Vandra Attila : A táltos lánya 32. Emlékek egy nagy kalandról

A négy kán elindul a porok földje felé, hogy felajánlják nekik is a szövetséget. Csak Babba készül vegyes érzelmekkel az övéivel való találkozásra.

 

 

Kisebb ujgur csapat képezte az előőrsöt. Előre mentek felderíteni a terepet. Nem lenne üdvös, ha egy ilyen nem túl nagy sereget, amelyben négy kán is van, meglepnének és bekerítenének. Négy nép maradna vezér nélkül, sőt kiszolgáltatva.

A felderítőket Zoldán mergen vezette. Ő ismerte itt legjobban a terepet. Egyébként is, mint egykori szövetségese a poroknak, jó ötletnek tűnt, ha ő megy felvenni a kapcsolatot velük, előkészíteni a kánok érkezését.

A legnagyobb számban lévő ujgurok biztosították a két oldalvédet is. Miközben a sereg zöme a völgyben, kapaszkodott át az Abakán-hegyek hágóján, lovas felderítők pásztázták a gerinceket, de semmi gyanúsat nem észleltek. Zavaró események nélkül haladtak az Ob gázlójának irányába. A fő csapattestet a baskortok vezették, utánuk jöttek a kirk küzök, majd a tatárok és Nur kán ujgurjai képezték a hátvédet.

Bolan jabgu, Babba, Csaban kán, Dilay és Tulpán haladtak elöl. Alig hagyták el a pugu ordut, Szonkhor, Bars és Günay melléjük ugrattak.

— Itt e szikla mellett hallottuk meg a minket üldöző porok lovainak a zaját… Huh… Akkor értettem meg mit jelent a mondás: „Lóhalálában”. Alig értük el a pugu ordut… — emlékezett Szonkhor.

— Az se volt semmiség, amikor meghallottuk Barsékat utánunk vágtatni — emlékezett Günay. — S a távolság egyre fogyott közöttünk, Bolan lova egyre fáradt a nagy súlytól… Ha arra gondolok, hogy kis híján  nyilat eresztettem legjobb barátomba… Már felajzottam, amikor…

Együtt, egy csapatban maradtak, s elevenítették fel emlékeiket. Ki hol vált le a csapatból, ki melyik gerincen, vagy völgyben folytatta útját. Maguk is meglepődtek, mennyire élénken élnek még emlékeik, melyek közt akadt olyan is, amiben a vélemények eltértek. A fiatalok csak hallgatták a megelevenedő történetet, időnként fel-feltettek egy-egy kérdést. Végül ott táboroztak le, ahol annak idején, az első éjszakán.

— Gúzsba kötöttél! — mondta vádlón Babba Bolannak.

A férfi arcára nem ült ki bűntudat.

— S ha nem teszem, most itt lennél? — évődött magabiztosan előbb párjára, majd gyermekeire nézve, szavai hatását lesve. — Még ott is, már közel az orduhoz megszöktél, inkább lettél volna a kaplony vacsorája, mint…

— De utánad ment… A sötétben… — nézett Babbára Günay, némi csodálattal a hangjában. — Pedig hallottuk a kaplony hangját abból az irányból, amerre elfutottál. Jól elbájoltad…

— Két domb távolságról látott meg… — emlékezett Bars nevetve. — Látnod kellett volna, mennyire „el volt bájolva” a látványtól! Már akkor megmondta neki Szonkhor, vigyázzon, mert te bügü vagy! Vajon megtaláljuk a helyet, ahonnan megláttad? — fordult Bolan felé. — Jól megnőttek a fák és bokrok azóta…

Zoldán mergen épp visszatért batirjaival, és meghallotta az utolsó mondatokat. Este tábortűz mellett mesélniük kellett, mindegyik a saját szemszögéből a sok tél előtti „Nagy Kalandról”. Ki mit tett, mit gondolt, mit érzett akkor, Szonkhor miért, és miként kezdte támogatni Bolant, Bars és Günay bűntudatosan akkori szembenállásukról, Babba az elrabolt lányok szemszögéből… A hamis „menkvit”, Karkály tévedését, a nagy rémületet, a hiábavaló harcot Bolan túlerejével…

— Még most sem bírom felfogni — csóválta meg a fejét Bars — Két gyerkőc vette fel velünk a harcot, s nekünk kellett megfutamodnunk…

— Na, azért Babba is megjelent az ostorával… — vetette közbe Bolan. — Ti nem láttátok amikor…

— Dehogynem… — szólt közbe Bars. — És akkor is, amikor a porok támadtak az ordura. Én sérülten hadakoztam, már azt hittem, ott a vég… s akkor Csaban kán előrohant kis fakardjával… Babba kám akkor elővette ostorát… S a porok máris visszavonultak…

Csak Bolan vette észre Babba arcára fagyott mosolyt, beálló hallgatagságát, s a ki nem mondott szavait: „És saját népemre támadtam…”

— Meg kellett védened a fiadat… Amiképpen ecséd védelmére is keltél… Szerintem ő erre fog emlékezni…

 

Reggelig sikerült megnyugtatnia, de Babba így is vegyes érzelmekkel indult útnak, melynek végén szembe kell majd néznie övéivel. Annyi év után… talán meg sem ismerik. Megkönnyebbülése csak addig tartott, amíg eszébe nem jutott, hogy Zoldán mergen is felismerte… Igaz, nem őt, hanem Tulpánban vélte őt felismerni… Akkor pedig övéi is… Bolan mondatát — „ecséd védelmére is keltél… Szerintem ő erre fog emlékezni…” — ismételgette magában, de hiába. Saját lelkét nem tudta megnyugtatni vele.

