Braun Krisztina : Amikor én még… 3.

Vajda Ági az utca vége felé, a szemközti oldalon lakott. Vékony, rövid, kese hajú kislány volt. Kriszti nem nagyon ismerte, mert nem a Zalkába járt, hanem valamivel távolabb, a Sodronyosba. Még az oviba jártak együtt egy évet, de akkor még kicsik voltak.

 

 

Titok a szomszéd lány körül

 

Néhányszor próbált barátkozni vele, de a kislány mindig sietett. Hátán a régi barna iskolatáska talán még az apukájáé lehetett. Kriszti ilyen táskát csak a hajnalban munkába igyekvő bácsiknál látott. Neki szép piros és sárga színű táskája volt, nagy fényvisszaverő piros macskaszemekkel a csatján. Büszke is volt rá és vigyázott nagyon, hogy ne tegye tönkre, mert anyu azt mondta, hogy negyedikig biztos nem kap újat. Vajda Ági valószínűleg soha nem kapott újat, hanem megörökölte az apukájától a régit. Bár Kriszti még soha nem látta Ági szüleit, egyszer vele találkoztak a kisboltban is, amikor Ági két szatyorral próbált kijutni a bolt ajtaján. Kriszti megkérdezte, hogy segítsen-e, de az vissza sem köszönt, csak annyit mondott: nem kell. És kitántorgott, kezében egyensúlyozva a hálós, földig érő szatyrokat. Unalmában sokszor bámészkodott be Ágiék kerítésén, a gondozatlan udvar végében a kis házra, ami alig látszott ki a gazból. Lehet — gondolta magában —, hogy valami nagyon fontos munkát végeznek a szülei. Hajnalban indulnak dolgozni és csak késő este érnek haza, amikor már mindenki alszik. Ez lehet a magyarázat arra, hogy soha nem találkoztak még. Anyut egyszer megkérdezte, hogy ismeri-e Ági szüleit, de Anyu sem találkozott velük még soha.

Aztán egy nap úgy hozta a sors, hogy fény derült a titokra. Krisztiékhez dobta be a postás véletlenül a Vajda Ilona névre szóló levelet. Délután ért haza a suliból. Letette a táskáját, és a levelet nézegette. Talán Vajda Ilona Ági anyukája lehet. De furcsa, hogy nem úgy hívják, mint az apukáját. Vagyis a gyerekek vezetékneve az az apukájuk vezetékneve. De Ágit is Vajdának hívják, tehát az anyukája nevét kapta meg. Arra gondolt, hogy itt a jó alkalom meglátogatni Ágit, hátha beszélgethet vele végre a levél okán. Azonban el kellett végeznie az otthoni teendőit. Az volt a szabály, hogy aki előbb hazaér, az mosogat, pakolja el az ágyneműket és seper fel a konyhában. Mert reggel erre senkinek nincs ideje. Igaz a mosogatást nem bízták még rá, mert a lakásban nem volt vízvezeték, és ha még kintről be is cipel vizet hozzá, azt meg kellett volna melegíteni a gázon. Az pedig veszélyes. Szóval mosogatni nem kellett, de azon kívül minden mást. Így nekiállt seperni, az ágyat rendbe rakni, és amikor végre készen lett sietve magára kapta a kabátját, és a levelet a kezébe fogva átsietett Ágiék házához.

Az udvaron nem látott senkit, csengőt nem talált a zöld vaskapun. Néhányszor bekiabált, de nem kapott választ. Pedig Áginak itthon kell már lennie. Lenyomta a kapu kilincsét és benyitott az udvarba. A házhoz vezető kis ösvény mellett egy valaha veteményes kertet elválasztó térdig érő kerítés volt. A piros festék mállott a vékony falécekről. A ház ablakain a redőny félig le volt engedve. A kémény viszont füstölt. Elbotlott egy lavórban, ami alattomosan a kanyarban gubbasztott a fűben. A bokájához kapott és felszisszent. Amikor újra felemelte arcát, egy hatalmas németjuhász kutyával nézett farkasszemet. Úgy megijedt, hogy egyet hátralépett, pedig a kutya nem morgott és nem is ugatott rá. Azonban elég neveletlen volt, mert felugrott rá, és bár a szándéka nem az volt, hogy elfogyasztja őt vacsorára, a vékony kabátkát és az alatta lévő ruhát felszakította a kutya hosszú körme és megsebezte a vállát. Ekkor már nem akart tovább nyomozni, hanem szélsebesen a kapuhoz futott és kiszaladt az udvarról. Szíve úgy dobogott, hogy azt hitte, menten kiugrik a torkán. A kabátját nézte, pulcsiját és a bőrét, amelyen két piros csík éktelenkedett, néhol kiserkent egy kis vér is. Hazaszaladt. Még a levélről is megfeledkezett, amit kétrét hajtva a zsebébe tömött, amikor a kapun kijutott. Anyu hat felé ért haza. Kriszti akkor már a háziját csinálta. Elmesélte, mi történt vele és anyu annyira megijedt, hogy megtámadta a kutya, hogy a szívéhez kapott.

