Két nappal Csanád férfivá avatása után, Karkály temetésének másnapján estefelé vettek észre mozgást ugyanazon a dombon ahol egykor Babba meglátta a „menkvit”. Távolból nem igazán lehetett kivenni, kik is azok, és hányan vannak, de többen is felfigyeltek a fémes csillogásra. Tehát feltehetően páncélt viselnek.
— Fújjam meg a szádok-kürtöt? — kérdezte Csanád Kált.
A hont gyulája megrázta a fejét.
— Tüzet gyújtottak. Letáboroztak. Holnap hajnal előtt nem fognak támadni. Jobb, ha azt hiszik, gyanútlanul várjuk őket. A szomszédos hontokba, az Obon túlra is lovasok vigyék a hírt. Kettőzzétek meg az éjjeli őrséget és tartsátok szemmel minden mozgásukat. Még két erdősávon át kell jönniük, amíg ideérnek. Az éj leple alatt elrejtőzünk a közeli erdőben, s reggel, amikor elindulnak, meglepjük őket.
— Ne most éjszaka?
— Nem. Nekünk is be kell várnunk az erősítést.
Bármennyire próbáltak észrevétlenek maradni, a domboldalon táborozók, akik szintén állítottak őröket, észlelték az éjszakai mozgást a hont és a közeli erdő körül. Csatasorba rendeződve közelítették meg az erdősávot, amelyben a porok várták őket. Lépésben haladtak előre, készenlétben tartott fegyverekkel és pajzsokkal. A meglepetés elmaradt. Látván ezt, Kál kiadta a parancsot csapata egy részének, induljanak meg a csatasorban közeledők felé. A többiek az erdőben rejtve maradtak. A terv szerint kis létszámban indultak meg, azzal a szándékkal, hogy adott jelre menekülni kezdenek, majd az erdőben elrejtőzöttek támadnak a gyanútlan üldözőkre. Ám a támadás elmaradt. Egy ideig a két csapat farkasszemet nézett.
— Nem ujgurok! Sem kirk küzök. [1] Azoknak más a fegyverzete — állapította meg Kál.
Sarányt küldte követnek, aki tudott az ujgurok nyelvén. Miután várakozón megállt a „semleges területen”, a szemközti csapatból is kiváltak ketten. Az egyik vezér lehetett, mert indulás előtt hátrafordult és utasítást adott csapatának, majd társával, lassú léptekkel indult meg Sarány felé. Néhány lépésre, de hallótávolságban megálltak.
— Kik vagytok? Mit akartok? Mit kerestek a területünkön? — kérdezte Sarány előbb saját nyelvén, majd ujgurul is meg akarta ismételni, de az egyik, aki a tolmács szerepét töltötte be, válaszával félbeszakította.
— Béke veletek! — mondta a mosok kiejtésével.
— Möngke a nevem. Kereskedők vagyunk. Mengwuk [2] — szólalt meg a másik követ, majd bevárta a fordítást.
— Menkvik? — nézett nagyot Sarány végigmérve a vezér peneprémes (farkasprémes) mentéjét.
— Mengwuk. Az Arany-hegyek napkeleti oldalán élünk. Az Ur Ala hegyekig akarunk eljutni. Engedélyeteket kérjük a területeteken való áthaladáshoz. Készek vagyunk vámot fizetni.
Sarány csak akkor vette észre a fák közt rejtőző szekereket.
— Visszajövök! — felelte, majd Kálhoz sietett, és jelentett. Együtt tértek vissza.
— Mielőtt tovább engednénk, szeretnénk látni a portékátokat.
— Semmi akadálya — intett Möngke a szekerek felé, Kál pedig Saránynak, aki elindult a mengwuk csapata felé.
— Nemrég megtámadták a hontot — magyarázkodott Kál várakozás közben. — Elrabolták a leendő menyemet is.
— Minket pedig útonállók. Amikor észrevettük, az erdőben az éj leple alatt elrejtőzött fegyvereseket, csatára készen jöttünk.
— Te ki vagy? — kérdezte Kál a tolmácsot.
— Lél a nevem, mos vagyok. Egyszer elraboltak a szakák, aztán eladtak, úgy kerültem a mengwukhoz. Egy csatában kiváltottam a szabadságom. Megnősültem, s most ott élek.
Sarány hamarosan visszatért.
— Kereskedők — jelentette.
