Avi Ben Giora. : Imola 16.

 

 

Vasárnap már pitymallatkor sürgésforgás támadt, főleg a konyhában. Panni néni lisztet varázsolt elő a titkos rejtekhelyéről. Innen mindig csak valami különleges alkalommal vett elő bármit. Ám ez az „aranytartalék” vészesen kezdett fogyni. Mikor körülnézett, hogy van e még egy süteményre való liszt és tojás, nagyon elszomorodott. Liszt meg tojás még akadt valamennyi, de tölteléknek való, sajnos alig. Ami dió volt az bizony megavasodott és be is penészedett. Még az egerek is fintoroghattak volna tőle, de szerencsére ilyen nem volt sem itt, sem a házban. Úgy látszik, nagyon szegényes lett a kínálat, és az a bizonyos templomi egér is inkább maradt a templomban, mert ott a paplakban jutott neki is valami jobb falat. Egy kis csuporban talált lekvárt. Megkóstolta, hogy jó e.

— Na végre valami használható is akad ebben a házban — mondta magának hangosan.

Hamarosan mennyei illatok kezdtek gőzölögni a konyhában, felébresztve a ház összes lakóját.

— Nem csak nektek készül! — figyelmeztette az odasereglő gyerekhadat. — Kaptok belőle ti is egy-egy szeletet, de a nagyobbik része a beteg Péternek készült.

— Ugye nem gondolod ezt komolyan, Panni? — szólalt meg Borbála a háttérben. Nem fogadhatom el. Ki tudja, mennyit adtál ki ezekért a kincsekért.

— De még mennyire, hogy elfogadod! Ne törődj vele, mibe került. Volt még „anyagom” vésztartaléknak eltéve. Egy hónapja sincs, hogy kaptam. A tojást nem lehet hónapokig tárolni. A lekvárról meg teljesen el is feledkeztem. A cukor a gond, abbó valódi nincsen. Nyírfa szirupom volt. Az egész háborús időkben ezt használtam. Nyírfa még most is van, ám hogy hogyan kell belőle édesítő szirupot lopni, azt csak kevesen tudják. Én is ellestem valakiktől. Majd megtanítalak rá téged is. Nagy hasznát vettem régen is, meg most is. Sütéshez, édesítőnek teába vagy kávéba kitűnő. Jobb, mint az eredeti cukor. Ha tényleg lesznek csirkéim, felnevelem őket, lesz újra tojás is. Azokból majd te is fogsz kapni, Borbála. Sőt! Keltetni is tudok, ha meg lesznek kis „pipik” azokból is adok nektek. 

Hamar elszaladt a délelőtt. Egy kisebb hátizsák holmit pakoltak össze Péter részére. Volt benne minden, főleg tiszta fehérnemű és élelem. Rögtön ebéd után útra keltek. Vasárnap lévén, élénk volt a forgalom Keszthely felé. Lovas-kocsik, szekerek, és néha egy-egy katonai teherautó is elporzott mellettük az úton. Volt is jármű, ami megállt a kedvükért, és fel is ajánlották a segítségüket, de egyiken sem akadt annyi hely, hogy mindnyájan felférjenek. Már nem voltak messze Keszthelytől, amikor egy szekér ismét megállt mellettük.

— Merre tartanak? — kérdezte a kocsis a bakról leszólva. — Három embernek van helyem Keszthelyig.

— Köszönjük — szólt Borbála —, de láthatja, kicsivel többen vagyunk.

— Szálljatok fel, anya — ajánlotta András.— Vidd magaddal a kicsiket, Vicát és Panni néni gyerekeit. Mi majd megyünk tovább, ahogy eddig. Keszthelyen találkozunk a kórház előtt.

A kocsis leszállt és segített felszállni az utazóknak.

— Beteget mennek látogatni? — kérdezte.

— A kisebbik fiam beteg, hozzá megyünk.

A szekér elindult, András és a két lány meg folytatták útjukat gyalogszerrel. Mire megtalálták a kórházat Keszthelyen, igen csak elfáradtak. Egy régi kastélyt alakították át kórházzá az orosz katonák. Szépszámmal gyülekeztek már a kapuban a bebocsátásra várakozók. Egy civil — aki valószínűleg a személyzethez tartozott a kastély „fénykorában” — figyelmeztette az embereket, hogy ne várakozzanak feleslegesen, mert csak azokat tudják beengedni, akik kezelésre szorulnak. Látogatókat csak úgy engednek be, ha rendelkeznek a kórházparancsnok írásos engedélyével.

— Van nekünk ilyenünk? — kérdezte András a megszeppent édesanyját.

— Igor nem adott nekem semmi ilyent. Azt mondta, megbeszélte, be fognak engedni minket.

— Ettől az ajtónállótól nem igen fogunk bejutni. Komolyan is gondolja, amit mondott, és ott áll mellette két katona is gépfegyverrel.

— És akkor most mit teszünk? — tárta szét a két karját Borbála.— Honnét kerítem elő Igort?

— Ne félj, Mama! Rögtön intézkedem.

András odament a kapushoz, szóba elegyedtek. Ám a kapus hajthatatlan volt.

— Én nem tehetek magukért semmit. Nekem kiadták parancsba, hogy mit tegyek. Ez a két „porkoláb” meg nem is érti a magyar nyelvet, tudják, nem engedhetek be csak olyant, akik rendelkeznek ilyen okmánnyal.

