Vandra Attila : Kis Dzsong Un 18. Betörés a Fergusson-házban

Meggie Spark, a tehetséges fiatal riporternő cikksorozatot készít Adam életéről “eladtam a elkem a sátánnak” címmel. A szerzői jog anyagi hátterének intézését Michael átvállalja…

 

 

Mire Michael hazaért, a lugasban Meggie és Adam épp befejezték az interjút a sorozat következő részéhez. A riporter távozni készült. Amint a házból meglátta őket, Michael megvakarta a fejét, azon töprengve, miként távolítsa el a bébiszittert, és maradjon négyszemközt a riporterrel. Johnny, aki addig az udvaron játszott édesanyjával, a segítségére sietett.

— Megígérted, ha befejezitek…

— Azonnal, Johnny, kikísérem Meggiet, és… — próbálta jobb belátásra bírni a kis követelőzőt Adam.

— Hadd el, kikísérem én, hiszen én vónék a házigazda… — szólt közbe Michael, rákacsintva Meggie-re, jelezve, hogy négyszemközt akar maradni vele. A fiatalasszony értett a „szóból”, bár furcsállotta. Mindegy, gyorsan elköszönt a riportalanyától, és követte Michaelt a házba.

— Sajnálom, de a főszerkesztő kirúgott téged! — mondta Michael bűnbánó arccal. Meggie nem vette észre az ügyvéd szája szélén a pajkos mosolyt. Halottsápadttá vált.

— A Seattle 3 TV-adónak ugyanaz a tulajdonosa, mint a VIP-life-nak. Ezért tudtam mindkét helyen dolgozni…

— A TV Washingtont viszont nagyon érdeklik az Adam Ugorskyval készített riportjaid. Megvennék TV-közvetítés jogát. Emellett felajánlottak neked a híreknél egy segédszerkesztői állást. Sikerült „némileg” jobb fizetést kialkudnom. Közvetlen főnököd Donald Emmerson lesz. Lehet tanulni tőle. Már nincs sok ideje a nyugdíjazásig… Emellett a szerződésben benne van, hogy továbbra is riporterkedhetsz… A Seattle Times, amely „valamivel” nívósabb sajtótermék, mint a VIP-life, megveszi tőletek a cikksorozat írott közlési jogát. Itt a szerződés, amely magában foglalja, hogy 50% jutalékot adnak abból a jövedelemből, amivel eladják másoknak… Szerintem nem vesztettél sokat… — tette hozzá Michael Gun cinkos mosollyal hunyorítva.

— De hát itt nem írtak tévedésből egy nullával többet? — hebegett Meggie a cikk közlési jogáról szóló szerződést nézve.

— Nem. Na de ilyen fizetség mellett nagyok az elvárások is!

— Ezt… ezt… hogy…

— Nem szoktam bagóért dolgozni. Valahogy fel kellett srófolnom az árát, ha nyerni akartam rajta! — nevetett Michael. — Kicsi összegnek az egyharmada is kicsi!

A garázsajtóban a férfi még egyszer óvatosan körülnézett, mintha rajtakapástól félne, majd megkérdezte:

— Ha tényleg olyan jó detektív és riporter vagy, mint ahogyan bemutatkoztál, segíts megtalálni három embert. Csak a nevüket és korukat tudom, és Minneapolisba távoztak innen. Szóltam az itteni rendőröknek is, de Minnesota állam nem az ő felségterületük.

— Kiről lenne szó? — kérdezte Meggie Spark.

— Penelopé Fergusson, és két unokája, Abel és Aaron Fergusson, ikrek, hat évesek. Adam féltestvérei, az ő szabadlábra helyezését követő letartóztatások után veszélyben lehetnek. Édesanyjuk, Julia Fergusson halála után az ikrek árván maradtak, és apai nagymamájuk, Penelopé Fergusson lett a két gyermek gyámja. Özvegy, Minneapolisban él, pontosabban ott élt egy évvel ezelőtt. Adam írt neki a börtönből, de levele visszajött „Címzett elköltözött” felirattal. Ám Penelopé és Adam között kezdettől fogva nagyon feszült volt a viszony, amely, letartóztatása után még inkább elromlott. Adamnak meglepetés… — figyelmeztette az ügyvéd, ne nála érdeklődjön.

