Vandra Attila : Kis Dzsong Un 17. Szerzői jog

Johnny elrablója két év felfüggesztettet kap, Julie és Michael Gun bébiszitternek alkalmazzák…

 

Alig ment el az ügyész és Andrew Mallory, megérkezett Meggie Spark. Amíg Julie játszott a kicsivel, Michael és a riporter leültek a hallban beszélgetni egy kávé mellett.

— Jó kis tömeg van itt a kapuja előtt! — állapította meg Meggie.

— A tegnapi hírek nagy port vertek fel. Alig tudtunk feleségemmel elmenni és hazajönni. De sikerült, tartanom a szavam, megígértem az exkluzivitást. Bár én vagyok a férfi, de az idősebbik is. Szólíts Michaelnek!  — nyújtott kezet.

— Meggie… — felelte zavartan. — Azt ígérte…d, Michael[1], ma megmondod, mit keres az udvarotokban Adam Ugorsky…

— Ő Johnny új nevelője!

Meggie félrenyelte a kávét, amelybe épp belekortyolt.

Michael élvezte a helyzetet.

— Ha a bíró is rábólint, mert az ügyész hajlik a peren kívüli egyezségre, akkor csak felfüggesztett kap. Na, elég jó sztorit kaptál a leleplezés helyett? A letartóztatások során lövés is dördült… Dr. Dan Thomson egykori felségének a házába megpróbáltak betörni az éjjel, ám a védelmükre kirendelt rendőrök résen voltak. Az asszonyt és kislányukat azóta biztonságos helyre szállították. A két támadót lelőtték.

— Hallottam… — felelte Meggie, majd hozzátette: — Köszönöm… — nézett hálásan Michel szemébe.

— Azonnal idehívom — állt fel az asztaltól az ügyvéd, majd kiment az udvarra.

— Adam — intett kezével hívogatóan Michael Gun —, ugye tanító akartál lenni?

— Honnan tudja? — lépett közel a fiatal férfi.

— Mr. Moses Kohut, egykori tanítód mesélte… Amíg Johnny iskoláskorúvá cseperedik, van időd leérettségizni, utána — úgy hallottam, jó fejed van — beiratkozhatsz a collegeba, tanítóképző szakra.

— Ő a példaképem — sóhajtott Adam beismerően. — Mondjuk, elvégzem a colleget, és megkapom a képesítést. Mondja, Mr. Gun, ön, ha iskolaigazgató lenne, alkalmazna egy visszaeső bűnöst tanítónak, aki ráadásul gyermeket rabolt?

— Olyan embernek tartod magad, aki még egyszer elkövetné azt a hibát? Te alkalmaznád azt az embert, akinek ismered magad? Azt, aki képes két évet ülni a börtönben, csakhogy édesanyját megmenthesse? Aki életét kockáztatta, egy kisfiúért? Aki azért hagyta ott a középiskolát, hogy öccseit nevelje? Engem meggyőztél, értesz a gyermekek nyelvén!

— Amikor jelentkeznék egy iskolába, az igazgató ezt nem ismerné, csak az erkölcsi bizonyítványomat…

— Meg egy ajánlólevelet tőlünk, ha megállod a helyed itt, bébiszitterként. Ha megbuksz, nem is vagy oda való. Vajon mennyit nyom majd a latban az általad elrabolt és megmentett gyermek szülőjének a jellemzése? Iskolaigazgatóként elolvasva a két ellentétes jellemzést, melyiknek hinnél jobban? Egy rideg statisztikai adatnak, vagy egy olyan embernek, aki jól megismert, hiszen egy bébiszitter egyfajta családtag…

— Ha ön felelős iskolaigazgató lenne, merné-e vállalni a kockázatot? A szülők fellázadhatnak, mert nem akarják, hogy gyermeküket gyermekrabló tanítsa!

— Akkor tégy róla, ismerje meg mindenki igazi énedet, a szülők is tudják meg az igazságot rólad! Állj ki a közvélemény elé, és meséld el, miként csúsztál le a lejtőn, és hogyan nyerted el az elrabolt gyermek szüleinek bizalmát!

