Avi Ben Giora. : Imola 17.

 

A keszthelyi kórház, mint a legtöbb ilyen közintézmény Magyarországon, nagy múltra tekint vissza. Az ezerhétszázas évek közepén, a ferences rendiek, Festetics Kristóf gróf támogatásával „ispotályt” hoztak létre. Nem csupán betegeket ápoltak, hanem munkaképtelen és öreg embereknek is otthont adtak. Igazából a 48-as szabadságharc után indult fejlődésnek, és ekkor kezdett kórházzá alakulni. Az ispotály a szabadságharcot követően a város tulajdonába került, 1910-re fejezték be az átalakításokat, bővítéseket. Az irgalmas nővérek vették át a betegápolást. A létesítményt egészen a második világháború kitöréséig állandóan bővítették, fejlesztették. A második világháború végnapjaiban támadás érte, teljesen kiégett az épületek nagy része. A helyreállítási munkák szinte azonnal megkezdődtek, egy év alatt sikerült teljesen működőképes állapotba hozni. Ám addig is elsődleges feladata volt a betegek ellátása.

Pétert az újjáépített tüdőosztályon helyezték el. Még néhány helyen látszottak a háborús károk, de mindenütt a teljes megújulás jeleire lehetett következtetni. A háborút követő évben ezt tekintették az egyik legfontosabb feladatnak a város vezetői, de az orosz parancsnokságoknak is érdekük volt, hogy sebesültjeik a legjobb ellátást kapják, így csapataik hathatós segítségével mihamarabb teljesen működőképes állapotba hozzák. Ez sikerült is, és egyfajta jelképpé nőtte ki magát. A személyzet nagy része is megmaradt még a háború előttről, de nagyon sok orosz katonaorvost és ápolószemélyzetet állítottak be a régi dolgozók mellé. A kórház vezetőségének tagjai szintén az orosz orvosok köréből került ki, mivel főleg az ő katonáik ellátására renoválták ilyen „csúcs-sebességgel” a komplexumot. A betegek és az ápoltak többsége most főleg orosz katona volt, ám szorítottak helyet a helyi betegek ellátására is.

A kórteremben, ahol Pétert elhelyezték, legalább húsz ágy volt. Nagyobb részt orosz katonák feküdtek itt is. Nagy csodálkozást keltett, amikor Borbála és Péter testvérei, valamint Panni néni gyerekei bevonultak a kórterembe. Igyekeztek csendesek, halkak maradni, de mivel ők voltak az első látogatók aznap, óhatatlan rájuk terelődött a figyelem.

A nővérek különböző ruházatából lehetett következtetni, ki irgalmas nővér, ki orosz ápolónő. Ők inkább katonaruhában teljesítettek szolgálatot, és erre húztak csak fehér köpenyt, és csak törve beszélték a magyar nyelvet. Az elején nagyon nehezen ment a kommunikáció, fokozatosan vált könnyebbé. Az orosz személyzet lassanként megtanult egy pár szót magyarul, a magyarok meg oroszul. Így sem ment zökkenőmentesen a munka. A vallást az oroszok igyekeztek volna kiiktatni, ám ez nem ment. A nővérek még a régi rendházakban tanultak, és betartották az ott tanultakat, ahol a vallás jelentős szerepet játszott, de alapos szakmai képzésben is részesültek. Nem lehetett egyik percről a másikra kicserélni a teljes személyzetet, habár nagyon szerették volna ezt elérni.

Péter családját egy orosz ápolónő vezette az ágyához. Ha törve is, de érthetően beszélt magyarul.

Én vagyok főápolónő. Húsz percetek van itt maradni, és beszélgetni. Utána el kell menjetek. Minden egyes alkalommal, csak húsz percetek van. Ha a beteg járóképes, joga van lemenni a kertbe, és ott társalogni. Ám a húsz perc időhatár ott is érvényes. Húsz perc! Értettétek?

Ahogy távozott az orosz ápolónő, megjelent egy apácaruhás nővér.

— Ha hoztak valami élelmiszert, azt kérem, adják át nekem. Nem fogjuk elvenni, de a kórteremben nem tárolhat egy beteg sem hazai, vagy másmilyen élelmiszert. Mi minden étkezés során majd hozunk belőle a betegnek, ha kéri.

Borbála egy kicsit meglepődött ezen, de mit volt mit tenni, engedett a kérésnek.

— A tortából, ha lehetne, most szeretnék neki adni.

— Egy kis türelmet kérek, azonnal hozok evőeszközt, tányért.

A nővér elsietett, majd rövid idő után a szükséges tárgyakkal tért vissza. Addigra Borbála is kipakolt a hátizsákból. Péter tágra meredt szemekkel figyelte a sok „kincset” amiket édesanyja kirakosgatott. Nemkülönben a betegtársak is.

