Avi Ben Giora. : Imola 4.

4.

 

A gazda térült-fordult, az asztalra tette az ételt. Farkas éhesen estek neki mindennek. Miután rendesen eltakarították, hálásan megköszönték.

— Ami azt illeti — jegyezte meg a gazda —, nem nagyon terhelték meg a gyomrotokat az elmúlt napokban.

— Utoljára aránylag rendes kosztot a zárdában kaptunk. Győrben, az apátságon, szinte a semmiből készítették az ebédet, vacsorát. A reggeli sokszor három kocka pótkávé volt, víz nélkül, mivel az sem volt, meg kellett várni, amíg valahonnét élelmiszert kapott az apátság.

Valóban napról napra kényszerült élni az apátság. Amikor az oroszok felszabadították a várost, kissé jobb lett a soruk. Az emberek, a környékről, igyekeztek a megmaradt javaikból valamit juttatni nekik. Ez csak addig működött, amíg vérszemet nem kaptak a „felszabadítók” és nem fölözték le maguknak az adományok nagyobbik hányadát. Amikor kitudódott, hogy nem elégszenek meg azzal, amit az apátság biztosít számukra, egycsapásra megcsappantak az adományok. Erre fel a katonaság gyakrabban járt el rekvirálni, amiből viszont csak a saját embereinek jutott, de ott is szelektálva. Volt, aki többet, volt a kevesebbet kaphatott.

— Addig, amíg nem jöttek erre a különféle alakulatok, szinte mindenünk volt. Baromfi is, meg két hízónk is — mesélte a gazda. — Azóta szárnyast már jó ideje nem láttunk, más húst meg pláne nem. Eltakarítottak mindent a katonák, aki erre vonultak. Még azt is, amit gondosan elrejtettünk, ha jönnek a rosszabb idők. Az ember a nélkülözések során egy idő után el is felejti, milyen is volt, amikor kétnaponta volt mindig valami húsféle is ebédre. Ma még a főt krumpli is mennyei éteknek számít, nem csak nálunk.

Még sokáig beszélgettek, mire hazaért a gazda felesége és a lánya.

— Mi volt a fizetség? — kérdezte a hazatért szeretteitől. — Kissé megszaporodtunk — mutatott a két gyerekforma lányra. — Majd elmesélem nektek, hogyan kerültek ide. Az egyiküket kell, hogy ismerjétek. Wolf Marika. Ott lakott a szüleivel abban a házban, amit szinte porig romboltak.

— Nézz ide, apus! — dicsekedett a lánya — még jó, hogy egy egész „pullárdot” adtak, a munkánkért cserébe. Hogy honnét azt ne kérdezzed, mert bizony mi baromfit nem igen láttunk. Kaptunk még egy kis krumplit mellé.

— Mikor mehettek ismét?

— Most egy ideig nem lesz ránk szükség. Ha ismét kell a munkánk, szólnak, mint most.

Hamarosan elkészült az estebéd. Körbeülték az asztalt, és elmondták az áldást. Ahhoz képest, hogy pár órával korábban jól belaktak, a lányok ismét farkas étvággyal ettek. Vacsora után a gazda elmesélte pár mondatban a történetüket a családjának.

— Hova akartok majd tovább menni innét? — kérdezte a gazda felesége.

Imola válaszolt a kérdésre:

— Szeretnénk eljutni az én falumba, ám hogy hogyan, még nem tudjuk. Messze van ide a Balaton, és mi még azon is túl lakunk.

— Merre? — érdeklődött a gazdaasszony.

— Keszthelytől nem messze, egy kis falúban, Kéthelyen.

— Az bizony elég messze van innét. Gyalogszerrel, ha jól haladtok, akkor is van vagy négy-öt nap. Útközben pihenni is kellene. Nem biztonságos még az országút, az ilyen fiatal lányoknak. Az idő ugyan kezd melegedni, ám még korai a szabadban tölteni az éjszakát.

— Ezt tudjuk, mi is. Nekem két lehetőség született meg a fejemben — mondta Imola. — Vagy visszamegyünk Győrbe, az apátságba segítséget kérni, vagy Pannonhalmára. Ott is van apátság, talán számíthatunk segítségükre, hogy eljussunk a szülői házba.

— Pannonhalma, egy napi járóföldre lehet innen — vette át a szót a gazda. — Olyan huszonhat kilométer a távolság. Ha jól kiléptek, és pitymallatkor indultok, délutánra oda is értek. Feltéve, ha nem történik útközben valami rendkívüli.

Megbeszélték, hogy pár napig még igénybe veszik a szíves vendéglátást, és utána indulnak útnak. 

Négy napig maradtak. Ez idő alatt, segítettek a háziaknak, amiben tudtak. A konyhakertben, a ház csinosításában, felújításában, valamint a főzésben, mosásban. Egy keddi napon indultak ismét útnak. A gazdaasszony „feltarisznyázta” őket elemózsiával.

— Az útról ne térjetek le! — javasolta a gazda.— Egyenesen Pannonhalmára vezet. Régen nagy volt a forgalom erre, Győr, Pannonhalma és Veszprém felé, ez az út vezet. Manapság kiszámíthatatlan, hogy felveszik -e az embert, ha szekér megy arra. Ne kéredzkedjetek fel katonai járműre, még akkor sem, ha ők ajánlják fel. Nem biztonságos. Ha lovaskocsival találkoztok, az más. A gazdák megbízhatóak, nem fognak veletek erőszakoskodni.

Hajnalban indultak.

— Aztán, ha már lesz rendes postai szolgáltatás, írjatok. Bármikor szívesen látunk benneteket, ha esetleg erre vinne utatok.

Kicsit még csípős volt a kora reggel, de a két lány hamar „belemelegedett” a gyaloglásba.

 

 

 

Legutóbb szerkesztette - Avi Ben Giora.
Szerző Avi Ben Giora. 453 Írás
A nevem nem pusztán művész név. Még csak nem is nick név vagy ragadvány. Ezt a nevet viselem immár több mint negyven éve, miután kivándoroltam. Azóta sok víz lefolyt itt a Dunán és Jordánon. Jó pár éve csatlakoztam a Hét Torony csapatához és azóta is itt tanyázok, rendszeresen.