Pápay Aranka : MESÉL A MÚLT — Karcsi és Aranka 9.

Nyomtatás

Az csak álom, hogy a mézeshetekbe nem cseppenhet keserűség, de a gyász épp elég lett volna.

Ők egymásnak soha nem okoztak csalódást, az apróbb-nagyobb elhallgatásokat is a másik védelmében követték el.

Karcsi sokáig titkolta alattomosan kezdődő, majd egyre kínzóbban jelentkező gyomorfájásait, míg Aranka fel nem figyelt rá, hogy étvágytalan, sápadt, kedvetlen. Nem beszélhettek róla, akkor sem, amikor kiderítette az okát, csak egymás közt, nehogy Róza mama a főztjére fogott bírálatnak vegye, hogy nem kíván enni. Ám asszonykája ijedt unszolására végre elment az orvoshoz.

— Ez gyomorsavhiányt jelenthet — szögezte le Sommer doktor, miután jól kikérdezte, és írt egy sósav-pepszin receptet. — Többet is bevehet, ha nem javul az étvágya. Ne hagyják főzni az anyóst, az lesz az igazi gyógyszer! — ironizált a család barátja, mivel már hallott ezt-azt az újasszonyról és sajnálta a fiatalokat.

Karcsi szorgalmasan beszedegette a tömény oldatot, sokszor arra sem volt ideje, hogy poharat vegyen elő, vízbe csepegtessen, vagy igyon rá egy kortyot, csak előkapta az üvegcsét, sietve felhajtotta, mert a fájdalom épp eléggé késleltette a munkában, követelte az enyhítést, de a várt hatás bizony elmaradt. Helyette gyomorégés kínozta, éjszaka úgy érezte, követ vacsorázott. Végül már alig mert enni, azt a keveset is inkább csak abból, amit Aranci főzött.

Reggel korán sietett az üzletbe, néha házhoz is ki kellett mennie, ha bejelentkezett egy-két hölgyvendég, akkor hozzájuk igazodott. Ebédelni rohanva érkezett haza, legszívesebben ezt kihagyta volna, hisz úgysem kívánt enni, de nem akarta Arancit kétségbe ejteni, és Róza asszony rögtön a főztjének kikerülésére fogta volna a távolmaradását. Abban különben se volt öröme, hogy kicsit otthon lehet, mert ahogy belépett, azonnal kezébe nyomott két kannát a ház önjelölt úrnője, hogy hozzon vizet az artézi kútról, amíg megterítenek.

Ennek az lett a következménye, hogy Aranka megelőzve a delet, kiszökött a két edénnyel, hazacipelte ő az artézi vizet, és kárörvendve kuncogott, amikor mostohája majdnem magára rántotta a nehéz kannát.

Karcsi meg tovább fogyott és titokban szenvedett, míg egyszer görcsös hányás erőltette, és a zsebkendője véres lett. Aranka eddig is aggódva kérte, hogy mondja el az orvosnak, nem jó ez a gyógyszer, vizsgálja meg rendesebben. A véres hányást már nem lehetett titkolni. Aranka eltussolni sem hagyta, késő este támogatta át férjét Sommer doktorhoz.

— Ha előbb és gyakrabban jön, rájöttem volna, hogy ez más és komolyabb, mint első látásra hittem — hárította kissé a maga felelősségét. — Savtúltengése volt és azt fokoztuk, gyomorfekélye lett…

— Jaj, Istenem, mi lesz most! Ugye meggyógyítja, doktor úr… de hát ez mitől van?

— Az a gyanúm, hogy főleg lelki okai vannak. Nyugodjon meg, Aranka, fiatal, erős a szervezete, és maga mellett már védetten élhet, csak próbálják kizárni a család befolyását.

— Ja, az volna jó, de hogyan!?

Hamarosan kiderítette, hogy ráadásul nem hígítva, nem is cseppekben szedte, hanem iszogatta Karcsi a maró elixírt. Azonnal kórházba utalta az áldozattá vált férfit.

*

A műtétre — a Huszár testvéreknek köszönhetően — a legjobb klinikán került sor. Tombolt a nyár, szépen gyógyult a beteg, leveleit írogatta naponta otthon szorongó kis feleségének.

