Vandra Attila : A táltos lánya 4. A menkvi

Nyomtatás

4.     A menkvi

Bolan ügetésre fogva lovát, eredt a lányrablók nyomába. Emrééknek négy-ötórás előnyük lehetett, ha kora hajnalban eredtek útnak. Gyorsabban kellene haladnia, mint ők, ugyanakkor nem lenne üdvös kifárasztania a lovát, ráadásul a nyomaikat is figyelnie kell. Szerencsére az éjjeli eső után felázott földön a húsz lovas elég jól követhető nyomokat hagyott maga után. Napnyugta felé haladtak. Fiatal kora ellenére szerzett már némi tapasztalatot a nyomkövetésben, nem egyszer sikerült rátalálnia elkódorgott tehenekre. Első nap ráesteledett, nem érte őket utol. Nem látta értelmét a sötétben folytatni útját, hiszen könnyen elveszítheti nyomaikat. A lónak legelnie kell, az is éhes. Jó hosszú pányvára kötötte.

Már pirkadni kezdett, amikor lovának horkantására ébredt. Éberen aludt máskor is, a pásztorkodás rákényszerítette. Igaz, ott hű kutyái jelezték a veszélyt, ha ragadozó közelgett, akár négylábú, akár kétlábú fajtából. Eloldozta a lovát és felült rá. Épp idejében, így a feltehetően lóhúsra áhítozó medvének ezúttal egy kis egészségügyi kocogással kellett beérnie. A ló gyorsabbnak bizonyult.

Bolan még menekülés közben sem felejtette el, merre tért el társai nyomaitól. De mennyit? Hej, de kellene most Börü, a kutyája! Az elvesztett nyom keresgélése újabb időveszteséget jelentett. Ám Emreék éjjeli táborhelyének megtalálása biztató jel volt. A tűzhely még parázslott, fél óra se telhetett el, mióta elhagyták. Egész éjjel táplálhatták a tüzet, a kellemetlen meglepetések elkerülése végett.

— Mégse esztelen kölykök már, van magukhoz való eszük — állapította meg Bolan. A Nap már közel járt a delelőponthoz, amikor beérte őket.

— Te miként kerülsz ide? — fordult feléje Özgür, meglepődve.

— Gondoltam, csatlakozok hozzátok… — felelte. Ám Emre azonnal nekitámadt.

— Nem fordulunk vissza, mondd meg atyámnak!

— Ne bomolj, Emre! — szólt rá az egyik legény. — Tényleg azt hiszed, pont Bolant küldte volna utánunk? Ő maga jött volna bátyáddal együtt, de még inkább apáink társaságában.

— Mi esélyem lenne egyedül? — kapott az alkalmon Bolan.

Hát igen. Ő már benne van a korban, ugyanakkor akkora vagyona nincs, hogy lánykéréssel kísérletezzen…

— Ez a farkasprém mentéd honnan van? — fogott gyanút Szonkhor. [1]

— Sari Kántól kaptam — dobbant meg Bolan szíve.

— S mit üzen? — támadott ismét Emre.

— Menjünk túl nemcsak a baskort, hanem az ujgur ordukon is. Nem lenne jó, ha viszályt szítanánk egymás között. Hasonló nyelvet beszélünk, szükségünk van az összetartásra, ha mások megtámadnak. Emlékezzetek a csenjünök[2] támadására. Akkor vitték el a lányokat az orduból…

— Akkor Sari Kán nem ellenzi? — érdeklődött reménykedve Szonkhor.

Bolan megrázta a fejét.

— De azt üzeni, legyen helyén az eszünk. Ne hősködjünk.

— S apám?

— Bátyáddal együtt rögtön utánad akartak eredni. Sari Kán lebeszélte őket. Édesanyád nagyon izgul érted…

Emre mérgesen legyintett.

— Nagyapa koromban is anyáskodna felettem…

Özgür intett Bolannak, üljön ő is közéjük.

— Mi a tervetek? — érdeklődött, miközben hosszú pányvára kikötötte a lovát.

— Jön egy karaván. Amíg átkelnek a folyón, és ideérnek, este lesz. Szerintem, innen nem messze fognak letáborozni. Biztos vannak rabszolganőik is…

— Nem tetszik az ötlet, igaz? — nézett Bolan szemébe Szonkhor.

— Egy ilyen karaván legalább kétszer nyolc szekér.[3] Minden szekérhez tartozik legalább két-három fegyveres férfi, állig felfegyverkezve, bármely pillanatban készen, felvenni a harcot az esetleges rablókkal. Éjszaka őrt állítanak, és maguk mellett fegyverrel alusznak. Veszélyesebb, mint egy gyanútlan ordu elleni támadás.

— Mondj jobbat!

