Avi Ben Giora. : Imola 14

 

 

Aznap András végzett előbb, így ő ment Panni néniékhez. Az udvarban senki sem volt. Beóvatoskodott, és megkopogtatta a bejárati ajtót.

— Ki az? — kérdezte egy ismerős hang.

— András vagyok, Borbála idősebbik fia — válaszolta.

— Pillanat, rögtön nyitok!

Csoszogás hallatszott, majd fordult a kulcs a zárban. Éppcsak résnyire nyitotta az ajtót, hogy szemügyre vehesse a látogatót, és ha nem az a személy, akinek mondta magát, azonnal vissza tudja zárni. Mikor meglátta András arcát, azonnal szélesre tárta az ajtót.

— De régen láttalak, András! Kerülj beljebb, és mondd, mi szél hozott erre.

Közben elmesélte, nem ok nélkül volt ez az óvatosság. Alig pár héttel korábban, a szomszéd házba így jutottak be hívatlan látogatók. Hatósági személynek adták ki magukat. A gyanútlan háziak kinyitották az ajtót, és az idegenek pillanatok alatt benyomultak a házba. Az ott lakókat megkötözték, és a fellelhető élelmet és értékeket elvitték. Csak késő este figyelt fel valaki, a házból kiszűrődő hörgésszerű segélykérésre. Kiszabadították a bajbajutottakat, és valaki orvosért és rendőrért szaladt. Ezért a nagy óvatoskodás, elnézést kért, hogy előbb csak kilesett, mielőtt beengedte.

— Teljesen jogos az óvatossága, Panni néni. Még szerencse, hogy nem esett nagyobb bajuk a szomszédoknak. Fogok szólni otthon erről a testvéreimnek meg anyának is. Ámbár a faluban mindenki figyel mindenkit, mármint ha ismeretlent látnak, annak hamar híre megy az egész faluban.

— Itt is így szokás, mert Mária nem sokkal nagyobb, mint Kéthely. Ám a hírek itt is szájról szájra terjednek, az meg időbe telik, mire mindenkihez eljut. De mesélj végre, hogy vagytok, mi van veletek?

András éppen belekezdett volna, amikor ismét kopogtattak.

— Ezek biztosan a gyerekeim. A szomszédban voltak segíteni valamilyen munkában. Pillanat, rögtön beengedem őket.

Az ajtót ugyanúgy résnyire nyitotta, mint az imént Andrásnak. Csak amikor meggyőződött róla, hogy a gyerekei, akkor engedte be őket.

— Megismeritek Andrást? Ő Borbála néni idősebbik fia.

A két gyerek illedelmesen köszönt.

— Nem vagyok még nagyapa — viccelődött velük András —, pár év van csak köztünk.

— Menjetek a konyhába, majd mi is megyünk utánatok.

— Mesélj, András! Szerintem van éppen elég mondanivalód a tarsolyodban.

András belekezdett, és egészen odáig jutott, hogy a húga és Marika betévedtek Panni nénihez.

— Az pedig jó régen volt! — jegyezte meg a halottak alapján Panni néni. — Hát nem volt annyira régen, de mivel nagyon sok minden történt, úgy tűnik, mintha évek teltek volna el. És mondd csak, Péterrel most mi van?

András ekkor állt elő a kéréssel.