         „… Még két hét, és otthon leszek, Kis Szívem, csak ne aggódjon, már jól vagyok!…” — olvasta Aranka barátnőjének egy vasárnap, ebéd után. Irmus segített barátnőjének elmosogatni, aztán a sarokban ült a hokedlin, türelmesen megvárva, hogy átöltözzön, és rendbe hozza magát.

         Aranka még belesett a nagyszobába, mindent rendben talált, édesapja kora reggel biciklitúrára ment jegyző barátjával, este térnek haza, amikor már enyhébb a meleg. Róza mama egyedül szundikált bent. Halkan behúzta az ajtót.

         — Mehetünk végre? — kérdezte türelme fogytán Irmus. — A lányok ránk várnak, azóta rég lent járnak a Sió-parton.

         Szaporázták a lépteiket, mert szerettek együtt sétálni vasárnap délután. Ilyenkor minden jó és rossz heti élményüket kicserélhették, még akkor is, ha férjeik is velük jöttek, mert ők rendszerint halló-távolon kívül, külön csoportban követték őket. A posta előtt torpant meg Aranka.

         — Ó, az órámat ott felejtettem a kredencen.

         — Hagyd a fenébe…

         — Nem lehet, mire édesapám hazaér otthon akarok lenni, ma én készítem a vacsorát. Te menj csak, sietek, utolérlek.

         — Ehh — legyintett Irmus —, rémuralom!

         Nevettek, mert vidámak voltak, mert ragyogott a nap… mert jó volt élni!

         A karóra a nagy, alvós csendben ott ketyegett a rézmozsár mellett, felcsatolta… puhán lépett ki az udvarra, futott a kapu felé… de mintha jajgatás hallatszana. Megállt, figyelt. Semmi. Elindult, és akkor újra…

Lassan megfordult, próbálta betájolni, merről jön a hang. Az udvar végéből. Közeledve látta, a pince ajtaja nyitva… Már szaladt.

         Hat lépcső vezetett le, a harmadikra szokták állítani a kancsó limonádét, mert lejjebb túl hidegre, feljebb nem elég hidegre hűlt. Szeme a kinti sugárzásból nehezen alkalmazkodott a lenti sötéthez… A lépcső alján elterülve jajgatott Róza mama, egyik kezében a kancsó-takaró lapocska a kis terítővel, másikban füles pohár.

         — De jó, hogy jöttél… mellé léptem, jaajj, leestem.

         Megtapogatta kezét-lábát, folyamatosan jajgatott, de Aranka nem tapintott rajta törést. Nagy nehezen felnyalábolta és keservesen támogatta volna felfelé a lépcsőkön, amikor árnyék takarta el a világosságot. A barátnők tolongtak a pinceajtóban.

         Ők késtek, hát eléjük sétált a három másik fiatalasszony, és mivel Irmus egyedül jött velük szembe, úgy gondolták, az is séta, ha elballagnak Arankáért.

         Rémülten segítették fel a sebesültet, bevitték és lefektették. Egyikük orvosért szaladt, jött is lélekszakadva hamarosan.

         — Na, Róza, mondja el szép sorjában, mit is művelt magával már megint — célozott egy nemrég történt elesésére, amikor a konyhakőre hűlni tett lábasba botlott.

         — Nem is tudom… én csak inni akartam egy kis hideg limonádét — hunyorogva körülnézett —, és akkor egy hatalmas lökést éreztem…

Este, a hazaérkező Lénárdot kis cselédjükkel meglesette és behívatta a doktor, hogy beszélni szeretne vele, mielőtt galiba keletkezik otthon. Így tudással terhelten érkezett, de vacsora helyett csak bekötözött fejű és könyökű, nyögdécselő feleségét, a másik szobában bőröndbe csomagoló lányát találta.

         — Mi történt? Te meg mit csinálsz?

         — Elég volt, édesapám! Reggel Hőgyészre megyek, Ilonkánál várom meg Karcsit.

         — Behívott Sommer, elmondta, mi történt, hogy zúzódáson kívül nincs baja, és amit mondott, azt senki nem hiszi el, ő maga sem…

         — Komolyan mondta, máskor is megvádolt már, ezt én nem bírom tovább. Mit vétettem én neki? Édesapám!

