Vandra Attila : A táltos lánya 7. Inkább a halál…

Babbának sikerül egy éjszaka megszöknie, ám az erdőben hatalmas, csíkos macskával találkozik…

 

7.     Inkább a halál…

 

Babba belátta, itt bármely menekülési kísérlet hiábavaló. Kizárólag szemét mozgatva nézett körbe, s talált egy szinte karnyi vastag száraz ágat. Nem véve le tekintetét a „macskáról” óvatosan nyúlt érte, és felvette. Vajmi kevés vigasz! Még egy lándzsa se lenne megfelelő fegyver! Ám életösztöne azt sugallta, ne adja olcsón az életét. Keresztbe fogta maga előtt „fegyverét”, majd ütésre készen emelte fel, két kézzel fogva meg a „nyelét”. Ő is kitátotta egy pillanatra a száját, kivillantva nem épp hajmeresztő látványt nyújtó fogait. A „macska”, bár közeledett, nem állta az emberi tekintetet. Félrenézett, de közeledett lassan.

„Lehet, csak a vadászterületét félti?” — kereste Babba a reménysugarat és lassú mozdulatokkal kezdett hátrálni, megpróbálva a mögötte levő tölgyet kikerülni. A vadállat felhorkant, ismét rávillantva kísérteties szemfogait. Ő is megpróbált fenyegető hangot kiadni, megállt egy pillanatra, majd még tett egy lépést hátra. A következő pillanatban a ragadozó felugrott, felhördült, majd támadásba lendült. Egy ugrás után megtorpant, ismét üvöltött egyet, fejével furcsa mozdulatot tett, majd a következő ugrással Babbára vetette magát. A lány teljes erejéből lesújtott a fejére, de a hatalmas test földre döntötte. Még háton fekve sikerült a botját a ragadozó szájába helyeznie, hogy elkerülje a harapását. A várt ránehezedő hatalmas súly helyett, támadója egyszerűen lefordult róla. Megrettent saját erejétől, főleg, miután észrevette a vért. Egy pillanattal később meglátta, az állat mindkét szeméből kiálló nyílvesszőket. Egy harmadik nyíllövés az állatot a bal válla alatt érte, és feltehetően a szívéig hatolt.

Felnézett. Bolan állt ott néhány lépésnyire, íjjal a kezében. A lány lesütötte a szemét, fejet hajtott, és szó nélkül követte. Talán ezt köszönetnek is lehetett értelmezni. Nem értette, mint mondott megmentője. Egy szót jegyzett meg: „kaplony”. [1] Hangjában, inkább atyáskodást, mint vádat fedezett fel. A fiú elővette kését, és levágta az állat farkát. Szívesen megnyúzta volna, hogy elvigye a bőrét, de nem volt ajánlatos ezzel töltenie az időt. Miután visszaértek, többé nem kötözte meg, de Babba sem kísérletezett többé szökéssel.

Másnap hajnalban Babba leborult a felkelő Nap előtt. Megköszönte Kaltes Ankinak, megmenekülését. A fiúk már lovon ültek, Bolant kivéve, ki kantáron fogta a két lovat. Sürgetés nélkül megvárták, amíg befejezi a fohászkodást. Tengri tanaiban felnőve megtanulták tisztelni mások hitét. Nincs egy igaz vallás, de Tengri nem hagyja jutalom nélkül az igazakat, és büntetés nélkül a gonoszakat. [2]

Másnap kora délután elérték Bolanék orduját. Elsőként leszállt a lóról, és kikötötte a lovát, a többiek, heten továbbkocogtak, ki-ki saját jurtája felé. Egy eb vad csaholással rohanta körbe, majd ölébe ugrott. 

— Na, mi az? Hiányoztam neked? — simogatta meg. — Na, jó, na, ne szeress annyira!

Megvárta, amíg a lány is leszáll a lóról, majd intett neki, menjen be a jurtába. Miután az ő lovát is kipányvázta, odaszólt a farkát csóváló kutyának:

— Vigyázz rá!

