Vandra Attila : A táltos lánya 13. Egy szilaj fehér csődör

Miközben Karsának megdöbbentő ötlete támad, hogy Babbából nő létére kám legyen, Ilkay fogadkozik, hogy ha apja kán létére nem bünteti meg Ayi gyilkosát, akkor majd ő kezébe veszi az ügyet…

 

Következő reggelen Bolan alig távozott a jurtától, Babba Börű heves morgására kapta fel a fejét. Amint kinézett, a jurta előtt Ilkayt látta meg. Ám ezúttal a lábadozó eb nem csak vicsorgott, hanem fel is állt, s egy-két lépést is tett az „ellenség” felé, jelezve, ha nem köti fel a nyúlcipőt, bár sebesült, nem áll jót magáért. Az ifjú özvegynek volt annyi esze, hogy ne akaszkodjon össze a jurta ádáz őrzőjével. Sári Kán lányaként parancsait mások által is megüzenhette. Elég bő képzelőerővel áldotta meg őt Tengri, kapott ő alkalmat, olyan parancsokat osztogatni, amivel porig alázhatta Babbát, ő pedig a távolból nézhette végig. De a nagy alkalom egyelőre váratott magára.

Mivel annyira elbájolta Bolant, hogy megölte Ayit, és Börüt is visszahozta a túlvilágról, sokan tartani kezdtek tőle, s inkább kerülték. Ami biztos, biztos… Ezek közül nem egy tette szóvá felháborodását jelenléte miatt, de eleinte csak apró zsörtölődések alakjában. A szamárbőgés nem hallatszik az égig, ezek még ritkán jutottak el Levent fülébe, a Sári Kánéba pláne nem. Ilkay viszont éberen figyelt és ahol tudta, szította a tüzet. Egyre több támogatót nyert meg magának.

Egyeseknek a kíváncsisága győzött a félelmük felett. Különböző valós, néha eltúlzott, máskor kitalált bajaikkal fordultak hozzá, főleg, miután látták, amint Karsa kám is kitünteti figyelmével, sőt véleményét is kikéri. Babba pedig akin tudott, segített, s a nyelvet is egyre jobban megértette.

Teltek a napok, aztán egyik reggel heves émelygésre, hányingerre ébredt, végül egyik közeli bokor tövét megajándékozta vacsorája maradékaival. Amint megkönnyebbült, vett egy mély lélegzetet, mely után feszülést érzett mellében. Megtapogatta. Keményebb volt a tapintása, mint máskor. Talán meg is nőtt egy picit? Az égre nézett, melyen már ott virított az Újhold. Ilyenkor szokott megjönni a… ami nem jött meg… Gyermeket fog szülni elrablójának. Nem, ezt nem akarja! Elindult vérehulló fecskefüvet keresni. Jókora csokorral tért vissza a patak túlsó oldaláról. Ott nem legeltettek, és a réten sokféle hasznos növényt lehetett szedni…

Bevonult a jurtába, és épp be akarta húzni maga mögött a bejáratát, hiszen nem volt szüksége odatévedő szemekre, amikor a mérgező növényt felhelyezi a saját méhébe. Hirtelen sikítást hallott a közelből. Riadtan nézett a szomszéd jurta előtti tűzhely felé, ahol egy idős nő és egy fiatal menyecske zsákból egy edénybe lisztet töltöttek. Nem lett volna belőle semmi baj, ha nem lobog a tűz nagy lánggal. Talán még így sem, de a liszt, amely eleinte nem akart mozgásba jönni, hirtelen ömlött át a céledénybe és mellé is, nem is kis mennyiségben. A levegőben szanaszét szóródó lisztpor azonnal meggyúlt, s a töltögető asszonyok ruhája is lángra kapott.

Babba nem habozott. Kiugrott a jurtából. Megpillantott a jurta bejáratánál egy tömlő vizet, távolról talált vele telibe előbb a felével, aztán egy lépéssel közelebbről a másikkal is. A tűzoltás sikerült, de így is megégtek mindketten. Felkapta a propoliszos mézet, amit Börü sebének kezelésére is használt, és odarohant vele. Azzal kente be a vörös, felhólyagzott testrészeket. Szerencsére sehol sem szenesedett el a bőr, pedig a láng egy pillanatra egyik asszony hajába is belekapott. Mire a szemtanúk által riasztott Karsa kám megérkezett, már épp befejezte a kötözést, így az öregnek csak elismerő bólintásra maradt lehetősége, miután végignézte a művelet végét.