— Szívesen látunk — fordult Kál Möngkéhez, mutatva a hont felé vezető utat.
Ettől a pillanattól kezdve már békésen folyt a társalgás, Kál, Lél és Möngke egymás mellett kocogva és beszélgetve vezették a karavánt a hontig. A kereskedő nagyot nézett a páncélba öltözött Csanád láttán.
— Hány telet értél meg?
— Tizenegyet, és tizenkét nyarat.
— És már férfi vagy?
— Két napja.
— Az ő nővérét is elrabolták… — mesélte el Kál a történetet, kiemelve a két fiú helytállását és Karkály halálát.
— S ketten szálltatok szembe húsz támadóval, és megfutamítottátok őket? — hitetlenkedett Möngke.
— Nem, négyen, Babba, a nővérem, akit elraboltak, és Lelle, aki meghalt, ők is kivették a részüket. És nem tőlünk ijedtek meg, hanem féltek a hont férfijainak a visszatérésétől, mert meggyújtottuk a vésztüzet, és Karkály megfújta a szádok-kürtöt.
— Meggyújtottuk, és Karkály megfújta… Ami érdem a tiéd, azt megosztod, ami a másé, azt nem sajátítod ki… — bólogatott Möngke elismerően. — Hogy hívnak?
— Csanád. [3]
— Csono? (farkas mongolul)… Megérdemled a neved. Ízig-vérig az vagy! Igazi fenevad ellenségeid számára!
— Én nem vagyok pene (fene = farkas. Ugorkorban még nem alakult a szókezdő p f-é)! — háborodott fel Csanád az összehasonlításon, miután meghallotta a fordítást.
No, adott ezzel munkát Lélnek, a tolmácsnak! Először Möngkének magyarázta, itt a pene nem szent állat, sőt szitokszónak számít, itt a szent állat az emp. Az érem másik oldalát, hogy ezt magas elismerésnek szánták arról Csanádot kellett meggyőznie. Végeredményben a menkvik, az óriás vérfarkasok sem gonoszak, hiszen Kaltes Ankira vigyáznak. A fiúból végül kibuggyant a kérdés, ami már rég fúrta az oldalát.
— Az én nevem tulajdonképpen mit jelent? — szegezte apjának, Regőnek a kérdést, aki közben szintén csatlakozott hozzájuk.
— A nagyapám szépapját hívták így. Valahonnan napkeletről került e tájékra… Az én nagyapám nagyon büszke volt rá. Azt kívántam, neved, amit tőle örököltél, tegyen oly dicsővé, mint ő volt. A -d a neved végén, mint tudod, kedveskedés, becézés…, mint Abád, Acsád, Előd…
— Engem nem kell már becézni… — húzta ki magát önérzetesen a frissen-felnőtt.
— Akkor mától kezdve Csana akarsz lenni?
— Azt azért mégse… ha már penét jelent. S a gyermekeimről azt mondják majd, hogy pene-kölykök?
A mengwu jól szórakozott a fiú dilemmáján.
— Ahogy elnézlek, inkább a pajzsodon levő madárról, a zonkhorról nevezik el majd fiaidat. Népünk szent madara. Nálatok mi a neve?
— Nálunk nem szabad nevét kiejteni, ahogyan a mézevőét és a szarvas állatét sem — világosította fel Lél, a tolmács. — Csak úgy beszélünk róla, hogy a szent madár, a tur ul.
— Turul? — lepődött meg a mengwu. Mi is mondjuk neki azt, hogy tooril.[4] Turul nemzetség… Ezt a nevet már azt hiszem, büszkén viselnék a fiaid, unokáid. Gyere velem, kapsz tőlem valamit!
Csanád kíváncsian követte. Nagyot nézett a sólyom láttán, amely egy T-fán ült, béklyóval a lábán.
— Zonkhor, bemutatom az új gazdádat.
— Csanádot — békélt meg a fiú saját nevével.
— Óvatosan közelíts hozzá. Bár szelíd, ha megijed, megcsíphet. Estefele, ha megpihentünk, elmegyünk, és megmutatom, mikén lehet vele vadászni.[5] Van kedved hozzá?
Naná, hogyne lett volna!
— Szívesen látunk benneteket az ebédnél! Az egész karavánt! — jött oda Kál.
Az ebédnél aztán sok mindenről szó esett, többek közt a hont alapítás-mondájáról is, amelyben a két testvér, a mézevő és a tur ul egy szarvas állatot üldözött.
