Vannak kényelmetlen helyzetek álomban, ébren…
Ahmed újra álomra hajtotta a fejét, nem akarta a valóságot, miután Aslan elmondott mindent, most nagyon nem.
Lassan indult az álma, majd egyre gyorsult, a régi világban járt ismét, amit úgy szeretett.
Amikor úgy adódik, hogy hosszú utat kell megtenni lóháton bizony kényelmetlen lesz egy idő után lovasnak, lónak egyaránt.
Jani, aki hosszú napok óta követett egy nyomot, azt, amelyről csak úgy hallotta, hogy errefelé vitt magával egy török magyar lányt.
— Rabolta — suttogták.
Ő azonnal Annára gondolt, s szinte megállás nélkül hajszolta a lovat, egészen eddig, a Tisza partjáig. Itt most megállt, lassan lecsúszott a csatakos ló hátáról, szabadon engedte, a ló legelni kezdett. Jani leült, egy fának támasztotta a hátát és törte a fejét. Hogyan legyen tovább? Arról szólt a mende-monda, hogy ott a folyó mellett, Szolnok környékén van a törököknek egy háremük, sok magyar lány tűnt már el a falai között. Olyan még nem történt, hogy valaki megszökött, vagy megszöktették volna… Pedig ő most ilyesmire készül, ha ott van Anna, bizony megszökteti, őrizze ezer török azt a kaput, a rácsos ablakokat. Készült már erre a lépésére, eladta a birkákat, pénzt gyűjtött, hátha meg tud vesztegetni valakit az őrök közül.
Amint így gondolkodott hirtelen csobbanást hallott a víz felől. Kardja nem volt, csak egy éles tőrt tartogatott egyszerű ruhája alatt, most hirtelen oda kapott. Olyan időket élt, hogy sohasem lehetett tudni ki barát, ki az ellenség, különösen olyan tájon, ahol senkit sem ismert. Hirtelen egy férfi feje bukkant fel az erős sodrású hullámok közül. Jani erőltette a szemét, nézte hátha török, még akkor is van némi esélye — remélte, hiszen ő a parton áll, mire az úszó ember kikecmereg már kezében lesz a tőre, ha kell bizony használni is fogja.
Lassú karcsapásokkal közeledett a férfi, Jani felsóhajtott. Amikor közelebb ért, látta, hogy hosszú barna haja csapzottan tapad a fejére, vállára — nem török, lélegzett fel. Még meg is örült, amikor a férfi kilépett a vízből. Csapzott ruhájából csorgott a víz, lerázta magáról a felesleget, és ő is örömmel indult felé.
— Jani, hát te hogy kerülsz ide?
Péter volt, a falubeli pék fia, akiről az a hír járta, hogy valahol túl a Dunán harcol a török ellen, elment már vagy fél éve.
Összeölelkeztek. Tapogatták egymás izmos karját, nem győzték a kérdéseket, a választ is alig várták egymástól. Aztán leültek az egyik lombos fa alá és mesélni kezdett Péter. Elmondta, milyen sanyarú sorsuk van a várbeli vitézeknek. Alig jut nekik élelem, a török pedig, ha nem várat ostromol, akkor portyázni jár a falvak között, visz mindent amit talál.
— Akárcsak mifelénk — sóhajtott Jani. — Aztán mondd, megérte neked elmenni oda? — fejével arrafelé intett amerre azokat a dunántúli várakat sejtette.
— Meg bizony, barátom! — válaszolta Péter. — Ha csak két törököt vágtam volna le, már annyival is kevesebben fosztogatnának, de — gondolkodott —, nem számoltam hányat rövidítettem meg egy fejjel.
— Hogy kerültél most ide?