Két kíváncsi gyermek be akart kukkantani, hadd lássák, kit hozott Bolan. Az addig farkát csóváló eb vészjósló morgással rettentette el őket szándékuktól. Babbának kétsége se lehetett, hasonló figyelmeztetésben lenne része, ha megpróbálna kimenni.

Közben a fiúk érkezésének hírére összefutott az ordu népe. Akadt kíváncsi is, de legsietősebbek a szüleik, testvéreik voltak. Az aggódó anyák boldogan ölelték keblükre megkerült, épen hazatért fiaikat, ám az apák között már volt, aki a viszontlátás örömén túl, csalódottan kérdett rá:

— Üres kézzel? Hol vannak a lányok?

A mellettük felhangzó anyai jajveszékelés aztán a szemtanúkat rádöbbentette a kudarcra, melynek híre futótűzként terjedt el.

— Az én fiam hol van? — sikított már távolról egy asszony.

— Itt vagyok, anyám! — kiáltotta el magát Günay. Ám a viszontlátás öröme mellett ott volt hangjában a felhő is.

— Özgür! — futott lélekszakadtában egy másik nő is. Ám vele már fia halálhírét kellett közölni, akárcsak Erekának[3], Emre anyjának. Huszonegyen indultak útnak, melyből tizenhárom a jenei ordunak fiai, és tizenketten tértek haza, ebből is négyen juramatyok. Kilenc élet két elrabolt lányért… Ez bűnbakért kiáltott. Tudta ezt Bolan is… Megkerülve a csődületet, indult a közelgő Sári Kán elé. Amikor elé ért, épp felhangzott a háta mögött a nők jajveszékelése.

Bolan lehajtott fejjel fél térdre ereszkedett.

— Hányan nem tértek vissza?

— Kilencen. Tőlünk, a jenei orduból hatan… és a jurmatyoktól [4] még hárman.

— Emre?

— Nem tudtam megvédeni, uram!

Nem magyarázkodott.

— Este az öregek tanácsa majd ítélkezik felettetek. Ennek nem szabad megismétlődnie!

„De… Én nem akartam menni… Ön küldött…” — akart első pillanatban magyarázkodni, végül lemondott a feleselésről. Hiszen azért küldték, hogy a forrófejű fiatalok vezére legyen, és óvja meg őket a veszélyektől. Ebben pedig megbukott.

Ám a háttérben még történt egy és más. Miközben Bolan gombóccal a torkában tért vissza az ordu szélén elhelyezkedő jurtájához, elé állt Günay. Bátyja tüzelhette fel, mindig szeretett gúnyolódni öccsével.

— Együtt jártuk meg, együtt kockáztattuk életünket, miért csak neked jár zsákmány?

— S miként akarod elosztani? Vágjam nyolcfelé?

Az esti ítélkezés szerint feje fölött lógó büntetés, az igazságtalanság miatti felháborodása és a bűntudat mellett ez már túllépte azt a határt, amit el tudott viselni.

— Nem. Fizesd ki a részünket! — felelte Günay annak a tudatában, hogy a másiknak úgysincs mivel. Volt némi gúny is a hangjában. Vagy csak Bolan érezte így a szavak mögött? Pedig a fiú inkább csak a bátyja előtt játszotta a férfit.

— Örvendj, hogy még életben vagy, s nem jutottál Emre sorsára!

Ezt a megalázást a fél ordu füle hallatára már nem tűrhette Günay, nekiugrott. Hatalmas ökölcsapás terítette a földre.

— Ezért még megfizetsz! — törölgette az orrából csöpögő vért a földön fekvő. — Végig basáskodtál felettünk! Egész úton mindennek úgy kellett lennie, amint te akartad! Itt van az eredménye! Kilencen otthagyták a fogukat! S a zsákmányt mégis te akarod kisajátítani!

Ekkor került elő Ayi.

