kisslaki : Boldog halottvirrasztás

 

 

Bódis Mihály csendesen feküdt az ágyon, és már a pokrócot sem rugdalta magán. Szótlanul tűrte, hogy a menye, Csordás Bözsi megmosdassa, majd felhúzza rá a fekete esküvői nadrágját. Előtte azért az asszony végigvágta a szövet üleprészét, hogy legalább a sliccet be tudja gombolni. Mihály legfeljebb majd összemarkolja, hogy szégyenszemre le ne essen a nadrágja az Úr előtt. Miután felöltöztette az apósát, és a maradék haját legényesre fésülte, Bözsi türelmetlenül lecsapta a fésűt. Idegeire ment a naposcsibe sipítozása. Lehajolt, és kivette a csajkából a síró csirkét, mert az a bolond beleesett, és nem tudott magától kimászni.

— Majd téged is leváglak, tudomisén! — rivallt rá a lába alatt káráló kotlósra. S ha már a keze ügyében volt a tál, az udvarra löttyintette belőle a zsírosra dermedt cukorborsót is, amit a kutya otthagyott.

— Te is csak a húst zabálod ki belőle, mint az ott — bökött fejével az apósa felé, de a téglaszínű házőrző nem nézett rá, mert éppen egy légy után kapott. Az asszony kikaparta még az edény oldalára száradt maradékot, és a girhes malac elé vágta, amely szintén ott téblábolt a szárnyasok közt a tisztaszobában. — Maradhatott, mert még hideg volt az udvar egy tüdőbeteg állatnak.

Bözsi serényen borotvahabot vert a zsíros kutyacsajkában, és a régi pengével borotválni kezdte apósát, aki most már úgysem ordibálhatott timsó után. Mikor befejezte a borotválást, áthívta Péterkét, hogy segítsen neki felhúzni az apósa csizmáit, amíg a lábait még hajlítani lehet.

Tóth Péter szeretetre méltó ember volt. Egy csecsemőkori agyhártyagyulladás megáldotta őt, hogy már itt a földön Isten kegyeltje lehessen, és megmaradhasson egy alig terhelt agy értelmi színvonalán. Ezért még öreglegény korára is olyan derűsen járt-kelt a világban, mintha a mennyei réteken lesné a fű növését, és időnként visszamosolyogna az Úr kertjében kergetőző lepkékre. Szegény együgyű legény. Vagy talán irigylésre méltó?

A második tragédia kamaszkorában érte a Szent György-napi búcsún. Az úgy történt, hogy a gazdag Beke Gyuri és a barátai a hecc kedvéért megígérték neki, hogy majd jósoltatni fognak Szamíránál, a csillaglátónál. Péterke nagyon boldog volt, mert jó az, ha az embernek barátai vannak, és tartozik valahová.

Kora délután Beke röhögcsélve elmondta a már enyhén részeg vénasszonynak, hogy este a tíz pengőért mi lesz a dolga Péterkével. A boszorkány megörült a bankónak, s már előre vihogott a tréfán. Este aztán, ahogy megbeszélték, mindannyian becsődültek a jósnő sátrába. A lompos vénség pálinkával kínálta a már amúgy is kapatos társaságot, és Péterkének gyorsan a fejébe szállt a szokatlanul erős ital. Szamíra mindenkit kiküldött, csak a legénykét ültette a pamlagra, és elővette a füstölőjét. Nagy hókuszpókusszal letakarta egy kendővel Péterke fejét, s csak akkor vette le róla, mikor már pucéran állt előtte, és ingerlő mosollyal delejes táncba kezdett. Evvel a kétnegyedes mozgással lett ötven éve Szamíra megyehíres művésznő. Hogy mi történt aztán a sátorban, azt már csak ők tudhatták. Ezalatt a társaság a bokrok mögé bújva várakozott. Egy darabig nagy csönd volt, aztán Péterke, mint aki eszét vesztette, bömbölve kirohant a sátorból, és eltűnt Marcali irányába. Csak két nap múlva hozták vissza a csendőrök. Erről az esetről a gyerek sosem beszélt. Derűs, nyílt tekintete sem változott. A teste továbbra is asszony után sóvárgott. De ha nagyon szenvedett, vágyakozását egy idő után elűzte az undor és a félelem attól, hogy még egyszer átéli majd a kamaszkor iszonyatos élményét.