— Értem… — jelezte Meggie, hogy vette az üzenetet. — Megpróbálom.

Amint hazaért, elővette a laptopját. Facebook, „Penelope Fergusson” — ennek egyetlen személy felelt meg… Londoni… harminc éves. Na, ez nem ő. Az ő korában nem biztos, hogy facebookozik. Rövid gondolkodás után kikereste a seattle-i gyámhatóság telefonszámát, és tárcsázott. No persze, személyes információkat telefonon nem szolgálhatnak ki. Beült az autójába s odahajtott. Nem fogadták túl készségesen, hiszen épp a sajtó az, aki vissza szokott élni a személyes adatokkal, pláne egy olyan riporter, aki a VIP-life-nál dolgozik. Illetve most már csak dolgozott, de…  Visszaült az autójába, elővette okos telefonját, s némi tűnődés után a minneapolisi White Pagesben kereste Penelopé Fergussont. Nem talált ilyen előfizetőt. Hát igen, manapság a mobiltelefonok világában sokan lemondják. Újabb ötlettől vezérelve beírta a nevet, és „telefonszám” vagy „tel.” És megtalálta az Üdvhadsereg[1] egy akciójának a reklámját, három évvel azelőttről, amelyen a kapcsolattartó személy Penelopé Fergusson volt, és megtalálta rajta a telefonszámát is. Felhívta. Alkoholgőzös hang felelt. Elnézést kért a téves kapcsolásért, majd nagyon figyelmesen tárcsázott újra. Ugyanaz a hang felelt, s már egy szaftos kifejezést is mellékelt a zavarásért. Meggie hirtelen jött ötletből megkérdezte, mióta van meg a telefonszáma.

— Egy hónapja, de miért fontos ez neked?

Lehet, megtoldotta volna még egy jókívánsággal, de azt már Meggie nem várta meg, hanem sietve megköszönte, és bontotta a vonalat. Elő az okos telefont, Google, beírta: „Salvation Army, Minneapolis”, felment a weboldalukra, onnan kikereste a telefonszámot, tárcsázott. Fiatal lány hangja válaszolt. Meggie bemutatkozott, majd Penelopé Fergusson után érdeklődött. Meglepetésére a titkárnő nem ismerte.

— Nincs a tagjaink közt ilyen nevű hölgy…

— De hát megtaláltam a neten egy ezelőtt három évvel tartott akciójuk reklámján, mint egyik szervező, kapcsolattartó személy.

— Megnézem az archívumban… — ajánlkozott a titkárnő. — Tényleg, egykori tagjaink egyike. Én csak rövid ideje dolgozom itt, és nem ismerem a régieket — magyarázkodott.

Meggienek legalább a címet sikerült megszereznie. Rádöbbent, a sok visszautasítás után, hogy Seattle-ből nem fog tudni célt érni, oda kell utaznia. Ha itt a gyámhatóság nem adott ki információkat, egy más állambeli telefonálónak Minneapolisban mégúgy sem fognak. Eh, ezért az állásért és szerződésért, amit Adamnak köszönhet, megtehet érte annyit, hogy odautazik. Van ott egy távoli rokona, rég nem látta, kislányát nála hagyhatja, amíg detektívesdit játszik… Tegnap kapott tőle gratuláló e-mailt, Hannah Scott látta a hírekben a bébiszitterré előlépett Adamot, s nagyon megörvendett, hogy ő volt a riporter.

— Mondtam én neked, hogy van ehhez tehetséged! — írta.

Jól számított. Rokona ujjongva fogadta a hírt, várta őket.

