Vandra Attila : Kis Dzsong Un 20. Epilógus – Ádám hol vagy?

Meggie megtalálja Adam öccseit egy Minneapolisi árvaházban, ám a srácok meglepően reagálnak: nem akarnak találkozni bátyjukkal…

 

  

Vasárnap kora délután, a lunch után Adam szokása szerint a lugasba vonult és tanulmányaiba temetkezett. Az asztalra könyökölve fogta kezében a könyvet. Sistergő hang zavarta meg, olyan, mint egy újévi házi tűzijátéké. Felpillantott és letette az asztalra a könyvét. Ott álltak előtte hárman, jobbról Julie, balról Michael, a kis Johnny pedig középen, kezében egy tortával, rajta a szikrázó tűzijátékkal.

— Happy birthday to you! Happy birthday to you! — énekelték.

Adam megilletődve állt fel, láthatóan remegő térdekkel, meg sem bírt szólalni. A következő pillanatban a háta mögött két vékony hangocska szólalt meg, kórusban:

— Ádám, hol vagy, vajon merre mehettél?[1] — énekelték magyarul, bár némi angol hangsúllyal, az édesanyjától sokszor hallott dalt. Erre már úgy fordult meg, hogy szék is, asztal is feldőlt.

— Kőcök! Ti honnan kerültök ide? — tett két lépést feléjük, szerencséjére, ugyanis öccsei nekifutásból ugrottak a nyakába. Ha helyben marad, menthetetlenül a feldőlt asztalba veri a fejét. Hiába volt bivalyerős, két szinkronban repülő, fejenként huszonöt kilónyi súly rohama leteperte. Nagyot döngött alattuk a föld.

— Istenem, azt hittem sohasem látlak többé benneteket! — sírta el magát Ádám, öccseit magához ölelve. Eltelt egy kis idő, amíg az örömmámorból annyira magához tért, hogy kitekintett a két srác közül, és a csalódott tekintetű Johnny ötlött szemébe. Azonnal rájött, mi játszódik a kisfiú lelkében.

— Hát te nem szeretsz? Mire vársz? Tedd le azt a…

Ezzel kellett volna kezdenie, ugyanis nem tudta a mondatát befejezni. A torta jókora kezdősebességgel a földön kötött ki, alapos alaki átváltozásokat szenvedve. Szerencsére az ezüsttálca bírta a gyűrődést, annak nem esett baja.

— Help! Help! — kiabálta Ádám műrettegéssel, de senki sem sietett segítségére.

Szerencséjére Michael éles hangja azonnali megállásra késztette a helyzetet kissé félreértő, kis gazdájuk, Johnny segítségére siető két dobermannt.

— Freeze! Sit down![2]

Michael úgy érezte, most már a srácok túlzásba vitték a dolgot, s kisfiát leemelte a boldogan segítségért kiabáló ünnepeltről. Ám dorgálásra már nem maradt ideje, mert Adam megfogva öccsei mellén a ruhát felállt velük, a feje fölé emelve őket.

— Ekkorára nőttetek, mióta nem láttalak! — mondta nekik, illendőségből angolul.

— Te is ekkorára nőjél! — emelte válaszként a magasba Michael is Johnnyt, igaz, ő két kézzel fogta kisfiát.

Adam addig nem figyelt fel a négy nőre, akik a ház udvarra nyíló ajtaja elől, távolról figyelték az eseményeket.

— Még mindig úgy gondolják, hiba volt ide hozni az ikreket? Tényleg nincsen lelki kapcsolat a féltestvérek között? — nézett Meggie előbb Mrs. Thomsonra, majd Mrs. Bennettre, aki a seattle-i gyámhatóságot képviselte. — Ezek után is úgy gondolják, jobb lenne Abel és Aaron Fergussonnnak, ha örökbe fogadná őket egy idegen valaki? A bébiszitterként dolgozó felnőtt fiútestvér nem tudná felnevelni őket, úgy, amint látástól vakulásig dolgozó édesanyja mellett is tette? Nem jobb nekik, ha bátyjuk lesz a gyámjuk?

— Büntetett előéletű… — akadékoskodott Mrs. Thomson.