Ki tudja, talán Kaltes Anki, talán Tengri keze lehetett a dologban, mert ismét nem tudott bezárkózni a jurtába, mivel Bese, Sári Kán sógora lépett hozzá.

— Rehmet — tette össze kezét is, kissé meghajolva —, mert megmentetted feleségem, és egyetlen lányom életét.

Babba három szót értett meg: rehmet (köszönöm), ajal (feleség) és küz (lány), a többit kitalálta. Visszamosolygott. A férfi tovább beszélt, mutogatással kísérve szavait, hátha Babba is megérti.

Bes küz — mutatta öt ujját, majd mellére tette kezét. — Bir küz, Irmak — emelte fel egyik ujját, majd a fiatalasszonyra mutatott, s könny jelent meg a szemében. — Irmak — mímelt egy gömbölyödő hasat — gyermeket vár.

Babba boldog mosollyal hajolt meg, kifejezve örömét, mert segíthetett.

— Mivel tartozom? — érdeklődött a férfi és mutatott egy képzeletbeli kötést a saját karján.

Bal! (Méz!) — felelte a lány, mert azt hitte, Bese az iránt érdeklődik, mit tett a sebekre.

Az esetnek hamar híre ment, sokan odajöttek érdeklődni, Venka is megjelent. Épp jól jött a tolmács.

— Mivel tartozom? — ismételte meg a kérdést a férfi. — Veszélyes mézet szerezni. A méhek védik… 

— Semmivel! — tiltakozott Babba két kézzel és fejrázással is. Apja sem kért soha semmit attól, akit meggyógyított. Igaz, a legtöbben nem maradtak hálátlanok. Bese sem akart.

— Várjál! Jövök mindjárt!

Rövidesen egy borjúval jelent meg.

— Tiéd! Elkel nálatok, főleg, ha nektek is lesz majd egy babátok… Fohászkodok Tengrinek, örvendeztessen meg benneteket egy egészséges gyermekkel minél előbb. S ha valaki bántani mer, akár tettel, akár csak szóban is, csak szóljál nekem! Már ha Bolan nincs a közelben… Ilkaynak agyára ment a gyász… És nemcsak neki a családban… De ha bánt valaki, csak szóljál!

Végre egyedül maradt a jurtában. Nézte a vérehulló fecskefüvet. Ott visszhangoztak a fülében Bese szavai: Bes kiz, bir kiz, Irmak… Négy gyermekét vesztette el…

Látta az aggódó férfi büszke mozdulatát, amellyel jövendő unokájára utalt. Ő pedig épp készül elvenni saját magzata életét… mert nem kívánja világrajöttét. Majd Karsa ajánlata jutott eszébe. Így üzent neki Kaltes Anki és Numi Torum, hogy neki itt, ebben az orduban, oly távol családjától, akik aggódnak érte, s akiket soha nem lát többé, dolga van. Szülei nem lehetnek majd ennyire büszkék unokájukra… Vagy tán Tengri és Umay akarták így? Egyet tudott már, nem fogja megtenni. Ő nem ölni, hanem éltetni jött e világra. Vagy ebbe az orduba?

Nem mindenki látta ugyanígy az esetet. Délutánra már egyesek megesküdtek, saját szemükkel látták, amint Babba a távolból felszította a tüzet, mely így belekapott az Irmakék ruhájába és hajába. Azzal, hogy utána eloltotta, elbájolta őket. Megkötötte [1] Bese eszét is, hiszen most már hűséges eb lett belőle is. Kell annál jobb bizonyíték, mint ígérete, hogy megvédi?

Bese, amikor meghallotta a vádakat, tombolni kezdett, főleg, miután felesége is kezdett hitelt adni a „szemtanúknak”. Sejtette, ki lehet a híresztelés hátterében. Soha sem kedvelte a sógornőjét, Ela kánbikeht, a lányát, Ilkayt se igazán.