Amint kislányával megérkezett, Hannah azonnal kivallatta. Aggódó hangon mondta:

— Jaj, vigyázz, mibe keveredsz bele…

A férj, George Scott nem hagyta, hogy egyedül menjen. Míg Hannah a gyermekekkel otthon maradt, ők ketten autóba szálltak, és a Meggie által megtalált címre hajtottak. Már esteledett, mire odaértek. A félhomályban, amikor már minden házban égett a villany, a Fergussonék feltételezett címén sötét volt. George gondolkodás nélkül becsengetett.

— Elment az eszed? Alhatnak. Két kisgyermek van a házban, és az idős nők is korán fekszenek le… — ijedt meg az illemszabály megsértésétől Meggie. Rémületére George ismét megnyomta a csengőt.

— Nem cseng… Ki kellene hallatsszon ide a hangja… Alig három méterre van ide az ajtó! Figyelj! — nyomta meg ismét. — Az a két fa eltakarja az utcai lámpákat! — nézett körül. — Ha éjjel jönnék haza, meg sem találnám a kulcslyukat — nézett fel a ház homlokzatára, ahol a félhomályban is felismerte a mozgásérzékelős villanykörtét. — Ebben a házban ki van kapcsolva az áram! — nyomta meg a kaput, amely nyikorogva nyílt ki.

— Mit csinálsz? — rémült meg még jobban Meggie, miközben George némileg egyensúlyát vesztve szinte beesett a kapun, majd megállt és felgyújtotta telefonján az elemlámpát.

— Jesszus, ezt feltörték! — kiáltottak fel. Egyszerre látták meg a feszítővas hagyta nyomokat.

Hirtelen csikorogva fékező rendőrautó szirénája hasított a levegőbe.

— Freeze! (Fagyjatok meg!!) — tartotta rájuk a fegyverét lehúzott ablakon egy rendőrnő, miközben a sofőr is kiszállt, és a kocsi védelmében ő is elővette sajátját. Mindketten szó szerint megmeredtek, Meggienek még egyik lába is a levegőben maradt.

— Kezet fel! Támaszkodjatok a kerítésnek. Lábat szétterpeszteni! Rúgja ide a táskáját! — szólt a rendőrnő Meggiere, mert ijedtében leejtette. Óvatosan közeledett a két gyanúsítotthoz, miközben időnként ellenőrizte, hogy nem áll-e a gyanúsítottak és az őt fedező kollégája közé. Először Meggie táskájához guggolt le, majd, mivel közelebb állt hozzá, őt motozta meg, intett neki, továbbra is maradjon a kerítésnek támaszkodva, majd belépett az udvarra, ahol George a kapun tartotta a kezét.

— Tiszták! — jelentette kollégájának, hogy nem talált fegyvert náluk. — A kaput viszont felfeszítették! Látszanak a feszítővas nyomai, és a zár nyelve is elgörbült… Forduljanak meg! Igazolják magukat! — nézte meg egyenként az irataikat. — Riporter? Seattleben? Mit keresnek itt?

— Ő csak elkísért! — vette Meggie védelmébe George-ot. — Nem ismerem a várost. Mrs. Penelope Fergussont keresem.

— Mit kerestek a házban tegnap éjjel tizenegy óra felé?

— Tegnap éjjel? Csak ma délben érkeztem Seattlebe! — védekezett könyörgő hangon Meggie. — Ott van a táskámban a repülőjegy…

— Mrs. Fergusson két hónapja meghalt. A ház lakatlan… — közölte szárazan a rendőrnő, miután ellenőrizte a jegyet, de kollégája gyanakodva Georgehoz fordult.

— Ön minneapolisi… Hol volt az este tizenegy óra tájt? Van alibije?

— Egyik barátomnál bridzseztem. Minden csütörtök este azt teszem…

— Hányig?

— Kábé fél tizenegyig. Onnan hazamentem.

— Felesége, családja tudja igazolni mikor ért haza?

