Braun Krisztina : Amikor én még… (1.Lenn a téren)

A Táncsics Mihály utca felől vékony, hét-, vagy nyolcéves apró kislány sasszézva közeledik a tér felé. A sarkon megáll, elnéz a Komp presszó irányába, ahol épp Frici bácsi, az állítólagos keresztapja egyensúlyozik kifelé a bejáraton. Micisapkája félre van csúszva, fogai közt mezítlábas Fecske cigi.

 

— Csókolom, Frici bácsi! — kiált át vékonyka, ám annál erőteljesebb hangon a dülöngélő, pocakos embernek. Az csak int felé és majdnem elvéti a lépést a lépcsőn, de megkapaszkodik a fémkorlátban, amit tán a védőangyalok tettek a keze alá.

A kislány ezután jobbra néz, nem jön semmi, így átfut a térre. Pöttyös rövidnadrág és egy fehér csipkés blúz van rajta. Ritka, vékony szálú haja két copfba van kötve két piros cseresznyés hajgumival, lábán piros kopott szandál.

Befut a térre, ahol már ismerős arcok köszönnek vissza rá. Andi, Csilla, Eta, Teca, Edit. Van, amelyik már jóval idősebb nála.

Még csak reggel kilenc, de a tér már tele gyerekkel. Jórészt szülők nélkül, mert június van, nyári szünet. Aki épp nem nyaral, vagy nem bízták a nagymamára, az a téren lógott egész nap, vagy a pataknál, vagy a Kis-Duna parton, a szúnyog szigeten.

Krisztinek csak egy nagymamája van, de az Baján él, és csak nagyon ritkán jön fel Pestre, amikor anyu sokat nyaggatja, hogy jobb lesz itt neki. De a vizes, kis szoba-konyha lakásba nem nagyon lenne hely még egy embernek, így is négyen élnek itt, anyu, apu, ő és a nagylány, a tizenhárom éves nővére, Gyöngyike. Igazából Brigitta, de mindenki Gyöngyikének hívja, Kriszti sose tudta miért. Ahogy anyut is Erzsikézték, vagy Bözsikézték, pedig Julianna. A fene se érti ezt, gondolta sokszor. A nővérének két keresztneve is van, a második Tünde, neki bezzeg csak egy jutott, Krisztina…

Leül az egyik hintába, mert ezt szereti legjobban játszani a téren. Magasba röpülni, szállni a piros, láncos hintával, hogy a lába szinte megérintse az eget. Közben hangosan énekel, orrhangon, utánozva az énekesnő hangját. „Lenn a téren, lenn a téren a hinta messze száll… hinta, hinta, repül az égbe a sok gyereeek!…” Hangja is röpül, száll a levegőben, ahogy lába kalimpál a ritmusra, ahogy egyre magasabbra hajtja a hintát. Közben azt gondolja, hogy híres énekesnő, mondjuk Kovács Kati, vagy a Koncz Zsuzsa. Várnak a hintára, egy idő után lelassít és fékez, majd kiugrik a még mozgó, piros hintából. Átfut a szoborhoz, felmászik rá. Horváth Zsuzsi jön, az egyik barátja. Kuporognak a talapzat lépcsőjén, susmorognak, nevetgélnek.

Zsuzsinak kissé mandulavágású szeme van, bongyor barna haja, és kissé pösze. A pataknál laknak majdnem, Kriszti át szokott menni néha, de nem játszani, mert Zsuzsinak dolga van a suli után. Fel kell mosni, mosogatni a hasonlóan szegényes kis lakásban. Majd gyakorolnia kell, mert Zsuzsi klarinétozik.

Kriszti megbűvölve bámulta a három részre szétszedett hangszert, amikor Zsuzsi megmutatta neki. Úgy feküdt a zöld bársony tokjában, mint egy ékszer.

— Én is szeretnék klarinétozni! — mondta akkor este anyunak, miközben a hokedlire tett lavórban ült és anyu a nyakát suvickolta.

— Nem hiszem, hogy ki tudnánk fizetni, Krisztike. Az a hangszer elég drága, de majd megnézem.

Persze nem lett ebből se semmi. Kriszti a következő héten már inkább énekesnő, aztán motorszerelő, utána tanító néni akart lenni.