— Azért küldtek, vigyázz az öcsémre! — üvöltötte magából kikelve, bosszútól lihegve. Sok borsot tört Emre az orra alá, de mégiscsak testvére… E dühben benne volt az a megaláztatás is, amikor Sári Kán, leendő apósa Bolant nevezte erbörünek, vagyis vérfarkasnak, habár ő győzött. — Mi jogon viselsz ilyent? — próbálta meg letépni a farkasbőr mentét róla. Ő sem volt rest, nagyot lökött a vele szembenállón.

— Fogadott volna szót! Miért nem téged küldtek? Rád se hallgatott volna!

Ayi erre már ütött. Összeakaszkodtak. Verekedtek életre-halálra, nem birkóztak. Pillanatok alatt mindketten véresek lettek.

Mennydörgésszerűen csattant Sári Kán kezében az ostor. Hangja is élesen hasított a levegőbe.

— Abbahagyni! Azonnal! Azt mondtam, este ítélkezünk!

Babba rémülten figyelte a jurta mélyéről az eseményeket. Mivel nem ismerte a nyelvüket, nem tudta az indulatok okát sem, de azt sejtette, elrablásukkal lehet kapcsolatos. Látta a síró nőket, de azt már nem értette, mi ez a sok indulat Bolan körül.

Günay felháborodása ragályos lett. Megnyerte magának a többieket is. Miért csak neki jár? Egyedül, a többiek nélkül neki sem sikerült volna. S ököljoggal fogta be a Günay száját… Az igazság fáj…

Amint lement a Nap, az ordu melletti dombon, tábortűz mellett megkezdődött a vének tanácsa Sári Kán vezetésével.

— Számoljatok be! — adta ki a parancsot végigmérve mind a nyolc kalandvágyót.

Günay sietett magához ragadni a szót, s elmondta a történetet saját szemszögéből, melyben a hangsúlyt Bolan által elkövetett hibákra helyezte.

— Mindig mindennek úgy kellett lennie, amiképp ő akarta, csak az ő elképzeléseit lehetett követni, senkit meg nem hallgatott, s nem érdekelte, mások miként gondolják. Akadtak, akik szolgai módra behódoltak neki, mert féltek tőle, s vakon követték, de mások, mint Emre, lázadoztak. Utolsóként ért oda, s miközben mi a többiek hadakoztunk a helyiekkel, ő felkapott egy lányt, majd megfújta a visszavonulót. A többieknek így zsákmány nélkül kellett távozniuk. Csak két fiú, akik tíz telet, ha megértek, és még két lány fogott fegyvert ellenünk. Ötszörös túlerőben voltunk. A lányok és az asszonyok visítva menekültek. Aztán megparancsolta, váljunk szét. Akit utolértek, az halálra volt ítélve. Így vesztettünk még öt embert… Ezek után, bár a lány a csapat közös zsákmánya, meg akarja tartani magának. Amikor megmondtam, osztoznunk kellene, orrba vágott az öklével. Mi, a többiek követeljük a részünket! Aki megtartja, fizesse ki a többieket! Ez így igazságos!

— Így történt?

— Így uram! — felelte Bars, eleinte a társai egyetértését figyelve, majd hozzátette: — Az elesetteknek is van joguk a saját részükhöz — nézett apjára, aki a vének tanácsában ült, végül Leventre.

— Úgy van! — helyeselt a két öreg. 

Lódobogás zavarta meg a tanácskozást. Négy lovas érkezett. Fiatal legények, akiknek nincs szavuk a vének tanácsában. Kikötötték lovaikat, majd közelebb jöttek, de a háttérben maradtak.

— Három dolgot kell megtárgyalnunk — folytatta Sári Kán. — Néhány fiatal, a jenei és jurmaty orduknak a tagjai engedély nélkül veszélyes kalandba vágtak, és kilencen nem tértek vissza. A zsákmány két lány… Ilyen felelőtlenséget nem tűrök! Ki kezdeményezte?

Emre… és Özgür… Meghaltak mindketten.

Bolan! Azért küldtelek, legyél a csapat esze, és előzd meg, hogy e fiatalok vesztükbe rohanjanak! Kilencen meghaltak! Társaid panaszkodnak, mert minden ellenvéleményen túllépve, erőszakosan vezetted őket!