Bözsi apósa lábát tartotta, és Péterke ügyesen ráhúzta a bal lábra való csizmát. Miközben a másikkal bíbelődött, Bözsi szomorúan nézte az egészséges testű férfi széles vállát. Hirtelen a haja tövéig beleborzongott a rátörő vágytól; érezte amint hullámként ellepi a belső forróság az ágyékától a feje búbjáig. Most még azt se bánná, hogy az apósa itt van kiterítve, és még azt sem, hogy talán a siratók is megérkeznek hamarosan. De féltette Péterkét és magát is. Miképp csinálja, hogy el ne riassza szegényt? De hát ő is szenved, Istenem! Hiszen már több éve, hogy ember nélkül él. Pistáját még tizennégy nyarán elcsábította egy puskagolyó. Azóta pedig a falu maradék férfinépét is megtizedelte a nagy világégés. A háború átkot hozott a szomszéd, Tóth Ica néni házára is. Két fia is berukkolt, s nemsokára már örök nyugalomra leltek egy Dráva-parti erdőben. Szép, csendes hely; ott ma már csak a csonkára lőtt fatörzsek őrzik a vitézek álmát. Ica néni hálát adott a Jóistennek, hogy legalább meghagyta neki Péterkét. Igazán azonban csak akkor lett volna boldog a néne, ha ez a fia asszonyt is hozna a házhoz. Mért ne? Hiszen jóképű, derék, dolgos legény. Semmiben sem hibádzik, hiszen még a kőműves szakmát is kitanulta Ganghofer majszter úrnál.

— A sarkantyút is feltegyem a csizmákra? — fordult Péterke hirtelen az asszonyhoz, aki elpirult, mint akit rajtakaptak valami szégyellni valón.

— Dehogyis — nézett rá Bözsi zavartan. — Csak azért, mert az öregúr huszár volt, nem kell vele temetni azt is. Attila úr idejében volt, hogy még a lovát is a vitéz mellé temették. De most segíts, mert hamarosan jönnek a virrasztók, és sose érünk a végire.

Bözsi rámosolygott a legényre, s most már szó nélkül nekiálltak a tisztaszobát előkészíteni. Áthozták a konyhából a nagyasztalt, és a székeket szép sorjában egymás mellé a falhoz támasztották. Aztán Péterke elkapta a tiltakozó kotlóst, és beültette a vesszőkosárba, Bözsi pedig a tekergő csirkéket szedegette fel anyjuk alá. A legény vágyakozva nézegette a hajlongó asszonyt, ahogy az érett keblek, mintha önálló életet élnének, bátran, szabadon himbálódznak a pruszlikja alatt. Életét adta volna, ha átölelhetné Bözsit, és megérinthetné a telt melleket. De rettegett, hogy ezért a pimaszságért az asszony örökre megharagudna rá, és többé nem engedné be segíteni a ház körül.

— Ellátom az állatokat — dadogta Péterke piros arccal, és kimenekült az istállóba, hogy zakatoló szíve ki ne ugorjon a helyiről itt szégyenszemre Bözsi előtt. Időközben az asszony ciroksöprűvel kizavarta a kandúrt, aki krakéler módon mustrálgatta a naposcsibéket. A Tégla kutya — a színe miatt hívták úgy — kiment magától: tudta a dolgát.

Miután Bözsi kisöpörte a tisztaszobát, egy könnyű szoknyát, réklit öltött magára, és Péterke után ment, mert valahogy túl soká piszmog ott avval a két tehénnel. Az istállóban a legény már az anyjától is visszazárta a rekeszébe a jóllakott borjút, és éppen a nyulakat fogdosta össze.

