Ülök egy kényelmetlen fotelban és hagyom messze futni a fantáziámat.
Mondom, kényelmetlen a fotel, most az, mert olyan dolgok foglalkoztatnak, amik miatt kínosan érzem magamat. Egy-két valós tény ismerete után messze, idegen tájakra barangol a képzeletem.
Lehunyt szemem előtt megjelent, akire gondoltam: Ahmed, az olajbarna bőrű, sötét szemű férfi. Lehet huszonhárom éves. Egyetemre jár, az isztambuli Műszaki Egyetem hallgatója. Tanulmányain kívül sok minden érdekli.
Tanul? Nem, rosszul gondolom, alig kell tanulnia, hiszen első hallásra megjegyez mindent. Így aztán sok szabadideje marad. Társaságot pedig nem is kellett keresnie mindig voltak körülötte, sokan szerették a mindenre nyitott, értelmes fiút. Mert a mai különös világban élt, ahogyan mi is, hamarosan megismerkedett arab fiúkkal. Voltak közöttük, akik itt tanultak, másokat pedig a változó idők sodortak északabbra Irakból, Iránból.
2015-öt írtunk abban az esztendőben, amikor Ahmed érdeklődni kezdett vallási dolgok iránt is. Baráti beszélgetések után hasonlítani kezdte az iszlám irányzatait, egyre jobban elmerült tanulmányozásukban, annak ellenére, hogy ő nem nagyon részesült vallási neveltetésben.
Hitét örökölte szüleitől, ennek megfelelően muzulmán volt, annak is a szunnita ágát kapta, amellyel nem sokat törődött ez idáig.
Most viszont egyre jobban elmerült a hit világában, sokszor alig aludt éjszaka. Olvasott, gondolkodott. Allah és Mohamed igazságait kutatta. Fiatal kora ellenére gyakran gondolt rá, vajon mi lesz vele, és az emberekkel haláluk után.
Tanulmányozta a keresztény vallást is.
Olvasott az időszámítás utáni 6oo-as évekről, a keresztény vallás kettészakadásáról, Rómáról, Bizáncról, ez utóbbi földrajzilag is közelebb állt hozzá, talán jobban is érdekelte.
A bűnbánat, a megbocsátás fogalmai sok nyugtalan éjszakáját betöltötték.
Különösnek találta, hogy a vallási szakadás és az úgynevezett barbárok mennyire befolyásolták Európa sorsát, akkori hanyatlását. Azt pedig végképp furcsának találta, hogy abban az időben mennyi történeti leírást őriztek meg az arabok… és milyen hatalmas volt a birodalmuk…
Ahogy múlt az idő, egyre több arab család érkezett az országba. Tudott a közel-keleten dúló helyi háborúkról is. Gyakran megállt a szeme az éhesen futkározó idegen gyerekeken, szüleiket is megnézte (ha azokat látta egyáltalán), néha nem is tudta kikhez tartoznak a kicsik. Akkor újra eszébe jutott a keresztényi megbocsátás. Ezt a nyomort, a hazátlanságot is meg kellene bocsátani, azoknak — ott?
Eszébe jutott Ali és barátai, akik Irakból jöttek. Tegnap a Koránból citáltak, dzsihádról beszéltek, s arról, hogy jönnek még rokonaik, akik Európába igyekeznek, de várniuk kell, mert csak lassan haladhatnak előre. Ali testvére már Németországban van, dolgozik. Ő is menne utána, de még nem lehet.
— Elárasztják az országot, mi lesz velünk? — tépelődött Ahmed. Szülei jártak eszében, akik az Eufrátesz menti Erzurumban laknak. Lassan sem tanulni, sem élni nem lehet olyan nyugodtan, mint eddig.
Másnap megkereste barátját, Alit. Késő délután leültek egy kávézó teraszára, beszélgettek az életükről, a világ dolgairól.
— Szeretnék valamit elmondani… — s elhallgatott Ali.
— Mondd nyugodtan! Hallgatlak.
— De itt nem lehet, látod mindenütt emberek, idegenek, nem tartozik másra, csak veled szeretném megosztani.
— Megértelek, úgyis kérni akartalak, hiszen már régebben ismerlek. Gyere velem a hét végén haza a szüleimhez. Erzurumban remélem, nyugodtan beszélgethetünk…
Ali boldogan mondott igent.
Hosszas szülői ölelgetések, meghitt családi beszélgetések után a két fiú lesétált az Eufrátesz partjára.
A folyó fogyatkozó, pocsolyaszínű vize lustán hullámzott, párolgott a melegben.
Itt nem zavarta őket senki, Ahmed nyugodtan kérdezhetett. Ali pedig mesélt az otthonáról, a rommá lőtt utcákról, a nyomorról. Azután mély lélegzetet vett, s rászánta magát, hogy végre elmondja az igazat:
— Elmegyek, Ahmed. Európába megyek gyalog, ha kell, át a határokon, ha másként nem lehet, szökni fogok, nem állíthat meg senki. Jól akarok élni, elég volt mindenből! Annyi halottat láttam, hogy arra nincs szó.
— És a pénz? Honnan lesz pénzed?
— Kaptam. Mindenki kap, aki csatlakozik hozzájuk.
— Kikhez? Hova? — csodálkozott Ahmed.
Hosszú történet következett. Ali járt Rakkában. A lakásán tartja azt a fegyvert, amellyel tervei, megbízatása szerint Párizsba megy az ősszel, a többi társával.
— Mi lesz Párizsban?
— Azt kérdezd, mi van ott. Ne is kérdezz! Fertő. Karikatúra Mohamedről, és a nők… erkölcstelenül élnek, mégis felnéznek rájuk a férfiak! Férfiak? — gúnyosan nevetett. — Tudod ugye, miről beszélek?
— De az életed?
— Mit ér az itt? Nézz szét, hogyan éltek ti is? És még nincs vége, sokan jönnek, egyre többen… Gyere velem! Jobb élet vár ránk Európában, meglátod…
Ahmed habozott.
— Holnapig várj, kérlek, még gondolkodnom kell!
A Magasságos Hadúr különös kártyajátékot játszott az idők kezdete óta. Rakta a lapokat, furcsa figurákkal — mondhatnám pasziánsz, de a lapok, a tét sokkal komolyabb volt. Annyiban hasonlított az említett játékra, hogy egyedül kártyázott.
Folytatása következik
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 10:55 :: Sonkoly Éva
