Vandra Attila : A Táltos lánya 31. Csapda, vagy mégsem?

A kirk küzökkel egyre több a határvillongás. Követük nem jelenik meg Csaban kán beiktatásán. Ám egy nagy kéréssel jönnek elő néhány nappal azután: Babba segítségét kérik, akinek kirk küz földre kellene utaznia…

 

A jüecsi fenyegetés mellett az utolsó, amire vágytak, az egy kirk küz-tatár szövetség elleni háború. Ha az kitör, mint lehetőséget, már a jüecsikkel kötött megalázó szerződést is számba kell venni. De egyáltalán megjönne onnan idejében a segítség? S még, ha meg is: azután még megalázóbb feltételeket szabnának. Végül Babba asszonyi esze tett pontot a meddő tanakodás végére.

— Az előzményekre való tekintettel, ha nem megyek el, nem kerülhetjük el a háborút a kirk küzökkel. Ha igen, akkor adok egy esélyt a békének. Azt mondja meg nekem valaki, ha háborút akarnának velünk, mi értelme lenne még egy ilyen cselnek? A tatár kánzáde megkergetése elég ok a támadásra. Ha összefognak, erősebbek nálunk.

Babba kám bölcsen szólt, igaza van! — szólalt meg az egyik ősz hajú öreg. — Nem az a kérdés, menjen-e, hanem az, miképpen előzzük meg, hogy tússzá váljon.

— Elkísérem — jelentette ki Csaban kán. — Csak akkor megyünk át a határon, ha Küzej kán személyesen vár, és szavát adva garantálja biztonságát.

— Nélkülem a kán nem mehet — szólalt meg Bolan jabgu, utalva az ifjú tapasztalatlanságára. Feltehetően tárgyalásokra is sor kerül majd.

— Lehet, szükségem lesz Tulpán segítségére is… Ha már mind megyünk… — tette hozzá Babba kám.

Dilay kánbikeh pedig nem akart egyedül maradni az orduban. Erről hallani sem akart.

— Ha nem félsz odamenni és ezzel veszélybe hozni az országot, akkor én is biztonságban leszek!

Végül úgy döntöttek, a tatár kanzáde is velük tart. Ha támadás éri őket, ő távozik elsőnek az alsó világba. Két hírnököt, egy baskortot és egy kirk küzt Eren kánzáde kíséretéből előre küldtek, közölje feltételeiket. Majd útnak indultak. Küzej kán előttük ott várakozott a határon. Nem kellett kicsikarni ígéretét. Azzal kezdte, hogy személyesen garantálja biztonságukat.

Mire a kirk küz kán ordujába értek, nyugtalanító hírek fogadták őket. A kánbikeh már vajúdott. Elkéstek megelőzni az időtlen szülést. Estére világra is hozta gyermekét, szövődmények nélkül. Egy kánzádét. Maradt egyetlen esély, az újrasütés. Az előkészületek elég nagy értetlenséget váltottak ki a kirk küzök körében, majdnem akkorát, mint annak idején a baskotok közt Dilay születésekor. A kánzádé jelenléte itt vált hasznossá.

— Engem is újrasütött Babba kám, és lám, élek!

Ez hatott, de az aggodalmat nem oldotta fel. Tulpán segítő keze is elkelt. Harmadikként az alig szült kánbikehnek kellett betenni a kemencébe a gyermekét. Neki segítségre volt szüksége, nemcsak a szüléstől való gyengeség miatt. Remegett a keze, nem bírta egyedül tartani.

A kirk küzök elborzadva nézték a jelenetet, bár el-eljutott hozzájuk mese a jenei kám-asszony ilyetén szokásairól. Ám néhány napon belül a kis kánzáde súlyban gyarapodni kezdett, egyre mozgékonyabb lett, és tejet követelőző hangja is megerősödött. Umay Ana és Tengri jóindulatának megnyeréséhez hozzájárult az a fehér és fekete csikó is, amelyet Csaban kán hozott magával ajándékba, pont ezen céllal.

A feszült várakozás nem alkalmas pillanat a tárgyalásokra, s főleg Umay Anához és Tengrihez való fohászkodás hangulatát nem illik megtörni. Végül eljött ennek is az ideje. Talán mindkét félben ott rejtőzött a vágy, látni a bizonyosságot: a kis kirk küz kánzádé, aki a Baris (béke) nevet kapta, eséllyel indult-e el az élet útján.

Küzej kán jurtájába hívta vendégeit. Eren kánzáde is jelen volt.

— Miként tudom leróni hálámat, hogy ily zavaros időkben is eljöttetek, és nektek köszönhetően van fiam, aki örökömbe léphet…

— Békével… És szövetséggel… — felelte Csaban kán.

