Boldog halottvirrasztás

 

 

Bódis Mihály csendesen feküdt az ágyon, és már a pokrócot sem rugdalta magán. Szótlanul tűrte, hogy a menye, Csordás Bözsi megmosdassa, majd felhúzza rá a fekete esküvői nadrágját. Előtte azért az asszony végigvágta a szövet üleprészét, hogy legalább a sliccet be tudja gombolni. Mihály legfeljebb majd összemarkolja, hogy szégyenszemre le ne essen a nadrágja az Úr előtt. Miután felöltöztette az apósát, és a maradék haját legényesre fésülte, Bözsi türelmetlenül lecsapta a fésűt. Idegeire ment a naposcsibe sipítozása. Lehajolt, és kivette a csajkából a síró csirkét, mert az a bolond beleesett, és nem tudott magától kimászni.

— Majd téged is leváglak, tudomisén! — rivallt rá a lába alatt káráló kotlósra. S ha már a keze ügyében volt a tál, az udvarra löttyintette belőle a zsírosra dermedt cukorborsót is, amit a kutya otthagyott.

— Te is csak a húst zabálod ki belőle, mint az ott — bökött fejével az apósa felé, de a téglaszínű házőrző nem nézett rá, mert éppen egy légy után kapott. Az asszony kikaparta még az edény oldalára száradt maradékot, és a girhes malac elé vágta, amely szintén ott téblábolt a szárnyasok közt a tisztaszobában. — Maradhatott, mert még hideg volt az udvar egy tüdőbeteg állatnak.

Bözsi serényen borotvahabot vert a zsíros kutyacsajkában, és a régi pengével borotválni kezdte apósát, aki most már úgysem ordibálhatott timsó után. Mikor befejezte a borotválást, áthívta Péterkét, hogy segítsen neki felhúzni az apósa csizmáit, amíg a lábait még hajlítani lehet.

Tóth Péter szeretetre méltó ember volt. Egy csecsemőkori agyhártyagyulladás megáldotta őt, hogy már itt a földön Isten kegyeltje lehessen, és megmaradhasson egy alig terhelt agy értelmi színvonalán. Ezért még öreglegény korára is olyan derűsen járt-kelt a világban, mintha a mennyei réteken lesné a fű növését, és időnként visszamosolyogna az Úr kertjében kergetőző lepkékre. Szegény együgyű legény. Vagy talán irigylésre méltó?

A második tragédia kamaszkorában érte a Szent György-napi búcsún. Az úgy történt, hogy a gazdag Beke Gyuri és a barátai a hecc kedvéért megígérték neki, hogy majd jósoltatni fognak Szamíránál, a csillaglátónál. Péterke nagyon boldog volt, mert jó az, ha az embernek barátai vannak, és tartozik valahová.

Kora délután Beke röhögcsélve elmondta a már enyhén részeg vénasszonynak, hogy este a tíz pengőért mi lesz a dolga Péterkével. A boszorkány megörült a bankónak, s már előre vihogott a tréfán. Este aztán, ahogy megbeszélték, mindannyian becsődültek a jósnő sátrába. A lompos vénség pálinkával kínálta a már amúgy is kapatos társaságot, és Péterkének gyorsan a fejébe szállt a szokatlanul erős ital. Szamíra mindenkit kiküldött, csak a legénykét ültette a pamlagra, és elővette a füstölőjét. Nagy hókuszpókusszal letakarta egy kendővel Péterke fejét, s csak akkor vette le róla, mikor már pucéran állt előtte, és ingerlő mosollyal delejes táncba kezdett. Evvel a kétnegyedes mozgással lett ötven éve Szamíra megyehíres művésznő. Hogy mi történt aztán a sátorban, azt már csak ők tudhatták. Ezalatt a társaság a bokrok mögé bújva várakozott. Egy darabig nagy csönd volt, aztán Péterke, mint aki eszét vesztette, bömbölve kirohant a sátorból, és eltűnt Marcali irányába. Csak két nap múlva hozták vissza a csendőrök. Erről az esetről a gyerek sosem beszélt. Derűs, nyílt tekintete sem változott. A teste továbbra is asszony után sóvárgott. De ha nagyon szenvedett, vágyakozását egy idő után elűzte az undor és a félelem attól, hogy még egyszer átéli majd a kamaszkor iszonyatos élményét.

