Avi Ben Giora. : Imola 3.

Imola 3.

 

A nővérek elmesélték Apor püspök úrnak a szörnyű éjszakát, ő csak annyit mondott nekik szomorúan, hogy maradhatnak, ha úgy gondolják, de a biztonságukat nem tudja garantálni.

Március utolsó előtti napja volt. Este a szovjetek egy csapata benyomult a rezidenciára, követelve a nők kiadását. A püspök úr a rezidenciájára menekített nőket védve ezt megtagadta, elállta a katonák útját, dulakodásra került sor. Az egyik katona tüzet nyitott, a püspök unokaöccse, a tizenhét éves Sándor közéjük ugrott, hogy megvédje nagybátyját. Önfeláldozásának sajnos csak az lett a következménye, hogy életével fizetett, de nem akadályozta meg a püspököt ért három találatot, amelyből egy súlyos haslövés volt. Apor Vilmos még pár napig szenvedett, majd április másodikán halt meg. Két nappal később Magyarországon hivatalosan véget ér a II. világháború.

A gyilkos katona közben elmenekült. A hír hatalmas felháborodást keltett az egész országban, mégsem biztos, hogy a felelősöket megbüntették. Végül is szovjet katonák biztosítása mellett, a karmelita templom kriptájában helyezték örök nyugalomra a vértanú Apor Vilmos püspököt.

 

Marika és Imola még Győrben volt, amikor tudomást szereztek arról, hogy Magyarország területéről kiűzték a náci csapatokat.

— Holnap valahogy el kellene mennünk innen. Felszabadult az egész ország, ideje, hogy megkeressük a családunkat.

— Én is erre gondoltam — helyeselt Imola —, de nem lesz egyszerű. Először is semmi papírunk nincs, ha tudunk szerezni, engedélyt kell kérnünk a katonai parancsnokságon, hogy elhagyhassuk a várost. Aztán még hátra a van a legnehezebb, hogy mivel menjünk. Közlekedés még nincs, nem járnak a vonatok.

— Az nem lesz gond. Gyalog is el tudunk jutni egy darabon. Útközben meg csak lesz valaki, aki megsajnál minket és felvesz.

— És hova akarsz menni először? — kérdezte Imola.

— Hogy, hogy hová? Hát haza.

— Azt gondoltam, de hol van neked a haza? Úgy értem, melyik városban vagy faluban.

— Innen nem messze, Kimlén. Azért akartam Győrbe jönni, mikor elindultunk.

— Hány kilométer az körülbelül? — érdeklődött tovább a barátnője.

— Nem tudom, de olyan egy napi járás.

— Akkor azt valóban meg tudjuk tenni biztonsággal, még gyalogszerrel. Nekem jóval messzibb kell eljutnom. A Balatontól kicsit túlra, Kéthelyre. Ott van a házunk. Oda nem jutunk le gyalog. Útközben meg kell hálnunk valahol, és én félek bárhová is bekopogni, szállást kérni.

— Ne idegeskedj — nyugtatta Marika! — Ha biztonságban eljutunk mihozzánk, apám befogja a lovakat és máris indulhatunk hozzátok.

— Reménykedem, hogy úgy lesz!

Még aznap bementek a katonai parancsnokságra, iratokat és engedélyt kérni. Másnap megkapták az okmányaikat, és elindulhattak. Kaptak egy kis segítséget is, mert éppen akkor indult abba az irányba egy teherautó, amin szorítottak számukra helyet.

Sokszor tette meg ezt az utat Marika, mint gyerek. Ám szinte semmit sem ismert fel a kihalt, szomorú kopár tájból. Kiégett tanyasi házak, romok, rossz levegő, ami fogadta a hazafelé vezető úton. Egész idő alatt görcsben volt a  gyomra, vajon mire érkezik. A kocsi nem ment be Kimlére. Csak a falú határáig vitte őket, ahonnét gyalogszerrel mentek tovább. Alig félórás gyaloglás után értek Marika családjának házához. Pontosabban a romjaihoz. A tetőből alig maradt egy harapásnyi épségben. Az oldalfalak is megroggyantak, és az utca felőli főfal egy része hiányzott. Siralmas állapotok, életnek semmi jele. Marika leroskadt.

