Vandra Attila : A táltos lánya 29. Sári Kán utódja

Arüszlán közli Dilayjal, hogy Kara lesz a vőlegénye. A lány az Ene Sai sziklájához menekül. Kara utána fut, és belöki a jeges vízbe, majd Csabant vádolja a gyilkossággal. A terv szinte tökéletes, ám Csaban megöli őt is, majd Arüszlánt is. Tulpán megmenti Dilayt és Babbát is…

 

 

 Dilay és Babba felgyógyulásának örömére Sári Kán nagy ünnepséget rendezett. Ám miközben odakint javában folyt a vigasság, ő Bolannal félrevonult a káni jurtába.

— Hej, miért nem fogadtad el akkor az ajánlatomat? Sok szenvedéstől szabadítottál volna meg minket… De nem tudok rád haragudni, mert végül csak te húztál ki a mocsárból…

— Mert én nem vagyok kánnak való, uram…

— Ne kezdd el már megint… Ha nem te vagy itt a mergen… Egyedül te mertél szembeszállni vele első pillanattól kezdve, s egyedül te láttad meg a benne megbújó gonoszt…

— Nem én. Börű — sóhajtott nagyot megtért hős ebére emlékezve. — És Babba… De főleg az unokád, Dilay. Én eleinte próbáltam meggyőzni őket az ellenkezőjéről, hogy az egész csak egy gyermek ösztönös ellenérzése a mostohaszülője iránt…

— Emlékszem arra a csatára, amit megnyertél a testőrségével kapcsolatban… Ott dőlt el a baskortok jövője…

— Hadvezér tudok lenni, Sári Kán. De csak azért tudtam a mergenje lenni, mert ennek az ordunak sajátos a helyzete. Minden szavam mögött téged láttak, uram… Bíráskodnom ritkán kellett, te vezetted a tanácsokat. Ahhoz, hogy valaki kán legyen, az embereknek úgy kell hinniük benne, mint egy istenben, de legalább, mint Tengri földi helytartójában.

— Ne szerénykedj… A túlzott szerénység ártalmas, lám meg is ittuk a levét… Nézd meg a fiadat, a te nevelésed. Ott a tükröd. Nézd, miként lesik szavát az idősebbek is, mint Alp. Névleg ő Dilay testőreinek a parancsnoka, valójában Csaban az igazi vizir, az ő szavára hallgatnak. És fiad a szakasztott másod…

— Neem, sokkal több annál. Erről beszélek, ez hiányzik belőlem… Ő anájától is összegyűjtötte, ami érték… Én nem tudok olyan lenni, mint ő… Még azelőtt lett vizir a legények közt, mielőtt én mergen lettem… A fiatalok közt lett azzá… Akik még őszinték, nem nézik, kinek fia-borja vagy…

Nem tudta befejezni a mondatot, mert Csaban jelent meg a jurta ajtajában.

— Az ordu tagjai hiányolnak, uram… És téged is Atám…

— Fontos megbeszélnivalónk van atáddal, nemcsak az ordu, hanem a baskortok jövőjéről — felelte Sári Kán. — Le akarok mondani…

— De… — rémült meg kórusban ata és fia is.

— Öreg vagyok már, de ez a kisebbik baj. Beteg is… Napjaim meg vannak számlálva…

— De Babba hátha…

— Azt mondta, ő nem Tengri… Sem Umay. Én kértem meg, tartsa titokban… Napjaim meg vannak számlálva — ismételte meg nyomatékosan. — Umay már feni az ollóját.

Halálos csend lett a jurtában. Sári Kán törte meg.

— Mielőtt megtérek Tengrihez, szeretném tudni, ki lép a helyembe. Abban a tudatban szeretnék megtérni, hogy nem tör ki háború a káni címért… Ehhez örökösömnek valamelyik unokámat kell feleségül vennie. Egyik már hajadon közöttük, Dilay. Amíg legalább Sula is kinő a gyermekkorból, azt már nem érem meg. Így nővérét kell férjhez adnom. Ha a leendő kán nem is, de legalább az ivadékai, a dédunokáim legyenek a vérem.