— Sari kán azt ajánlotta, tartsunk végig napnyugatnak, amíg az Abakán hegyeken túl, az Ene-saihoz mérhető nagy folyót meglátunk, amelyet az ott lakók Obnak neveznek. Nem kell átkelnünk rajta, az veszélyes lehet, ha menekülni kellene. Nem kis távolság van odáig, de ott már más népek, a porok élnek. Vadászok és halászok. Napközben a férfiak elhagyják a falvaikat.

— Az milyen messze van?

— Még vagy tíznapi lovaglás. Végig napnyugat irányába.

Akadtak, akik másképp gondolták, végül többen melléálltak. Hogy az ellenvéleményt is megbékítsék, melynek Emre volt a kovásza, bevárták a karavánt. Az addigi vezér féltékenyen figyelte, hogy Bolan, bár alighogy csatlakozott hozzájuk, máris nagy befolyással bír társaira.

Az erdő rejtekéből, egy domb tetejéről figyelték a karaván letáborozását. Belátták, Bolannak igaza van, végül Emre is beadta a derekát, mivel szinte mindenki az ő véleményét támogatta. Még távolról is megfigyelhették, amint a táborozók egyfajta erődöt építenek ki éjszakára a szekerekből, s az őrtüzek elhelyezkedése is arra utalt, hogy észrevehették a mozgást a domb tetején, és felkészültek a támadásra.

A „lányrablók” hajnalban lóra ültek, és a dombtetőn nagy ívben megkerülve a karavánt, a gázlóhoz lovagoltak, és átkeltek a kis folyón, a karaván ide vezető nyomain haladva az Ob irányába.

***

Nehéznek bizonyult az utolsó útszakasz. Valójában nem csak a mai, hanem az utolsó napoké, melyeken az eső feláztatta a talajt. A szekerek a sárba mélyedtek, megnehezítvén az igavonó lovak dolgát. Bár egy napja nem esett az eső, az út fárasztónak bizonyult. Igaz, a felhőtlen szép idő is meg tudja keseríteni egy karaván útját, főleg a nyár közepén. Agylágyítóan sütött a Nap. Philon így a szokottnál korábban rendelte el a letáborozást. Senki sem zúgolódott. Amíg társai az éjjeli szálláshely felállításán szorgoskodtak, Philon szokásához híven két társával körbelovagolta a környéket, bár Apor biztosította, hogy egynapos szekérút-távolságra nincsenek itt állandó települések. Nem szerette a meglepetéseket. Amint a megtett kör bezárult, visszatért a rögtönzött táborhelyre, amelyet szekerek vettek körül. Ezek védelmében egy esetleg túlerőben levő támadó csapattal is fel lehetett venni a harcot.

— Valami gyanús? — kérdezte Kula.

— Semmi, a természet megszokott neszein kívül. Nyugodt helynek tűnik.

A vacsorát zavarta meg egyik szolgálatos őr.

— Uram, valami mozgást észleltem a dombtetőn. Madarakat láttam felreppenni. Ez még lehetett egy medve, vagy más ragadozó miatt is. Ám úgy tűnt, egy vagy két lovas rejtőzik a bokrok mögött.

— Megduplázni az őröket és őrtüzeket, főleg a domb felől levő oldalon! Mindenki tegye maga mellé a fegyverét, és senki se merje levenni éjszakára még a saruját sem!

Ám reggelig semmi sem történt. Aztán már indulásra készen állt a karaván, amikor a gázló mellett, amelyen már átkeltek tegnap, feltűnt vagy húsz lovas, valamennyien férfiak, ám támadás helyett átkeltek a gázlón, abba az irányba tartva, ahonnan ők jöttek.

— Ezek lehettek este a dombtetőn. Mégsem képzelődött az őr. De nem lehetett rossz szándékuk… — jegyezte meg Apor.

— Miért nem jöttek ide? Egy ilyen kereskedőkaravánnak mindig van hasznos áruja… — csóválta a fejét gyanakvóan Philon. — Csak húszan vannak… Talán nem mertek megtámadni. De erősítésért mehetnek… S gyorsabbak, mint mi. Jó lesz vigyáznunk.

— Nem kereskedni indultak el otthonról, nem számítottak karavánnal találkozni. Ha esetleg vadászni indulsz, a nyeregtáskát megtöltöd aranypénzekkel, hátha egy jó vásárra van lehetőséged? Netán cserébe adták volna egyik lovukat valami tetszetős áruért? Egyáltalán ismerik errefelé a pénz értékét? — utalt Alexis arra, hogy útjukon cserekereskedelmet folytattak.

— Én láttam náluk. A nők azzal díszítették magukat. Láncot és függőket készítettek belőlük.