— És nem lehetne őket megkérni, hogy ezegyszer tekintsenek el a formaságoktól? Az öcsémet szeretnénk meglátogatni.

— El tudja nekik mondani oroszul? Ha igen és szerencséje van velük, talán. Én nem értek a nyelvükön, csak kézzel-lábbal tudjuk úgy-ahogy megérteni egymást.

András megszólította az egyiket.

— Zdrasztvujtye!

A katona jól megnézte magának Andrást, aztán megkérdezte tőle oroszul:

— Sto hagyítye? (Mit akarsz)

Mivel András orosztudása a köszönéssel nagyjából ki is merült, átváltott a mutogatós nyelvre.

Magára mutatott, majd a kapura, és gesztikulált a kezeivel, hogy be szeretne menni.

— Dokument? — ripakodott rá a katona.

András széttárta a két kezét és mondta: nyet. Aztán megint magára mutatott, mondta, rabota(munkás) és utánozta a vonatot. Ám az orosz hajthatatlanul dokumentet kért tőle. A másik katona — aki eddig szótlan volt, megszólat:

— Ha nem lenni papírod, nem tudsz bemenni. Minekünk ez van parancs. Nem kivételezni.

— Értesz magyarul? — csillant meg András szemében a remény.

— Nagyon kicsi.

— Én dolgozok a vasútnál. A testvérem itt van bent a kórházban. Beteg. Szeretnénk meglátogatni. Nincsen papírom, de Igor, a parancsnok megígérte, beszél az itteniekkel, és beengedtek.

— Ismerni Igor? Melyik? Mert kettő is van.

— Tudom is én — kezdett félni András. — Vigyél oda elé engemet.

— Jönni velem parancsnokhoz — könyörült meg rajta a katona.

András intett a testvérének és az anyjának, hogy megy intézkedni, nyugodjanak meg.

Egy iroda ajtaja előtt megálltak. A katona megrángatta kicsit a zubbonyát, ami eléggé gyűrött volt, majd bekopogott, de szinte válaszra nem is várva benyitott. Az íróasztal mögött egy plecsnikkel kidíszített tiszt ült, éppen telefonált. A beléptükre lapos pillantásokkal nézegetett feléjük. A katona tisztelgett, aztán oroszul elhadart valamit. A tiszt végignézett Andráson, két-három mondatot mondott a katonának.

— Igor nem ismerni téged.

— Én sem ismerem. Ő nem az az Igor, akit én keresek. Mondd meg neki, a másik Igorral akarok beszélni.

A katona készségesen fordított. A tiszt felemelte a telefont. Belebeszélt pár mondatot, aztán mutatta, hogy várjanak. Kis idő múlva egy őrmester és három katona lépett be. Ránéztek Andrásra, mindegyik megrázta a fejét, hogy nem ismerik az előttük állót.

— Ezek mind Igor névre hallgat. Egyik sem ismerni téged. Vigyázz malcsing, megjárhatod! — emelte fel a hangját a plecsnis.

— Most azt gondolják, hogy játszadozni jöttem ide, és idegesíteni magukat? Higgyék el nekem, nagyon fontos, nem azért gyalogoltunk ide az egyetlen szabadnapunkon, mert unatkoztunk — ijedt meg egy kicsit András. — Van még esetleg itt egy Igor névre hallgató tiszt, aki jól beszél magyarul? Nagyon kérem!

Az íróasztal mögött ülő tiszt kezdte elveszteni a türelmét. Az előtte álló őrmesternek és katonáinak szólt valamit, mire azok kifordultak az irodából. Ismét a telefon után nyúlt. Először szinte eszement hangon ordított bele a készülékbe, majd egy pillanat múlva, mint akit nyakon öntöttek egy veder hideg vízzel, alázatos hangra váltott. Pár perc múlva belépett végre az az Igor, akit András keresett. Az eddig íróasztalánál terpeszkedő, most felugró, tisztelgő irodásnak valamit odaszólt, és az — láthatólag meghunyászkodva — kiállította a hivatalos papírt, és lepecsételve átnyújtotta Andrásnak.

— Pont a legfontosabbat felejtettem el — nevetett Igor —, a teljes nevemet megmondani, de ezerfelé kell kapkodnom. Ezzel a papírral be lesztek engedve. Sőt! Bármikor jöhettek és meg tudjátok látogatni a beteget. Most viszont sietnem kell, dolgom van. Az Igor név meg nagyon gyakori errefelé. Rajtam kívül még három másik tiszt is Igor névre hallgat a laktanyában, a közkatonákról ne is beszéljek.

András megköszönte a segítséget, és már sietett is vissza az ámuló-bámuló katona kíséretében a bejárathoz. Valamit mondott a katona az őröknek, akik se papírt, sem más dokumentumot nem kérve beengedték a hozzátartozókat.

— Ezt hogy csináltad? — kérdezte Borbála.

— Majd később elmesélem, anya. Most siessünk Péterhez.

 

 

Legutóbb szerkesztette - Avi Ben Giora.
Szerző Avi Ben Giora. 453 Írás
A nevem nem pusztán művész név. Még csak nem is nick név vagy ragadvány. Ezt a nevet viselem immár több mint negyven éve, miután kivándoroltam. Azóta sok víz lefolyt itt a Dunán és Jordánon. Jó pár éve csatlakoztam a Hét Torony csapatához és azóta is itt tanyázok, rendszeresen.