Csaban falfehér lett, de torkán akadt a szó. Az öreg végigmérte, valami átsuhant az arcán, majd folytatta:

— Korban hozzáillőnek kell lennie, és akire felnéznek a baskortok… Aki fiatal kora ellenére bizonyított. Rád gondoltam, fiam!

— Ráám? De… hát én… Még… Még nem estem át a felnőtté avatáson, és…

— De már eljegyezheted. A Teremtés Ünnepét talán, ha Tengri és Umay úgy akarják, Anád segítségével még megérem… amikor felnőtté avatnak — jelent meg kópé mosoly az arcán. — Mert szereted ugye?

— Igen, uram! — húzta ki magát Csaban.

— De a kánság felelősségét is hozományul kapod vele…

Dilayért bármit! — felelte a fiú, majd láthatóan megrettent saját szavaitól. Csak ekkor jutott el a tudatáig, valójában mit is mondott a kán.

— Érte még kán is leszel, ha kell? — kezdett a két férfi hahotázni.

— De én… — kezdett megijedni a felelősség terhe alatt.

— Amíg még élek, melletted leszek. Majd atád… — nézett Sári Kán Bolanra, aki beleegyezően bólintott.

— A fiamért bármit!

— Akkor ezt most bejelentjük az ordu előtt, s lovas futárok viszik majd tovább már holnap reggel a hírt.

— Milyen hírt? — pottyant be a jurtába Dilay láthatóan Csabant keresve. Bolan és fia Sári Kánra néztek. Ez mégiscsak az ő tiszte.

— Egy kánnak — vágott komor arcot az öreg, unokájához fordulva — akadnak kötelességei is, nemcsak jogai. Néha nehéz szívvel tesz eleget ezeknek, mint amikor Anádat kétszer is férjhez adtam. Ám egy kánnak kötelessége utódot nemzeni, ha nem, akkor kijelölni. A lánygyermekei pedig ilyen kötelességeknek eleget téve mennek férjhez. Örökös nélkül maradtam, s megöregedtem. Anád már nem szülhet gyermeket, így rád hárul a felelősség, biztosítani a baskortok jövőjét, megelőzve egy háborút a káni címért. Én lemondok, és neked ahhoz kell férjhez menned, aki átveszi a helyem. Ahhoz, aki megszabadított bennünket egy olyantól, mint Arüszlán. Próbálj belenyugodni sorsodba, talán megszereted, mint Babba kám is Bolan mergent… — tartott rövid hatásszünetet kópé mosollyal a szája szélén, sírásra görbülő szájú unokájára nézve. — Bemutatom vőlegényedet, a jövendő Csaban kánt.

Dilay arcára kiült a döbbenet. Az ő drága nagyatyja is olyant tesz vele, mint a gyűlölt Arüszlán… A többi még nem jutott el a tudatáig.

Csaban ereiben megfagyott a vér.

— Nem üdvözlöd, vőlegényedet, Dilay? — mutatott Sári Kán Csaban felé.

A lány nem bírta felfogni, annyira hihetetlennek tűnt. Csabanhoz „kényszerítik” feleségül? És ő lesz a kán? Itt valami nincs rendjén!

— Nem akarod? — mosolygott rá az öreg.

— De, de igen! — habozott, de csak azért, mert nem tudta kinek az ölébe boruljon először. Végül nagyapjával kezdte, s csak utána ugrott kedvese nyakába.

— Na, elég! Lesz még időtök rá! — szólt rájuk az öreg mosolyogva. — Be kell mutatnom benneteket az ordunak.

Még unokája életéért reszketve is észrevette, a jenei ordu egy emberként hálás Csabannak, mert megszabadította őket Arüszlántól. Hogy lehetett ennyire vak!