— Annyi eszetek sincs, mint egy ganajtúró bogárnak! Azért töltöttétek a lisztet is a láng mellett! — dühöngött, majd egy marék lisztet dobott a tűzbe, amely szikrázva kapott lángra.

— Ha nem bűvöl el, akkor nem zúdul ki a zsákból egyszerre… — próbálta védeni felesége a szemtanúkat, bár némileg már kételyek között.

Bolan csak este került elő. Nagyot nézett a jurtája elé kötött üsző láttán.

— Ez kié? — faggatta Babbát.

— Az enyém! — lapogatta meg a mellét büszke, mégis kópé mosollyal.

De rég vágyott Bolan egy ilyenre! Aztán furdalni kezdte a kíváncsiság.

— Honnan van?

Babba válaszát megelőzve a bekötözött Irmak lépett ki a jurtájából. Kezdte sejteni: Bese tehetős, és nem szeret senkinek adósa maradni.

— Mi történt?

— Tűz…

A fiú ágyasára mosolygott, majd odament Irmakhoz, és megköszönte.

— Én köszönöm! — szólt közbe az épp lányát meglátogatni érkező Bese, s néhány szóval elmesélte az esetet, majd ígéretét is. Végül a pletykákat is ismertette. A köszönömverseny sem tarthatott a végtelenségig, így Bolan belépett saját jurtájába. A boldog mosoly azonnal arcára fagyott, amint meglátta a frissen szedett vérehulló fecskefüvet a sátorban. Tudta, mire használják a nők.

— Megölted? — kérdezte, miközben mutogatta is.

— Nem! Itt van! — felelte Babba megrázva fejét, majd hasára mutatva, s meglapogatva.

— Gyerekünk lesz? — derült fel a férfi arca ismét. Ám nem adatott meg neki a felhőtlen öröm. Az előbbi boldog mosoly helyett, amivel a lány a borjút újságolta, csak a tényt közölte vele: nem örvend tehát a terhességének.

Úgy hatott, mint egy vödör jeges víz a nyakába. Bár nem volt szokása, aznap este holtrészegre itta magát.

 

Másnap hajnalban nagy robajra, nyerítésre és csujjogatásra ébredt az ordu. Néhány legény, lehettek vagy húszan, egy karámba terelte az épp befogott vadlovakat. Amint bezárult az állatok mögött a kapu, ketten, Günay és Bars az ordu közepébe vágtattak, s ott rikoltották:

— Megvan! Megvan! Megvan a fehér csődör! Befogtuk!

Erre még Sári Kán és Levent is előjött jurtájából. Nagy híre volt a fehér csődörnek, mondák terjedtek róla. A környező ordukban mindenhol ismerték, mindenki „vadászott” rá, de befogni eddig senkinek sem sikerült. Sokan látták, és vették már üldözőbe, de utolérni nem tudták. Találtak már a környéken bevert fogú kaplonyt is, egyesek tudni vélték, a fehér csődör patája járt a szájában. A híresztelést három párhuzamos karmolás támasztotta alá az oldalán, amelyet nem sokkal a sérült kaplony után láttak a jurmatyok.

— Nem hiába a jenei a vezető ordu a baskortok közt! Ezért jenei a kánunk is — dagadt Levent melle a büszkeségtől, bár lelke mélyén egy felhő is átvonult. Ha Emre élne, most ő lenne Günayék élén. Vagy Ayi, bár ő lehet, ebben már nem vett volna részt, hiszen az ilyen éjszakai kalandok hagyományosan a legények feladatai közé tartoztak az orduban. — Miként értétek utol?

— Bekerítettük — felelte Bars. — Amint kötél került a nyakára, már nem menekülhetett. A kancái meg követték… De nem csodálom, hogy a kaplony fogát is kirúgta. Ilyen szilaj lovat életemben nem láttam.

— Uram! — ereszkedett féltérdre Günay Sári Kán előtt — fogadd el tőlünk ezt az ajándékot!

Tudta ő, Sári Kán nem az az ember, aki adós marad egy ilyen ajándék után. Másrészt kié is legyen? Nem oszthatták húsz felé a csődört.