— Igen, arra szükség van… A jüecsik… kémeink jelentették. Mindannyiunknak össze kell fognunk, mert hatalmas sereggel jönnek majd… Jó lenne az ujgurokat is… — sóhajtott Küzej kán.

— Kémeitek? — hökkent meg Csaban kán.

— Miért, azt hiszed, csak a mi kereskedőink számolnak be a látottakról-tapasztaltakról? — mosolygott fiára Bolan jabgu, majd a Küzej kánhoz és Eren kánzádéhoz fordult. — Mi épp oda igyekszünk, méghozzá Nur kán meghívására. Tudom, velük is akadnak el nem rendezett ellentéteitek. Hajlandók vagyunk közvetíteni, amiként Eren kánzáde megtette. Még egyszer köszönjük — fordult a tatár kánzádéhoz és kissé meghajolt.  

— Én is jövök, előlegezem atyám későbbi beleegyezését — értett egyet ő is. — Nemcsak a jüecsik fenyegetnek, hanem a szakák is fegyverkeznek… Bár feltehetően ők inkább az Ob és Ural közti területeket nézték ki maguknak.

— S ki áll jót azért, hogy ott megállnak? 

 

Az ujgurok és kirk küzök közt is akadt megoldatlan nézeteltérés, kölcsönös határsértés az idők során, háborúztak is egymással nem egyszer. Nem volt egyszerű fedél alá hozni az Abakán hegyek és Ene Sai közt élő népek szövetségét, de az ujgur-kirk küz béke megteremtése nélkül nem lehetett volna megegyezésre jutni. Ha a baskort-kirk küz béke a hála jegyében köttetett —  azzal a fogadalommal, hogy mindkét kán nyomást gyakorol a határorduk mergenjeire —, itt ilyen helyzet nem állt fenn. Ám végül a külső fenyegetés elégségesnek bizonyult a régi sértődések feledésére, s a törzsszövetség megszületett. A jüecsik, és a szakák is nagyobb sereggel rendelkeztek, mint a szövetség bármelyik tagja, de együtt már többen lettek. Lehetett ünnepelni a sikert, forogtak a borjak a nyárson, folyt a bor… Csak Babba húzódott félre. Összerezzent, amikor Bolan vállára tette a kezét.

— Miért húzódtál félre? Mit csinálsz itt egyedül?

— Nézem a naplementét…

Bolan követte neje tekintetét. A Nap korongja épp lebukott az Abakán-hegyek ormai felett. Már kezdett látszani a hegyek fölötti felhőfoszlányokon az aludni készülő égitest pírja. Tényleg gyönyörű látványt nyújtott. Ám a párját nem tudta becsapni.

— Honvágyad van?

Az asszony a férfira pillantott, majd, mint akinek bűnös gondolatok járnak a fejében, elkapta róla tekintetét, és visszafordult a már nem látható égitest irányába. A férfi hátulról átölelte és várt. Türelmesen. Babba csak hosszabb hallgatás után szólalt meg, érezhetően nehéz szívvel tagolva szavait.

— A családom… IdesanyámIdesatim, Csanád, az ecsém… Vajon mi lett velük?

— Vőlegényed…

— Már rég nem jutott eszembe… De talán még ő is, Kál, az atija, a barátnőim, Csenge, Emő, és a többiek…

— Az Ob, a hegyek, a hont

Babba kibontakozott az ölelő karokból, és szembefordult párjával.

— Én oda nem mehetek vissza… — vált fényessé a szeme egy könnycsepptől.

— De a pugu orduig még igen. Ők szomszédok a porokkal. Biztos tudnak valamit róluk… — mosolyodott el a férfi sejtelmesen, mint aki rejteget valamit. Ám asszonya épp megtörölte szemét, nem vette észre a mosolyt.

 

Zoldán, a pugu mergen az ordu és kísérete előtt néhány lépéssel, lóháton várta a magas rangú vendégeit. A menetoszlopot Nur kán vezette, hiszen ujgur földön voltak. Kétoldalt, kánjuktól némileg lemaradva ujgur batirok lovagoltak, némi távolságot tartva, a főoszloptól, jobbra és balra, mintegy kísérve a vendégeket. Az ujgur kán mögött a baskortok következtek, akiket Csaban kán vezetett, mellette fél lóhosszal lemaradva egy batir vitte a baskort kán hadi jelvényét. Közvetlenül mögöttük Dilay és Tulpán kocogott beszélgetve. Majd Bolan és Babba vezette a nyolcas sorba rendeződött baskortokat. Kis távolságot tartva tőlük Küzej kán lovagolt a kirk küz sereg élén. Utánuk egy kisebb létszámú tatár csoport következett, akiket a kánzáde vezetett. A sort egy ujgur csapat zárta.