— Mondja, minden törvénysértő gyermekét elveszik, árvaházba dugják, majd odaadják az első személynek, aki hajlandó örökbe fogadni őket? Mi több, a joggyakorlat azt mutatja, az elvált apának akkor is kicsi az esélye megkapni a gyermek feletti gyámságot, ha az anya büntetett előéletű, ő pedig nem!

— Adam Ugorsky visszaeső bűnös… — állt kolléganője pártjára Mrs. Bennett is.

— Azt, amiért két évet ült, nem ő követte el. Ezért kapott csak felfüggesztettet, és…

— … és nem akármilyen bűnről van szó, hanem gyermekrablásról!

— Ön szerint fennáll a veszély, hogy elrabolja saját öccseit?

— És miből fogja eltartani őket?

Mrs. Bennett nem mondta ki, de ott lógott a levegőben: elmegy lopni?

Eközben Ádám észbe kapott. Ezért a találkáért hálával tartoznak. Mindhárman. Letette öccseit a földre.

— Gyertek, köszönjük meg Mrs. és Mr. Gunnak, hogy segítettek nekünk találkozni… — fogta kézen őket. Kétsége sem volt afelől, hogy nekik tartozik köszönettel, amint eddig mindenért. Nagyot nézett, amikor Michael Gun, aki közben szintén letette a kisfiát, nemet intett az ujjával, majd Meggiék felé mutatott.

Adamban ösztönösen megszólalt ama belső vészjelző csengő, amint meglátta a hölgykoszorút. Meggiet és Ann Donnovant már ismerte, a harmadik először csak déjà vu érzést keltett benne, majd felismerte a gyámügyes Mrs. Bennettet. A negyediket, Mrs. Thomsont még sohasem látta. Ki lehet? Egyre közeledve hozzájuk a benne tomboló rossz előérzet nem öltött konkrét alakot, mégis egyre erősödött. A gyámhatóság képviselője mit keres itt? Hiába törte a fejét, és köszönetet nyilvánítani odaküldték… Amikor hozzájuk ért, kérdésére még mindig nem talált választ. Végignézett a négy nőn előbb jobbról balra, majd fordítva is, mintegy jelezve, a köszönet mindannyiuknak, vagy bármelyiküknek szól, esetleg akármelyiküknek… Ám végül Meggie szemébe mondta:

— Köszönjük, hogy lehetővé tetté(te)k, hogy találkozhassunk.[3] El sem tudom képzelni, miként győzté(te)k meg… — tartott habozó szünetet, a mostohanagymamám, és nagymamánk között ingadozva — Mrs. Fergussont…

— Grandma (Nagyi) meghalt…  — világosította fel kórusban a két öccse.

Zavart csönd állt be. Ha igen, akkor árvaházban kell lenniük — döbbent rá, méghozzá Minneapolisban. Az információ birtokában kezdett értelmet kapni Mrs. Bennett jelenléte. S azt is kezdte sejteni, ki lehet a negyedik nő. Vajon áthelyezik őket ide? — dobbant meg a szíve örömében. — S akkor… Vagy… netán egy örökbefogadó lehet? — mart belé a fájdalom. — Netán most „vizsgázik?” Vajon megkapja-e a látogathatási jogot? Talán utoljára találkozhatott velük…

Nem volt alkalma kérdést feltenni, mert megszólalt Meggie Spark telefonja.

— Bocsánat, ezt fel kell vennem… — magyarázkodott izgatottan. — Nagyon fontos… Barley hadnagy a Minneapolisi rendőrségtől… — ment néhány lépéssel arrébb, hogy nyugodtan beszélhessen.

Adam esetlenül, zavartan állt, és várt, maga sem tudta, mire. Öccsei úgy gondolták, elég ebből az unalmas köszönöm-rituáléból, és játszani provokálták megkerült bátyjukat. A távolból Julie is jónak látta a lugasba hívni a jelenlevőket. Igaz, a torta erősen viharvert lett, de íze végeredményben nem változott… A magára hagyott Johnny igencsak türelmetlenül mustrálgatta az ezüst-tál tartalmát. No persze, az ünnepelt előjoga az első szelet, így Adam elmenekülhetett a kínos helyzetből.