Ám a jenei orduig semmi sem igazolta Philon félelmeit. Megérkeztek kalandok nélkül. Az ordu szélén megállították a karavánt. Philon, Kula és Apor előre lovagoltak, engedélyt kérni a letáborozásra. Levent mergen csakhamar előkerült. Elég nehézkesen ment a háromnyelvű társalgás, de végül csak szót értettek. Philonék már épp indultak letáborozni, de Levent mergen, miután megérdeklődte, mely irányból jöttek, még nekik szegezett egy kérdést:

— Nem találkoztatok egy húsz lovasból álló csapattal? Legények mind…

— Azt hiszem, a közelünkben táboroztak le egyik éjszaka. Ők a dombon, mi a völgyben. Azt hittük, támadásra készülnek, de meg se közelítettek. Ám reggel láttuk a távolból, amint átkeltek a gázlón, ott, ahol mi azelőtt való nap.

— Volt közöttük egy, amelyik farkasbőr mentét viselt?

— Túl messze voltak ahhoz, hogy ezt meg tudtuk volna állapítani.

***

A baskortok állataikkal nagy utakat tettek meg, megfelelő legelők után kutatva, főleg aszályosabb években. Ilyenkor eljutottak az Abakán hegyekig, ahol többet esett még szárazabb években is. Igaz, ez néha nem bizonyult békés kalandnak, hiszen azt a vidéket már az ujgurok lakták. A hegy túloldalán volt az Ob folyó.

Emre, Bolan és csapatuk elérte a szetyeppés vidék szélét határoló Abakán-hegyeket. Eddig ismerték az utat is. A pugu (ujgur törzs) orduban, a nomád és félnomád népekre jellemző vendégszeretet fogadta őket. A nomád ember tudja, bármikor fordulhat a szerencse…

Nem volt nehéz követni az utat. Egyrészt az Abakan-hegyek mutatták az irányt, másrészt az esős időszak miatt a karaván szekereinek kereke jól követhető nyomot hagyott maga után a fűben. Ám, a pugu ordun kövesebb, hegyes terepen haladt az út, jól jöttek vendéglátóik irányadó tanácsai. Ekkora távolság megtételekor elég csak kicsit is eltérni a kiválasztott iránytól… A bizonytalanság okozta feszültség miatt Bolan addig kivívott tekintélye is kezdett rongyosodni. Ám egyik este a látóhatár szélén, két domb között eléjük villant az Ob kéksége. Gyönyörű látványt nyújtott, főleg a naplemente pírjától megszíneződött felhőktől megkoronázva.

— Megérkeztünk! — ujjongott Szonkhor. — Az ott biztos az Ob.

— Az — felelte Bolan. — Itt megpihenünk, holnap csak rövid utat teszünk meg. Egy-másfél óra alatt elérjük a célunkat. Lovainknak pihenteknek kell lenniük, mert a férfiak utánunk fognak eredni. Megpróbálják majd visszaszerezni az elrabolt lányokat. Többen lesznek, mint mi. S lányokkal az ölünkben dupla súly nehezedik a lovakra is…

— Miért nem a völgyben megyünk? — lázadozott Emre.

— A gerinc végig erdőben vezet, de vannak tisztások, ahonnan beláthatjuk majd a vidéket, miközben minket nem vesznek észre. Innen éjszak felé több por település is van, ahogy a pugu orduban mondták. De az első pont az Ob gázlója felett van, egy dombtetőn. Ha a völgyben megyünk, ők látnak meg hamarább. Ha „eltűnünk”, gyanús lesz. Felkészülnek. S nézd azokat a keréknyomokat! Ezek is a karaván nyomai. Van oka annak, miért nem a völgyön jöttek. Például onnan — mutatott előre — meglehet, meredek út vezet a dombtetőre. Innen nem látszik annak, de a látszat néha csal.

Emre számára úgy tűnik, a további útiterv nagyobb jelentőséggel bírt, mint egyszerűen a jobb út előnye. Az ő terve a Bolané ellen, avagy: Ki is itt a vezér? — számára ez volt a kérdés. Ha a kis csapatnak eddig biztonságot adott Bolan hűvös mérlegelése, és a Sari kán által neki megszavazott bizalom, most, amikor már-már elérték a kitűzött célt, kezdtek egyre többen a lázongó Emre mellé állni. Egyeseknek kezdett terhes lenni Bolan túlzottnak érzett óvatoskodása. Egyelőre még követték, nem tették szóvá azt, ami nyelvük hegyére tolult: „Ne parancsolgass nekünk!” Ám ezen az estén Emre még beadta a derekát.

Másnap csak délben indultak útnak, lassan kocogva mentek végig az erdő takarásában, még ha időnként le is kellett kissé térniük a — kemény talaj ellenére itt-ott elő-elővillanó — keréknyomok által megjelölt útról. Emre vette észre a fák között elősejlő katokat. Bolan azonnal leugrott lováról, és megállj-t parancsolt. Először Szonkhor, majd többen is szó nélkül követték példáját.