Zoldán a köszöntője közben megakadt egy pillanatra. Nur Kán nem tulajdonított volna jelentőséget a pillanatnyi zavarnak, ha a pugu mergen már az ifjú baskort kán köszöntése után nem kezd azonnal magyarázkodni:

— Elnézést, uram, mert annyira megnéztem egyik feleségét. Látványa egy régi-régi történetet juttatott eszembe, pillanatra azt hittem, azt a lányt látom, akit néhány baskort ifjú rabolt el, sok téllel ezelőtt, és… Aztán rájöttem, az a lány szőke volt, nem barna. Persze a kánbikehek talán még akkor meg sem születtek…

Tulpán nem a feleségem, hanem a húgom — mosolyodott el Csaban kán követve Zoldán mergen tekintetét. — S gondolom, húgom őrá hasonlít — intett fejével az érkező anája irányába. — Ő szőke…

— Emlékszik rám? — olvasott Babba a meglepett szemekből. — Annyi év után? Számtalan lányt elrabolnak, áthurcolnak ordujukon… Hogyhogy mégis?

Az öreg mergen elmosolyodott.

— Nem akármilyen lány volt az… Háborút indítottak érte… Fiatal voltam még akkor, s megakadt az én szemem is rajta… De szavamat adtam, neki — nézett Bolanra —, hogy nem engedjük át területünkön a porokat, így egérutat nyerhessenek… Tartanom kellett magam az ígéretemhez, pedig atyját, az egykori Regő táltost ismertem…

— Egykori… — hervadt le Babba tekintette.

— Igen — sóhajtott —, meghalt. Már sok tél telt el azóta… S mit hozott a sors… — folytatta eredeti gondolatmenetét —, szövetségesek lettünk a porokkal. Botond gyula egy csatában személyesen mentette meg életemet.

Botond lett a gyula? Kál is meghalt?

Annyi év után, ha meggondolja az ember… de hát, annak számára, aki távol van, megáll az idő, és amikor a híreket hallja, kiül arcára a döbbenet. Ám ez több volt annál. Hiába ismételgette, ő már nem térhet többé vissza a hontba, valahol a tudata mélyén mégis vágyott rá. De ha Botond a gyula… Kész, vége… az ő szeme elé nem kerülhet.

Igen, ő is, de később Botond is elesett egy csatában. Már jó néhány tél eltelt azóta is.

— S akkor ki most a gyula?

— Örökös nélkül halt meg. Amit ő felépített, a mos-por-ujgur szövetség, az halála után szétesett. Mi, azóta veletek, a baskortokkal szövetkeztünk, miközben nemcsak a mosok és porok estek egymásnak, hanem a por hontok is csatáztak egymás között. A szakák meg rendszeresen betörtek rabolni… De múlt nyáron a mosok és porok közt helyreállt a béke és ismét szövetségre léptek. A poroknak új gyulájuk van. A te hontodból való, asszonyom — nézett Babbára kicsit hamiskásan.

— Ki az? — kapta fel a fejét a hírre Babba.

— Akik mesélnek róla, Tur ulos Csanádnak nevezik, mert egy szonkhort visel a pajzsán. A porok Tur ulnak nevezik, ami nyelvükön szent madarat jelent. Jaj, de hát kinek magyarázom…

— Kicsodaa? Csanáád? Az ecsém?

— Igen, asszonyom — mosolyodott el Zoldán mergen. — Elrablásodkor mutatott hősiességéért még akkor férfivá avatták. És azóta híres batir lett belőle.

— És idesanyám? — kérdezte Babba remegő hangon.

— Bottal jár, alig lát, de ő is él még.

Nem lehetett folytatni a személyes beszélgetést, és feltartani a többieket. Nur kán egy pillantással adta ezt tudtukra. Tovább haladtak tehát.

Este Zoldán mergen díszvacsorára várta magas rangú vendégeit. No, ilyen sem történt még a pugu orduban, hogy három kánt és egy kánzádét fogadjanak vendégül. A díszvacsora jó alkalom volt Zoldán mergen beszámolójához. Nem kizárólagosan udvariasságból kísérték el Bolanékat a pugu orduig. Így első kézből hallhatták a híreket a szövetség határán kialakult helyzetről.

— Az utóbbi évek szárazságai miatt szűkös lett a sztyeppe a szakáknak, terjeszkedni akarnak. Erről elég megbízható híreink vannak — számolt be a pugu mergen. — Éjszak felé akarnak terjeszkedni, ahol hűvösebb van. Ám a mos és por területek hegyesek, mocsarasok. Nem a legalkalmasabbak emiatt a tulokcsordák legeltetésére. Szerintem a por területekre azért akarnak terjeszkedni, hogy majd egyszerre több hágón át tudjanak az Abakán hegyeken átvonulni. Az ujgur sztyeppékre fáj a foguk. Télen jó védelmet nyújtanak az Abakán-hegyek, de nyáron a sok hágó miatt már nem. Jobb lenne az Obon túl megállítani őket.