— Mrs. Spark, szeretném tudatni önnel, hogy a Morgan házaspárnak semmi köze a betöréshez — jelentette Meggienek Barley hadnagy. — A Fergusson-házban a helyszínelők találtak egy vörös szőrszálat, amely egy férfi szakállából származott. Elvégezték a DNS-analízist, és megtalálták az adatbázisban. A szőrszál egy büntetett előéletű, ír származású harmincöt éves férfié. Már ült betörésért. A szomszédok felismerték fényképről, az utcában ólálkodott két nappal a betörés előtt, egy afroamerikai férfi társaságában. Őt már el is fogtuk, beismerte, hogy ők jártak a házban, de amint meglátták a telefonáló szomszédasszonyt, megijedtek, és leléptek. Társát még keressük. A Morgan házaspárt kihallgattuk, Dr. Giles Morgannak is utána néztünk. Amikor megtudta, hogy a szervátültetési maffiával hozzuk kapcsolatba, megmutatta a laptopján annak a jelentésnek a másolatát, amelyben főnökének, Dr. Daniel Donnannak a tudomására hozott olyan információkat, amely illegális szervkereskedelem létezésére utalnak. Van iktatószáma is. A kórház irattárában viszont nyoma sincs. Választ nem kapott, csak fenyegetést, akkor költözött el Nevada államból Oregonba. Dr. Daniel Donnant nemrég tartóztatták le, szervkereskedelemért… Dr. Giles Morgan rendelkezésünkre bocsátott egy gyanúsított-listát, a legtöbbjük már rendőrkézen van, de akad új név is közöttük. Ami pedig Mrs. Oxana Morgant illeti, születési helye Mochola, amely egy kis falu Beregovotól[4] öt kilométerre. Járhatott ugyanoda iskolába, ahova a Mrs. Julia Fergusson, az ikrek édesanyja. Egy év közöttük a korkülönbség. Kérek öntől egy e-mail-címet. Küldök két beszkennelt fényképet. Egyiken a Morgan házaspár van, a másik egy régi csoportkép, amelyen állítólag rajta van Julia Fergusson is és Oxana Solohov-Morgan is gimnazista korukban. Mutassa meg a fényképeket Adam Ugorskynak, felismeri-e a személyeket?

Miközben Meggie a minneapolisi rendőrséggel beszélt, a tortaszeletek sorban gazdára leltek. Maradt egy gazdátlan tányér. Adam körülnézett, és meglátta a ház sarka mellett telefonáló Juliet. Felemelte a tányért, de habozott, zavarja-e meg telefonálás közben, amikor Michael Gun állt eléje egy vastag A4-es borítékot tartva a kezében.

— Mi ez? — értetlenkedett Adam.

— A születésnapi ajándékod. Nyisd ki — mosolygott az ügyvéd, miközben Julie is kíváncsian férje mellé lépett. Láthatóan, ő sem ismerte a boríték tartalmát.

Az ünnepelt kíváncsian tépte fel a boríték egyik végét, majd megfordította, kezét alája tartva. Egy köteg bankó esett ki belőle. Sok pénz. Adam értetlenkedve nézett az ügyvédre.

— De…

— Van benne más is… — mosolygott Michael Gun. — Valójában nem egy ajándék — tette hozzá, miközben Adam elővette a szerzői jogról szóló szerződést — hiszen megdolgoztál érte, jogdíj. Ám gondoltam, ha már ilyen közel esik a születésnapod, ebből az alkalomból adom át. Remélem, elégedett leszel vele, és felér számodra egy ajándékkal. Meggie már átvette az övét. Én is zsebre raktam a részemet, a magam egyharmadát.

— De… De… Itt nincs egy nullással több? Nincs ebben hiba?

Meggie, aki időközben befejezte a beszélgetést, és épp odaért, elnevette magát.

— Én is ugyanezt kérdeztem…

Miközben Adam csak hebegett-habogott, a riporter Mrs. Thomsonra és Mrs. Bennettere nézett sokatmondóan, a megválaszolatlanul hagyott kérdésre utalva. Ebből egy ideig eltarthatja öccseit. Nem várta meg az esetleges választ vagy akadékoskodást, hanem Adamhoz fordult, és megmutatta telefonján a Morgan házaspár fényképét.

— Ismered a nőt?

Adam megrázta a fejét.

— S ezen sem ismersz senkit? — mutatta a csoportképet is.