— Mi már Tengriben hiszünk. Ám egykor ez nem így volt. Nagyapám, aki a törzsünk bű-je [6] (mongolul táltos), mesélt egy történetet az első bű-ről, akit egy szent madár, a zonkhor nemzett. [7]
— Mesélj még! Szeretem a meséket! — unszolta Csanád.
Möngke körülnézett, nincsenek-e kisgyermekek az asztalnál, csak azután válaszolt. [8]
— Jó még egyet… A Fekete ló fiát [9] — kezdett bele a mesébe, de már a történet elején a hallgatóság ráismert a Fehérló fiára. Csak a vége nem egyezett, Feketeló Fiának nem kellett megmentenie a sas fiókáit, hogy az hálából felhozza az alsó világból. [10]
Csanád már alig várta a történet végét, hogy elmondhassa Möngkének a Fehérló Fiát.
— Érdekes, mosolygott Möngke. Talán ősötök, Csono, a mi vidékünkről származott? De miért fehér ló? Meséinkben a csődör a fehér, mert az férfias jelkép. A nőiesség jelképe a fekete kanca… Azt hallottam, ti is fehér csődört áldoztok harc előtt Hadúrnak.
Eltelt a nap, másnap hajnalban utaztak tovább. Búcsúzáskor Möngke, már lóhátról szült vissza Csanádnak.
— Tooril fia! Aztán vigyázz Zonkhorra!
— Vigyázok! De ugye, amikor visszatérsz a hontodhoz, akkor is erre jössz, és mesélsz még? Nagyon szeretem a meséidet!
— Úgy lesz, megígérem. S azt is, ha utána visszamegyek, érdeklődni fogok nővéred felől mindenhol, ahol elhaladok!
***
Botond letörve tért haza. Nem bírta elhinni, hogy kudarcot vallott arája felkutatásában, elvesztve a nyomát! Egyértelmű, még a pugu orduban vesztették el a nyomot. Amíg egyezkedni próbáltak a mergennel, és időt vesztettek, a rablók más úton mentek haza, mint amelyen jöttek. A karaván szekérnyomait nem volt nehéz követni, tudták ők is, ezért mentek másfelé, hátha elveszti nyomaikat az, aki követni próbálja őket. Hát ez sikerült… Aztán amikor hegyes vidéken ment tovább a karaván útja, már azt sem tudták követni. A karavánhoz pedig a rablóknak semmi közük. Az lehetett, amelyik a honton is áthaladt nem sokkal a rablás előtt.
Ha Csenge nem tévedett, akkor a rablók nem puguk, sőt nem is ujgurok. De kik? Laknak a környéken tatárok, baskírok, kirk küzök (kirgizek — negyven törzs), kipcsákok, ojrátok… Mind dingling (török) nyelvet beszélnek [11], és ezért gyakran kötnek szövetségeket is, ha háborúra kerül a sor, mint nemrég a csenjünök vagy kicsit régebb a jüecsik (tochárok — a Tarim-medencében élt indoeurópai nép) ellen. Igaz, időnként egymás ellen is ugranak. Nem egy nép az, nincs közös vezérük, csak a nyelvük hasonló. Az ujgurokkal kellene szövetséget kötni… Tőlük többet is meg lehetne tudni, például azt is, hogy a rablók milyen törzshöz tartoznak. Eddig csak ennyit árult el a határordu mergenje: „nem közéjük valók.”
Hamarabb nyílt erre alkalom, mint gondolta, még hazaérésük előtt. Valami azt sugallta neki, ne a karavánúton menjenek haza, hanem forduljanak kissé éjszak irányába, a kirk küzök területeit érintve menjenek hazafelé. Ott még érdeklődhetnek. Ha ez ugyan nem is járt sikerrel, az egyik kirk küz ordun áthaladva csapatok gyülekezését figyelhették meg, nem messze az ujgur határtól.
— Irányt változtatunk! — adta ki a parancsot Botond. — Kerülünk egyet az ujgur kán felé! Vágta!
Ismerte a vidéket, sokszor járt Ujgurföldön. Gyakran kereskedtek keleti szomszédjaikkal. Messze földön híres kovácsok az ujgurok, tőlük szerezték be a fegyvereket. Jobbak, mint a saját mestereik által készítettek. Ugyanakkor az ujgurok is szívesen szereztek be tőlük prémeket, fazekas termékeket. Botond valamennyire értette és törve beszélte is a nyelvet. Amint megérkeztek, a kán iránt érdeklődtek. Azonnal fogadta őket.