— Mutasd a vállad! — szólt, mikor meglátta a felhasított kabátot és a pulóvert. A két karcolás láttán azonnal hozott egy üveg kölnit és egy zsebkendőre öntött keveset, s azzal törölgette le a sebet.

— Au! Ez csíp!

— Ez legyen a legkevesebb — mondta anyu aggodalmasan. — Reméljük, hogy a kutyának van veszettség elleni oltása, mert ha nem, akkor komoly bajok lesznek.

Még aznap este elmentek az orvosi ügyeletre, ahol Kriszti kapott egy tetanusz elleni oltást és a doki néni azt mondta, kellene a kutya oltási könyve, különben további hat injekciót kap a hasába.

Ettől Kriszti szédelegni kezdett.  

— Még hogy hatot?! Még egy is sok, nemhogy hat! — méltatlankodott Anyunak hazafelé.

Másnap átmentek együtt, de újra kihalt volt a ház és környéke. Anyu írt egy levelet és bedobta a postaládájukba. Ekkor jutott Krisztinek eszébe a másik levél, ami miatt átment Ágihoz és azt is bedobták. Este nyolc körül csengettek, majd kis idő múlva Misi bácsi kopogott be hozzájuk.

— Egy kislány áll a kapuban. Bejönni nem akar, de azt mondja titeket keres, Erzsike.

Kriszti kifutott a kapuhoz. Ági állt ott egy szürke kabátban, kissé csapzottan, mert az eső szemerkélt már egy ideje. A kezében borítékot tartogatott.

— Szia!   

— Szia — válaszolt Ági. — Elhoztam a Cézár oltási könyvét — nyújtotta oda a borítékot Krisztinek. — És hoztam tíz forintot, mert elszakította a ruhádat — mondta kissé szemlesütve, majd mégis Kriszti szemébe nézett. — Minek jöttél be az udvarunkba?

— Én csak… én csak egy levelet akartam átvinni, amit hozzánk dobott be a postás.

— Hát, most tessék. Jól megjártad — mondta bosszankodva. A hangja, és ahogy ezt mondta, olyan felnőttesen hangzott a szájából.

— Nem akartam rosszat, csak gondoltam odaadom a levelet.

— A Cézár nem rossz kutya, de neveletlen. Nincs időm vele foglalkozni, és mindenkire felugrál. A hátsó udvarban van elkerítve a helye, de most kikapart magának egy lyukat a kerítés alatt és emiatt szökik előre.

— Nem bántott, csak én ijedtem meg, mert nem tudtam, hogy kutyátok is van. — Kriszti kivette a borítékból a tíz forintot és visszaadta a lánynak. — Nem kell a pénz. Anyukám meg tudta varrni a kabátom. És azt mondta, hogy venni fog a Röltex-ben egy emblémát, és odavarrja, ahol a szakadás volt.

— A nagymamám azt mondta, hogy adjam oda a pénzt — sóhajtott Ági, de azért elvette Kriszti kezéből.

— Szerencse, hogy hoztad az oltási könyvet, mert különben hat injekciót kaptam volna a hasamba.

Ági hitetlenkedve nézett rá.

— Hatot?

Kriszti bólintott.

— Miért téged küldtek át? Az anyukád dolgozik?

— A nagymamámmal élek.

— Miért?

— Mert az anyukám… mert ő külföldön van.

— És meg szokott látogatni?

— Nem. Vagyis… néha mi látogatjuk meg.

— Az tök izgi lehet.

Ági zavartan elnézett Kriszti mellett majd megfordult.

— Ha már nem kell a könyv, dobd be a postaládába légyszíves.

— De átmehetek hozzátok?

Ági visszafordult.

— Át szeretnél jönni? Nem igazán érek rá.

— Akkor csak egy kicsit.

— Jó, akkor gyere majd át. De ötkor gyere, mert akkor figyelek az ablakból, és be tudlak engedni.

Kriszti lobogtatva vitte be az oltási könyvet Anyunak, aki fellélegzett, hogy nem kell további szurkálásoknak alávetni a lányát.

— És képzeld, holnap átmegyek hozzájuk!

— Otthon vannak a szülei?

— Nem, azt mondta, hogy az anyukája külföldön van és meg szokták látogatni néha. És azt is mondta, hogy a nagymamájával él.

— Különös — mondta Anyu — nem mondta, hogy hol él külföldön az anyukája?

— Nem, azt nem mondta, de holnap átmegyek, és akkor majd megkérdezem tőle.