Bözsi apósa lábát tartotta, és Péterke ügyesen ráhúzta a bal lábra való csizmát. Miközben a másikkal bíbelődött, Bözsi szomorúan nézte az egészséges testű férfi széles vállát. Hirtelen a haja tövéig beleborzongott a rátörő vágytól; érezte amint hullámként ellepi a belső forróság az ágyékától a feje búbjáig. Most még azt se bánná, hogy az apósa itt van kiterítve, és még azt sem, hogy talán a siratók is megérkeznek hamarosan. De féltette Péterkét és magát is. Miképp csinálja, hogy el ne riassza szegényt? De hát ő is szenved, Istenem! Hiszen már több éve, hogy ember nélkül él. Pistáját még tizennégy nyarán elcsábította egy puskagolyó. Azóta pedig a falu maradék férfinépét is megtizedelte a nagy világégés. A háború átkot hozott a szomszéd, Tóth Ica néni házára is. Két fia is berukkolt, s nemsokára már örök nyugalomra leltek egy Dráva-parti erdőben. Szép, csendes hely; ott ma már csak a csonkára lőtt fatörzsek őrzik a vitézek álmát. Ica néni hálát adott a Jóistennek, hogy legalább meghagyta neki Péterkét. Igazán azonban csak akkor lett volna boldog a néne, ha ez a fia asszonyt is hozna a házhoz. Mért ne? Hiszen jóképű, derék, dolgos legény. Semmiben sem hibádzik, hiszen még a kőműves szakmát is kitanulta Ganghofer majszter úrnál.

— A sarkantyút is feltegyem a csizmákra? — fordult Péterke hirtelen az asszonyhoz, aki elpirult, mint akit rajtakaptak valami szégyellni valón.

— Dehogyis — nézett rá Bözsi zavartan. — Csak azért, mert az öregúr huszár volt, nem kell vele temetni azt is. Attila úr idejében volt, hogy még a lovát is a vitéz mellé temették. De most segíts, mert hamarosan jönnek a virrasztók, és sose érünk a végire.

Bözsi rámosolygott a legényre, s most már szó nélkül nekiálltak a tisztaszobát előkészíteni. Áthozták a konyhából a nagyasztalt, és a székeket szép sorjában egymás mellé a falhoz támasztották. Aztán Péterke elkapta a tiltakozó kotlóst, és beültette a vesszőkosárba, Bözsi pedig a tekergő csirkéket szedegette fel anyjuk alá. A legény vágyakozva nézegette a hajlongó asszonyt, ahogy az érett keblek, mintha önálló életet élnének, bátran, szabadon himbálódznak a pruszlikja alatt. Életét adta volna, ha átölelhetné Bözsit, és megérinthetné a telt melleket. De rettegett, hogy ezért a pimaszságért az asszony örökre megharagudna rá, és többé nem engedné be segíteni a ház körül.

— Ellátom az állatokat — dadogta Péterke piros arccal, és kimenekült az istállóba, hogy zakatoló szíve ki ne ugorjon a helyiről itt szégyenszemre Bözsi előtt. Időközben az asszony ciroksöprűvel kizavarta a kandúrt, aki krakéler módon mustrálgatta a naposcsibéket. A Tégla kutya — a színe miatt hívták úgy — kiment magától: tudta a dolgát.

Miután Bözsi kisöpörte a tisztaszobát, egy könnyű szoknyát, réklit öltött magára, és Péterke után ment, mert valahogy túl soká piszmog ott avval a két tehénnel. Az istállóban a legény már az anyjától is visszazárta a rekeszébe a jóllakott borjút, és éppen a nyulakat fogdosta össze.

— Hát ezek hogy jöttek ki a ládából? — csodálkozott Bözsi.

— Kiengedtem őket, hadd járjanak még egyet utoljára a halotti tor előtt — mosolygott Péterke. Bözsi elnevette magát a jószívű gyereken, s lehajolt, hogy felvegye az utolsó fülest. De olyan ügyetlenül lépett, hogy megbotlott, és a szénára hanyatlott. Péterke lehajolt, hogy felsegítse, de ahogy belenézett Bözsi szemébe, újra elfutotta agyát a vér, s hagyta, hogy az asszony magához húzza.