— Itt letáborozunk. Kettesével megyünk el egy olyan helyre, ahonnan jól szemmel követhetjük az itteniek napi tevékenységét, de minket nem vesznek észre. Óránként váltjuk egymást, mindenki válasszon párt.

— Özgür, megyünk mi elsőnek? — emelte fel hangját Emre, mert inkább kijelentésnek szánta, mint kérdésnek. — Én láttam meg! — vetette oda támadóan Bolannak.

— Jó! — nyelt egyet tehetetlenül a fiú, miközben rossz előérzete támadt.

Miközben az első két „kém” előre ment, a tábortűzgyújtási tilalom sem aratott túl nagy sikert. Igaz, a fenyőerdő közepén nem ajánlatos, ám elmehetnek egy tisztásig, ahol nincs tűzveszély.

— A füst elárul…

A vita megszakadt, mert Özgür és Emre tértek vissza lóhalálában.

— Mehetünk! Csak lányok, nők és gyermekek vannak a kunyhók körül!

A társaság izgatottan ugrott fel, nyergelésre készülődve. Ám Bolan hangja élesen hasított a levegőbe.

— Nem!

— Miért? — fordultak vele szembe többen is, ellenséges testtartásban.

— Későre jár. A vadászok bármely pillanatban megjelenhetnek. Ha nem is kapnak rajta, alig lesz előnyünk, s utolérnek. Ránk sötétedik, éjjel eltévedhetünk. Mi nem ismerjük a vidéket, ők igen, mint a tenyerüket. S kutyáik is vannak!

Néhányan, akik általában Bolan pártján álltak, azonnal szót fogadtak, ám a többiekkel éles szóváltás alakult ki. A fiú csak nehezen tudta lecsillapítani a kedélyeket. Emre és Özgür visszamentek az őrhelyre. Egy idő után Bolan és Szonkhor indult felváltani őket. Bolan a fejére tette a farkas-fejes csuklyát. Társa kérdő tekintetére így magyarázkodott:

— Az emberfej feltűnőbb.

Könnyen megtalálták társaiknak az erdőben, az út mellett kikötött lovait. Bolannak igaza lett, a vadászok épp tértek haza a faluba. Mégis hibának bizonyult „Ugye megmondtam!” pillantást küldeni vetélytársának, azonnal rájött, de már későn. Emre elég idegesen hagyta ott őket.

— Majd megnyugszik — nyugtatta Szonkhor.

Először Bolan is le akart szállni a lováról, majd meglátott néhány mogyoróbokrot, s úgy döntött, takarásukban a magasból jobban be tudja látni a vidéket. Óvatosan közelített. Így nemcsak a település elhelyezkedését tudta felmérni. Tekintetét többször is végigfuttatta a vidéken, miközben arra a következtetésre jutott, nincs jobb menekülési útvonal, mint az, amelyen jöttek. Néhány száz méterre volt egy kis csúcs, amelyről messze be lehetett látni a völgyet. Emre ezen akarta vezetni őket.

Ám Bolan kutató szeme minduntalan megakadt egy szőke lányon is, aki virágkoronát hordott a fején. Mintegy megbabonázva állandóan visszatért rá a tekintete. Az óvatosságról is megfeledkezett. Aztán a lány megfordult, és arra nézett, ahol ők bujkáltak. Akkor kapott észbe. Sietve visszavonult a mogyoróbokor takarásába. Leszállt lováról, úgy vezette vissza az erdőbe, miközben intett Szonkhornak, tegyen úgy ő is.

— Gondolod, észrevett? — kérdezte.

— Nem hiszem. Nem nézett hosszasan errefelé, nem is futott pánikszerűen a többiekhez, bár… még egyszer visszanézett ide.

Jó lett volna pedig, ha hallja, amit a lány az épp megérkező vadászoknak mondott:

— Azt hiszem, láttam egy menkvit!

 [1] Sólyom. A magyarban elavult szó a zongor, bár megtalálható a Csongor keresztnévben.

[2] A hszioungnuk és hunok ősei az i.e. első évezred közepén.

http://istvandr.kiszely.hu/ostortenet/008.html

[3] Nyolcas számrendszerben számoltak. Akárcsak az uráli nyelvekben a nyolc és a kilenc tízminuszkettő illetve tízminuszegy alakú. Ez a finn nyelvekben jól megfigyelhető: kahdeksan =8, kaksi =2, yhdeksän = 9, yksi = 1, az ugor nyelvekben már kevésbé: pl. manysiban nyololow =8, low =10, ontolow = 9, a magyarban csak a kilencnek van ilyen alakja kile(gy)(ma)nc = 9 (ahol minc egy 10 értelemben is használt, „sok” jelentésű szó, lásd harminc is). A török nyelvekben csak a nyolc, kilenc illetve nyolcvan és kilencven többiektől elütő „logikája” utal egy ilyen eredetre.