Vandra Attila : A táltos lánya 28. Segítséég!

A küz kuumayom, Csaban lován Dilay legyőzi és megkorbácsolja Karát, aki bosszút forral. Arüszlán azt ígéri, Csaban fejét véteti, ha meglátja mostohalánya közelében…

 

Arüszlán még egyszer körülnézett, mint hadvezér a terepen, amelyen csapdába szándékszik csalni az ellenségét, majd vett egy mély levegőt, s ő is bement a jurtába. Ilkay már csípőre tett kézzel várta.

— Mi ütött beléd? Elment a szép eszed? — kezdte a perlekedést.

— Azt, hogy kivel enyeleghet, azt én — nyomta meg a szót — döntöm el. És azt is, kihez megy férjhez, és főleg kihez nem. Felnőtt! Nem fogok majd kétségbeesetten férjet keresni neki, mert már dagad a hasa! — jelentette ki, sokatmondó arckifejezéssel. — Annak a gazembernek és a bügünek fiához pedig nem adom, nincs kedvem rokonságba kerülni velük! Még mielőtt ilyen bajokkal nézünk szembe, férjhez adjuk! Bemutatom a jövendőbelidet! — nézett rá Dilayra, majd ismét vissza Ilkayra, torkára forrasztva a szót tekintetével, pedig az asszonynak lett volna mondanivalója, nem is kevés. „Majd beszélek atyámmal!” — futamodott meg a további vita és az esetleges megtorlás elől, mert Arüszlán sötét tekintetétől a vér is megfagyott ereiben.

Dilay levegőért kapkodott.

— Én? Férjhez? Már? És ehhez a…

Nem talált hirtelen jelzőt. Arüszlán szemén látszott, el tudná sorolni a káni sarjadékok kötelességeit, és hogy anyjának is, nagyanyáinak is kijelölték a jövendőbelijét, de Kara kapott az alkalmon, és „Drága mátkám” megszólítással közeledett feléje széttárt karokkal, láthatóan ölelési szándékkal, az arcán vizenyős vigyorral. Dilayt az undortól kiverte a hideg veríték.

— Nem! Nem megyek férjhez! Hozzá pláne nem! Nehogy hozzám merj érni! Mintsem hozzámenjek, inkább meghalok! — rohant ki a jurtából sírógörcs közepette. — Csabaan! — visított segítségért.

Amint kiért a szabadba, utolérte mostohaapja fenyegető hangja:

— Ne feledd, amit mondtam, ha azt akarod, hogy a feje a nyakán maradjon…

Dilay megtorpant, főleg, mert hirtelen nem látta meg kedvesét. Nem, nem hozhatja Csabant ilyen helyzetbe, nem szolgáltathat ürügyet gyűlölt mostohaapjának ahhoz, hogy… Pillanatnyi habozás után sarkon fordult, és a másik irányba rohant.

Sári kán és az ordu vezetőinek jurtái egy magaslaton helyezkedtek el. Az Ene Sai közvetlen szomszédságukban, egy keskeny erdősávon túl hömpölygött, mellyel egy irányban két szikla közé szorult. Az innenső parti magaslatról ugrottak nyaranta fejest a jenei ordu legényei, virtusból a sziklák miatt elkeskenyedő medrű és emiatt igencsak gyors sodrású folyóba, amely jókora kanyart leírva ismét kiszélesedett. E két szikla mintegy utolsó kapuja volt a folyónak, melynek medre nem messze onnan, a sík sztyeppén hirtelen kiszélesedett, s a víz folyása lelassult. E szikla, mely az erdősáv miatt nem látszott az orduból, egyfajta csendes, rejtett zug volt Dilay számára. Bármilyen lelki fájdalma volt, a múltban oda menekült, a magányban kiduzzogni magából a fájdalmat. Most is oda igyekezett. Amint odaért, odaült a szikla hegyébe, de ezúttal nem nézte a mélyben az örvényeket, hanem arcát a tenyerébe temetve zokogott keservesen. Ismerős hang térítette magához, de a gazdája volt az utolsó, akit abban a pillanatban látni szeretett volna.