— Hosszú sora van annak — kezdett mesélni Péter. — Még otthon történt, talán fél éve, amikor megláttam egy szpáhit, aki Annát fenyegette, a te Annádat. Valami azt súgta, utána kell indulnom, de olyan ügyesen kisiklott a kezem közül, hogy magam sem hittem volna. Akkor azt gondoltam, van belőlük még bőven máshol is, hát egy éjszaka elindultam arra nyugat felé. Útközben elkötöttem egy lovat. Ne aggódj volt a gazdának tömérdek és még mindig jobb, ha én viszem el, mint a török. Szigetvárig jutottam, a környező falvak között portyáztunk, amikor megláttam újra azt a török lovast, utána eredtem. Követtem sokáig, de nem fértem a közelébe. Estére mindig talált egy-egy kis török tábort, oda pedig nem érdemes bemerészkedni egyedül. Aztán pár nappal ezelőtt újra találkoztunk egy útkereszteződésben, már nem volt egyedül, a lovon ketten ültek. Egy lányt vitt valahova, esküdni mertem volna, hogy Annát láttam. Késő délután volt, mire közelebb értem már újra egy török táborban voltak. Reggel meg korán indulhatott, elkerültük egymást.
Jani egyre izgatottabban figyelte e történetet.
— De a Tiszába hogy kerültél? Hiszen lovad sincs, pedig azt mondtad, hogy volt.
— Volt bizony, nem is akármilyen, szélsebes paripa volt az.
— Akkor hogy lehet, hogy a törököt nem érted utol?
— Jobb lova van, mint hinnéd! Az enyém meg itt van, valahol… kikötöttem legelni, gondoltam közben lemosom az út porát mielőtt tovább indulok.
Jani kezdte különösen érezni magát, valamiért gyanússá vált a régi jó barát. Úgy vélte, nem minden igaz abból, amit mondott, jobbnak látta hát, ha elköszön tőle, nem is kérdezgette az útját.
Péter nagyon meg sem lepődött, jó utat kívánt és úgy tett, mint aki keresi a saját lovát, szólongatta egyre, aztán ahogy Jani indulni akart elhalkult Péter hangja. Már épp fel akart ülni a lóra, amikor tompa ütést érzett a tarkóján. Elsötétült előtte a világ.
— Te is a törökökkel vagy, barátom… — ez volt az utolsó gondolata.
Péter szétnézett, sehol senki. Felpattant Jani lovára és vágtatni kezdett Szolnok felé, jól ismert minden kisebb török tábort, azok is őt. Használható hírvivőjük volt mióta elhagyta a szülővárosát.
Anna bizony bekerült a szolnoki hárembe, mint egyik ágyasa annak a török szpáhinak, aki a jobb életet ígérte neki. Számtalan átsírt, átvirrasztott éjszaka után mégiscsak mély álomba merült, hogy kipihenje a testi, lelki fáradalmakat. Nyugodt álomról szó sem lehetett, abban az időben a magyarországi háremek élete nem úgy zajlott, mint Törökországban. Megvolt ugyan minden kényelmük a lányoknak, akiket itt tartottak fogva, viszont kiszolgáltatva éltek, nem volt az intim együttlétnek semmiféle meghatározott formája. Hogyan is lehetett volna az erőszaknak?
Amikor ideje engedte a töröknek, akkor látogatta a kedvencét. Így történt, hogy azon az éjszakán, amikor Anna már mélyen aludt, arra ébredt, hogy szoros karok ölelik és nincs szabadulás a rákényszerített helyzetből.
Amikor egyedül maradt, csak a halálra tudott gondolni, hiszen hallotta, amit erőszaktevője mondott:
— Vigyázzatok rá, most ő a legféltettebb kincsem, haja szála sem görbülhet, viszem magammal haza, ha majd eljön az ideje! Esztendőre fiút szül nekem!
Anna dermedten kuporgott a feldúlt ágyon, egyetlen gondolata volt:
— Jani, gyere értem, Jani segíts!
— Segíts! — visszhangzott Ahmed álmában az utolsó mondat.
Mosolygott az álmodó, hogyan segíthetne az a Jani? Hiszen vége van, már vége van!
Reggeli fények pásztázták Ahmed ágyát, és az a mondat még mindig ott volt a fülében, ami álmából lopakodott felé, talán nem is véletlen: „… vége van!”
„Véged lesz, ha…” — visszhangzott különös hangsúllyal… és a tegnap esti beszélgetés jutott eszébe, Aslan mondatai olyanná váltak most itt a reggeli verőfényben, mintha az a beszélgetés meg sem történt volna.
Kopogtatás az ajtón. Aslan lépett be, leült a közeli fotelben és hosszan nézte Ahmedet.
— Nos, barátom, hogy határoztál?
Folytatása következik
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 10:55 :: Sonkoly Éva