— Üdvözlünk, Gül [12] Kán! Viszályotok van a kirk küzökkel? Mert csatára készülnek! — mesélte el, amit látott.
— Ki vagy te, és miért olyan fontos neked ezt elmondani nekem, hogy ilyen lóhalálában érkeztetek?
— Apám Kál, a por hont gyulája. Mindig jó szomszédságban éltünk veletek, az ujgurokkal. A napkeletről jövő ellenség, nem biztos, hogy meg fog itt állni, s akkor mi következünk. Jobb, ha szövetkezünk. Hozunk mi is egy csapatot.
— Küldjétek szét a nyilakat! [13] — adta ki a parancsot Gül Kán [14], majd ismét Botondhoz fordult: — Lányokat raboltak tőlünk, emiatt aztán mi felégettünk két kirk küz ordut. A hírt köszönjük, s a segítséget is. Kaptok pihent lovakat, válasszatok az én saját ménesemből, vacsorára pedig vendégeim vagytok.
— Feltehetően ők rabolták el a menyasszonyomat is. Vissza akarom szerezni — tette hozzá Botond pontosításként.
— Tőlünk délebbre van egy másik hágó, amely szintén átvezet az Abakán-hegyeken. Azon gyertek, s csatlakozzatok az ottani csapatainkhoz. Ha a kirk küzök már gyülekeznek, nincs időtök nagy sereget összeszedni, de az a kis segítség is elkel!
Kál nem rajongott az ötletért, mindig a béke híve volt. Ám igazat kellett adnia fiának. Az a nép, amelyik baromként tűri, hogy gyulájának leendő menyét elrabolják, az kiteszi magát mások támadásainak. Egy bosszúhadjáratnak a célja nem is annyira a büntetés, sokkal inkább a biztonság megteremtése: a jövőben ne merjenek megtámadni. Egy napkeleti szövetséges is jól jön. Kevesen élnek a hontból az Obnak ezen az oldalán, s nagy folyón kevés a gázló.
Csak kis csapatot tudott összeállítani, mégis rendkívül hasznosnak bizonyult a Botond által vezetett porok kései megjelenése. A váratlanul megjelenő erősítés meglepte a kirk küzöket, és a már-már vesztésre álló csata sorsa megfordult.
— Ha valaha megtámadnak, csak szóljatok. Nem feledjük ezt a segítséget.
— Derítsétek ki, Gül Kán, ki rabolta el a menyasszonyomat! — Az lenne a legnagyobb segítség!
A pugu mergen meghallotta a beszélgetést.
— Nagyon sajnálom, hogy akkor a pártjukra keltünk. Védelmünket kérték, s egy nyelvet beszélünk… Legutóbb, a jüecsik betörésekor szövetségesek voltunk. Bár a kirk küzök területe felé mentek tőlünk, nem azok. Baskortok, de arra már nem emlékszem, melyik orduból. Elég nagy területen élnek az Ene Sai két oldalán, egészen az Arany Hegyek lábáig terjed országuk. Járnak néha onnan kereskedők ide. Nem sok a szőke nő arrafelé. Ha megtudunk valamit, értesítünk.
— Ezt én is megígérem — tette hozzá Gül Kán.
Az ígéret ellenére hír nem érkezett. Az első hóesés után, amely hamar elolvadt, Botond ellovagolt a pugu orduig, majd Gül Kánt is meglátogatta. Kérdésére mindketten nemleges választ adtak. Semmi hír. Ami igaz, igaz, a háború óta az ujgur kereskedők se igen merészkedtek át a kirk küz területen. Akik mégis, azokat rendszerint kifosztották. A hont pedig támogatta az ujgurokat, ezt nem feledték.