— Hát persze, hogy ide jöhettek! Van helyünk, ha nem is bőven, de elférünk. Arra már nem tudok megoldást, hogy hogyan juttok majd el Keszthelyre. Mondd meg édesanyádnak, szeretettel várunk benneteket. Én is elmennék meglátogatni Péter öcsédet, de nincs kire bízzam a gyerekeket. Elvannak egymással, de ahogy mondtam az elején, nem tudnám őket biztonságban magukra hagyni. Nem engednének be ugyan senkit, de ha kifigyelik a házat, hogy csak két gyerek van, nem biztos, nem támadnák-e le őket. Semmi értékeset nem tudnának elvinni, pár kacat, amink maradt. Élelmünk még akad valamennyi, de azt nem hiszem, hogy a rablók megtalálnák. Még egy jó kopó kutyának is becsületére válna felfedezni a rejtekhelyét, semhogy holmi rablóknak. Ez is egy ok, hogy csak akkor mozdulunk ki, ha vihetem a gyerekeimet is. Pedig most tudnék igazán keresni valamit, mert a földeken ilyenkor van a legtöbb munka. Nem jönne rosszul egy kicsit felfrissíteni a készleteinket. Hívtak már többen dolgozni, csak nem merek menni, noha a szomszédok, ahogy tudnak, vigyáznának. De nem lehet nekik sem ezer szemük. Akkor maradjunk annyiban András, hogy szombaton este idejöttök hozzánk. A többit majd akkor megbeszéljük.

András gyorsan elbúcsúzkodott, és sietett vissza a térre, ahol már a nagy teherautó várakozott a munkásokkal, akiket haza kellett szállítani. Már csak ő hiányzott a kompániából. Ám senki sem tett neki szemrehányást, hogy miatta kellett várakozni. Borbála már a sofőrfülkében ült. A mellette ülő udvariasan kiszólt Andrásnak.

— Gyere, cseréljünk. Hátramegyek a platóra. Biztosan fontos dolgokat szeretnél megbeszélni édesanyáddal útközben.

— Maradjon csak, bátyám. Megvár az minket hazáig.

Aztán már a Templomtértől hazafelé belekezdett volna.

— Várjál már, ameddig hazaérünk! — nyugtatta az anyja az egyre hevesebben belemerülő Andrást. — Vagy kétszer akarsz mesélni? A testvéreid és Marika éppen annyira kíváncsiak, mint én.

Otthon aztán megbeszélték az eseményeket.

— Akkor szombaton, ti elindultok Máriára már ebéd után. Ha jól kiléptek, akkor még négy óra, fél öt körül odaértek. Pár dolgot már most összekészítek, amit majd hoztok magatokkal. Sokat nem tudunk adni, de most legalább viszonozhatom Panni néninek a múltkori segítséget. Jut is eszembe. A kicsírázott babokat a konyhakertbe el kellene ültetnetek. Holnap erre lesz is időtök. Ha jó az idő, ami nagyon valószínű, akkor egyet tudtok fürödni is. Mi ahogy végzünk, megyünk.

— András! Említhetted volna Panni néninek, hogy mi Marikával szívesen vigyáznánk a gyerekekre, amíg ő távol van.

— Nem mondtam neki, de most majd te személyesen felajánlhatod. Persze vinned kell Vicát is, és ezt csak addig tudod vállalni, amíg Péter haza nem kerül.

— Ne perlekedjetek ilyen apróságon — figyelmeztette őket az anyjuk. — Mindent el tudunk rendezni.  Mi már csak olyan emberek vagyunk, akik jóban-rosszban kitartunk, és erőnkhöz mérten segítjük is egymást. A legtöbb falusi ember mindig is ilyen volt és maradt. Persze mindenkinek akad irigye vagy ellensége. Ritkaság az, hogy ne lenne egy-két olyan, aki kilóg a közösségből. Mások képesek kalákába szerveződni, ha nagy a baj. A vidékiek már régóta tudják azt, amit a városi ember nem, hogy az igazi erő abban van, hogy képesek összefogni, felülkerekedni a bajokon, ha a szükség úgy hozza.

Legutóbb szerkesztette - Avi Ben Giora.
Szerző Avi Ben Giora. 453 Írás
A nevem nem pusztán művész név. Még csak nem is nick név vagy ragadvány. Ezt a nevet viselem immár több mint negyven éve, miután kivándoroltam. Azóta sok víz lefolyt itt a Dunán és Jordánon. Jó pár éve csatlakoztam a Hét Torony csapatához és azóta is itt tanyázok, rendszeresen.