A „sillagok„, a „sillagok” –
a végtelenben több hely lesz,
ha itt hagyom?
Hamburgi úr, tenger, hajó,
– Tonio Kröger -,
csodálkozás, óh érzelem:
a „sillagok„.
Mind menekül,
– biztos, más nincs,
csak a kezdet, száguldás, hit,
fény sötétbe bökve -,
nevezték rendnek, jónak, szépnek
volt, hogy igaznak,
istennek, csillagképnek,
s ha úgy állnak együtt,
– sorsomba cseppjük,
én meg a sorsom után –
küzdve kivíva,
mert megírva szabadságom
elfutó fényeken.
Magunkra kérdezésünk
bábája, Szókratész,
de jó, hogy csillagban a jót
láttad, igazat, rendet,
nem a kellemest,
de a törvényt, mi van,
mire a kellemes mindentudók
rendje kiirtat.
Az egész mozog, de nem te,
vigasztalod, akit kell.
Oly mélyről félannyi
idősen kijuthatunk
a csillagig, a legfőbb
jóig emelkedhetünk,
ha segítőket küldenek –
s nem tudjuk
az égi sebességet, s hogy elfutók
és csillagrendszerek.
Mert ezért állt össze
cellatetővé, gyerekágy
rácsává, miért
nyújtózkodtunk egykor,
de már a belátás húzná
mosolyra szánkat, a tudás –
fogatlan mammogjuk,
hályogos szemmel:
„a sillagok = sillagok„