A tél beálltával aztán a karavánok is megfogyatkoztak. Veszélyesek az utak télen a hegyi hágókon. Botond viszont nem adta fel a reményt, s amit kitavaszodott, átkelt az Obon, megerősíteni a rokon törzsekkel a kapcsolatokat. Mások is törzsszövetségekbe tömörülnek, létkérdés a szerveződés. A szakák[15] egyik betörése, melynek során több hontot kifosztottak, egyeseknek a lakóit le is mészárolták, komoly érve lett Botondnak, főleg amikor a másodikat sikerült meghiúsítani, az ellenség számbeli fölénye ellenére. Az ujgurokkal szövetségben szervezett büntető hadjárat aztán egy időre elvette a szakák betörési kedvét. Mivel fiatal kora ellenére a csatákban igazolta hadvezéri tehetségét, őt választották a törzsszövetség élére. Nem volt ez birodalom, se királyság, minden törzs, hont és ordu élte tovább saját életét. A szövetség csak háború esetére vonatkozott: a közös hadsereg felállítására. Közben eltelt még egy év, de Babbáról továbbra sem kaptak semmi hírt. A hontban többen is azt tanácsolták Botondnak, adja már fel, de ő hallani sem akart róla. Így jött el a következő tél is.
[1] Kirgizek, akik akkor még a Jenyiszej környékén éltek, amit legendáik is bizonyítanak. Lásd Remete Farkas László: Aranyszarvas – Csodaszarvas
http://mek.oszk.hu/12200/12225/12225.pdf kirk Kirk = negyven, giz (ótörökül küz) = lány, törzs, vagy nemzetség, tehát a kirgizek neve negyven törzs (nemzetség). Angol forrásokban az ótörök szó kyz alakban szerepel, de küznek ejtik. Lányt jelent, de nemzetség, törzs értelemben is használják. A lány/nő és a nemzet nagyon sok nyelvben mutat etimológiai rokonságot. (magyar: né-nemz-nemzet, gyne-/gynta, stb. ) Ete küz = hét lány vagy hét törzs. (lásd az Ete khiz baskír népdalt és népmesét
https://www.youtube.com/watch?v=BDcfYsZ4qNo ). Bennem felmerül a kérdés, Etelköz nevét nem a hét magyar törzsről kapta-e, vagyis a helyet jelöli, ahol a hét törzs lakott, bát inkább Etil küz (volgai törzsek: Etil a Volga török neve) is lehetett a szó eredete.
[2] Egyes kínai források mengwu néven említik a mongolok őseit. Nekem meg a mengwu a menkviket juttatja eszembe. Egykor „felmentő” seregként érkezhettek lóháton és farkasbőrben? A mongoloknak is szent állatuk a farkas. A szürke farkas (Asena) legendáját mindkét nép (török és mongol) magáénak vallja, bár egyes kutatók szerint a név indoeurópai eredetű, s kéket jelent (lásd Gök-türkök). Egy másik elmélet szerint Asena erdete a+sena, ahol „a” a tisztelet jele, sena pedig a mongolban farkast jelent (sono, csono). Az altáji népek uralkodóinak neve san-yü vagy csanyü (hszioungnu: Csengli gutu csanyu = égi (szent) farkaskölyök), i. sz. 402-től kán, khán, kagán, kağán, ka’án, hán, hun, de ezek is kapcsolatba hozhatók vele s, cs→k, kh, h,
[3] A nevet magyarnak, de ismeretlen jelentésűnek tartják. A szóvégi -d képző etimológusaink szerint egy régi becézési forma, mint az Árpádban és a Buzádban. Viszont el nem tudom képzelni, hogy egy lovas-állattenyésztő nép, még ha földműveléssel is foglalkozott mellékesen, Buzácskának, Árpácskának nevezze el a trónörököst. E képző gyakori a helységneveinknél is: Korond, Etéd, Nyárád, Ecsed, Tyúkod, Hatod, … Ez bennem kételyeket ébreszt, tényleg becézés-e. Lehetségesnek tartom, hogy a –d az id = szent, tiszteletre méltó jelentést tartalmazza, például mint az idnap →idnep→ünnep = szent nap, vagy idéz (pl. szellemet).
[4] Ile, elije egyes mongol nyelvekben sasféle ragadozó madarat jelent, a toor jelentésére nem sikerült rábukkannom. Nem kizárt – bár ez csak az én saját feltételezésem – egy ősi „isten” jelentésű szó, amely a tengrizmus, majd a buddhizmus hatására feledésbe merült. Lást a germán Thor, a csuvas Tura, az egyiptomi Hat-Thor, a római Numitor, a manysi Numi Torum, talán a sólyom alakban ábrázolt egyiptomi Horusz is. Ugyanakkor mongolban a bator (baataar – lásd Ulan Bator) hőst, tehát bizonyos értelemben szentet jelent.
