Vandra Attila : A táltos lánya 21. Egy szőke istennő… Vagy emberevő gonosz szellem?

Csaban alig teszi meg első lépéseit, máris megtanul “kutyagolni”, s Bolan Babba felháborodására játékkardot farag fiának. “Mert ki védi meg Anát, ha ő nincs otthon?” De vajon családja-vőlegénye elfeledte-e Babbát?

 

Bár Kál, Regő, Eperje, Botond és Csanád minden alkalmat megragadtak, hogy a napkeletről érkező kereskedőktől érdeklődjenek Babba felől, az első hírek a fehér csődörön lovagló, villámot szóró szőke istennőről nem keltették fel a por hontban senkinek a figyelmét. A sokféle kereskedőnép sokféle istenségben hitt, akadtak olyanok is, akiknél ugyanazért két, akár több isten, vagy istennő is felelt. Ami biztos, biztos, inkább áldoztak a leigázott, vagy csak szomszédos népek által bálványozottaknak is, nehogy magukra haragítsák őket. Akkoriban új istenek/istennők „születése” nem számított meglepőnek, így senki nem hozta kapcsolatba Babbával.

Az újjáélesztett, halálból visszahozott Karsa hihetetlen története már nagyobb érdeklődést keltett. Ám például a hellén kereskedők — köztük Philon is —, meséltek Herkulesről, aki legyőzte a holtak birodalmát őrző Kerberoszt. A hont táltosai is jártak az alsó világban révülés közben.[1] Bár nem mindennapi történet, beleillett az akkori világképbe.

Az emberek közt élő gyógyító istennő története már fölöttébb furcsának tűnt, hiszen az isteneknek-istennőknek egyetlen nép hitében sem szokása az emberek közé költözni, és jurtában lakni. Talán inkább egy istennő küldötte, földi helytartója lenne valójában? Mint a királyok, kánok? Vagy valamely isten földi anyától született gyermeke? A gyógyításairól és a messze-földről hozzá járó emberekről érkező hírek, már komolyabb érdeklődésre tartottak számot. A kérdésre: „Mivel, miként gyógyított meg?” — már sok esetben Regő módszerei köszöntek vissza, ha nem is mindig. Akkor merült fel először a lehetőség: akár egy por vagy mos táltosnő is lehet. De a baskortok földjén?

A felvillanó lehetőség után, hogy netán Babba lehet az „istennő” hamar megérkezett a cáfolat is: a szintén fehér csődörön lovagló, szintén szőke, de felettébb gonosz bügü története, akinek lángol a haja a naplementében, és csak ránéz valakire, és máris meg tudja bűvölni. Az egyik karaván tagjai egybehangzóan állították, a „szőke bügü” két idős asszonnyal együtt, akik közül az egyik nem más, mint a maga a baskort kánbikeh, gyermeket sütöttek.

Nem, Babba nem enne embert… Szó sem lehet róla… Hát persze, nem ő az. Hogyan is fordult meg az ötlet a fejükben? Hiszen ő hús-vér ember… S a baskortok emberevők lennének? Ezen a szomszédos pugu ordubeli ujgurok is kétkedően hümmögtek, akikkel megosztották a híreszteléseket. Nem, soha nem hallottak róluk ilyesmit. Egyetlen magyarázat lehetett erre: a bügü elbájolta, hatalma alá vonta a kánbikehet  Olyant már meséltek az arra járó kereskedők, hogy távoli országokban élő népek a legyőzött ellenséget megeszik, mert akkor rájuk száll az ereje, de a baskortok? Nem, az lehetetlen. És gyermeket enni? Az pláne nem lehet igaz. Bár… ők is hallották róla. De azok, akik mesélték, azt állították, saját szemükkel látták, sőt megesküdtek isteneikre!

Istennő vagy gonosz szellem? Esetleg mindkettő? Egy biztos, Babbával nem lehet azonos. Többé nem foglalkoztak a híresztelésekkel. Elég távol történik tőlük, Újgurföldön túl, az Ene sai környékén. Úgy kezelték, mint más történetet, amelyet a vitézek mesélnek a tábortűznél, ébren tartani magukat őrködés közben.

Aztán egyik nap újabb karaván érkezett a hontjukba, napkeletről, az Abakán-hegyeken túlról, Ujgurföld irányából. Vezetőjük Botondot, Kált vagy Csanádot kereste.

— Hírt hoztam Möngkétől, a mengwu kereskedőtől. Azt üzeni, a jenei baskort orduban van egy szőke nő, aki érti a nyelveteket.