— Ez mind az enyém? — kérdezte Péter.

— Ki másé? Nem jut belőle mindenkinek. Sőt senkinek sem tudunk adni. Nem irigység, de nekünk sem az égből hullott alá. Remélem, ezt az ápolónők is be fogják tartani, nem kell őket erre figyelmeztetni.

— Nehogy szólj nekik, Anya! Ők csak akkor adnak más betegeknek, ha a beteg beleegyezik ilyenbe. Minden közös ugyan, de megkérdezik, és nem illik nemet mondani. A katonák legtöbbje kap a bajtársaitól és az esetleges látogatóktól élelmet, ajándékot. Ám ha szét akarnak belőle osztani, ahhoz az engedélyüket mindig kikérik. Főleg ha dohányról van szó. A legtöbb dohányzik, habár tiltja nekik az orvos, de egy szál cigarettának itt nagyon nagy értéke van. Ezt tudják az ápolónők is persze, és úgy is kezelik. Van egy közös alap, és van egy személyes. Nem tudom pontosan, napi hány szál cigarettát kaphatnak a közösből és mennyit a sajátból. Mert a sajátjukból sem kaphatnak korlátlan mennyiséget.

Mindenről beszélgettek még, és persze nem vették észre, hogy mennyire elszaladt az idő. Az irgalmas nővér jött figyelmeztetni őket, hogy lassan szedelőzködniük kell, mert a látogatási idő lejárt.

Kifelé menet Marika megszólította a nővért:

— Megkérdezhetnék valamit? Megmaradtak a régi rendházak és kolostorok? Azért érdeklődöm, mert én és a barátnőm, akinek az öccse most itt ápolt, egy zárdában tanultunk. Én nagyon szeretném folytatni a tanulást, és ápolónő szeretnék lenni. A szüleim meghaltak a háborúban, árva lány vagyok.

Az apáca csodálkozó szemekkel vette jobban szemügyre.

— Ti akkor nem is vagytok igazából testvérek?

— Nem! De majdnem olyanok vagyunk. Találkoztunk egy Vöröskeresztes vezetővel még Győrben, amikor menekültünk. Kaptam tőle egy budapesti címet, hogy ha majd valamikor fel tudok utazni, akkor keressem meg őket, mert tudnak segíteni. Ennek már nagyon hosszú ideje. Persze, még nincs rendes közlekedés se vonattal, se mással, és nem is volt módom még senkivel sem beszélni erről.

— A zárdák siralmas állapotban vannak. Legtöbben elmentek külföldre, akiknek volt erre módjuk és összekötetésük. Akik maradtak, azoknak a sorsa mind bizonytalan — mondta sajnálkozva az apáca. — Előbb-utóbb bezárják majd a meglévő rendházakat is, a nővéreket meg szélnek eresztik. Boldoguljon mindenki, ahogy tud. Én továbbra is a kórházban szeretnék maradni. Nekem sincsenek szüleim, hozzátartozóim. Volt két bátyám is. Az egyik valahol Oroszországban, a másik meg Sopronban esett el. Az utóbbit a nyilasok ölték meg, mint „hazaárulót” mert nem volt hajlandó bevonulni, és inkább bujkált, amíg el nem fogták. Mindenkimet elvesztettem, de szállást is kaptam itt a kórházban. Ha megszűnik a rendház, legalább nem kell keresgélnem. És a fizetésem is majd én oszthatom be, de ki kell vetkőznöm, az biztos.

— És meg tudná mondani nekem, hol találok valakit, aki pontosan útba tud igazítani, hogy hol, kinél kell jelentkeznem?

— Ha tovább akarsz tanulni, akkor az orosz vezetőségtől kérjél információt. Szükség van a fiatal munkaerőre, és a képzésük is az ő hatáskörükbe tartozik, persze a magyar hatóságokkal karöltve. Ők közösen döntenek mindenről. Szerintem először keresd meg a városparancsnokságon azt, aki az ilyen ügyeket intézi. Sok szerencsét, és Péterért ne aggódjanak — nézett Borbálára. — Én gondját fogom viselni továbbra is.

 

 

Legutóbb szerkesztette - Avi Ben Giora.
Szerző Avi Ben Giora. 457 Írás
A nevem nem pusztán művész név. Még csak nem is nick név vagy ragadvány. Ezt a nevet viselem immár több mint negyven éve, miután kivándoroltam. Azóta sok víz lefolyt itt a Dunán és Jordánon. Jó pár éve csatlakoztam a Hét Torony csapatához és azóta is itt tanyázok, rendszeresen.