Avi Ben Giora. : Imola 7.

Nyomtatás

Keszthelyre érve Imola kissé felvidult.

— Nézd csak! — mutatott ki az ablakon. — Itt a Balaton.

Egy kereszteződésnél szálltak le a buszról.

— Sok sikert nektek a továbbiakban! — búcsúzkodtak tőlük a többiek.

— Nektek további jó utat! — integettek vissza.

— Remélem, hamarosan találkozunk majd Budapesten — kiáltott le az induló buszról a vöröskeresztes vezetőnő.

— Na, most merre? — nézett Imolára Marika.

— Toronyiránt, egyenesen — válaszolta nevetve Imola.

A várost nem érhette nagy támadás, hiszen alig láttak romos épületet. Marika meg is jegyezte:

— Itt úgy néz ki minden, mintha nem is dúlták volna fel az országot.

— Tudod, békeidőben sem volt egy túlságosan felkapott hely a ez, a Balaton környékén. Az urak és a gazdagok inkább Siófokra jártak. Egyedül a Festeticsek kastélya volt látogatott, de nem az itteni, nyári rezidencia, aminek viszont híres könyvtára van. Maga a kastély is a könyvtár után kapta a Helikon nevet. Ők az egyik leggazdagabb család a környéken. Fertődön is van kastélyuk, Budapesten természetesen szintén, valamint, ha nem tévedek, Kőszegen. Nagyon módos emberek.

— De sokat tudsz róluk! Csak nem ismerted őket?

— Sajnos nem, de hallottam róluk, a báró nagy népszerűségnek örvendett a környéken. Ő gondolt az egyszerű emberekre is, és sok támogatást adott a városnak és a Balaton más településeinek. Nagy zenerajongó is volt. Az ősei Kismartonból származnak, és Josef Haydin volt a család zenésze és tanára. Egyszer majd, ha lesz rá időd, megnézzük a kastélyt közelebbről is. 

Már vagy jó órája mendegéltek az úton. A Nap sütött, melegen cirógatva a „vándorok” arcát.

— Lassan Máriafürdőre érünk. Majd ott kicsit pihenünk. Él ott egy jó ismerősünk a családjával. Ha megtaláljuk őket, náluk majd kaphatunk kis ennivalót. Inni egészen biztosan adnak, na nem bort — tette hozzá nevetve Imola —, de nagy szőlőjük és borpincéjük van.

A delelő Nap fénye gyönyörűen verődött vissza a Balaton tükörsima vizéről. Máriafürdőn élénk élet volt. Az emberek jöttek-mentek, itt sem lehetett nyomát látni a háborúnak.

— Gyere — húzta maga után Marika Imolát —, megnézzük a strandot, ha már itt vagyunk. Ilyenkor már akadnak bátor emberek, akik bemennek a vízbe is. Mi csupán a lábainkat fogjuk bemártani — nevetett egy jót Imola, megszeppent barátnőjét látva.

A strandon sokan, főleg helybeliek sütkéreztek, élvezték a szép időt.

A lányok levették a cipőjüket és nevetve mentek be a vízbe.

— Egy kicsit hideg! — sikongott Marika.

— Ez nem is hideg! Te elfelejtetted mi az, hogy hideg — nevette barátnője. — Nézz csak oda, oldalra! — mutatott egy kisebb csoportot, akik lubickoltak. — Nekik már a fürdőzéshez is van bátorságuk.

Miután kiélvezték a lábáztatást, tovább indultak. A faluban megálltak egy takaros ház előtt. A kertben nem láttak senkit. Bementek az udvarára, és elindultak a ház felé. Egyszerre hatalmas ugatás riasztotta meg őket, egy fekete puli rohant eléjük nagy csaholások közepette.

— Ne ijedj meg tőle, ez a Kormos. Nem harap, csak ugat.

Közben a házból is kiszólt egy hang:

— Csend legyen, hagyod abba! Pillanat türelmet, azonnal megyek.

Nyílt az ajtó, és egy fejkendős asszony tárta szélesre.

— Jé! Te vagy az, Imola? — és azzal szorosan magához ölelte a lányt. — Hazafelé?

— Természetesen! Tetszik valamit tudni a családomról?

— Hát persze, hogy tudok. Szerencsére mindenki jól van. Két napja, hogy a testvéreid nálunk voltak. Küldtem haza velük egy kis élelmet. Maradt kis szárazbab, adtam egy szakajtónyit… de gyertek már beljebb, ne itt az ajtóban beszélgessünk. Bizonyára fáradtak vagytok és éhesek is. Várjatok, azonnal hozok valami harapnivalót.

Térült, fordult és egy tálcával jött vissza, amin gőzölgő cikória kávé és tej illatozott, egy tányéron meg igazi fonott kalács.

— Maradék csupán — mentegetőzött a ház asszonya. — A gyerekeknek sütöttem reggel. Fel sem fogja a két rusnyája, hogy másutt mit adnának egy falatjáért is. Ők meg csak turkálták. De mesélj, Imola. Honnét jöttök?

— Bocsánat, Panni néni, bemutatnám a barátnőmet, Marikát. Először náluk voltam Kimlén. Biztosan tetszik emlékezni, hogy Győrtől nem messze, apácáknál voltam. Marika is ott tanult — kezdte Imola, és elmesélte hányadtatásukat, az oroszok durvaságait és a vérengzéseket, menekülésüket, és amiket át kellett élniük. — Közben jártunk Kimlén, Marikáéknál. A házuk romokban, a szüleit megölték, teljesen árva lett. Pannonhalmán adtak neki egy címet, valami vöröskeresztes tisztviselőnő, ha már lesz közlekedés, akkor utazzon Budapestre. Ott fognak gondoskodni róla. Nekem is ajánlotta, ha esetleg tovább akarok tanulni. Ám az első, hogy hazaérjünk hozzánk. Ráérünk elmenni valami távoli városba, újra messzi az otthontól.

— Itt nem voltak nagyobb harcok. Kivéve a sok légiriadót meg légi csatát. Mi valahogy kimaradtunk belőle, de jutott azért mindenkinek látvány abból az „égi áldásból”. Több repülő is belezuhant a Balatonba. Majd valamikor kihalásszák onnét a roncsaikat. Nem érték a lakosságot olyan atrocitások, mint másutt. Ezért maradt kis élelmünk, miegymás, aminek most nagy hasznát vesszük. És mondd, Imola — tette fel a kérdést Panni mama —, hogyan akartok eljutni Kéthelyre?

— Ahogy ide! Gyalog! Nincs már annyira messze, estig haza is érünk.

— Tudod mit, lányom? Megkérdezem a Szabóékat. Tudod, itt laknak háromháznyira, nem tudnának-e elvinni titeket egy darabon. Van szekerük és megmaradt egy lovuk. Délután mennek Marcaliba. Van valami rokonságuk arra.

A szerencse most sem pártolt el mellőlük. Sikerült nekik helyet szorítani Szabóék szekerén. Alig egy órás zötykölődés után megérkeztek. Imola családjában hatalmas volt az öröm, szinte alig tudták abbahagyni a nagy ünneplést. Hamar híre ment a faluban, hogy hazaérkezett Imola. Az ismerősök szinte egymásnak adták a kilincset. Mindenki hozott is magával valami apróságot, ajándékot az erejéhez mérten.