— Kit érdekelne az én történetem?

— Gyere velem! — hívta fel az emeleti szobába Adamot, majd az ablakhoz vezette. — Nagyjából ennyi riporter verekszik a kapunk előtt, mert érdekli őket a történeted. Nem érdekelné őket, ha nem tudnák eladni. Ám ez lehetőség, de csapda is, és síkos a lejtő. Egyrészt minden csoda három napig tart, s ha felbukkan újabb szenzáció, elfelejtenek, ha nem tudsz érdekeset üzenni. Másrészt kicsavarhatják szavaidat, csonkíthatják az üzenetedet, kiszínesítik, s a lényeg elsikkad. Az exkluzivitás ad némi esélyt ebben a harcban… Ugyanakkor a közszereplés olyan, mint az örvény. Magával ragad, s elfelejted, mi is a cél, ünnepelteted magad, amíg belebuksz. Eszközzé degradálódsz mások szolgálatában. Ezért kerülöm feleségemmel együtt a nyilvánosságot, ha lehet. Neked egyetlen esélyed álmaidat valóra váltani… Bemutatom Meggie Sparkot. Őt sikerült meggyőznöm, ne dicsekedjen azzal, hogy oroszlánrésze van a szervkereskedő maffia és a Bogoljubov-klán lebuktatásában. Láttad a híreket?

Adam bólintott. Szemén látszott, érti, mire céloz az ügyvéd.

— Miért teszi ezt értem, Mr. Gun? Nem érdemlem meg! Elraboltam a kisfiát, életveszélybe hoztam.

— Arra a következtetésre jutottam, Bogoljubov parancsára került volna más, aki elrabolja. És akkor már nem élne. Hadd ismerjem be a valódi okot: Megóvtam őt — intett a riporter felé — s közben téged hoztalak veszélybe. Amint szabadlábra kerültél, megkezdődtek a letartóztatások.

— De hát én nem tudtam semmit, se Bogoljubovról, se a szervkereskedelemről…

— Ezt viszont ők nem tudják… Sőt azt hiszik, sok mindent tudsz. Bűntudatom van, mert életveszélyben vagy. Nos, elvállalod?

— És ha nem?

— Akkor én adok interjút Mrs. Sparknak. Megígértem, amikor lebeszéltem a nyilvánosságról, hogy kap helyette egy exkluzív interjút. Én állok a közvélemény elé elmagyarázni, miért alkalmaztalak bébiszitternek. Természetesen tiszteletben tartom azt, hogy te nem akarsz kiállni. Nem rólad, rólam lesz szó, és Johnnyról.

— Azt ne! Akkor inkább elvállalom.

— Gyere a hallba! Meggie Spark ott vár.

Adam követte.

— Úgy gondoltam, a cikksorozat címe ez lenne: „Eladtam a lelkemet a sátánnak”, vagy „A cél nem szentesíti az eszközt” — vette át a szót a riporter, miután Michael megejtette a bemutatást, majd a két férfi helyet foglalt az asztalnál.

— Az előbbi… — bólintott rá Adam.

— Nekem is szimpatikusabb. A tegnapi hírek s a VIP-life-ban megjelent cikkem nyomán mindenki várja a magyarázatot, mit keresel itt. Meg kell írnom. Ha ez lesz a cím: „Bébiszitter lett a gyermekrablóból!”, megsokszorozódik majd az érdeklődők száma, hiszen erre tényleg mindenki kíváncsi lesz. A tény közlése után jönne egy felvezető, amelyben megírnánk, mi a célja a sorozatnak: okulásul írjuk mindazoknak, akik abban hisznek, hogy a cél szentesíti az eszközt. Visszatérésedet a törvényesség oldalára pedig példaértékűnek szánjuk. Lehet, ha elképesztően nehéz is… E bevezető részben néhány sorban ismertetném „életpályádat”, az öccseidért, majd édesanyádért hozott áldozatot, amely pozitív színben tüntet fel majd, s csak említeném a gyermekrablást, amibe keveredtél, és mégis most az elrabolt gyermek bébiszittere vagy… — nézett Adam szemébe, aki beleegyezően bólintott. — A következő részeket interjú alakjában gondoltam, de megbeszélünk mindent, összevágjuk közösen…