— Balról a második az édesanyám — felelte megilletődve. — Megkaphatnám?

— Meg. És jobbról a harmadik? Őt nem ismered?

— A neve Oxana Solohov… — felelte Adam némi gondolkodás után. — Édesanyám barátnője volt, még otthon, Beregsz… Beregovoban… Láthatnám az előbbit még egyszer? … Igen, ez is ő… Nem ismertem meg… Több mint tíz éve nem láttam… Honnan vannak ezek a képek?

Meggie elmesélte Minnesotai kalandjait, és a Morgan házaspár gyanúba keveredését. Adam arca egyre komorodott, majd megköszönte a felvilágosítást. Hangján érzett, torka elszorult. Meggiet mellbe vágta a reakció, azé az emberé, aki minden reményt elvesztett, és annyi ereje sem maradt, hogy felvegyen egy eleve vesztésre ítélt harcot. Neki is elszorult egy pillanatra a torka, de dőre bíztatással nem akarta áltatni a fiút. Adam pedig lassan megfordult, és a srácok felé indult, akik épp kivégezték tortaadagjukat. Még örvendeni akart az utolsó együtt töltött perceknek.

— Nem, nem szabad a rossz hangulatot megérezniük rajtam! — motyogta maga elé. Erőt vett magán. Lélegzett két mélyet, összeszedte magát, és odalépett hozzájuk.

— Ízlett a torta? Mi jár érte? — kérdezte angolul, hogy Johnny is értse.

— Köszönet! — felelték az ikrek.

— S a tányérokkal mi lesz? Azt kinek hagyjátok? — vette el a sajátját.

Öccsei szó nélkül követték az utasítást, és felsorakoztak egymás mögé, Abel elöl, Aaron mögötte, mint a jól idomított kiskutyák. Johnnyn, bár követte példájukat, látszott, nincs túlságosan ínyére a dolog. Szemrehányóan nézett körül a felnőtt seregen, akiknek a tányérjait a házvezetőnő szedegette össze, és egy adaggal már a konyhába vonult. Mielőtt szóvá tette volna a felháborító igazságtalanságot, Adam kiadta a parancsot:

— Company… Straight! Singing forward… marsh! (Század vi-gyázz! Énekszóval előre in-dulj!)

Hirtelen zavarba jött. Nem tudta eldönteni melyik dallamra. Johnny…

— A Rock-and-rollert! — követelte Abel.

— Azt! — helyeselt Aaron is magyarul.

Adam szemébe könny szökött az emlékezéstől. Édesanyja egyik kedvenc dala volt ez a Kovács Kati sláger. Hej, hányszor masíroztatta rá öccseit!

— Johnny azt nem tudja. És magyarul sem tud. Milyen indulót ismersz, Johnny? — fordult hozzá.

— The Rock-and-roll! — ütött ki a kis srácból a megfelelési kényszer.

Végeredményben… — mosolyodott el Adam. Ekkor ért vissza a házvezetőnő. Ijedten csapta össze a kezét:

— De Mr. Ugorsky…

— Század vii-gyázz! — adta ki a parancsot a „kapitány”. — Köszönjük szépen a tortát. Nagyon finom volt! Mi mosogatunk! — adta meg a hangot, s a fiúk kórusban ismételték sorban mindegyik mondatot.

— Az az én dolgom… — rémüldözött, de láthatóan jólesett neki a köszönet. Még sötét arcán is kiütött a pír.

— Tanuljanak becsületet! — felelte Adam ellentmondást nem tűrően, miközben rákacsintott a házvezetőnőre. — Indulás tányért mosni! Ha egy rock-and-rollert kaphatnék! — adta meg a hangot, várva, hogy öccsei visszhangozzák. Ez meg is történt, de Johnny a házvezetőnő láttán lázadozni kezdett.

— Miért csak mi?

Hát igen, ez felháborító igazságtalanság.

— Apu és Anyu reggel dolgoznak. Munkájukért sok pénzt kapnak. Abból adnak fizetést Marynek, hogy elvégezze helyettük a házi munkát. Mivel ők megfizetik Maryt, nem mosogatnak. Mi viszont nem, ezért legalább megkönnyítjük munkáját. Annak idején mi is elmostuk otthon édesanyánkat segíteni. Igaz srácok? De szüleid tehetnék másképpen is. Miután hazajönnek, azután állnának neki elvégezni Mary munkáját. S akkor még kevesebb idejük maradna veled foglalkozni. Inkább úgy lenne jó?