— Dél-napkeleten a jüecsik, dél-napnyugaton a szakák… Remek…

— Amondó vagyok, az egykori ujgur-por-mos szövetséget fel kellene újítani, most már nem lenne akadály a baskortokkal kötött szövetségünk. Annak idején azért bomlott fel, mert választás elé kerültünk. Nem lehettünk egy időben két esküdt ellenség szövetségese. Sári Kán és Botond gyula is meghalt, akik kiadták a parancsot, hogy por illetve baskort fejvesztés terhe alatt ne merjen a földjükre lépni. A múlté már az a gyűlölködés…

— Még jobb, ha mindannyian megyünk… — indítványozta Bolan. Jó, ha a porok tudják, e szövetségnek nincs akadálya. Jó, ha mi, egykori ellenségeik, ezt személyesen tanúsítjuk. A négy szövetséges kán jelenléte jól jön majd az egyezkedésnél, hihetővé teszi a komoly szándékot.

Bár elég éles vita kerekedett abból, érdemes-e ennyire szélesíteni a szövetséget, végül a „tapogatózás” mégiscsak jó ötletnek látszott, egy kölcsönös tájékoztatásra vonatkozó egyezség is több a semminél, s ha még egy meg nem támadási egyezmény is belefér… Amit mindenképp elérhetnek, az a kereskedelem előtti utak megnyitása. Ez a híráramlás a tájékoztatás előtt is megnyitná a kapukat. Másnap elindultak.

Csak Babba nem értesült a további úti célról. Bolan mindössze ennyit mondott el neki:

— Reggel indulunk.

Amikor másnap meglátta az Abakán hegyek hágója irányába felsorakozó batirokat, nagy szemeket meresztett.

— De… — próbált ellenkezni.

Bolan viszont ártatlan képpel mosta le magáról a felelősséget.

Csaban kán parancsa… Én csak egy jabgu vagyok…

Babba nem válaszolt erre a szemenszedett hazugságra, csak szemrehányó tekintettel nézett párjára, szavakat keresve. A férfi pajkosan átölelte asszonya derekát.

— Nem akarod látni ides anádat? Vagy ecséddel nem akarsz találkozni? Kinek szeme elé félsz kerülni? Gondolod, ides anád nem vágyik látni téged? Vagy ecséd, ki kész volt életét áldozni, megvédeni téged, nem örvendene, ha meglátna? Kinek a szemébe félsz belenézni?

— Én fegyvert emeltem… Elárultam… — dadogott Babba.

— Ki emlékszik még arra, annyi tél után? És ki ítélne el egy anát, aki gyermeke védelmében akár az istenével is szembeszállna? Aki igen, annak a véleménye nem számít. S azt hiszem, a „kiátkozásod” már csak a te fejecskédben gyökerezik…

— Még ma is érvényes, a baskort, aki por földre lép… és fordítva… annak fejét veszik.

— Ennek véget akarunk vetni, azért megyünk oda.

Babba, mint aki úgy sem tehet semmit a négy kán döntése ellen, tehetetlenül nagyot sóhajtott.

 

 

Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 10:55 :: Vandra Attila
Szerző Vandra Attila 729 Írás
Fő foglalkozásom minden lében kanál. Vegyészmérnöki diplomával sok mindennel foglalkoztam, a legkevésbé a mérnöki életpályával, amelyet otthagytam, miután két évet lehúztam a feketehalmi „színes pokolban.” Azóta főállásban kórházi biokémikusként dolgozom, de másodállásban tanítottam kémiát, biokémiát, fizikát, vitatechnikát és kommunikációelméletet. Önkéntes „munkahelyeim” és hobbijaim még színesebbé teszik a foglalkozásaim palettáját. Számomra meghatározó volt a vitamozgalommal való találkozásom, mely után dominóeffektusként következett a meggyőzéselmélet, pszichológia (tranzakció-analízis) matematikai és pszichológiai játszmaelmélet, neveléselmélet, konfliktuskezelés… lehet valami kimaradt. Hobbijaim: a főzés, természetjárás, utazás, fényképezés, történelem, nyelvészet, az unokázás, és ja persze, szinte kihagytam: az irodalom! Maximalistának tartom magam, amihez fogok, azt szeretem jól végezni, de nem vagyok perfekcionista. A tökéletességtől hidegrázást kapok. Hiszem, hogy egy írónak nem az a szerepe, hogy tükröt mutasson a a társadalomról. Arra ott vannak a hírműsorok. Sokkal inkább az, hogy elgondolkoztassa az olvasót. Egyes írásaim “befejezetlen” , nyitott végével pont ez a szándékom.