Zsuzsinak van egy nővére, neki tisztára mongolos az arca, meg az anyukájának is. Van egy nagy komondorjuk, aminek a szőre tisztára össze van csomósodva, és nagyon büdös. Kriszti szerette a kutyákat.

— Átjössz? — kérdezi Zsuzsitól. — Homokozunk, meg szedünk málnát. Rózsi néniék nyaralni mentek és megengedték, hogy a megérett málnát leszedjük.

— Nem tudom, meg kell kérdeznem a nővérem.

— Minek? Azt se tudja, hol vagy…

— De tudnia kell. Anyu nem enged el mindig.

— Engem elengednek — szegi fel öntudatos kis állát Kriszti. — Anyu megbízik bennem, még a közértbe is elmehetek… egyedül. Azért majd átjössz? — vált kérlelőre.

— Ebéd után… lehet.

Teca bátyja tök részegen dülöngélve masírozik át a téren, hangosan kiabál. — Tecaaaa! A kurvanyád… gyere haza, mer’ megin’ elvesztettem a kulcsom! Tecaaaa!! — Sovány, hippiszerű huszonéves férfi, piszkos kék ingben, szakadt szövetnadrágban. Kezében cigaretta úgy hadonászik feléjük. — Hé! Nem láttátok a Tecát?

— Nem! — de a szeme sarkából látja, hogy a tizennégy éves nyurga lány átfut az úton, be a Táncsics utcába. Ö is felpattan, és Zsuzsival kézen fogva elrohannak a Duna-part irányába.

Kriszti fél a részeg emberektől, akkor is, ha kedvesek, akkor is, ha törnek-zúznak. Apu is szokott inni, és ha olyankor mérges, akkor felborítja a bútorokat. Egyszer anyu épphogy kikapta Krisztit a lavórból, hogy rá ne dőljön a nagy, világoszöld, fiókos fa asztal, amit apu feléjük borított. Akkor nem volt erőspaprika otthon, az volt a baj. Később, amikor apu már mindent felborított és kidühöngte magát, elment a haverokhoz, anyu úgy mondta, hogy a haverjaihoz, akikkel ivott, akkor vicces volt, hogy a szalámi ott virított a falon. De azt sem szerette, amikor apu viccelődött, mert akkor valami ijesztő dolgot akart csinálni, viccelődésből. Felmászni a nagykapu tetejére, és a magas kőpárkányról leugrani anyu elé, amikor éjszaka jött haza a munkából. Előtte behintőporozta az arcát és papírból vámpír fogat csinált. Anyu mindig nagyon megijedt, Kriszti meg félt, hogy valakinek baja esik.

 

Zsuzsival odafutnak a Duna-parthoz levezető lépcsőkhöz. Volt vagy száz lépcső. Kétoldalt magasra nőtt a gaz, és mindig nagyon büdös, döglött macskaszag van.

— Lemegyünk? — kérdezi.

— Nem, most mennem kell haza, mert gyakorolnom kell — mondja Zsuzsi.

Visszafutnak a sarokig, megnézik, a Teca bátyja eltűnt-e már. Nem látják sehol, biztos elment a Vidámba, ahol még elborozgat estig. Aztán meg szokta bánni, hogy ilyen részeges. A múltkor Kriszti látta, amint azt kiabálja, hogy „szemét állat vagyok!” miközben belevágja többször is kezét a zöld kapuba, aminek fölül dárdaszerű tüskéi vannak. Tiszta vér volt minden…

Végigfutnak az utcán és megállnak a 117 előtt, egy magas, piros, kétszárnyú fakapunál.

— Na? Bejössz? Megmutatom a Patti babámat, amit anyu hozott, amikor Lillafüreden kirándult a kollégáival! Olyan szép! Fekete hosszú haja van!

Anyu a papírgyárban dolgozott három műszakban, néha elment a kollégáival brigád buliba, vagy kirándulni. Ilyenkor mindig hozott Krisztinek valamit.

Zsuzsi bólint. Kriszti fellép egy odakészített macskakőre, hogy elérje a csöngőt, majd hármat csönget. Egy csöngetés a Rózsi néniéké, ők a háztulajdonosok. Két csöngetés a Margit nénié, aki már öreg. Az első házban lakik az udvarban, ahhoz kapcsolódik egy másik ház, ahogy balra fordulunk, majd egy picike kis ház, előtte veranda és két kis orgonafa. Az egyik lila, a másik fehér.