— Hát ezek hogy jöttek ki a ládából? — csodálkozott Bözsi.

— Kiengedtem őket, hadd járjanak még egyet utoljára a halotti tor előtt — mosolygott Péterke. Bözsi elnevette magát a jószívű gyereken, s lehajolt, hogy felvegye az utolsó fülest. De olyan ügyetlenül lépett, hogy megbotlott, és a szénára hanyatlott. Péterke lehajolt, hogy felsegítse, de ahogy belenézett Bözsi szemébe, újra elfutotta agyát a vér, s hagyta, hogy az asszony magához húzza.

— Hol vagy, Bözsi!? — Az istállóba behallatszott Bárány Jani bácsi kiabálása. Ekkorra már besötétedett, de a két szerető még mindig a jászol szélén üldögélt, feledve a siratókat, és feledve Bódis bácsit. Csak egy röpke boldog óra kellett ahhoz, hogy már a közös jövőt tervezgessék. Hiszen a szántó s a szőlő is a pincékkel szomszédos, így elég lesz még a gyerekeiknek is gazdálkodni, ha a Jóisten is megáldja az asszony ölét.

— Jövök keresztapám, csak az állatokat láttam el! — kiáltotta vissza Bözsi. Gyorsan átölelte kedvesét.

— Aztán gyere át anyáddal virrasztani — suttogta, és megvárta, míg a boldog legény átmegy a pajta mögötti kiskapun az udvarukba.

Tóth néni már a kosárba tette az asszonyoknak való mézes pálinkát, és egy üveg törkölyt a férfiaknak alvás ellen, majd a kendőbe bugyolált pogácsák mellé gyömöszölte őket. A kosárra éppen ráterített egy fekete kendőt, mikor belépett a fia, és szótlanul két oldalról cuppanós csókot nyomott az arcára.

— Hát téged mi lelt, lelkem? — tekerte feljebb a petróleumlámpa belét az öregasszony, és szemügyre vette fia arcát. Mikor meglátta a boldogságtól csillogó, büszke szemeit, az már elég volt az anyának. Befordult a tisztaszobába, és imazsámolyára térdelve némán hálát rebegett a szentkép előtt.

— Legyen meg az Isten akarata — hajtotta mélyebbre fejét, és alázatosan keresztet vetett.

Később karonfogva sétáltak át a Bódis-portára, ahol még csendesen zsolozsmáztak a hivatásos virrasztók. Jajgatni majd csak hajnaltájt fognak, mikor már fogyóban lesz a mézes pálinka. Péterke bekísérte anyját a felravatalozott szobába, ahol Bözsi kézcsókkal fogadta Ica nénit. Gyengéden leültette a kemence melletti egyetlen karosszékbe. Erre a héjaszemű öregasszonyok laposan odapislogtak a büszke nénire, mert rögtön megérezték, hogy miért is ez a nagy megtiszteltetés. Bözsi nem törődött a kíváncsi sirató dalárdával, csak lehajtott fejjel ült a karosszék melletti hokedlin, és hangtalanul imádkozott az apósa lelkéért.

Péterke kiment az udvarra, ahol a férfiak pipáztak és adomáztak a régi huszáros virtusról, a hőstettekről és a parázs verekedésről, amit Miskával vívtak a balkáni hadosztály-bordély előtt. Hogy nem is csodálkoztak aztán, amikor Wilhelm von Trotta ezredes úr egy hónap kaszárnyaáristomot sózott rájuk.

A vén obsitos huszárok nem vesztegettek szót a háborúra. Azt mondták: arról nincs mit beszélni, az az ördög találmánya. Péterke elgondolkodva beleszívott a cigarettájába, és tapasztalt férfi módján, egyetértően bólogatott a többiekkel.  

Legutóbb szerkesztette - kisslaki
Szerző kisslaki 249 Írás
Majd ötven éve élek Németországban. Véletlenül. Alapítástól itt vagyok. Jó, hogy jó társaságba kerültem.Tisztelettel, Kiss lászló kisslaci@t-online.de