Kriszti úgy várta a másnapot, mint valami nagy eseményt. Ötkor átrobogott a zöld kapuhoz és nyújtogatta a nyakát. Néhány perc múlva meglátta Ágit, ahogy közeledett. Egy mackónadrág volt rajta és egy zöld kötény. Kezén a piros pulóver ujja fel volt hajtva.

— Pont mosogattam — törölgette a kezét a nadrágjába, mielőtt kinyitotta a kaput. Cézár már ott is volt, de Ági a nyakörvénél fogva tartotta, amíg Kriszti belépett a kapun és Ágit követve a házhoz ment.

A kislány kinyitotta a zöld szúnyoghálós keretet, majd a mögötte lévő bejárati ajtót is. Mindketten beléptek az előszobába, ahol kellemes meleg volt és szép rend. A fekete-fehér köveken csíkos rongyszőnyeg nyúlt végig egészen a konyha bejáratáig. A falon kézzel készített subaszőnyeg, néger kisfiút ábrázolt, szemben vele akasztós előszobafal, rajta tükör. Alatta néhány cipő sorakozott katonás rendben. Inkább Ágié lehetett, mint a nagymamájáé.

— A nagymamád hol van?

— A szobában. Vedd le a cipőd és a kabátod, aztán gyere.

A konyhában valami főtt a gázon. A mosogatóban gőzölgött a meleg víz, benne néhány tányér ázott. A konyha közepén, az asztalon egy gyümölcsös kosárban néhány alma és mandarin díszelgett.

— Szép rend van itt — mondta Kriszti.

— Mindjárt elmosom ezt a néhány edényt, és utána ehetünk, ha éhes vagy.

— Mit főzött a nagymamád? Nektek van vízvezeték a házban? De jó. Fürdőszobátok is van?

— Van. És külön van a vécé.

Kriszti füttyentést imitált. Mert még nem tudott fütyülni.

— Ülj le, vagy ha akarsz, segíthetsz törölgetni.

— Jó!

A szobából rádió hangja szólt. Kabaré vagy kívánságműsor.

— Pörkölt van, de tésztával, mert a nokedlival nem szeretek bajlódni.

Ez tisztára úgy hangzott mintha az Anyu mondta volna, gondolta Kriszti.

— Te főztél? — képedt el, és végignézett a nála talán egy évvel idősebb vézna kislányon.

— Muszáj — adta Kriszti kezébe a kék szegélyű mélytányért. — A nagymamám ágyhoz kötött, ki se tud jönni a konyhába. Az edényt is én viszem neki, ha kell. Egy héten kétszer jön egy néni, és ő mosdatja, mert én nem bírnám őt forgatni. De az ebédet én csinálom. Azt mondja, elég jól főzök.

— Beteg a nagymamád? És akkor miért nem jön haza az anyukád inkább, hogy segítsen.

Ági hosszan hallgatott és a szürke mosogatóronggyal csuszatolta a következő tányért, majd megszólalt.

— Ha megígéred, hogy nem mondod el senkinek, akkor elmondom, hogy hol van az anyukám.

— Megígérem — mondta és nagyot nyelt, mert kiszáradt a torka. Úgy gondolta, hogy most valami nagy titkot fog hallani.

— De tényleg esküdj meg, hogy titokban tartod! — nézett most rá szigorúan a kislány.

— Kisdobos becsszavamra! — és leütötte a hatot a szívén.

Ági visszafordult a tányérokhoz és úgy motyogta, szinte egy levegővétellel.

— Az anyukám börtönben van már négy éve.

Kriszti hallgatott. El nem tudta képzelni, hogy kerülhet valakinek az anyukája börtönbe.

— Azt kérdeznéd, miért van ott?

Kriszti csak bólintott.

— Hát azért, mert megpróbált külföldre szökni, de elkapták a határon.

— De… téged itt akart hagyni?

— Azért akart menni, mert azt akarta, hogy majd dolgozik külföldön, és utána engem is kivisz magával.

— Értem. És akkor a nagymamád megbetegedett?

— Tavaly óta nem tud járni, mert volt egy agyvérzése. Beszélni is csak nehezen tud, de azért én jól megértem.

— És az apukád?

— Ő már hat éve kiment, de nem tudunk róla semmit. Na, gyere, együnk! Van mákos patkó is, szereted?

Kriszti csak bólintott. 

Megterítettek szépen és Ági egy kislábosból kimert egy kis csigatésztát, aztán egy másikból csirkecombot vett ki és a tészta tetejére rakta, majd egy kis szaftot is locsolt rá. Ettek hozzá kenyeret is és egy üveg cseresznyebefőttet is kibontott Ági, amit még a nagymamája rakott el két éve, nyáron. Ági aztán egy mélytányérba tésztát tett és egy csirkecombról leszedegette a húst, majd apróra vágta és a szemével intett Krisztinek, hogy kövesse.

