Grimm testvérek meséiből
A nagyapó és az unoka
Koosán Ildikó fordítása
Volt egyszer egy nagyapó, akit már nagyon megviseltek az évek. Az öregségtől megromlott a látása, gyengült a hallása és remegtek a térdei minden mozdulatnál. Amikor ült az asztalnál és evett alig bírta a kanalat kézben fogni: kiömlött a leves az asztalra, és néha egy falat is kiesett a szájából.
Látván, hogy már hova jutott az öreg a gyámoltalanságban a fia és a menye megundorodtak tőle. Nem ültek vele együtt az asztalhoz, hanem a kemence mellett egy sarokban terítettek neki.
Attól a naptól kezdve, egy cserépedénybe kapott enni, de még annyit sem, hogy jól lakjon. Vágyakozva kereste az étellel bőven megrakott asztalt, szemei megteltek a keserűség könnyeivel.
Egy napon a cserépedényt kiejtette remegő kezeiből, ami leesett és összetört. Mikor ezt a menye meglátta, azon nyomban jól összeszidta, de az öreg magába zárta a keserűséget és nem válaszolt. Csupán időről időre sóhajtott mélyeket.
” Na, ez már mindennél több!’ Mondta férjének az asszony. Vett a piacon néhány garasért egy fatálat, szegény öreg ettől kezdve csak fatálból ehetett.
És íme, egyszer estefelé, mikor mindannyian együtt ültek a szobában, velük volt a csaknem négy éves kedves unoka, aki játszani kezdett néhány deszkadarabbal
– Mit csinálsz te ott? –kérdezte az édesapja.
– Csinálok én is egy vájút, mondta a fiúcska, amiből anya és apa fog enni, amikor nem lesz erejük, épp úgy, mint a nagyapónak!
Mind a ketten hosszasan egymásra néztek, s a keserűségtől és a szégyentől sírva fakadtak. Hívták rögtön az öreget, hogy üljön az asztalhoz, ettől a naptól kezdve újra együtt étkeztek. Ha néha- néha előfordult, hogy az öreg kiborította az ételt, senki sem vette tőle rossz néven.
2017. április 28.
Bunicul şi nepotul
de Fraţii Grimm
A fost odată un bătrân împovărat de ani. Şi de bătrân ce era, privirea i se tulburase, auzul îi slăbise şi-i tremurau genunchii la orice mişcare. Când şedea la masă să mănânce, abia mai putea să ţină lingura în mână: vărsa ciorba pe masă, iar uneori îi scăpau chiar bucăturile din gură.
Şi văzând până unde ajunsese bătrânul cu nevolnicia, fiul şi noră-sa se umplură de scârbă. Nu-i mai aşezară să mănânce cu ei la masă, ci-l puseră într-un colţ, lângă vatră.
Şi din ziua aceea îi dădeau mâncarea într-o strachină de lut, şi nici măcar atât cât să se sature. Bătrânul căta cu jind la masa încărcată cu bucate, şi ochii lui lăcrimau de amărăciune.
Într-o zi, strachina de lut îi scăpă din mâinile cuprinse de tremur; căzu pe jos şi se făcu cioburi. Când văzu asta, nora apucă să-l certe de zor, dar bătrânul se închisese în amărăciunea lui şi nu scotea o vorbă. Din când în când, numai, scăpa câte-un oftat adânc.
„Asta e prea de tot!” îşi spuseră în sinea lor bărbatul şi nevasta. Şi-i cumpărară din târg o strachină de lemn, pe câteva părăluţe. Bietul bătrân trebui să mănânce de aici înainte doar din strachina de lemn.
Şi iată că odată, înspre seară, cum şedeau cu toţii în odaie, nepoţelul, să tot fi avut gâgâlicea de copil vreo patru anişori, începu a-şi face de joacă cu nişte scândurele.
– Ce faci tu acolo? îl întrebă taică-său.
– Fac şi eu o covăţică, îi răspunse copilaşul, din care să mănânce tata şi mama, când n-or mai fi în putere, ca bunicul!
Amândoi cătară mult timp unul la altul şi de amar şi de rusine îi podidi plânsul. Îl poftiră de îndată pe bătrân să se aşeze la masa lor şi, din ziua aceea, mâncară iarăşi cu toţii împreună. Şi din când în când se mai întâmpla ca bătrânul să verse din mancare, acum însă nu-l mai lua nimeni la rost…
Legutóbbi módosítás: 2019.07.09. @ 15:16 :: Koosán Ildikó