Az azelőtt napi emlékfelidézésnek a rablás előtti utolsó táborhelyük megtalálása adott újabb löketet.

— De haragudtunk rád — szólt oda nevetve Günay Bolannak, amikor már tovább indultak —, mert nem engedtél tüzet rakni. Hűvös is volt az az éjszaka, s mind arra gondoltam, amit meséltél a medvéről, amelyik elől elmenekültél, amikor utánunk eredtél… S akkor nem tudtam, hogy errefele nincsenek kaplonyok

— Mindjárt odaérünk arra a helyre, ahonnan megláttalak… A lenyugvó nap vörösre festette a felhőket, s szőke hajadnak különös fényt adott. Épp virágokat aggattál a hajadba… Elbájoltál három domb távolságból — mondta Bolan, miközben lovát az egykori megfigyelő helyük felé fordította.

— És én is megláttalak téged… A farkasfejes csuklyát viselted, de egy farkas nem lehet olyan magas… Azt hittem menkvi vagy… Igazi erbörű, farkas-ember. De senki sem hitt nekem. A vőlegényem egyenesen gúnyolódott… Összevesztünk…

Tengri így akarta… Nekem szánt…

Babba már nem tudott válaszolni. Lódobogás verte fel az erdő csendjét. Az ujgur előőrs néhány batirja tért vissza lóhalálában. Zoldán vezette őket.

Bolan és Szonkhor önkéntelenül felpillantottak, talán maguk sem tudták miért, az ég felé kémleltek. Pedig a válasz onnan jött. A tisztás felé ritkuló erdő lobjain át keselyűcsapatot pillantottak meg. A hirtelen feléjük forduló szélfuvallat füst szagát hozta magával.

— Itt csata volt!

Bolan hiába kiáltott Babbára.

— Neee! Babba neee! Állj meg! Meglátnak!

Az asszonyt nem tudta visszatartani. Látnia kellett. Borzalmas kép tárult eléje. Égő, elszenesedett kátak, füst, holttestek és sebesültek mindenfelé, megkötözött por vitézek, készen, hogy rabigába hajtsák őket. Körülöttük fegyveresek, időnként le-lesújtva a korbáccsal. S szakák mindenfelé, annyian, mint réten a fűszál.

Bolan és Szonkhor is utána ugratott, hogy visszahúzzák. Bár felkészültek a látványra még nekik is — hiába értek meg sok csatát életükben — felállt a hátukon a szőr. A figyelmeztetés ellenére Csaban kán, Dilay és Tulpán sem bírtak úrrá lenni kíváncsiságukon. Bolan és Szonkhor hamar fedezékbe terelte őket. Közben Zoldán mergen is odaért, de már elkésett a hírrel. A látvány magáért beszélt.

— Ki kellene szabadítani őket… — nézett Babba a férfiakra könyörögve.

Zoldán mergen válasza lesújtó volt:

— Legalább ötször annyian vannak, mint mi… S a négy kán… Nem kockáztathatunk… Ha legalább egy csepp esélyünk lenne… De ekkora sereggel szemben szemernyi sincs.

 

 

 

Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 10:55 :: Vandra Attila
Szerző Vandra Attila 746 Írás
Fő foglalkozásom minden lében kanál. Vegyészmérnöki diplomával sok mindennel foglalkoztam, a legkevésbé a mérnöki életpályával, amelyet otthagytam, miután két évet lehúztam a feketehalmi „színes pokolban.” Azóta főállásban kórházi biokémikusként dolgozom, de másodállásban tanítottam kémiát, biokémiát, fizikát, vitatechnikát és kommunikációelméletet. Önkéntes „munkahelyeim” és hobbijaim még színesebbé teszik a foglalkozásaim palettáját. Számomra meghatározó volt a vitamozgalommal való találkozásom, mely után dominóeffektusként következett a meggyőzéselmélet, pszichológia (tranzakció-analízis) matematikai és pszichológiai játszmaelmélet, neveléselmélet, konfliktuskezelés… lehet valami kimaradt. Hobbijaim: a főzés, természetjárás, utazás, fényképezés, történelem, nyelvészet, az unokázás, és ja persze, szinte kihagytam: az irodalom! Maximalistának tartom magam, amihez fogok, azt szeretem jól végezni, de nem vagyok perfekcionista. A tökéletességtől hidegrázást kapok. Hiszem, hogy egy írónak nem az a szerepe, hogy tükröt mutasson a a társadalomról. Arra ott vannak a hírműsorok. Sokkal inkább az, hogy elgondolkoztassa az olvasót. Egyes írásaim “befejezetlen” , nyitott végével pont ez a szándékom.