A kis szobában egy magas ágyon feküdt Ági nagymamája. Az ablak alatt állt az ágy, mellette egy alacsonyabb asztal, rajta egy sámli és azon néhány dolog, amit ha akart, elérhetett. Egy nagy rádió szólt vele szemben egy komód tetején. Olyan, amilyen Krisztiéknek is volt, négyszögletes barna, nagy gombokkal és világító sávkeresővel.

A szobában csak egy kis lámpa égett, de Ági, amikor belépett, felkapcsolta a villanyt, és a háromágú virágszirmokat mintázó csillárban felgyulladtak az égők. A nagymama a gyerekek felé fordította a fejét. Vékony fehér hajú néni volt, a takarón pihenő kezein lógott a bőr és az erek tisztán látszottak alatta.

— Jó hogyottok! Hodbe aszedent kélek.

Kriszti egy szót sem értett ebből de Ági már le is tette az asztalra a tányért és kirohant a szobából majd néhány perc múlva egy fehér zománcozott hosszúkás edénnyel ért vissza, aminek az egyik oldalán volt egy tölcsérszerű nyílás. Ági betette a takaró alá az edényt és a nagymamája alá tolta. Csurogni kezdett a pisi és közben Kriszti halkan megszólalt.

— Csókolom…

— Seebus alanom!

Kriszti kérdőn nézett Ágira.

— Azt mondta, hogy szervusz aranyom.

Kriszti mosolyra húzta a száját, miközben nézte, ahogy Ági kihúzta a tálat a néni alól, majd kivitte a vécére és beleöntötte a tartalmát.

Miközben etette a nagymamát, akit Zsófi néninek hívtak, Ági elmesélte, hogy régen a Vöröscsillag moziban dolgozott, és mindig hozott neki nápolyit esténként. És anyukája sokszor bevitte az előadásokra, amikor még pici volt, és ingyen megnézték a filmeket. Zsófi néni csak mosolygott, és nagy nehezen rágta az apróra vágott húst, amit Ági rakott a szájába a kanállal. Legalább fél óráig evett, majd Ági megtörölte a száját és hozott vizet, hogy leöblítse a vacsorát.

— Hanosis fela rátiót — kérte Zsófi néni, mielőtt kimentek a szobából.

Még jó egy órát maradt Kriszti. Ági képeket mutogatott neki az anyukájáról, meg magáról, pici korából.

— Mikor jöhet haza az anyukád?

— Nem tudom. Lehet, hogy három év múlva… ki tudja.

Kriszti elég szótlan volt, mikor hazament.

— Na, mit csináltatok? — kérdezte Anyu.

— Játszottunk — füllentette, de ennél többet nem mondott még Anyunak sem. Azért szép lakásuk van Ágiéknak — gondolta este, amikor a fejére húzta a takarót és hallgatta, ahogy Anyuék kint halkan beszélgetnek a konyhában… nekik meg még a budi is az udvar végén van, és ez egy kis vizes kuksziluk.

De neki legalább itthon van az anyukája.

 

 

Legutóbb szerkesztette - Braun Krisztina
Szerző Braun Krisztina 25 Írás
Gyerekkorom óta hol verseket, hol novellákat vagy regényeket írok. A toll illetve már a virtuális toll és papír az én kötőtűm a rágógumim. 50 éves vagyok, három szép nagylány anyukája. Hét éve nem Magyarországon, hanem egy angol, tengerparti kisvárosban élek a családommal. Idős emberekkel foglalkozom, olyanokkal, akiknek már közel az eltávozás ideje. Tőlük tanultam meg angolul. A velük való beszélgetések feltöltenek, bölcsességük vagy gyermeki hozzáállásuk a világhoz inspirál, s amikor időm engedi, írok. 2O17-ben, a Magyar Irodalmi Ház pályázatának köszönhetően megjelent "A mandarin" c. írásom az Ezerszín c. irodalmi novella válogatásban. 2O18-ban a LiteraTúra c. irodalmi magazin által kiadott "Szavakból kazlat" c. irodalmi válogatásban is szerepelt a "Harmadik emelet négy" c. novellám, valamint 2O18-ban a Trívium Egyesület által kiadott 1OO mini történet c. novellás kötetben az "Áthajolt a korláton és..." c. novellám. A MIR (Magyar Irodalmi Rovat) online oldalán rendszeresen jelennek meg írásaim. A Facebook-on kezelt, valamint a Blogger oldalán "Amikor én még..." c. oldalaimon folyamatosan osztom meg novelláim, verseim. Saját könyvem csak magánkiadásban jelent meg " Az örvényen túl" címmel. Havi rendszerességgel osztom meg írásaim az Ausztráliában terjesztett "Kultúra" c. magazinban.