— Nem. Már aludtak…

— Tartsd figyelemmel őket! Megnézem a házat! — mondta kolléganőjének, majd elindult a bejárati ajtó felé. — Ezt is feszítővassal nyitották ki! — gyújtott meg egy fejlámpát, kalapjára helyezte, majd fegyverét két kézzel markolva meg, rúgta be az ajtót, ügyelve, hogy ne legyen egy esetleges lövés útjában. A házból nem hallatszott nesz, így fegyverét előre tartva hatolt be. A kint maradottak halotti csöndben, feszülten várakoztak. Fél perc sem telt el, bentről mobiltelefon csörgése hallatszott, majd hallani lehetett a rendőr hangját.

— Nyugodjon meg, Mrs. Buttler, mi vagyunk azok. Tényleg nem hallucinált az este, betörők jártak a házban. Úgy tűnik, semmit sem vittek el, kutakodásnak semmi nyoma, ám végigjárták a házat… Sáros lábnyomok mindenfelé. Minden rendben, nyugodtan lefekhet — jelent meg az udvaron, majd a fénycsóvát saját arcára irányítva a szomszéd házra nézett, s integetni kezdett az ablakban leselkedő nyolcvan év körüli asszonynak.

— Rendszeresen riasztja önöket? — érdeklődött empatikus hangon Meggie Spark.

Talán a megértő hangnem volt a ludas, de a rendőrnő feszült vonásai is mintha megenyhültek volna. Bólintott.

— De ezúttal nem volt paranoiás. Az este tényleg jártak a házban.

— Embert kerestek. Az ikreket. Mrs. Fergusson unokáit. Hol vannak? Én is miattuk jöttem Seattleből. Veszélyben vannak!

— Biztos helyen — felelte a rendőrnő elgondolkodva. — Mondja, Mrs. Spark, ön a helyemben hinne saját magának? Figyelmeztettek Seattleből, hogy a helyi maffia lebuktatása miatt a gyermekek veszélyben lehetnek, rajtuk állhatnak bosszút. Másnap feltörik a Fergusson-házat, következő nap pedig megjelenik ön, véletlenül pont Seattleből, és magánlaksértést követ el.

— Nekem van alibim, a repülőjegyem. Feltételezzük, hogy Mr. Scott tört be az este, méghozzá az én parancsomra. Mondja mi a francért jöttem ide Seattleből, ellenőrizni őt? Nem hittem el neki, hogy üres a ház?

— Esetleg valami nyomot kereshet, hogy hol találja meg őket — próbált akadékoskodni a közben hozzájuk csatlakozott rendőr is.

— Ha nem hisz a szemének, s úgy gondolja, hogy a személyim és sajtóigazolványom kiváló minőségű hamisítvány, személyem kilétét könnyen ellenőrizheti. Adam Ugorskynak, a gyermekrablónak, aki az elrabolt gyermek bébiszittere lett, benne van a hírekben, még a csapból is az folyik… én vagyok a riportere, aki ezt a közvéleménnyel megosztottam. Kérje le a helyi TV-adótól a fényképemet…

— Az nem hírlapi kacsa? — ámult el a rendőrnő.

— Nem. A Fergusson-gyermekek az Adam Ugorsky féltestvérei. Akkor kerültek veszélybe, amikor Adam Ugorsky szabadlábra helyezése után lavinaként indult meg a maffia-hálózat felszámolása. Ahogy én Seattleből kevesebb, mint huszonnégy óra alatt felderítettem címüket, úgy azoknak is sikerülni fog, akik ártani akarnak nekik. De a táskámban van a telefonom, benne vannak a számok, hívják fel Mr. Michael Gunt, akinek a gyermekét elrabolták, és Robert O’Hara hadnagyot is, aki felgöngyölítette a gyermekrablás ügyét, és ezáltal lebuktatta a több államra kiterjedő, szervekkel kereskedő bűnszövetkezetet is. Gondolom, hallottak róla, itt Minneapolisban is volt fiókjuk. Ugye a Seattle-i rendőrségtől kapott figyelmeztetést eleinte nem vették komolyan, csak miután összekapcsolták e házban járó feltételezett betörőkkel? Tudják mit? Tartsanak velem! Így legalább szemmel is tudnak tartani. Találjuk meg együtt, önöknek sok ajtó kinyílik, ami nekem nem, engem pedig nem kötnek azok a szabályok, amelyek önöket igen…  Közös érdekünk a gyermekek biztonsága. Az ikrek túl exponáltak egy árvaházban. Feltételezem, ha árván maradtak, most ott vannak.