Egyszer egyet csöngettek és Kriszti is, meg a Rózsi néni fia, Robika is futott a kapuhoz. Robika annyi idős volt, mint Kriszti de kétszer akkora. — Nem neked csöngettek! — rivallt rá Krisztire, majd a tenyérnyi vaskulcsot Kriszti fejéhez csapta, amin felrepedt a bőr és dőlt a vér belőle. Rózsi néni még nem volt otthon, és miután anyu leápolta Kriszti fejét, mondta Robikának, hogy ne szóljon az anyukájának, mert tudta, hogy nagyon szigorúan megbüntetné majd: Nem ad neki vizet vagy egész este matek feladatokat kell írnia, vagy jól elverik szíjjal. Aztán amikor Rózsi néni hazajött, akkor Robika bömbölve közölte vele, hogy rossz volt. És jól ki is kapott. Rózsi néni rettegésben tartotta Robikát, de még Misi bácsit, a férjét is.

Gyöngyike kijön és beengedi a lányokat. Gyöngyikének szép hosszú sötétbarna haja van. Elől fufrus. Kriszti is szeretne ilyen hosszú hajat, de mindig levágják rövidre, hogy erősödjön. Szereti, ha Gyöngyike megengedi, hogy fésülje a haját.

Kriszti berohan a szobába, ahol kikotorja a játékai közül a Pattit. Megmutatja Zsuzsinak.

— Tényleg szép — mondja Zsuzsi, és a baba haját simogatja. Neki csak egy babája van, de az még a nővéréé volt. Zsuzsiék még szegényebbek, mint Krisztiék.

— Gyere! — húzza maga után barátját.

Feláll a világoszöld kredenc előtt lévő hokedlira és kivesz két átlátszó műanyag kis tálkát. Egy pirosat és egy zöldet. A pirosat Zsuzsi kezébe nyomja, majd előremegy és félrehajtva a gézből készült szúnyoghálót, kilép az udvarra. Szeret itt játszani, igazi kis dzsungel neki a kert. Hátul homokozó, egy nagy fenyőfa és egy diófa árnyékában. Tövében kerti csap. Onnan hordják be a vizet, mert a lakásban nincs. A fehér vödör a tisztavizes a szürke fém vödör a szennyes-vizes, meg éjszaka, ha pisilni kell, akkor nem kell kimenni az udvar végén lévő fa budiba, hanem van benne víz, és arra lehet pisilni, aztán majd reggel kiviszik. A budi egyébként is félelmetes, mert csak egy fapad, és a közepén egy nagy lyuk van, benne a sok-sok kaki, meg legyek.

 

 

Legutóbb szerkesztette - Braun Krisztina
Szerző Braun Krisztina 25 Írás
Gyerekkorom óta hol verseket, hol novellákat vagy regényeket írok. A toll illetve már a virtuális toll és papír az én kötőtűm a rágógumim. 50 éves vagyok, három szép nagylány anyukája. Hét éve nem Magyarországon, hanem egy angol, tengerparti kisvárosban élek a családommal. Idős emberekkel foglalkozom, olyanokkal, akiknek már közel az eltávozás ideje. Tőlük tanultam meg angolul. A velük való beszélgetések feltöltenek, bölcsességük vagy gyermeki hozzáállásuk a világhoz inspirál, s amikor időm engedi, írok. 2O17-ben, a Magyar Irodalmi Ház pályázatának köszönhetően megjelent "A mandarin" c. írásom az Ezerszín c. irodalmi novella válogatásban. 2O18-ban a LiteraTúra c. irodalmi magazin által kiadott "Szavakból kazlat" c. irodalmi válogatásban is szerepelt a "Harmadik emelet négy" c. novellám, valamint 2O18-ban a Trívium Egyesület által kiadott 1OO mini történet c. novellás kötetben az "Áthajolt a korláton és..." c. novellám. A MIR (Magyar Irodalmi Rovat) online oldalán rendszeresen jelennek meg írásaim. A Facebook-on kezelt, valamint a Blogger oldalán "Amikor én még..." c. oldalaimon folyamatosan osztom meg novelláim, verseim. Saját könyvem csak magánkiadásban jelent meg " Az örvényen túl" címmel. Havi rendszerességgel osztom meg írásaim az Ausztráliában terjesztett "Kultúra" c. magazinban.