— Itt nincs már senki — cibálta el síró barátnőjét Imola. — Ahogy elnézem, teliben találták a házat. Ne maradjunk itt. Hova menjünk most?

— Valakit csak találunk még életben, a faluban. Meg kell tudnom, mi lett a szüleimmel. Valahol meg szállást is kell kérnünk. Nem indulhatunk neki felétek, hamar ránk esteledne. A szabadég alatt nem biztonságos eltöltenünk az éjszakát. Legalább két nap, amíg odaérünk, ám lehet három is. Sok minden váratlan dolog érhet minket, ami akadályozhatja a célba érésünket. 

Az utca végén találtak egy házat, amin látszott, hogy élnek benne. Az ablakok papírlapokkal voltak befedve. Az udvaron meg egy tehénke is legelészet. Bekopogtak.

— Szabad — szólt egy hang.

— Csak nem te vagy az, Marika? — kérdezte a belépő kislányt a gazda. — Te volnál a Wolf család egyetlen leánya?

— Igen, én lennék az. Tetszik tudni valamit a szüleimről?

— Hogy kerülsz ide, te gyerek? Hogyan jöttél el idáig? És ez kicsoda? — mutatott az ajtóban ácsingózó Imolára.

— A barátnőm, akivel együtt voltunk a zárdában.

— Miért jöttetek el a zárdából? Nem voltatok ott biztonságban?

Marika elmondta az elmúlt napok eseményeit, amin szörnyülködött a falusi ember, aztán ő mesélt.

— Sajnos nem csupán a házatok ment el. A szüleid is odavesztek. Úgy volt, hogy amint lehet, átmennek Ausztriába. A sors nem volt kegyes hozzájuk. Amikor az átvonuló front itt ment keresztül, két telitalálat érte a házat. Hogy biztosak legyenek a pusztításban, még közvetlen közelről is belelőttek egy gránátot. Mind a ketten azonnal meghaltak. Alig bírták összeszedni a maradványaikat. Nem sok maradt belőlük, amit el lehetett temetni.

A zokogó Marikát Imola átölelve támogatta, a világ látszott összeomolni.

Még váltottak pár mondatot, majd kimentek a temetőbe, hogy Marika megadhassa a végtisztességet a szüleinek, elbúcsúzzon tőlük. Visszatérve a házba, a gazda megkérdezte, hogy mik a további terveik.

— Nálunk tölthetitek az éjszakát. Tudok nektek adni egy kis friss tejet, meg vajat, sajtot és kenyeret. Ha nem volna ez kis tehén, már éhen haltunk volna. Csodával határos módon menekült meg. Ha megtalálják, vagy elhajtják, vagy leölik, és a húsát feldolgozzák. Elbújt valahol, a félelem, vagy a fene sem tudja mi súgott neki, hogy menekülnie kell. A feleségem és a lányom egy közeli tanyára mentek ma dolgozni. Estére hazajönnek. Remélem, hoznak egy kis élelmet, vagy valami terményt, a segítség fejében. Akkor talán jut valami meleg is vacsorára.

 

 

 

 

Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 10:55 :: Avi Ben Giora.
Szerző Avi Ben Giora. 453 Írás
A nevem nem pusztán művész név. Még csak nem is nick név vagy ragadvány. Ezt a nevet viselem immár több mint negyven éve, miután kivándoroltam. Azóta sok víz lefolyt itt a Dunán és Jordánon. Jó pár éve csatlakoztam a Hét Torony csapatához és azóta is itt tanyázok, rendszeresen.