Botond lázba jött. Ám hiába faggatta tovább a hírnököt, mert a rábízott üzenet csak ennyiből állt. Máris indult volna Babba keresésére, ha másnap nem esik le az első hó. Nagy hó, amely járhatatlanná tette az Abakán-hegyek hágóját. Kivételesen nagy tél lett abban az évben. Jött ugyan még egy meleghullám, ami miatt egy lavina eltemetett a hágón egy vakmerő karavánt, melynek csak két túlélője maradt. Majd ismét bő havazás következett, és a hó tavaszig nem olvadt el a hágón.

— Ő, vagy nem ő? — maradt a nagy kérdés.

A baskortoknál, a jenei orduban élő szőke nő, aki érti a por hont nyelvét. A baskortok nem szőkék… A szőke istennő, és gonosz szellem, aki gyermeket eszik… lehet azonos Babbával? Egy időtlenül született gyermek, akit újra kellett sütni, adta meg a választ. Regő, amint nézte az asszonyok ténykedését, majd magyarázkodnia kellett egy náluk veszteglő ujgur karaván elborzadt kereskedőinek, hirtelen feleszmélt. Akik megesküdtek, hogy látták embert enni a szőke istennőt/gonosz szellemet azok újrasütést láthattak. Ők e gyógymódot nem ismerik… Babba viszont igen… Csak ő tehette ezt… Hej, de kellene a bizonyosság! Sajnos várni kellett hóolvadásig, és a lavinaveszély elmúltáig. Sítalpakon[2] ugyan a vadászok átjuthattak volna, a hágón, de már célba jutni… És vissza is… Túl messze volt onnan a jenei ordu, az Ene Sai. Várni kellett. Hej, de lassan jött el a tavasz Botond számára!

Aztán az Abakán-hegyeken keletről nyugatra átkelő első karaván a szinte bizonyosságot is elhozta. Zhou király udvarából visszatérő Philon és Kula megálltak a por hontban piheni. Fárasztó volt az út, néhol lágy hó fedte még az utat a hágón, amelybe a szekerek kerekei mélyen belefúródtak. Bizony nem egyszer oda kellett nyomni a vállat, sőt egyik szekér elől egy másik bajbajutott elé fogni a lovakat, amíg átjutottak.

Kálnak ismerősnek tűntek. A hellén karavánoknak nem szokásuk erre járni. Pedig annak már több, mit két esztendeje, hogy itt megpihentek.

— Nem jártatok véletlenül a jenei orduban? — érdeklődött tőlük, miután megismerte őket.

— Csak menet. Amikor visszafele jöttünk, azt tanácsolták, kerüljük el, mert ott lakik egy emberevő istennő… Arra vitt volna el az utunk, de a biztonság kedvéért egy közeli dombon táboroztunk le… Miért?

— A lányomat elrabolták. Feltételezzük, hogy a jenei baskortok tették — magyarázkodott Kál.

— Akkor mégsem képzelődtem. Kevéssel napfelkelte után egy dombtetőről körülnézve egy fehér lovon ülő szőke nőt láttam egy szomszédos domb gerincén. Az volt az érzésem, őt látom. Azóta ugratnak a társaim ezért… — felelte felvillanyozva, majd lesütötte a szemét. — Amikor erre jártunk, gondozta egyik társunkat. Megtetszett nekem, de rájöttem, ara már… — magyarázkodott. — Ezek szerint mégis ő lehetett.

— Köszönjük!

 

Hiába a szinte bizonyosság, nem lehetett csak úgy elindulni. Fölöslegesen mennének oda egy ilyen szöveggel: „Adjátok vissza a lányomat/arámat!” Nem azért rabolták el, hogy csak úgy visszaadják. Akkor helyben lehetett volna alkudozni velük. De az, aki azóta magáénak tudja rabnőként, az biztos meg akarja tartani. Kál emlékezett a pugu ordu előtt történtekre. Az ujgurok védelmükbe vették a vendégszeretetüket élvező baskort lányrablókat, pedig nem népük tagjai, csak hasonló nyelvet beszélnek. A jeneiek annál inkább védelmeznék azt, aki ordujuknak a tagja. Hiába mennének oda néhányan. A kaland kiszámítható kudarc lenne. Sereget kell gyűjteni. Az ujgurok egy ideje a hont szövetségesei ugyan, jól jön most a kirk küz-ujgur viszály idején nekik nyújtott segítség. Ám ők sem szeretnék összerúgni a patkót baskírt szomszédjaikkal.

Feltehetően átengednék őket a területükön, de rájuk nem számíthatnak. A mosok sem örvendtek a furcsa távoli háborúnak, nem ment egyszerűen a sereg gyűjtése.