[5] A sólymászat Altájból terjedt el világszerte (az ókori Sumérba is). Európába Attila hunjai hozták be, és terjesztették el.
[6] bű mongolul táltos, http://alfahir.hu/taltos_vagy_saman-20120322
[7] Kísérteties a hasonlóság Emese álmával.
[8] A meséket eredetileg nem kisgyermekeknek találták ki. A népmesék tele vannak szexuális (lásd Hétszűnyű Koponyányimonyok = Hétszívű Nagytökű. Mony = here – elavult, feledésbe ment szó) és sámánisztikus szimbólumokkal, a Fehérló fia mese a táltos révülését szimbolizálja).
[9] A mongol népköltészetben számos hasonmását találjuk meg a Fehérló fia című népmesénknek. A főhős neve (amint magyar nyelvterületen is) változik: Am Csagán Bjarú (Fehérszájú Borjú), Borjúfejű Maszang, de a tibeti határszélen a moguor törzsnél Fekete Ló fia a főszereplő! (http://mek.oszk.hu/09700/09786/html/#14 Lőrincz László: Mongol népköltészet). A változatok közt akadnak különbségek (amint Fehérlófia, Vaskalapos János és a többi magyar népmeseváltozat közt is) de a lényeg ugyanaz marad. A hős állatanyától származik, különleges képességekkel rendelkező társakra lel (például Hegyhengergető, Tengerivó – amely megjelenik a Fehér Szerecsen (Harap Alb) című román népmesében is), akik különleges képességeik ellenére nem tudnak győzedelmeskedni az arasznyi asszony felett, aki megeszi ételüket, a főhős viszont igen. Az arasznyi asszony eltűnik az alvilágba vezető lyukon, csak a főhős meri követni. Az alvilágban kincseket talál, vagy egy kán lányát (vagy istenlányt) menti meg, de amikor társai kihúzzák, őt visszaejtik. A csodálatos szantálfa segítségével, vagy más csodás módon felkerül a való világba. Nincs megmentett sasmadár-fióka, és nem az anyjuk hozza fel a hőst, tehát a végét leszámítva mintha Fehérlófia köszönne vissza ránk a hszioungnuk, a hunok feltételezett elődeinek területéről.
[10] A mese csuvas és tatár változataiban viszont már igen. (Czentnár András: Sámánisztikus motívumok a Levestészta-hős című csuvas népmesében.
http://birtalan.innerasia.hu/download/dolgozatok/samanizmus-es-nepvallas/2010-2/czentnar_andras.pdf)
[11] Az ókori kínai forrásokban megjelenő dinglingek feltehetően török nyelvű népek ősei, akik az Altájtól északra, a Jenyiszej, Léna és Bajkál-tó környékén éltek. A „török” szóról feltételezik, hogy indoeurópai eredetű (lásd türkiz) akárcsak a Gük-türk birodalom uralkodóháza.
[12] Rózsát jelent, de férfi és női név is lehet, lásd Gül Baba, és a Rózsa és Ibolya című népmesénket is, melynek hasonmását (Gölčäčäk) megtaláljuk a tatár folklórban.
http://doktori.btk.elte.hu/folk/dallos/diss.pdf (Dallos Szilvia)
[13] Ok küz = oguz (csuvasban ok her = ogur) szó szerint nyíl-nemzetség, egy olyan társadalmi szerveződés (törzs), amelyik külön csapatot volt köteles kiállítani háború esetén. A mozgósítás úgy történt, hogy nyilakat küldtek szét. Ennek olyan jelentése lehetett, mint a véres kard körbevitelének az írás megjelenése előtt.
[14] Az ujgurok a történelem során többször szembe kerültek a többi török néppel. A Gök-türk Birodalom idején a tokuz oguz (kilenc oguz törzs) szövetségnek részei (egyesek szerint a tizedik törzs), amely szembefordult a türk hódítással. Később ők lázadnak fel, kiválnak, majd ők veszik át a hatalmat, s megalakítják az Ujgur birodalmat. A tokuz ujgur (kilenc ujgur) és az on ujgur szövetségek közül az utóbbi érdekes, hiszen nagyon hasonlít az onogurra (vagy onugorra?)
[15] Az i. e. I. évezred derekán mai Kazahsztán területén élő lovas nomád indoeurópai nyelvet beszélő nép. A perzsa források minden lovas nomád népet szakáknak neveztek, amiképp a görög források mindenkit szkítáknak.
