. Elrablója még segítséget is kapott. A legmegalázóbbnak azt érezte, amikor szükségét is őrizet alatt kellett elvégeznie. Meg akart halni. Inni még ivott ugyan, a nagy melegben nagyon kínozta a szomjúság, de az ételt már visszautasította. Legalább két sorstársával tudott volna szót váltani, de nem engedték közel őket egymáshoz.
Amikor elérték a pugu ordut rájött, itt már idegen földön vannak. A mosok beszédét megértette, még a szomszéd szamojéd népek szavából is valamennyit, de elrablói más nyelven beszéltek. Hallott ő már pugu beszédet, hozzájuk tévedt, az Abakán hegyen túl lakóktól, de soha nem értett egy szót sem belőle. Egyre távolabb kerülve, a hazatérés esélye egyre csökkent. Már az is kétségessé vált, ha kiszabadulna, megtalálná-e az utat hazafelé. Mivel nem ismeri a nyelvet, segítséget sem kérhet… A hegyek közt elkeseredett kísérletet tett tájékozódási pontok megjegyzésére. Ám amikor a sztyeppére értek… Minden egyforma lett, s a távoli hegyek se biztosítottak már elég pontos tájékozódást.
Amikor elrablóik az ujguroktól külön lovat szereztek nekik, már valamivel kényelmesebbé vált az utazás. Ám hozzákötötték őket a sajátjaikhoz… A külön ló tartotta benne a reményt, hátha mégis megszökhet. Gyalog többnapi lovaglásnyi utat megtenni, s közben legfeljebb némi ehető növénnyel és nyers gombával táplálkozhatna… Nem, nem gyengülhet le… Abbahagyta az éhségsztrájkot, és elfogadta az ételt.
Egyébként panaszuk nem lehetett, mert ha nem akartak megszökni, vagy nem hadakoztak elrablóikkal, szépen bántak velük. De a sors, ami rájuk vár, nyomasztotta. Ismét eszébe jutott, amit Botond fejéhez akart vágni: „Inkább leszek az első jöttmenté, mint a tiéd!” Hát ez most még inkább érvényes. Mintsem ennek a gazembernek az ágyasa legyen, inkább bárkié. Vagy… Inkább a halál. És megkapta azt is, amire vágyott… Soha többé nem látja vőlegényét. Ha hitt volna neki akkor… Jó volt a fiúra hárítani a felelősséget. A gyűlölet könnyített a lelkén. Segített túlélni a helyzetet. Bár… Nem ő volt az egyetlen, aki nem hitt neki.
— Hej, Kaltes Anki! Miért kellett a szavamon fognod? — sóhajtozott.
Amint haladtak napkelet felé, egyre kevésbé őrizték őket. Menetelésük egyre kevésbé tűnt menekülésnek. Már hagyták, hogy egy-egy vastagabb törzsű fa menedékébe vonuljanak megkönnyebbülni. Bolan pedig — időközben megtanulta a nevét — gondosan arra is ügyelt, nehogy túl szorosra húzza csuklóján a kötelet.
Aztán egyik nap kétfelé vált a társaság. Négyen más irányba mentek, Borsikát is elvitték. Már ő sem maradt neki, hogy vele esetleg, szót válthasson. Akinek megérti a szavát… Babba ráérzett, hamarosan megérkeznek. Vagy most megszökik, vagy már nem lesz több alkalma az úton. Aznap este éles követ talált maga mellett. Óvatosan nézett körül. Senki sem figyelt rá. Addig fészkelődött, amíg elérte, majd maga alá rejtette. Éjszaka, amikor már csak Günay, a szolgálatos őr maradt ébren, türelmesen addig reszelte a kötelet, amíg szabaddá nem tette magát. Kivárta, amíg az őr más irányba figyelt, majd felkelt, s eltűnt a közeli bokrok mögött. Akkor teljes erejéből futni kezdett. Távol, távol, minél távolabb! Ez az egy gondolat foglalkoztatta. Aztán lesz, amint lesz! A halál, legyen az éhhalál is, jobb annál, hogy ennek a gazembernek a rabnője legyen.
Hangot hallott rohanás közben a közelben, ijesztőt, nem emberit. Nem tudta megállapítani, milyen irányból. Majdnem vaksötét volt a felhős ég alatt. Leült a földre, egy évszázados tölgy tövében, s mozdulatlanná dermedt. Körülnézett. A közelben olyan fát nem látott, amelyikre felmenekülhetne. Fülelni kezdett, hallja-e még, s ha igen, merről jön. Talán jobb lenne elbújnia? Hátha a hang gazdája a sötétben nem találna rá. Jobb lenne inkább, ha előjönne a felhők mögül a Hold. Egy ragadozó szimatot fogna, és rátalálna…
Mintegy parancsra, a felhők oszolni kezdtek és kivilágosodott. Telihold volt, aznap kellett volna férjhez mennie… A fokozatosan előbújó égitest fényében először egy szempár villant vele szembe, majd meglátta a gazdáját is.
— Kaltes Anki segíts! — kiáltotta volna, ha hang jött volna ki a torkán.
Egy óriás vadmacska közeledett, amekkorához még csak foghatót se látott. Sokkal nagyobb egy hiúznál is, de nem pamacsos a füle, hanem sárgásbarna színű, harántcsíkos a bundája, szemfoga szinte akkora, mint az ő mutatóujja. S hogy ne legyen kétség a szándékáról, vérfagyasztó hangot hallatott.[3]
[1] Gün = nap, Ay = hold
[2] Párduc.
[3] Akkoriban még nem pusztult ki az altáji tigris, amely a Jenyiszej környékén is élt, de az Obig nem jutott el. A tigris hangtalanul vadászik, lesből támad a kiszemelt áldozatra, de ha szemtől szembe kerül egy potenciális vetélytárssal, vérfagyasztó hangját is beveti. Az ember pedig nemcsak áldozat, de vetélytárs is, főleg, ha szembenéz vele.