— Köszönöm! Törjétek be! — felelte.

Szívesen megülte volna elsőnek, ifjabb korában a betörhetetlen csikókat hozzá hozták, de kánként nem kockáztathatta, hogy ledobja egy ló. Günay és Bars pedig talán a legjobb lovasok az orduban, a felnőtteket is megszégyenítik. Mindössze Emre, Ayi és Bolan volt ebben versenytársuk, most már csak Bolan… De talán még ő sem igazán.

A „törjétek be” első pillanatban Erisz [2] almájának bizonyult. Ki ne vágyott volna, elsőként megülni a pompás lovat, majd büszkén jelenteni a kánnak: „Én törtem be!” Akadt a húsz fiú közül óvatosabb is, de így is vita keletkezett. Szerencsére Bars apja békítő ötlettel jött elő:

— Húzzatok sorsot!

Günay lett a szerencsés. Vagy a peches. Ugyanis amikor csak közeledni próbált hozzá, kiderült, a betörés első lépését, vele a kötőszáron vezetést gyakoroltatni sem veszélytelen vállalkozás. Befogása közben szerzett szomorú tapasztalatai után nem tűrt meg embert maga közelében a szoktató karámban. Bár addigra már úgy tűnt, belenyugodott a nyakán az árkányba (pányva, fogókötél) [3] a fehér csődör, de megvadult a vezetési kísérlettől. Nem menekült, hanem támadott. Günay végül szerencsésnek mondhatta magát, mert időben átugorva a karám kerítését, ép bőrrel megúszta. Bars, tanulva az esetből, lóháton ment be a karámba. Sikerült megszereznie az árkány végét, de az őrjöngő állatot irányítani ő sem tudta, lova pedig menekülőre fogta. Végül sikerült egy második árkányt a nyakára helyezni, s egyik bentről, a karám közepéből, a másik kintről próbálta kordában tartani. Ám a szilaj csődör jóval erősebbnek bizonyult Günay lovánál, és a karám kerítéséig vonszolta. A fiúnak el kellett engednie az árkányt, mert ha nem teszi, berántotta volna.

Repkedtek az áldkodások, de hiába. A sok balul végződött kísérlet egyre kínosabbá vált, hiszen a hírre, hogy a jenei ordubeliek elfogták a hírhedt fehér csődört, máshonnan is odasereglettek fiatalok és idősek, férfiak és nők egyaránt. Ám hiába biztatás és tanács, előbbre nem jutottak. Hála Tengrinek, nagyobb baja senkinek sem esett. A végén bárki a karába merészkedett, akár lovon akár gyalog, azt a csődör megtámadta.

Sári Kán végül nyugalomra intette a fiúkat.

— Nagyon megvadult. Hagyjátok békén két napig, nyugodjon meg, szokja a karámot. De ne adjatok neki enni, csak inni. Akkor majd azt elfogadja, aki enni ad neki.

Szonkhor is megérkezett a jurmaty ordubeliekkel csodát látni. Amikor látta a sikertelen betörési kísérleteket, Bolant kezdte keresni a szemével. Nem látta se a kísérletezők, se a szájtátók közt. Egy idő után gondolt egyet, s jurtájánál kereste barátját.

— Neked sem sikerült? — szegezte neki a kérdést a kölcsönös üdvözlés után.

— Nem is próbálkoztam. Nem az én lovam. Segítségemet nem kérték, ellenségem pedig így is van elég… Próbáld meg te.

— Inkább megnézném azt a borjút. Hol van?

— Legelni a többivel. Gyere, megmutatom — ült lóra Bolan. Elügettek.

Babba se ment kíváncsiskodni a karámhoz. Csak távolról, szívfájdalommal pillantott néha-néha arrafelé, ahol az állatkínzás folyt, de végezte tovább munkáját.

— Menj, s itasd meg azt a lovat. Sári Kán parancsa!

Felnézett, bár megismerte a hangot. Ilkay szólt hozzá távolabbról. Börü is felállt, s fenyegetően morogni kezdett. Babba leguggolt az ebhez, és nyugtatóan megsimogatta.