— Nicsak, az én mátkám! Táncsak nem sírdogál!— szólította meg gúnyosan.

Felállt a szikla tetején, megfordult, és rárivallt:

— Hagyj békén!

Csak ekkor látta meg, „vőlegénye” kivont karddal áll a háta mögött.

— Ugorj! — döfött feléje Kara, de csak megijeszteni próbálta.

— Segítség! — kezdett visítani, és rémülten hátralépett, pillanatra elvesztve egyensúlyát az egyenetlen sziklán, ám lábával még sikerült megkapaszkodnia. Kara látva, hogy nem esik a mélybe, közelebb lépett és nagyot lökött rajta. Velőtrázó sikoly által kísérve zuhant Dilay a folyóba, amelyen még néha feltűnt egy-egy elárvult, megkésett jégdarab. Hatalmas csattanással ért vizet.

— Elég nehéz úszni az örvénylő, jeges folyóban… Főleg ruhástól… Helyedben jobban vigyáztam volna… — motyogta félhangosan gúnyos-elégedetten.

Újabb loccsanás jelezte, még valami beesett a vízbe a magas partról. Talán egy szikla vált le? Karának nem maradt ideje ezen tűnődni, mert meghallotta a csörtetést, amely már az erdő széléről jött. Hirtelen megfordult. Csaban rontott ki az erdőből. Visszafele tartott a karámból, ahova bevitte Szonkhort a Küz Kuumay után. Amikor meghallotta Dilay őt kérő segélykiáltását, majd meglátta az utána szaladó Karát, kis kerülőt tett jurtájuk felé, hüvelyestől kapta fel a kardját, övébe kötni nem volt ideje, így a fegyvert tokostól bal kezében tartva rohant utánuk.

— Hol van Dilay? — nézett rémülten jobbra, majd balra is.

Kara szája szélén gúnyos vigyor futott át. Az erdőből már hallatszott csörtetés, Dilay segélykérő hangjára sokan rohantak segítségére.

— Segítség! Csaban belökte Dilayt a folyóba! — kiáltotta Kara torkaszakadtából, majd a fiúra támadt.

— Te lökted be, gazember! — ismerte fel Csaban a helyzetet, de a meglepetéstől alig volt hangja, épp csak a foga között bírta kiszűrni a szavakat.

Aztán már nem kiabálhatott, mert Kara halálos csapást készült rámérni, alig volt ideje kihúzni kardját a hüvelyből. Ám támadója valamivel nem számolt. A hüvely is megteszi kard helyett, ha vágást kell hárítani. Ám a sikertelen támadás után a támadó már nem tudott védekező állásba vonulni, és kivédeni a végzetes ellentámadást. Az erdőből elsőként kiérő Arüszlán már csak annak lehetett szemtanúja, amint Csaban kihúzza Kara élettelenné vált testéből a véres kardját. Magából kikelve ordított a közvetlenül mögötte megérkező testőrségének:

— Fogjátok meg, fegyverezzétek le ezt a gyilkost, kössétek egy ló után és hurcoljátok halálra! — adta ki a parancsot, amint meglátta a vágtában érkező Bolant, hátrább pedig némileg lemaradva, Sári Kánt. Már visszafelé tartottak a Szent hegyről, amikor felhangzott Dilay segélykiáltása, amely hozzájuk is eljutott. Bár onnan, ahol meghallották, az események színhelye nem látszott, azt észrevették, hogy mindenki az Ene Saihoz, a sziklához igyekszik. Megkerülték az erdőt, és a folyóparton közeledtek.

— Nem én öltem meg! — védekezett Csaban, de a túlerő ellen esélye sem volt. Pillanatok leforgása alatt a hátán feküdt összekötözött csuklóval, a kötél pedig egy lóhoz kötve.