Minden rosszban akad valami jó is. A szakák újabb rablóhadjárata teljes kudarcba fulladt. Meglepetésre számítottak, nem hatalmas seregre. Ám Botond sérülése újabb haladékot követelt. Mintha Numi Turum egyengetni akarná az útjukat, ismét fellobbant az ujgur-kirk küz viszály. Jól jött a por-mos segítség, ugyanakkor nem ellenezhették seregük jelenlétét Ujgurföldön. A segítségnek is köszönhető győzelem után Botond bátran előadhatta tervét Nur Kánnak, aki ezek után nem mondhatott nemet. Hiszen ők nem akartak háborúzni a baskortokal, csak visszavenni, amit elraboltak tőlük. No, de miként, hogy ne szítsanak ujgur-baskort viszályt? Hosszas tanakodás után megszületett a terv: a terepet, és a határokat nem ismerő mosok „véletlenül” behatoltak a baskort területekre elég távol a jenei ordutól. Ez elegendő okot szolgáltatott Sári Kánnak szétküldeni a mozgósítást üzenő nyilakat. Ujgur közvetítéssel és némi ajándék lerovása árán a baskortok elfogadták a bocsánatkérést, és helyreállt a béke. Csak Bolan gyanakodott.

— Nekem itt valami bűzlik. Túl simán ment. Ez elterelő hadmozdulatnak tűnik…

— Mire gondolsz?

— Innen a legtávolabb fekvő ordukat, a jeneit és a jurmatyot fogják megtámadni, miközben mi itt „békét kötünk”. Ez egy csapda! Miközben mi itt „csatázunk” jurtáink védtelenek maradtak.

— Miért akarnának megtámadni? A kirk küzökkel háborúztak, akik megtámadták az ujgurokat. Háború közepette szomszédaink újabb háborút indítsanak, miközben a porok és mosok segítségére szorulnak a kirk küzök ellen? Ennek semmi értelme. Itt van Nur Kán, valamint a mosok és porok vezére is.

— Úgy hallottam, a mos és por törzsszövetség parancsnoka fiatal… és por. Ez idős, és mos… Hol van az igazi vezér?

— Miért akarnának a porok háborúzni velünk? Ha terjeszkedni szeretnének, egy szomszédos területet támadnának meg! Ennek semmi értelme. De vedd magadhoz a jenei és jurmaty batirokat, és az éj leple alatt vágtassatok haza. Ha baj van, adjatok le vészjelzéseket.

Még nem kezdett pirkadni, amikor harmadnap este hazaértek. Semmi sem igazolta Bolan előérzeteit, gyanakvását. Nyugat felé messze el lehetett látni a sztyeppén, de néhány kóborló állat és egy békésen pihenő vadlóménes kivételével csak a pusztaság látszott, és csend honolt. Egyetlen beláthatatlan terület az erdőfedte szurdok maradt, amelyen a jüecsik próbálták meglepni őket két évvel azelőtt. Bolan úgy döntött, pihenteti embereit, de megduplázta az ordu őrségét. Másnap már napvilágnál a szurdokot és környékét is szemügyre veszik. A vaksötétben nemcsak kockázatos, de nem is látnának semmit. Fény nem látszott az erdőben, mint a jüecsik támadása előtt, a múltkor Babba arra figyelt fel. Tévedett volna? Mindenesetre harci készültségben tértek nyugovóra.

Alig pirkadt, amikor megszólalt a vészkürt. Mire Bolan kiugrott a jurtából, és kiadta a mozgósító parancsot, már a vésztüzek is égtek. De ki jöjjön segítségükre? A Szonkhor által vezetett jurmatyokat kivéve alig számíthattak másra. A szurdok felől jelent meg az ellenség. Nem nagy sereggel érkeztek, de túlerőben voltak.

Botondék ujgur vezetővel közelítették meg a jenei ordut, jókora kerülővel, hogy elkerüljék a sztyeppét, ahol messziről feltűnést keltettek volna. A telihold pártjukat fogta. Nem kellett fáklyát használniuk. Lovaikat kantáron vezetve tették meg az utolsó útszakaszt a szorosban, majd az erdőben elrejtőzve várták meg a pirkadatot. Akkor lendültek támadásba.

Azonnal megszólalt a vészkürt, és a vésztűz is kigyúlt. Nem tudhatták, mekkora segítségre számíthat a megtámadott ordu, nem vesztegethették az időt. A távolban rövidesen megjelent egy porfelhő, jelezve, a hamarosan érkező jurmaty segítséget. Mekkorát? A felmentő sereg sem tűnt nagynak, s még távol voltak.