Az eljegyzés hírét üdvözölte a tanács. Sári Kán azonnali lemondása már váltott ki némi fejcsóválást, még az öreg ígérete ellenére is, hogy tanácsadója lesz a tapasztalatlan kánnak. Igaz, a beavatásra várni kellett, mert ahhoz jelen kell legyenek a baskort orduk mergenjei is.

 

Az aznap esti tanácson kellett meghozni a döntést, mi legyen Arüszlán testőrségének tagjaival, akik uruk parancsára azonnal ugrottak kivégezni Csabant. Ha Bolan nem ér oda idejében… Bár a beavatás még nem történt meg, Sári Kán fontosnak tartotta, hogy örököse már aznap vegye át a helyét az ítélethozatal alkalmával. Mint amiképp Sári Kán is tette egykor, a kánjelölt ezúttal is meghallgatta az öregek véleményét. A legtöbben úgy vélekedtek, az ifjú kánnak főleg zsenge kora miatt példát kell mutatnia, hogy elég erélyes vezetni népét. Hárman, Bolan, Sári Kán és Csaban maradtak a végére. A két férfi a jövendő kánra nézett, várva véleményét.

— A testőröknek nem a mérlegelés a dolguk, hanem életük árán is megvédeni urukat. Nem az ő kötelességük szembeszállni a leendő kánnal, ha a törvényt megszegve, a tanács meghallgatása nélkül kiadja a parancsot egy kivégzésre. Ráadásul abban a pillanatban, Kara vádjait meghallva, jogosnak is érezték a büntetést. Én is kivégeztem Karát, majd Arüszlánt is, mert abban a helyzetben nem tehettem mást. Nem a leendő kánt, hanem Sári Kán unokájának vélt gyilkosát akarták kivégezni, parancsra. Menjenek Tengri hírével, és mondják meg ordujukban, éppúgy az ő kánjuk is leszek, mint a többi ordué. Ők sem bűnösek, mert Arüszlán hozzájuk tartozott. Békét akarok a baskortok között! A halál gyászt szül, a gyász fájdalmat és bosszúvágyat, az meg újabb halált… Öt éves koromban hallottam atyámtól, Bolan mergentől — nézett rá — nem bátorság megütni a földön fekvő, már legyőzött ellenfelet. Sári Kántól — fordult az öreg felé — atyám azt tanulta, és ezt nekem sokszor emlegette, nem az az igazi szürke farkas, aki megöli a nyulat, hanem aki fel mer állni. Nem attól erős egy kán, ha halálra ítéli az ellene vétkezőket, hanem ha bocsátani mer! — nézett végig a halálbüntetést követelőkön, majd Sári Kánra és atyjára tekintett egyetértésüket lesve, kissé szorongó szívvel.

— Én, meghallgatva leendő kánunk, Csaban érveit, most már a tanács egyszerű tagjaként, csak egyet tudok érteni — támogatta Sári Kán.

A hangulat megfordult. Végül mindannyian rábólintottak az ítéletre. Az öreg szorongó szívvel várta a mergeneket, hogy bejelenthesse nekik döntését visszavonulásáról. Vajon miként fogadják az ifjú kánt? Félelmei alaptalannak bizonyultak. Hiszen Csaban nem csak Dilay jegyese, hanem Babba fia is, akinek istennői mivoltában sokan hittek… Ennek ellenére kétely merült fel, éspedig a seregé. Egy olyan ifjú, aki még nem vett részt csatában, miként lehet majd a főparancsnok? Ám mire Baskortföld legtávolabbi zugába is eljutottak a hírnökök és onnan vissza a mergenek a káni székhelyre, a jenei orduba, már erre is született elfogadható megoldás. A hatalmat megosztják. Kettős vezetése lesz a baskortoknak. A szellemi vizir lesz Csaban kán, a hadsereget vezetését pedig Bolan mergenre, most már jabgura[1] bízzák. Ez ellen pedig nem merült fel kifogás, hiszen több csatában is bizonyította már hadvezéri rátermettségét. Amíg él Sári Kán, majd utána Bolan jabgu lesz az aligfelnőtt kán tanácsadója. Csak azt kötötték ki, amíg él, Sári Kán maradjon meg tisztében még akkor is, ha a döntéseket már nem ő hozza, hanem örököse.