— Neeem! — állt be a sor végére Johnny.

Ha egy rock-and-rollert kaphatnék! — adta meg Adam ismét a hangot, majd megvárta, amíg öccsei visszhangozták a sort. Johnny sem hagyta magát alább, ismételte a halandzsaszöveget. Számára, mivel nem értette a nyelvet, az volt. — Egész nap rolleroznék!…

„Végeredményben… Ezt le is lehetne fordítani. Nem fog rímelni, a ritmus is döcögni fog, mit számít!” — jutott Adam a következtetésre, majd angolra fordította a szót:

If I should get a rock and roller…

Mary újabb rémületére a vékony gyermekhangok közé egy bariton is vegyült. Michael Gun odaállt a „század” végére.

— De Mr. Gun, én… — tette össze esdeklően a kezét Mary.

Michael bűntudatosan vonta meg a vállát, jelezve, hogy példát kell mutatnia, különben veszélybe kerül a becsülete. A srácok kuncogva vették tudomásul az erősítést. A házvezetőnő kissé pánikhangulatban nézte az „elmosott” tányérokat, amelyek tisztasága nem felelt meg az ő minőségi kritériumainak, de lelke megnyugodott, amikor Michael kacsintott, nyugodtan beteheti a mosogatógépbe. Nem marad munka nélkül.

Miközben a „férfiak” a konyhába mentek, Meggie harciasan állt szembe Mrs. Bennettel és Mrs. Thomsonnal.

— „Miből fogja eltartani?” kérdésére, azt hiszem, megkapta a választ! — nézett sokatmondóan az exkluzivitási szerződést és pénzt tartalmazó borítékra, amit Adam kapott születésnapjára. — És meg tudja nevelni őket! — intett a házba lépők után. — Lesz hol lakniuk is! Az ikrek Mrs. Penelope Fergusson egyetlen örökösei, házat hagyott rájuk. A néhány napja történt betörés mutatja, mi lenne a sorsa, ha üresen állna, amíg felnőnek. Ugyanaz történne, akár ideköltöznének bátyjukhoz Seattlebe, akár a Morgan házaspár fogadná örökbe őket, akár az árvaházban maradnak! Léteznek jogi keretek arra, hogy árából másik házat lehessen venni a nevükre itt Seattleben, amelyben együtt lakhassanak gyámnak kinevezett bátyjukkal. Tanúi voltak a találkozás örömének. A köztük levő erős lelki kapcsolat garancia arra, hogy befogadnák Adam Ugorskyt a házukba, amíg elérik a felnőtt kort. Az ikrek vagyona akkor lenne a legnagyobb biztonságban, ha benne laknának. Azt hiszem, pályafutásuk alatt találkoztak nem egy olyan esettel, amikor a kinevezett gyám, iskoláztatás, ruházkodás és egyéb ürügyekre hivatkozva elköltötte a rábízott gyermek vagyonát!

Julie Gun és Ann Donnovan összenéztek, szemkontaktussal megegyezve abban, hogy Meggie egy lehetőséget nem vett számításba… Meg se fordult volna a fejében, hogy Adam költözzön Minneapolisba? A pszichológusnő elkapta Mrs. Thomson pillantását, mellyel feltehetően őt vizsgáztatta, kinek is áll a pártjára?