— Ítélkezni kellene, uram! — próbált Alp közbelépni, és megakadályozni a visszafordíthatatlant. Amikor meghallotta Dilay kiáltását, és meglátta a lányt az erdőbe szaladni, majd az utána rohanó Karát, éleset fütyölt, ezt meghallva a lány testőrsége is szintén a helyszínre rohant. Ám mivel távolabb voltak, Arüszlán testőrei után érkeztek. Futás közben meghallották először Dilay sikoltását, majd a Csabant vádoló Kara ordítását, akit odaérve holtan találtak, s a „gyilkos” kardját véresen… Hihetetlennek tűnt az egész, de minden Kara vádját támasztotta alá. Vagy mégsem? Zavarban voltak. A Bolan mergen fia a barátjuk, de…

— Te fogd be a szád! Ha elláttátok volna a kötelességeteket, akkor ez a gazember nem követhette volna el, amit tett! S te vagy a vezér! Őt is kössétek meg! Indíts! — adta ki Arüszlán egyik testőrének a parancsot, aki a többiekkel ellentétben nem gyalog rohant a helyszínre, hanem lovon vágtatott oda.

Ám a ló alig tett meg néhány lépést, a vágtatva érkező Bolan is odaért, s kardjával, melyet szerencsére az övében hordott, el tudta vágni a kötelet, és fia leszakadt a vágtában induló ló mögül. Leugrott hozzá, hogy kiszabadítsa. Éles hang hallatszott, amint mindkét testőrség tagjai kihúzták kardjaikat a hüvelyükből. A két tábor szemvillanásnyi időre farkasszemet nézett, parancsra vagy támadásra várva. Mégiscsak baskortok mindannyian… Alp kihasználva a tétovázást, kitépte magát az őt épp lefogók kezéből, és övéi élére állt, de Bolant kereste szemével, parancsaira várva.

A másik, aki nem vesztette el a fejét a zavar közepette, az Arüszlán volt. Bolan mellé lépett, és lesújtott kardjával. Hátulról, a nyakát célozva meg a guggolásból épp felállni készülőnek. Bolannak épp sikerült átvágnia a köteleket fia összekötözött csuklóján, és maga mellé dobta a kardját, hogy lehámozza a béklyó maradványait róla, miközben egy hirtelen ránehezedő súlytól elvesztette egyensúlyát és elesett. Ám a halálosnak szánt ütés sem érte el célját. A lesújtó kart a csuromvizes Ayinak, Dilay ebének agyarai fogták bilincsbe. Ő lökte földre Bolant a hátát használván ugródeszkának. Csaban kezén éppcsak meglazult a kötelék, felpattant, és amúgy félig összekötött csuklóval kapta fel a földről apja elejtett fegyverét.

Arüszlán, bár megtántorodott a kézfejébe harapó Ayitól, megpördülve saját tengelye körül megtartotta egyensúlyát, sőt lélekjelenlétét sem vesztette el. Bal kezével kirántotta a tőrét, és támadójába döfte. Nem volt halálos a döfés, de elég fájdalmas ahhoz, hogy az eb harapása meggyengüljön, és a pördülés sebessége miatt messzire repüljön. Bár fel akart ugrani azonnal, a sérülése miatt összecsuklott.

Arüszlán ismét csapásra emelte kardját. A földön fekvő, időközben hátára forduló fegyvertelen Bolan is előrántotta tőrét, miközben készült félreugorni a lesújtó fegyver elől. Csaban a segítségére sietett, két kézzel tartva apja fegyverét. Arüszlán második csapását hárítani tudta. A kán veje számított erre. Tőrt tartó keze lendült támadója felé. Ám a fiú úgy sirült ki a halálosnak szánt döfés elől, mint a monguz a kobramarás elől. Bár az üresbe döfés után azonnal visszakapta egyensúlyát, és kardja már támadásra is lendült, de Csaban kihasználta a szempillantás törtrészéig tartó késlekedést, hárításból visszatérő kardja átvágta Arüszlán torkát. A kán veje holtan esett össze.

A következő pillanatban a két testőrtábor csapott össze. A némi késéssel szintén vágtában érkező Sári Kán visszavonulást jelző kürtszava, majd tiszteletet parancsoló hangja állította meg a vérengzést. A két tábor szétvált, de harcra készen tartotta továbbra is a fegyverét, ellenségesen méregetve egymást.