Ilker mergennek, Arüszlán bátyjának megjelenése egyszerre adott okot örömre és aggodalomra. Vajon jelenléte a béke jele, vagy csak eljött megnézni magának fia és bátyja gyilkosát? Bár hárman fogadták a káni jurtában, Sári Kán diplomáciai érzékének köszönhetően — saját és Levent mergen Bolannal való megbékélését hozva fel példának, majd saját családi tragédiáit: gyermekei elvesztését —, sikerült elsimítani a feszültséget. Vagy minimum takaréklángra tenni, a többit talán megoldja az idő…

A Teremtés Ünnepén Sári Kán még részt vett a legények, köztük a Csaban felnőtté, batirrá avatásán. Igaz, már nem saját lábán jutott el oda, vinni kellett.

— Most már nyugodtan meghalhatok — mondta utána.

Néhány nap múlva Umay elvágta élete fonalát, és megszabadította szenvedéseitől, gyászba borítva a baskortokat.

Másnap lovasfutárokkal hívták össze Baskortföld mergenjeit. A nép nem maradhat vezető nélkül, be kell iktatni az új kánt, de minél hamarabb. Elég, ha a „jóakaró” szomszédok megneszelik a vezér nélkül maradt falkát, máris… S már az is elég, ha csak azt hiszik, űr maradt a megtért kán helyén, még ha nincs is úgy, hiszen már egy ideje Csaban látta el Sári Kán feladatait, atyja védnöksége alatt. Még nagyobb veszélyt jelentett, hogy Baskortföld határán túl is terjengtek a hírek, Sári kánnak fia nincs, fiú unokája nincs, veje meghalt… Nincs olyan férfi, aki szakrális utód lehetne, s e hiánynak rendszerint viszály a vége az önjelölt uralkodók közt. Lehet tehát a zavarosban halászni…

Egyik mergen sem hiányzott a beavatásról, még Ilker, Arüszlán féltestvér bátyja sem.

— Köszönöm, hogy eljött — fogadta Csaban még beiktatása előtt. — Még egyszer szeretném kifejezni sajnálatomat Kara haláláért, de nem hagyott nekem választási lehetőséget… — kezdte a magyarázkodást.

— A kánt nem szeretni kell, hanem hűségesnek kell lenni hozzá — szólt közbe Ilker mergen. — Tudom, mit tett a fiam, ismerem a történetet. Arüszlán bátyám befolyása alá került… Így jár, mint én, aki nem tanul saját hibájából… — jelent meg egy könnycsepp a szemében. — De akkor is az édes fiam… volt…

 

Másnap Csabant felavatták kánnak, atyját is jabgunak. Babba — bár a szertartáson nőként nem vehetett részt (a beavatást a jurmaty kám vezette le) — amint sikerült kettesben maradnia fiával, büszkén, de a kijáró tiszteletet megadva kért engedélyt Csaban kántól, hogy fiaként keblére ölelhesse.

— Ó, de Ana! — rettent meg az ifjú kán e tiszteletadástól. — Kettesben vagyunk! — ölelte magához.

— Ó, ha nagyszüleid láthattak volna… — lett úrrá hirtelen Babbán a honvágy, amelyet évek óta magába fojtott. Az erős érzelemkitörés felszínre hozta rég elfeledettnek hitt érzelmeit.