— Csak ha úgy éreztem, a vesztükbe…

— Ne szólj közbe, amikor én beszélek! — mennydörgött Sári Kán. — Önfejűséged miatt a csapatban széthúzás alakult ki. Miként láttad el a vezér szerepét? Társaid megvádoltak. Bár túlerőben voltatok, visszavonulót fújtál, miután megszerezted zsákmányodat! Így történt?

— Hogy még több veszteséget elkerüljek… — kezdte a magyarázkodást.

— Négyen szálltak szembe veletek, gyalogosan, abból kettő gyerek, s kettő nő, igaz-e ez? Az ellenfélnek mennyi a vesztesége?

— Ha jól láttam, egyik gyermek, őt Emre vágta le, és az egyik lány, de…

— S közületek kilencen haltak meg…

— Helyben öten… A többiek menekülés közben, és azért…

— Az neked csak? — vágott közbe Sári Kán. — Amikor túlerőben voltatok?

Bolannak elakadt a szava. Itt már minden eldöntetett. Várta a kivégzést.

— Többségben az erő! Szétforgácsoltad a csapatot, vagy nem?

A fiú nem válaszolt, csak állt lehajtott fejjel.

— Bűnhődjön! — mondta Levent mergen.

— Egyetértek — erősítette meg Bars apja is.

 

 

 

 

 

[1] A tigris régies, török eredetű neve, amely a Kaplony férfinévben maradt fenn. http://mek.oszk.hu/00000/00084/00084.htm#2c, http://www.wordsense.eu/tiger/

[2] https://en.wikipedia.org/wiki/Tengrism#Principles_of_Tengriism

[3] Réka, Attila felesége ebben az alakban szerepel görög forrásokban Más alak: Kreka. https://en.wikipedia.org/wiki/Kreka O. Menschen-Helfen szerint „tiszta (igazi?) hercegnő”-t (*arï(y)-qan) jelent. Arika ma is használt török lánynév.

[4] A jenei baskír törzsnév, a mi jenő törzsnevünk megfelelője. A jurmaty baskír törzsnév, a mi gyarmat törzsnevünk megfelelője.

https://hu.wikipedia.org/wiki/Magyar_t%C3%B6rzsek#.C3.81ltal.C3.A1nos_etimol.C3.B3gi.C3.A1k

 

 

 

 

Legutóbb szerkesztette - Vandra Attila
Szerző Vandra Attila 714 Írás
Fő foglalkozásom minden lében kanál. Vegyészmérnöki diplomával sok mindennel foglalkoztam, a legkevésbé a mérnöki életpályával, amelyet otthagytam, miutén két évet lehúztam a feketehalmi „színes pokolban.” Azóta főállásban korházi biokémikusként dolgozom, de másodállásban tanítottam klmiát, biokémiát, fizikát, vitatechnikát és kommunikációelméletet. Önkéntes „munkahelyeim” és hobbijaim még színesebbé teszik a foglalkozásaim palettáját. Számomra meghatározó volt a vitamozgalommal való találkozásom, mely után dominóeffektusként következett a meggyőzéselmélet, pszichológia (tranzakcióanalzis) matematikai és pszichológiai játszmaelmélet, neveléselmélet, konfliktuskezelés… lehet valami kimaradt. Hobbijaim: a főzés, természetjárás, utazás, fényképezés, történelem, nyelvészet, az unokázás, és ja persze, szinte kihagytam: az irodalom! Maximalistának tartom magam, amihez fogok, azt szeretem jól végezni, de nem vagyok perfekcionista. A tökéletességtől hidegrázást kapok. Hiszem, hogy egy írónak nem az a szerepe, hogy tükröt mutasson a a társadalomról. Arra ott vannak a hírműsorok. Sokkal inkább az, hogy elgondolkoztassa az olvasót. Egyes írásaim “befejezetlen” , nyitott végével pont ez a szándékom.