Sári Kán körbenézett. Veje halott, Csaban kezében a véres kard… de nem az övé, hanem az atyjáé. Mellette Kara holtteste szintén vérbe fagyva, a földön másik véres kard, az már a Csabané. Kötélmaradványok, a földön, bár csak rövidtávon, húzott test nyoma. Veje élettelen karján ebharapás. Bolan mellett a csuromvizes Ayi hörgött három lábon sántítva, mégis harcra készen. Unokája, Dilay sehol. Kinek szegezze a kérdést? — nézett körül. Bolannak semmi esetre… Második veje sincs többé, nincs aki a helyébe lépjen, s ez megint az ő műve. Vagy feltehetően ezúttal a fiáé, de az szinte ugyanaz… Átkozott család!

— Mi történt itt? — fordult végül Arüszlán testőreinek parancsnokához.

Csaban belökte Dilayt a jeges Ene Saiba innen a magasból… Kara meglátta, segítségért kiáltott, de Csaban megölte. Arüszlán ki akarta végeztetni, de Bolan kiszabadította, és végül Csaban őt is…

— Nem én löktem be! — kiáltotta a fiú kétségbeesetten. — Szeretem Dilayt!

— Ne vágj más szavába kihallgatás alatt! — mennydörgött Sári Kán. — És akkor ki tette?

Lódobogás hallatszott. A jeges szélben derékig meztelen női test hajolt a fehér csődörre, és úgy vágtatott feléjük. Amint közelebb ért láthatóvá vált, hogy valamit tart maga előtt a nyeregben. Pontosabban valakit.

Dilaaaay! — hasított a levegőbe Csaban örömkitörése. Ám az élettelennek tűnő test láttán kiment az erő a lábából, térdre esett, s zokogásban tört ki. Mindenkiben megfagyott a vér.

— Él! Utaat! — zendült fel Babba hangja, majd elvágtatott mellettük, a jurták irányába. Csaban felpattant, s usgyé utánuk.

— Hozzátok őket! — intett Sári Kán Bolan és a két holttest felé, majd elvágtatott unokája után.

— Jövök magamtól is! — förmedt rá Bolan mergen az őt megfogni készülőkre, és kirántotta kezét a fogásukból.

Sári Kán a távolból hallotta, amint Babba elkiáltotta magát:

— Nagy tüzet és pokrócokat! Forró vizet! Ecetet!

Mire odaért, már ott szorgoskodott Ereka és Ela vezetésével az ordu asszonyainak a fele. Babba parancsaira egyszerre többen is ugrottak. Dilayba lassacskán visszatért az élet, de minden ízében reszketett. Ám a veszélyen nem volt túl. A kihűlésből megmenekült ugyan, de egyre pirosodó orcája jelezte, nem úszta meg a jeges fürdést szövődmények nélkül. De legalább szóba lehetett állni vele.

Ki lökte be, már nem volt kérdés. De hogyhogy nem fulladt bele? Abból a jeges, sebes vízből, miként került ki élve? Babba tudta a választ:

Ayi… Ő ugrott utána, és hozta ki a partra… Felfigyeltem a vonítására, és odalovagoltam.

 

Napokig küzdött mindkettejükért Tulpán, mert a jeges szélben való meztelenül lovaglástól Babba is belázasodott. A kislány épp úgy csüngött rajta kicsi korától kezdve, mint annak idején ő atyja, Regő mellett. Sári kán parancsára mindkét beteget a káni jurtában helyezték el, egymás mellett, így a kislány könnyebben el tudta látni mindkettőt.

Eközben, bár már sötétedett, Sári Kán a jurmaty ordu kámjáért küldött, aki csak másnap ért oda. Tulpán le sem hunyta a szemét egész éjszaka. Ott őrködött mellettük, mosogatta, kenegette őket ecettel, erőszakkal itatva meg gyógyfőzettel, ha kellett.