— Rendben! Csak érjenek ide a helyszínelők — felelte a rendőr és tárcsázott. — Tíz perc — jelentette, majd hívta a központot, hogy küldjék át neki e-mailben a Seattle-i rendőrség megkeresését, amelyben figyelmeztettek az ikrekre leselkedő veszélyre.

Amint megérkeztek a kollégák, irány a gyámhatóság és gyermekvédelem. Szerencsére van huszonnégy órás ügyelet.

A szolgálatos, Mrs. Emma Thomson jól ismerte a Fergusson ikrek esetét. Miután figyelmesen végighallgatta a rendőrök előadását, és végignézte a bemutatott bizonyítékokat, gondolkodóba esett.

— Egy ikerpár mindig problematikusabb eset, mint egy egyedüli gyermek. Mivel átlag testvéreknél erősebben kötődnek egymáshoz, például én-tudatuk is jóval később alakul ki, mint más gyermekeké, ha lehet, nem választjuk el őket, ezért nagyon nehéz örökbefogadó szülőket találni nekik. Ritka az olyan szülőpár, aki egyszerre két gyermeket is hajlandó örökbe fogadni. Épp ma jelentkezett egy nagyon szimpatikus pár, jómódúak, tanult emberek, ráadásul a hölgy ismerte édesanyjukat, célzottan keresték az ikreket, nemrég tudták meg, hogy árvaházba kerültek. Egy ideje fontolgatják, hogy örökbe fogadjanak, mert az asszony meddő. Ilyen esélyük nem lesz többé…

— Pont ma? Kicsit sok itt a véletlen egybeesés… — tamáskodott Meggie a rendőrnőre nézve, akinek tekintetén látszott, hogy hasonló kételyek nyomasztják.

— Láthatnánk a dossziét?

— Nem. Az ilyen kérvények titkosak.

— De hát azok a gyermekek életveszélyben vannak!

Meggie könyörgő szemekkel nézett a rendőrökre. Tegyenek már valamit!

A rendőrnő kapta a telefonját, felhívta a szolgálatos ügyészt és bírót, valamint főnökét is. Hamarosan megérkezett a gyámhatóság faxára az engedély az adatok kiszolgáltatására.

 


[1] Salvation Army

Legutóbb szerkesztette - Vandra Attila
Szerző Vandra Attila 713 Írás
Fő foglalkozásom minden lében kanál. Vegyészmérnöki diplomával sok mindennel foglalkoztam, a legkevésbé a mérnöki életpályával, amelyet otthagytam, miutén két évet lehúztam a feketehalmi „színes pokolban.” Azóta főállásban korházi biokémikusként dolgozom, de másodállásban tanítottam klmiát, biokémiát, fizikát, vitatechnikát és kommunikációelméletet. Önkéntes „munkahelyeim” és hobbijaim még színesebbé teszik a foglalkozásaim palettáját. Számomra meghatározó volt a vitamozgalommal való találkozásom, mely után dominóeffektusként következett a meggyőzéselmélet, pszichológia (tranzakcióanalzis) matematikai és pszichológiai játszmaelmélet, neveléselmélet, konfliktuskezelés… lehet valami kimaradt. Hobbijaim: a főzés, természetjárás, utazás, fényképezés, történelem, nyelvészet, az unokázás, és ja persze, szinte kihagytam: az irodalom! Maximalistának tartom magam, amihez fogok, azt szeretem jól végezni, de nem vagyok perfekcionista. A tökéletességtől hidegrázást kapok. Hiszem, hogy egy írónak nem az a szerepe, hogy tükröt mutasson a a társadalomról. Arra ott vannak a hírműsorok. Sokkal inkább az, hogy elgondolkoztassa az olvasót. Egyes írásaim “befejezetlen” , nyitott végével pont ez a szándékom.