— Mrs. Spark, sok igazság van abban, amit mondott, de felhívnám a figyelmét, több szempontot sem vesz figyelembe. Adam Ugorskyra, aki itt az Egyesült Államokban töltött éveit mondhatni nyomorban élte le, pont az a pénz, amire anyagi biztonság garanciájaként utalt, jelenti a legnagyobb veszélyt. Egy rövidtávú, szokatlanul nagy jövedelem, főleg rögtön börtönből való szabadulás után, olyan, mint az örvény… Amikor elfogy, de hozzászokott egy életszínvonalhoz, mi lesz? A statisztika azt mutatja, a legtöbb embernek nem áldás az ilyen, hanem egy banánhéj, amely elindít a lejtőn. Még ön számára is rizikófaktor, bár önnek ott áll pajzsként egy eddiginél jobban jövedelmező állás és egy karrier lehetősége. Adam Ugorsky számára, múltjával, csak „Egy ilyen iskolába talán majd felvesznek tanítónak” esélye maradt. Őt idéztem. Úgy tűnik, egyelőre nem kerget rózsaszínű álmokat, és a földön jár. Egyelőre… A másik dolog, amit nem vesz figyelembe, hogy a nevelés nem csak a fegyelmezésből áll. Nem ok nélkül bízzák rá válás esetén a gyermek felügyeletét az anyákra az esetek döntő többségében, szinte kizárólagosan. A statisztikák egyértelműen mutatják, az egyedüli apák által felnevelt gyermekek több magatartási problémával küzdenek, mint az anyák által neveltek. A fiúgyermekek esetén ez fokozottabban igaz. A szülő lelki támasza a mélyponton levő gyermeknek, s ebben az anyák messze jobban helytállnak. Ám azt önöknek is tudniuk kell — fordult Mrs. Bennett és Mrs. Thomson felé —, Johnny Gun állapotában látványos javulás állt be, mióta ez a furcsa, bolondos, nagyra nőtt kamasz lett a bébiszittere. Az első nevelője, akit valóban elfogadott. Egy fajta családtagnak tekinti. A legutóbbi családját ábrázoló rajzán Adam nyakában ül, úgy fogja szülei kezét. Ez biztató… Ám a legfontosabb szempont, hogy nem arról kell dönteni, Adam Ugorsky vagy Morganék lennének megfelelőbb gyámjuk az ikreknek, hanem mitől fosztjuk meg őket, és mit adunk nekik helyébe. Az élet, amelyet a Morgan házaspár biztosítana nekik, számukra ugyanis nem létezik. Nem ismerik őket. Ezek a gyermekek három év leforgása alatt elvesztették édesapjukat, édesanyjukat, bátyjukat, aki börtönbe került, árván maradtak, elvesztették kis barátaikat, amikor elköltöztek Minneapolisba. Aki az új családot jelentette számukra, a nagymamájuk is meghalt, ismét árván maradtak, s most meglelték elveszettnek hitt bátyjukat. Miként élnék meg ezt az újabb elszakítást? Nagy a valószínűsége, hogy szemükben ennek a téves döntésnek a bűnbakjai az örökbe fogadó szüleik lennének. Úgy érzékelik majd, ők szakították el szeretett bátyuskájuktól, akinek Adamot ebben a pillanatban látják. Az ikrek nehezen fegyelmezhető gyermekek voltak akkor is, amikor édesanyjuk még élt — nézett előbb Mrs Bennettre, aki beismerően bólintott, majd Mrs. Thomsonra, aki nem próbált cáfolni. — Vajon a Morgan házaspár, akiknek már felnőtt gyermekeik lehetnének, fel vannak rájuk készülve? Adam volt egykor is az, aki kordában tudta tartani őket — nézett ismét Mrs. Bennettre, tudja-e róla ezt. — Meg kell adni neki az esélyt!

Mrs. Bennett hosszasan, fürkészően nézett a pszichológus szemébe, majd a ház felé pillantott, ahol az ügyvédet sejtette. Ha nemet mondana, egy ilyen neves gyermekpszichológus, mint Ann Donnovan szakvéleményére támaszkodva, egy olyan ügyvéd, mint Michael Gun megnyerné a pert, ha arra kerülne a sor.

Mit tehetett? Beleegyezően bólintott.

— Rendben… — mondta Mrs. Thomson is. — Próbaidőre… — tette hozzá.

Julie, aki addig csak szótlan szemlélte a jelenetet, amint meglátta a srácok társaságában a házból kilépő Adamot, intett neki, jöjjön közelebb.

— Van még egy születésnapi ajándék számodra… — mondta neki, amint odaért.

— Még egy? — kérdezte Adam hitetlenkedve körbe nézve a női gyülekezeten, mintha egy aljas összeesküvést sejtene a dolog mögött.

— Próbaidőre… — nézett a szemébe Mrs. Thomson, majd Adam értetlenkedését látva elmosolyodott. A bátorító mosoly hatására fokozatosan felderült az ifjú gyámjelölt arca is.