Másnap, hajnalban, miközben Sári Kán és a jurmaty kám elmentek a Szent hegyre áldozatot bemutatni, mindketten lázálomba merültek. A kán nem sajnálta a legszebb csikóit. Két feketét áldozott Umaynak, egyet unokájáért, egyet pedig Babbáért, valamint egy fehéret Tengrinek is.

Ela közben felváltotta az őrködésben és elküldte pihenni Tulpánt, aki a harmadik, már erélyes felszólításra kiment ugyan, de nem feküdt le, hanem kiült sírni a jurta elé. Ereka, amint megpillantotta, próbálta meggyőzni, pihennie kell, mert ha fáradt, nem tud segíteni rajtuk. Ha szükség lehet rá, hívják majd, megígéri. E munka egész embert kíván.

Bolan jelent meg. Ahogy annak idején Babbának, most lányának is elkészítette a kám-dumbrát, hogy révülve az alsó világba tudjon utazni, visszahozni az útra kelni kívánkozó lelküket. Hiszen e célra nem használhatta a másét, csak a sajátjával révülhet. A kislány kérdően, szorongó tekintettel nézett atyjára.

— Sikerülni fog! Képes vagy rá! — biztatta Bolan.

Tulpán kicsit távolabb ment, a patakon túli rétre. Nem akarta megzavarni révülési kísérletével a betegeket, majd elkezdte a szertartást. Eleinte még hallotta atyja, Csaban és Ereka hangját, amint csatlakoztak a fohászaihoz, majd egy ponton túl már semmi sem jutott el a tudatához. Amikor kimerülten abbahagyta, meglepve vette észre, hogy ott térdel mögötte az egész ordu, még a csikóáldozat végeztével az orduba visszatért férfiak, sőt Sári Kán és a jurmaty kám is csatlakozott hozzájuk.

A jelenet másnap is megismétlődött. Amikor Sári Kánék harmadnap visszatértek a Szent Hegyről, Tulpán épp befejezte aznapi révülését. A jurmaty ordu kámja bement a jurtába, ahol a két beteg épp magához tért gyógyító, önkívületi álmából.

— Minek hívtatok ide? — mondta az öreg jurmaty kám tréfásan. — Azt hiszem, te előbb-utóbb meg fogod mászni az élet fáját… Inkább előbb, mint utóbb…

Tulpán kám-jelölt első nagy csatáját kettős siker koronázta. Mindkét ápoltja visszatért a való világba.

 

 

 

Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 10:55 :: Vandra Attila
Szerző Vandra Attila 728 Írás
Fő foglalkozásom minden lében kanál. Vegyészmérnöki diplomával sok mindennel foglalkoztam, a legkevésbé a mérnöki életpályával, amelyet otthagytam, miután két évet lehúztam a feketehalmi „színes pokolban.” Azóta főállásban kórházi biokémikusként dolgozom, de másodállásban tanítottam kémiát, biokémiát, fizikát, vitatechnikát és kommunikációelméletet. Önkéntes „munkahelyeim” és hobbijaim még színesebbé teszik a foglalkozásaim palettáját. Számomra meghatározó volt a vitamozgalommal való találkozásom, mely után dominóeffektusként következett a meggyőzéselmélet, pszichológia (tranzakció-analízis) matematikai és pszichológiai játszmaelmélet, neveléselmélet, konfliktuskezelés… lehet valami kimaradt. Hobbijaim: a főzés, természetjárás, utazás, fényképezés, történelem, nyelvészet, az unokázás, és ja persze, szinte kihagytam: az irodalom! Maximalistának tartom magam, amihez fogok, azt szeretem jól végezni, de nem vagyok perfekcionista. A tökéletességtől hidegrázást kapok. Hiszem, hogy egy írónak nem az a szerepe, hogy tükröt mutasson a a társadalomról. Arra ott vannak a hírműsorok. Sokkal inkább az, hogy elgondolkoztassa az olvasót. Egyes írásaim “befejezetlen” , nyitott végével pont ez a szándékom.