„Miért pont én?” — vált gyanakvóvá. Egyébként sem képezi Sári Kán tulajdonát. Igaz, az ő szava parancs mindenkinek, de lenne, akit lánya helyett küldjön. De jó lenne, ha itt lenne Bolan… Farkasszemet nézett Ilkayjal jó tíz lépés távolságból, miközben az eb ismét morogni kezdett. Végül Babba szótlanul felemelt egy tömlőt.

— Tiszta legyen az a víz! — hangzott a kritika.

A nyári melegben is hűvös volt a tömlő fala. Nemrég hozta a vizet a patakról. Egy szót sem szólt, hanem kiöntötte a tartalmát, elment a patakig és hozott frisset. Felvett egy lapos edényt is, amiben Börünek szokott vizet adni, majd nyugodt léptekkel elindult a karám felé. Az eb követte. Ilkay a távolból figyelte az eseményeket.

A karám körül már oszlani kezdett a tömeg. Akik még ott maradtak, figyelmeztették, a ló veszélyes, és magyaráztak valamit, de felét sem értette. Ám amint a karám mellé ért, a ló felágaskodott előtte is, bár a gerendák elválasztották őket. Letette a tömlőt, majd kedves nyugtató szavakkal kezdett beszélni anyanyelvén a fehér csődörhöz, miközben végig a szemébe nézett és mosolygott.

— Jó fiú! Ügyes vagy! És nagyon szép! Ne félj! Nem bántlak! Vizet hoztam. Ugye szomjas vagy?

A ló nem állta a tekintetét. Időnként elfordította a fejét, de szeme sarkából a veszélyforrást figyelte. Látszott rajta, a környezetéről sem feledkezett el.

Amint a lány egy lépést tett a karám felé, a csődör ismét figyelmeztetően felnyerített, s lábával fenyegetően kaparta a földet. Börü Babba elé állt, morogni kezdett, mintha meg akarná akadályozni, hogy közelebb menjen. Lehajolt hozzá, megsimogatta. Letette az itatóedényét a földre, és kis friss vizet adott az ebnek. Az belelefetyelt, de nem volt szomjas. Babba megsimogatta, miközben a csődörre nézett.

— Látod, őt sem bántom. Vizet adtam neki. Adok neked is. Jó?

Kiöntötte a maradékot, kiöblítette kevés vízzel, majd ismét megtöltötte. Eközben végig beszélt a lóhoz. Amikor a vízzel telt edénnyel előre lépett, felhangzott a közelében néhány figyelmeztető kiáltás. Nem törődött velük. A csődör ismét felágaskodott, figyelmeztetően nyerítve.

Lassan tett még egy lépést, állandóan beszélve hozzá, kedves hangsúllyal. Lassú mozdulattal guggolt le a karám mellett, majd, nem törődve az ismét felágaskodó csődörrel, átdugta óvatosan az edényt az alsó gerenda alatt. Azután épp oly óvatos mozdulattal állt fel, s lépett hátra tisztes távolságra, inni biztatva a lovat. Az ordubeliek ismét kezdtek a karám köré gyűlni.

A szomjúság végül rávette a lovat, hogy közeledjék, időnként horkanva egyet-egyet. Végül megitta a vizet. A mennyiség meg sem kottyant neki. Babba közelebb lépett, a ló meg hátra, ismét horkanva egyet, s kapálni kezdte a földet a lábával. A lány kihalászta a karámból az edényt, melyet alig ért el, mert a ló ivás közben elmozdította. Ismét megtöltötte, is visszatette, de most kevésbé távolodott el. Majd harmadszor még kevésbé. Negyedszer csak felállt. Ötödször már a karám tetejéről, kezéből kínálta. A ló nem fogadta el, de már nem ágaskodott, csak horkantott, mintha azt mondaná: „Tedd le!”

— Beengedsz? Látod, vizet hozok. Tudod mit, kapsz egy kis füvet is! — ment el és szedett a kövérebből egy jó nagy köteggel. Nem törődve a figyelmeztetésekkel, és némi közelharc után az aggódó Börüvel, benyitott a karámba, előre nyújtva a füvet. A gyanakvó ló nem fogadta túl barátságosan, de nem bántotta.

