Csillag Endre : A szégyenketrec utolsó foglya

Kék-Hold világított a Lőcsei hegység ormai felől a Szent Iván éji „örömtüzek” felszálló füstjén keresztül Pál mester terére.

 

Kék-Hold világított a Lőcsei hegység ormai felől a Szent Iván éji „örömtüzek” felszálló füstjén keresztül Pál mester terére. A Szent Jakab templom nagyharangja már jócskán elütötte az éjfélt, amikor a langyos, nyugati szellő a Lőcse patak felől könnyed szárnyán magával hozta Lucifert, az óriás Szent- János- bogarat, a főtér felé.

A büszke hímnek sürgős dolga akadt volna a patak partján burjánzó, dús fűben „fény-morzézó” Luciával. A fű enyhén nedves volt, és az apró vízcseppek a Hold csalóka, kék fényét úgy tükrözték vissza, hogy Lucifer elvétette a hívogató jeleket, többször is hibásan landolt, majd beleunt a próbálkozásokba, feljebb repült, hogy új nőstényt találjon. Ekkor ragadta magával a nyugati szél.

Bogarunk, ha hallott volna, akkor emberek érthetetlen, vegyes nyelvű gajdolását, némi zeneszót, kurjongatást észlelhetett volna. Noha pár napja már elmúlt az év legrövidebb éjszakája, hiszen 1945. június 23-át mutatta a naptár, aminek az átdolgozásai, korrekciói miatt került a csillagászati nyár kezdete e hó 24-ére, a keresztelő szent születésének napja pedig, akiről Luciferünk nemzetségét elnevezték, az egyház rugalmas alkalmazkodása miatt, a réges-régi, pogány ünnep helyére.

Örömtüzekre ebben az időben nem volt különösebb oka a lőcsei polgároknak, mégis az ősi rítusok, a nap- és tűzimádás időtlen szikrái, olyan erősek voltak, hogy az éhezés, szegénység, bizonytalanság ellenére a vegyes ajkú nép — talán éppen ezekért — úgy gondolta, újuló rendszerben, jobb időket várva, ünnepelni kell. Az ünneplőknek volt egy része, amelyik tört, zúzott, örömét lelte a féktelen hangoskodásban, nem törődve a békésen alvó polgárok álmának nyugalmával. Ez a kemény mag szlovákul beszélt, de vegyes etnikumú volt.

Niederland Pál, jogászdoktor, nemes Lőcse város akkori rendőrfőnöke is az igazak álmát aludta, az előző nap semmiféle készültségi parancsot sem adott ki az állománynak, igaz, ezt nem is tehette volna. Miért, az majd később kiderül.

A randalírozás Lőcsei Pál mester terén érte el tetőpontját, zaja el sem jutott teljességében az első világégésben egyik lábát a monarchia védelmében elvesztett veterán otthonáig, de a könnyű álmú Juca, a kapitány egyetlen lánya mégis felriadt, majd a másik oldalára fordulva nyugodtan aludt tovább. Ezt rosszul tette, noha nem sejthette a közelgő skandalumot a kislány.

 

*

 

A zajngó csőcselék elért a régi városháza — mostani szepességi múzeum — délkeleti sarokárkádja közelében lévő szégyenketrecig (Ketterhäuschen). Nosza, az egyik hangadó felugrott a hatszögletű ketrec peremére, és megkapaszkodva a vasszerkezetben elrikkantotta magát:

— Verjük le, fiúk a ketrec lakatját, és hozzuk ide a „nagyhatalmú” — és itt gúnyosan csengett a hangja —, idegen rendőrfőnököt, pellengérre!

Többen nem értették rögvest a dolgot, hogy miért. Egy barna arcú, fekete hajú fiú rá is kérdezett:

— Miért bántanánk azt a sánta öregembert? Hiszen olyan nehezen mankózik el a Waghausban (Mérlegház, Kereskedőház) lévő hivataláig! Ártott valakinek?!

Ekkor a ketrecet közvetlenül körbe állók piszegésére lassan elhallgatott a tömeg. Várakozón fenyegető csend feszült a térre. Az alakuló vita kimenetelére mindenki kíváncsi lett.

— Miért? Igenis, ártott! — szólalt meg a szónok, és folytatta: — Mert ebben az éhező világban ételjegyeket osztott a szászoknak és a magyaroknak is.

— Na, hallod, Vlad — szólt Andrej, a cigányfiú —, én nem megyek veletek. Mi is kaptunk ételjegyet.

— Persze, magyarnak mondtad magad?! — replikázott az alkalmi vezér.

— Nem kellett! — kiáltotta Andrej távozóban, és magához szorította hegedűjét.