         — Te senkinek, kis Arankám.

*

Karcsi kint üldögélt a kórház kertjében, Aranci levelét olvasta, örült, hogy Hőgyészen van, távol Róza mama uralkodásától, bár a balesetről és bánatáról egy szót sem ejtett a beszámoló.

         — Pápay úr, a zárójelentését átveheti az orvosiban — szólította meg egy fiatal alorvos.

         — De majd csak a jövő héten, nem?

         — Nem. A főorvos úr most várja.

         Nem értette, de felállt, és óvatosan lépkedve felment az osztályra.

         — Foglaljon helyet, fiatalember. Nézze, én nem ismerem az anyagi körülményeit — tárta szét két tenyerét a főorvos, aztán belelapozott az előtte nyitott dossziéba —, de a betegsegélyezése lejárt, a hátralévő kezelést csak úgy veheti igénybe, ha magánbetegként fizet.

         — Valami félreértés lehet ez, hiszen én az apámnál vagyok szerződött alkalmazott, van betegsegélyem.

         — Sajnálom, de nem jól tudja. Alkalmi munka, hétköznapokra bejelentve, de a betegsége kezdetén megszakadt a folyamat. 

         Karcsi szélütötten ült, nem hitt a fülének.

         — Azt mondta, az apja… — fürkészte döbbenten az orvos.

         — Igen… az apám — emelkedett fel, és már elhitte. A fater nem hazudtolja meg önmagát. Kezét nyújtotta a zárójelentésért, és az ajtó felé támolygott. Hirtelen villant a tudatába: útiköltség!

         Megfordult.

         — Főorvos úr, a visszaútra sem jár a betegsegély?

         — Sajnos, nem — válaszolt részvéttel az idegen ember —, kisegíthetem?

         — Köszönöm, megoldom.

*

Keszőhidegkút-Gyönkig szóló jegyre futotta a pénze, a kalauz tovább ment, nem vette észre, hogy egy megállóval később szállt le. Az állomás neve Szakály-Hőgyész, Hőgyész teleülés széléig onnét még öt kilométer a távolság. Félúton úgy érezte, le kell ülnie az útpatkára, de józan esze azt súgta, akkor onnét már nem állna fel. Rakta a lábait egymás után, fejébe mintha egy zümmögő gép fúródott volna… csak ment, ment, kicsi bőröndjét markolva, bal, jobb, bal, jobb…

         A léckerítést elérve már belátott az udvarra, Aranci ott labdázott az ötéves Vilikével… megkapaszkodott az első lécben.

         — Az a bácsi elesett — hallotta még a vékonyka hangot, aztán amikor legközelebb kinyitotta a szemét, a két Jenőfi nővér föléje hajoló arca bontakozott ki a homályból… feje alatt puha párna hűse, a szoba lefüggönyözve… de jó álom… Visszaaludt.

         Sebe begyulladt, két hétig feküdt magas lázban, életéért küzdve, Aranci és Ilonka felváltva virrasztottak mellette. Amikor kitisztult fejjel először reggelizett a körtefa alatt, csendesen megszólalt:

         — Soha többé nem akarok az apámnak dolgozni.

         — Ó, ti szerencsétlenek! Maradjatok itt, Aranka se megy vissza szívesen azok után a boszorkányhoz! Keresünk itt, a főtéren egy jó kis üzlethely…

         — Mik után? Történt valami? — csapott le Ilonka elejtett szavára Karcsi.

         — Ne, Ilonka! Ne! — ijedt meg Aranci, mert világért sem nyugtalanítaná a beteget.

         — Persze, te még nem tudod. — Ilonka nem zavartatta magát. — Az a kétballáb Róza leesett a pincelépcsőn, és estig, vagy ki tudja, meddig ott fekhetett volna, ha a feleséged véletlenül haza nem szalad a karórájáért.

         — És?

         — Ráfogta, hogy ő lökte le. Még én se tettem volna… de ez az ártatlan…!? Életében nem vágta el egy csirke nyakát, mert sajnálja.