— Melyek a feltételek? — kérdezte elszántan.

— Milyen próbaidőre? — érdeklődtek az odasereglő ikrek is.

Ann Donovan leguggolt hozzájuk.

— Ha szót fogadtok a bátyátoknak, vele maradhattok. De csak akkor… Akartok vele maradni?

Az ezt követő csatakiáltáshoz már füldugó kellett. Meggie, aki közben háttérbe szorult, szabadkozó pillantást vetett Juliera, majd elindult a ház felé elintézni az egy ideje egyre aktuálisabbá váló folyó ügyeit. Amikor kilépett a fürdőszobából Julie jött szembe.

— Elmaszatoltad a sminkedet… — intett, hogy forduljon vissza.

— De én… — vörösödött el fülig, ám nem fejtett ki ellenállást. Hagyta, hogy Julie elővegye smink és parfümkészletét. Egy-két ceruzavonás, némileg megerősített szempillák, icipici szemfesték és persze egy csepp parfüm hatására, amikor újra a tükörbe pillantott, ismét bíborszínűre váltott az arca. Julie ennek mestere, meg kell adni. Hogy mennyire, ez akkor derült ki, amikor távozásukkor épp a házba lépő Michael nem túl diszkréten fordult utána. Julie megbotránkozva nézett férjére, aki előbb megvonta vállát azzal a bűnbánó nézéssel, amellyel a férjek tudatják feleségükkel, ők hűséget fogadtak, de vakságot nem, aztán szemrevételezve, hogy Meggie hallótávolságon kívül van már, empatikus hangon vágta ki magát:

— Jaj neked, Adam Ugorsky…

Julie előbb finoman beleboxolt férjébe, jelezve, nem esett a fejére. Michael átölelte a derekát. Meg is csókolta volna, ha Julie nem szólal meg.

— Michael… — mondta szemébe kérően — én még akarok egy gyermeket… Ahogy elnézem a testvérek rajongását egymás iránt…

— Megegyeztünk, egynél maradunk… Te hoztad fel először… Panaszkodtál, hogy nem bírod felfogni, akiknek több van, miként igazodnak el…

— De…

— Ezért nem mertem előhozakodni az ötlettel, de én is vágyok még egyre legalább. Egy kislányra…

Julie kibontakozott férje karjaiból, felment a hálószobába, lehozta a fogamzásgátlóit, s a szemétbe dobta.

 

 


[2] Szó szerint: „Fagyjatok meg! Üljetek le!”

[3] Az angolban se a te és ti, se a ragozott ige alakja között nincs különbség, így a mondat kétértelmű. Egyaránt szólhatott a köszönet Meggienek vagy mindannyiuknak.

[4] Beregszász

Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 10:55 :: Vandra Attila
Szerző Vandra Attila 729 Írás
Fő foglalkozásom minden lében kanál. Vegyészmérnöki diplomával sok mindennel foglalkoztam, a legkevésbé a mérnöki életpályával, amelyet otthagytam, miután két évet lehúztam a feketehalmi „színes pokolban.” Azóta főállásban kórházi biokémikusként dolgozom, de másodállásban tanítottam kémiát, biokémiát, fizikát, vitatechnikát és kommunikációelméletet. Önkéntes „munkahelyeim” és hobbijaim még színesebbé teszik a foglalkozásaim palettáját. Számomra meghatározó volt a vitamozgalommal való találkozásom, mely után dominóeffektusként következett a meggyőzéselmélet, pszichológia (tranzakció-analízis) matematikai és pszichológiai játszmaelmélet, neveléselmélet, konfliktuskezelés… lehet valami kimaradt. Hobbijaim: a főzés, természetjárás, utazás, fényképezés, történelem, nyelvészet, az unokázás, és ja persze, szinte kihagytam: az irodalom! Maximalistának tartom magam, amihez fogok, azt szeretem jól végezni, de nem vagyok perfekcionista. A tökéletességtől hidegrázást kapok. Hiszem, hogy egy írónak nem az a szerepe, hogy tükröt mutasson a a társadalomról. Arra ott vannak a hírműsorok. Sokkal inkább az, hogy elgondolkoztassa az olvasót. Egyes írásaim “befejezetlen” , nyitott végével pont ez a szándékom.