Ana, ha ennyire vágysz utánuk, miért nem ültünk soha lóra, meglátogatni szüleidet, testvéredet? Ahogy Ata elhozott, azon az úton eljuthatnánk oda… Húgomnak is emlegetted, milyen büszke lenne rá Regő nagyatyánk…

— Mert… mert… Amikor egykori vőlegényem eljött értem, és atyádat választottam… És… És… fegyvert emeltem saját népemre… A hontra

— Én nem emeltem fegyvert! És meg akarom ismerni gyökereimet!

— Ahhoz először meg kell teremtened a békét itthon, Csaban kán — szólalt meg a hátuk mögött az atyja, aki hallotta az utolsó szavakat.

— Ez is a célom. A fegyver nem elég. Szövetkezni kell szomszédainkkal.

— Ezt Sári Kán is szerette volna, de nem olyan egyszerű. Mi ugyan a legtöbb velünk hasonló nyelvet beszélő szomszédunkkal békében éltünk, de nem lehet egyszerre szövetkezni két harcban állóval… Ám Arüszlán beleavatkozott néhány viszályba, például a kirk küzökébe, s ezzel szerzett ellenségeket is. Délről pedig a jüecsik komoly fenyegetést jelentenek. Az utóbbi évek aszályos időjárása miatt szűkös kezdett lenni a sztyeppe.

 

 

 


[1] A jabgu az 551-ben megalakult Türk Birodalom és az követő sztyeppei birodalmak magas rangú tisztsége, méltósága volt, feltehetően a címet jóval korábbról, a jüecsiktől vették át a hsziungnuk közvetítésével. https://hu.wikipedia.org/wiki/Jabgu A sztyeppei népekre jelemző a kettős fejdelemség rendszere, amelyet mi magyarok is átvettünk (kende-gyula: – Ibn Ruszta arab történetíró tudósít arról, hogy a (honfoglalás előtti) magyaroknak két királyuk van, az egyik névleges, akit nagyon tisztelnek, (szakrális vezető) ez a kende a másik a dzsula, aki a parancsokat osztja, a hadat vezeti és a tisztviselőket kinevezi.) https://hu.wikipedia.org/wiki/Gyula_(m%C3%A9lt%C3%B3s%C3%A1g) Mivel a jabgu cím és a kettős fejedelemség-királyság-kaganátus rendszere a történelem homályába vész, bátorkodtam használni.

 

Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 10:55 :: Vandra Attila
Szerző Vandra Attila 729 Írás
Fő foglalkozásom minden lében kanál. Vegyészmérnöki diplomával sok mindennel foglalkoztam, a legkevésbé a mérnöki életpályával, amelyet otthagytam, miután két évet lehúztam a feketehalmi „színes pokolban.” Azóta főállásban kórházi biokémikusként dolgozom, de másodállásban tanítottam kémiát, biokémiát, fizikát, vitatechnikát és kommunikációelméletet. Önkéntes „munkahelyeim” és hobbijaim még színesebbé teszik a foglalkozásaim palettáját. Számomra meghatározó volt a vitamozgalommal való találkozásom, mely után dominóeffektusként következett a meggyőzéselmélet, pszichológia (tranzakció-analízis) matematikai és pszichológiai játszmaelmélet, neveléselmélet, konfliktuskezelés… lehet valami kimaradt. Hobbijaim: a főzés, természetjárás, utazás, fényképezés, történelem, nyelvészet, az unokázás, és ja persze, szinte kihagytam: az irodalom! Maximalistának tartom magam, amihez fogok, azt szeretem jól végezni, de nem vagyok perfekcionista. A tökéletességtől hidegrázást kapok. Hiszem, hogy egy írónak nem az a szerepe, hogy tükröt mutasson a a társadalomról. Arra ott vannak a hírműsorok. Sokkal inkább az, hogy elgondolkoztassa az olvasót. Egyes írásaim “befejezetlen” , nyitott végével pont ez a szándékom.