Babbának torkában dobogott a szíve, miközben a füvet nyújtotta. Némi horkantás és patával való kapálás után végül az állat elvette a felkínált csemegét, melynek fele a földön kötött ki, mert a csődör is félve nyúlt utána, de a lány is túl hamar elengedte. Meleg lett a helyzet, mert ha a ló megijed valamitől, és megvadul, menekülni sem tud, hiszen háta a karám falát támasztotta, megfordulni pedig nem lenne ideje. Leguggolt, felszedett néhány szálat, felmutatta s kiszólt, hozzanak neki füvet. Izgalmában anyanyelvén mondta, de került, aki megértse. Közben töltött még vizet, s megkínálta az állatot. Elfogadta. A kezéből, de csak egy kortyot, majd hátrahőkölt.

Lassan-lassan megbarátkoztak. Végül a csődör megsimogatni is engedte magát. Azt igaz, már nem igazán vette jó néven, horkantott, kicsit elkapta a fejét is, de nem menekült el.

— Jó fiú vagy! Bátor fiú! Ügyes lov! [4] Ne félj tőlem! Nem bántlak. Én szeretem a lovakat. Az olyanokat, mint te…

Egyre gyűlt a nézősereg. A számukra halandzsaszövegnek ható ugor „varázs” szavakat nem értették, csak azt látták, amint a ló fokozatosan közelebb engedi a lányt. A csoda hírére Günay is előkerült.

— Tedd a nyakára az árkányt! — nyújtotta a kerítésen át.

Az addig békés ló, amint meghallotta a hangját, odafordult, odavágtatott — már ha azt a néhány lépést annak lehetett nevezni — s felágaskodott előtte. A fiú rémülten hátrált biztonságos távolságba, de megbotlott, és fenékre esett. Néhányan felsikítottak, mi lesz Babbával, ám a megvadult csődör a lányt nem bántotta. Nem nyugodott meg, amíg Günay el nem tűnt a látóköréből, s a lánnyal is gyanakvóbb lett, aki nem mert újra  közeledni hozzá egy ideig.

— Fű! — szólt ki, ezúttal baskortul. Kérését azonnal teljesítették. Egy idő után a ló ismét engedte magát megsimogatni. — Holnap visszajövök, jó? — tette arcát is a ló nyakához búcsúzóul, majd kiment a karámból. A távozása után felhangzó nyerítés már teljesen más volt, mint az addigi fenyegető-rémült hangok. Talán búcsúzott?

A nézők nagy ívben nyitottak utat neki. Egyik-másiknak a szemében rémület tükröződött. A háta mögötti suttogásból jól kivette a bügü szót. A sietve érkező Sári Kánnnal ment szembe. Hozzá is eljutott a hír, és ment csodát látni. Távolról még látta a Günayjal szembeágaskodó csődört, utána a simogatást, majd a lány távozását.

— Köszönöm! — állt meg a lány előtt.

— Parancs. Ad víz — felelte Babba.

— Parancs? Ki adott erre neked parancsot? — kezdett gyanakodni a férfi.

Sári Kán!

— Én? — lepődött meg, de rájött, honnan fújhat a szél. Valaki a nevében adott parancsot. S azt is sejtette ki lehetett, és miért tehette. Először agyára ment a vér. Visszaélni a nevével, ezt még a családtagjai sem tehetik meg!

Aki hallotta hangját, amint hivatta Ilkayt, annak a nemcsak a háta közepén, hanem a talpán is felállt a szőr. El nem tudták képzelni, mi ütött a kánjukba, hiszen nyugodt természetű embernek ismerték. Ilkay is megrettent, amikor a jurtába lépve meglátta atyja sötét tekintetét, pedig az öregben akkor már hadakozott a kán és a szülő.

— Ki adott parancsot a nevemben annak a lánynak, hogy itassa meg a lovat?

— Az egy bügü! Előbb-utóbb rontást hoz mindenkire! Már Bese nagybátyám is az ebe lett! — felelte gyűlölettel.

— Aki engedélyem nélkül felhasználja a nevemet… — kezdett bele a fenyegető mondatba az apja, de nem fejezte be. A józan ész, és az atyai szív győzedelmeskedett. Ha most súlyos büntetést ró ki saját lányára, csak arról fogja meggyőzni, ő is a bügü befolyása alá került.