Nyílzáporral indult a támadás, majd Botond csapata kivont karddal rontott be a jurták közé. Bolannak pechére lovát két nyíl is eltalálta, összerogyott alatta. Esés közben lába is megsérült. Sántítva állt fel, még kikerülte az egyik neki tartó lovat, amely kis híján eltaposta. Még lovasát is sikerült lerántania. Ám a ló elrobogott mellette. Gyalogosan folytatta a harcot. A következő támadó lovának szügyébe döfte kardját, miközben pajzsával hárította a fentről érkező támadást. A ló megtett még két lépést, mielőtt összerogyott és lovasát maga alá temette. Bolan egy pillanatig követte, hogy megbizonyosodjon, nem támadja-e hátba, majd egy újabb támadó felé fordult. A következő pillanatban oldalról nyíllövés érte a lábát. Térdre rogyott, úgy védte ki a támadó kardvágását, de a mellette elrobogó ló lábát már nem tudta. Csuklóját érte a ló patája. Kardját elejtette, ő pedig az ütéstől hátára esett. Ott feküdt a földön, két lépésre jurtája előtt.

A kis Csaban atyját a földön látva kis fakardjával a kezében sírva rohant ki a jurtából:

— Ataa! Ataaa! — futott segítségére.

Az épp odaérkező Botondnak pillanatnyira megtorpant kezében a halálos döfésre induló kardja a másfél éves harcias fiúcska látványától. S ha ez nem volt elég, élesen hasított mellette a levegőbe egy rémült anya sikolya. Por nyelven.

— Neee! Csaban, neee!

Botond felismerte Babba hangját. A pillanatnyi tétovázás miatt lova tovaragadta. Ám két lépés után megrántotta zabláját, lova felágaskodott, majd helyben fordult meg. Közben egy másik por vitéz ért oda, aki rájött, a földön fekvő nem egyszerű batir. Lován oldalra ereszkedett, és már le is sújtott volna kardjával, ha egy ostorcsapás ki nem tépi kezéből a fegyvert, lova így robogott tova vele. Mire Botond visszaért volna, egy újabb por lovas előzte meg. Annak kardja már szikrázva csattant a Babbáén, amelyet Bolan mellől kapott fel a földről. Másik kezében az ostor nagyot csattant egy harmadik felé vágtató ló orrán, amely fájdalmában nyerítve ágaskodott fel. Lovasának időbe tellett, amíg úrrá lett a megbokrosodott állaton, ám bosszúra szomjasan fordult vissza, hiszen az ostorból neki is jutott.

Botond megállította lovát. Az egykori mátkák farkasszemet néztek. Babba a földön fekvő Bolan előtt állt, és ostort fogó kezével tartotta vállánál fogva kisfiát szétterpesztett lába között. Csaban rémülten kapaszkodott bal kezével az őt védelmező anyja lábába, a másikkal még mindig magasba tartotta kis fakardját. Vele szemben a megcsalt jegyes lóháton, és mégis vesztesen, a féltékenységtől remegő kézzel, kardját félúton felemelve. Habozása csak egy pillanatig tartott. Akkor lassú mozdulattal kezdte emelni a fegyvert, mint aki nem tudja eldönteni, elsőnek kit hasítson ketté, hűtlen aráját, vagy kölykét.

 

 

 


[1] A Fehérlófia típusú mesék és a mesehősök „a kacsalábon forgó kastélyban” (lásd uráli népek halottasháza) lakó boszorkánnyal való küzdelme a táltosnak a halállal való küzdelmét szimbolizálják. 

[2] A legrégebbi előkerült (fa)sík 6500 évesek, és a mai Oroszország területéről kerültek elő. https://en.wikipedia.org/wiki/Ski

Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 10:55 :: Vandra Attila

Szerző Vandra Attila 717 Írás
Fő foglalkozásom minden lében kanál. Vegyészmérnöki diplomával sok mindennel foglalkoztam, a legkevésbé a mérnöki életpályával, amelyet otthagytam, miután két évet lehúztam a feketehalmi „színes pokolban.” Azóta főállásban kórházi biokémikusként dolgozom, de másodállásban tanítottam kémiát, biokémiát, fizikát, vitatechnikát és kommunikációelméletet. Önkéntes „munkahelyeim” és hobbijaim még színesebbé teszik a foglalkozásaim palettáját. Számomra meghatározó volt a vitamozgalommal való találkozásom, mely után dominóeffektusként következett a meggyőzéselmélet, pszichológia (tranzakció-analízis) matematikai és pszichológiai játszmaelmélet, neveléselmélet, konfliktuskezelés… lehet valami kimaradt. Hobbijaim: a főzés, természetjárás, utazás, fényképezés, történelem, nyelvészet, az unokázás, és ja persze, szinte kihagytam: az irodalom! Maximalistának tartom magam, amihez fogok, azt szeretem jól végezni, de nem vagyok perfekcionista. A tökéletességtől hidegrázást kapok. Hiszem, hogy egy írónak nem az a szerepe, hogy tükröt mutasson a a társadalomról. Arra ott vannak a hírműsorok. Sokkal inkább az, hogy elgondolkoztassa az olvasót. Egyes írásaim “befejezetlen” , nyitott végével pont ez a szándékom.