— Jobb is, ha elmész — sziszegett a távozó után Mira Bogdanova — úgy is tudjuk, a magyarokhoz húzol.

Ekkor a szónok körbetáncolt a ketrec párkányán, ahol talán még azidőtájt is több nyelven olvasni lehetett a középkorban emelt építmény rendeltetését, vésett réztáblácskákon, és valóságos vádbeszédet mondott, hergelvén a közben újra zajongani, fújogni kezdő, pityókás közönségét:

— Niederland úr és a szászok, ugye, a cipszrek, valamint a magyarok, nem tartoznak hozzánk. A múltban csak uralkodtak rajtunk. A lengyelek, ruszinok mégiscsak szlávok, testvéreink. Most miénk a hatalom. Mutassuk meg nekik, milyen dolog megalázottnak, kisemmizettnek lenni! Az elzászi németek, szászok, de főleg a magyarok ellenségeink — folytatta. — Fiúk! Énekeljük el a „Fenn a Tátra ormán villámok cikáznak”* kezdetű dalt, ami itt hangzott el először Lőcsén, az ifjúság ajkán!

A tömeg rázendített. Talán nem is tudták, hogy egy régi, magyar népdal dallamára.

— Ezek, a magyarokkal együtt ki lesznek penderítve országunkból — fejezte be hatásos beszédét a frissen avatott orátor.

A szónoklat hatására szinte katonás rendben vonult a bosszú serege az öreg Niederland doktor háza felé. Páran benyomták a kaput, felcsörtettek az emeletre, és kirángatták a hálóinges, sipkás, rokkant embert az ágyából. Frau Niederland és leánykája reszketve sírt, de a csőcselék nem szánakozott.

Azonmód elvonszolták a rendőrfőnököt a ketrecig, bedobták a homokkő aljzatra, amin a tehetetlen lábcsonk jókorát koppant, mire a rendőrfőnök összeszorított ajkai közül halk jajgatás tört elő. Lakat nem lévén, rádrótozták a kapitányra a ketrecet, kacagtak, gúnyolták, dobálták mindenfélével, amit a földön leltek, majd győzedelmesen elvonultak.

Ha az öreget nem is érte el a keresztelő végzete, de a ketrec lett az ő golgotája. Így léptek egyet a lőcsiek ekkor a nemzettéválás rögös útján.

Mindezt Lucifer látta, hiszen fent didergett a ketrec kupolájának csúcsdíszén, hogy igyon a kicsapódott harmatból, majd a fényhozó lassú pörgéssel leesett Dr. Niedreland ölébe, barna frakkja alól tépetten lógtak ki finoman erezett, a kelő Nap fényében irizáló, hártyás szárnyai.

Hajnalra kelve jószívű lőcsei polgárok kiszabadították Niederland Pál névleges rendőrfőnököt a ketrecből, és hazatámogatták. Ellátták nem túl veszélyes sebeit. Dr. Niederland nem tett feljelentést ismeretlen tettes ellen, testisértés, emberi méltóság megalázása, csendháborítás okán. Felépülése után némán — kalapját emelve barátai, ismerősei köszöntésére, azok meglehetős csodálkozó pillantásától kisérve —, eljárt a lőcsei levéltárba, ahol több méter anyag dicséri a cipszerek és az evangélikus egyház történetét rögzítő, korszakos munkáját. A járókelők némelyike tudta, a rokkant öregnek napjában kétszer el kell mankóznia a fekete fenyegetéssel fölé magasodó szégyenketrec mellett.

Juca Niderland Iglón (Spišská Nová Ves ) él, a szülei Lőcsén nyugszanak a világörökség részét képező evangélikus temetőben.

 

Utószó:

 

Juca Niderland apja történetének ilyetén felelevenítéséről mit sem sejt, mert a mostani, jószándékú, lőcsei polgárok minden igyekezete ellenére — pedig még magiszter Jaroszláv M., az iglói evangélikus gyülekezet előjárója személyes megkereséssel és e-mai-ben, négy nyelven megszólíttatott —, nem sikerült vele semmilyen kontaktust teremteni.

Érdekes adalék: valamikor, Lőcsén jelentkezett egy magyar professzor, hogy ő Niederland doktor rokona lenne. Ekként az sem kizárt, hogy Frau Niederland magyar lehetett.

 

*

 

Az ismeretlen (?) szerzőjű dal szövegének több változata ismert, és az 1840-es években keletkezett, de csak az 1850-es évek közepe táján publikálták, majd 1993-tól Szlovákia hivatalos himnusza lett.

 

Legutóbb szerkesztette - Csillag Endre
Szerző Csillag Endre 149 Írás
Amatőr módon írogató nyugdíjas vagyok. Követek el verset is, de igazán a kisprózában érzem jól magam.