— Hol vagy, Bözsi!? — Az istállóba behallatszott Bárány Jani bácsi kiabálása. Ekkorra már besötétedett, de a két szerető még mindig a jászol szélén üldögélt, feledve a siratókat, és feledve Bódis bácsit. Csak egy röpke boldog óra kellett ahhoz, hogy már a közös jövőt tervezgessék. Hiszen a szántó s a szőlő is a pincékkel szomszédos, így elég lesz még a gyerekeiknek is gazdálkodni, ha a Jóisten is megáldja az asszony ölét.

— Jövök keresztapám, csak az állatokat láttam el! — kiáltotta vissza Bözsi. Gyorsan átölelte kedvesét.

— Aztán gyere át anyáddal virrasztani — suttogta, és megvárta, míg a boldog legény átmegy a pajta mögötti kiskapun az udvarukba.

Tóth néni már a kosárba tette az asszonyoknak való mézes pálinkát, és egy üveg törkölyt a férfiaknak alvás ellen, majd a kendőbe bugyolált pogácsák mellé gyömöszölte őket. A kosárra éppen ráterített egy fekete kendőt, mikor belépett a fia, és szótlanul két oldalról cuppanós csókot nyomott az arcára.

— Hát téged mi lelt, lelkem? — tekerte feljebb a petróleumlámpa belét az öregasszony, és szemügyre vette fia arcát. Mikor meglátta a boldogságtól csillogó, büszke szemeit, az már elég volt az anyának. Befordult a tisztaszobába, és imazsámolyára térdelve némán hálát rebegett a szentkép előtt.

— Legyen meg az Isten akarata — hajtotta mélyebbre fejét, és alázatosan keresztet vetett.

Később karonfogva sétáltak át a Bódis-portára, ahol még csendesen zsolozsmáztak a hivatásos virrasztók. Jajgatni majd csak hajnaltájt fognak, mikor már fogyóban lesz a mézes pálinka. Péterke bekísérte anyját a felravatalozott szobába, ahol Bözsi kézcsókkal fogadta Ica nénit. Gyengéden leültette a kemence melletti egyetlen karosszékbe. Erre a héjaszemű öregasszonyok laposan odapislogtak a büszke nénire, mert rögtön megérezték, hogy miért is ez a nagy megtiszteltetés. Bözsi nem törődött a kíváncsi sirató dalárdával, csak lehajtott fejjel ült a karosszék melletti hokedlin, és hangtalanul imádkozott az apósa lelkéért.

Péterke kiment az udvarra, ahol a férfiak pipáztak és adomáztak a régi huszáros virtusról, a hőstettekről és a parázs verekedésről, amit Miskával vívtak a balkáni hadosztály-bordély előtt. Hogy nem is csodálkoztak aztán, amikor Wilhelm von Trotta ezredes úr egy hónap kaszárnyaáristomot sózott rájuk.

A vén obsitos huszárok nem vesztegettek szót a háborúra. Azt mondták: arról nincs mit beszélni, az az ördög találmánya. Péterke elgondolkodva beleszívott a cigarettájába, és tapasztalt férfi módján, egyetértően bólogatott a többiekkel.  

26látogató,1mai

Szerző kisslaki 251 írás
Majd ötven éve élek Németországban. Véletlenül. Alapítástól itt vagyok. Jó, hogy jó társaságba kerültem.Tisztelettel, Kiss lászló kisslaci@t-online.de

22 Komment

  1. #1Köszönöm Avikám a kedves sorokat.
    #2 Megtisztelsz kedves Tibor. Köszönöm szépen.
    #3 Köszönöm a dícséretet kedves Hajnalka.
    #4 Kööszöntelek kedves Irénke. Köszönöm szépen.
    #5 Még nem kaptam még ilyen kedves, megtisztelö sorokat. Köszönöm szépen.

  2. Lacikám! Mekkora öröm téged újra olvasgatni. Hál az istennek , hogy ismét dolgozol már és jobbnál jobb történetekkel próbálsz minket olvasókat jó hangulra deríteni. Remek történet jót nevettem rajta. Milyen érdekes, hogy a régi időkben még egy temetésben is volt valami humor. Manapság ez sincsen. Még síratókat sem hívnak, mert vagy azért vesznek össze, hogy az elhalt nem hagyott elég pénzt maga után, vagy ha hagyott a végrendeleten, hogy kinek mi a jussa.

Hagyj üzenetet