 — Amint látod, semmi baja nem lett. Van elég hatalma ehhez. Akkor meg ne kezdj ki vele! Ayi halála miatt akarsz bosszút állni, de a legtöbb, amit megtehetsz érte, hogy épen és egészségesen megszülöd gyermekét. Ha nem akarod, hogy rontást hozzon rád, ne kezdj ki vele! Ez parancs! Szerinted egy kánnak milyen büntetést kellene kiszabnia, ha valaki, legyen akár családtagja is, visszaél a nevével? Neki kötelessége a tekintélyét megtartani. Ezt Gök Tengri szabta rá! Én legközelebb annak, aki megteszi, a fejét vétetem! Távozhatsz!

Ha Sári Kán ügyelt, ne legyen tanúja, amikor saját lányát megleckézteti, Ilkay tett róla, hogy ne maradjon titokban. Igaz, nem kürtölte világgá, csak sírva mesélte édesanyjának megaláztatását. A zokogásra odajött két-három együttérző szomszédasszony… Estére már nemcsak a jenei ordu minden tagja, hanem a szomszédos jurmatyok is értesültek Sári Kán ígéretéről.

Éjszaka Bolan felébredt, amint Babba kilépett a jurtából. „A terhes nőknek gyakrabban kell..” — jutott eszébe, de nem bírt visszaaludni. Egy idő után gyanússá vált, Babba hol késlekedik, miért nem tér már vissza. Rosszat sejtve jött ki a jurtájából. Nézett körbe, sehol sem látta. A karám felé pillantva, földbe gyökerezett a lába. Üres volt. Valaki szabadon engedte a fehér csődört! És Babba sehol…

Amúgy, hálóöltözékben ugrott lova hátára… De merre menjen utána?

 

 

 

[1] A „megkötés” az elbájolás, megigézés, megrontás egyik formája. Lásd az ellenszer hatására: „megoldódik” az ember nyelve.

[2] A viszály istennője a görögöknél. Az Iliászban megénekelt legenda szerint, egy mulatságra meg nem hívott Erisz egy almát (a viszály almáját) gurított a mulatozó istenek közé, „a legszebbnek!” ajánlva. A Héra, Pallasz Athéné és Aphrodité közt kialakult viszály vezetett végül A Trójai Háborúhoz.

[3] http://mek.oszk.hu/02100/02115/html/1-350.html

 

[4] A szó ugorkori alakja, amely a többes számú, és a ragozott alakokban fennmaradt. (lovak, lovat, stb. ) 

Legutóbb szerkesztette - Vandra Attila
Szerző Vandra Attila 698 Írás
Fő foglalkozásom minden lében kanál. Vegyészmérnöki diplomával sok mindennel foglalkoztam, a legkevésbé a mérnöki életpályával, amelyet otthagytam, miutén két évet lehúztam a feketehalmi „színes pokolban.” Azóta főállásban korházi biokémikusként dolgozom, de másodállásban tanítottam klmiát, biokémiát, fizikát, vitatechnikát és kommunikációelméletet. Önkéntes „munkahelyeim” és hobbijaim még színesebbé teszik a foglalkozásaim palettáját. Számomra meghatározó volt a vitamozgalommal való találkozásom, mely után dominóeffektusként következett a meggyőzéselmélet, pszichológia (tranzakcióanalzis) matematikai és pszichológiai játszmaelmélet, neveléselmélet, konfliktuskezelés… lehet valami kimaradt. Hobbijaim: a főzés, természetjárás, utazás, fényképezés, történelem, nyelvészet, az unokázás, és ja persze, szinte kihagytam: az irodalom! Maximalistának tartom magam, amihez fogok, azt szeretem jól végezni, de nem vagyok perfekcionista. A tökéletességtől hidegrázást kapok. Hiszem, hogy egy írónak nem az a szerepe, hogy tükröt mutasson a a társadalomról. Arra ott vannak a hírműsorok. Sokkal inkább az, hogy elgondolkoztassa az olvasót. Egyes írásaim “befejezetlen” , nyitott végével pont ez a szándékom.