— S fizetség? — vetette fel az ügyvéd az anyagi hátteret. Bizony, ez is egy dolog, amit előre le kell szögezni. Meggie tekintetéről látszott, nem épp egy pénzügyi zseni, s őt sem fizetik agyon a lapnál, nincs, amit osztogasson jövedelméből, és se a VIP-life, se a Seattle 3 TV-csatorna főszerkesztőjével egy esetleges ilyen lehetőséget nem tárgyalt meg. — Tudjátok mit? Beszélek én holnap a VIP-life főszerkesztőjével, miután megjelent a lap. Megjósolom, lesz kereslete a holnapi számnak… Már ha felhatalmaztok… — ajánlotta az ügyvéd. — Zavarna egy esetleges munkahelyváltás? A Seattle Times épp kirúgott egy riportert…

 

Másnap Michaelnek úgyis akadt dolga a városközpontban, bement a VIP-life-hoz, s bejelentkezett a főszerkesztőhöz, aki nagyot nézett, amikor meglátta: Akit még fia riporter nem bírt szóra, mióta elrabolták a fiát, ide pedig csak úgy besétál… „Nem szabad letámadnom…” nyugtatta magát, de meg tudta volna számolni a szíve dobbanásait, ha nem lett volna túl gyors a ritmus.

— Mi járatban, ügyvéd úr? Megkínálhatom egy kávéval?

— Hogyne, megköszönöm. Cukor nélkül kérem! Nagyot kaszált a mai számmal főszerkesztő úr! Már sehol sem találtam belőle! Erre jártam, gondoltam kérek egyet, ha már rólam is van szó benne, elolvasom… Gratulálok, ügyes riporterei vannak!

— Amelyik nem ügyes, nincs maradása… — nyújtott át egy számot a folyóiratból. — Önnek ajándék… Már készül az utánnyomás.

— Köszönöm… S szabad kérdezni, mennyit fizet egy ilyen élelmes riporternek? — utalt az exkluzivitásra. — Gondolom folytatása is lesz…

— Ne haragudjon, Mr. Gun, de semmi köze hozzá. Szerződésünk van vele… Hogy mennyit fizetünk neki, az…

— Téved. A cikk exkluzivitás feltételei között jelent meg. Én vagyok Mr. Ugorsky ügyvédje — nyújtott át egy iratot. — Neki nincs szerződése önökkel. Az ő jogai felett nem rendelkezhet. Ezen exkluzivitási megállapodás alapján — vett elő egy másik iratot —, e cikkek és médiatermékek kettejük szerzői jogát képezik. Csak akkor jelentetheti meg a folytatást, ha védenceimnek fizet a megjelentetés jogáért. És remélem, nem vett fel pénzt másoktól, vagy tett ígéretet annak fejében, hogy a mai anyagot idézhessék, megjelentethessék… Mert akkor megsértette a szerzői jogot, és kártérítést követelek védenceim nevében.

— Védenceiii? — nyomta meg a főszerkesztő a többes szám jelét. Először azt hitte, félreértette.

— Igen, mert Meggie Sparkot is képviselem — nyújtott át egy harmadik iratot bizonyítékként. — Átnéztem a munkaszerződését, és sehol sincs kikötve, hogy egy exkluzív interjú nem képezné az ő szerzői jogát. Csak akkor lenne igaz, ha ön munkahelyi kötelességként elküldi egy eseményre tudósítani. Ám ilyenre Meggie Spark írásos felszólítást nem kapott. Munkaszerződésében sehol sincs megfogalmazva, hogy eme cikkek leadásával ő felhatalmazta önöket eladni a közlés jogát jövedelem fejében. Nincsenek sehol megfogalmazva egy esetleges exkluzív interjú pénzügyi és szerzői joginak feltételei. Ja, és szerintem ne bontsa fel ezért Mrs. Maggie Spark riporteri szerződését, mert csupán öt percbe kerül, hogy új munkahelyet találjak neki… A Seattle Timesnál épp tegnap üresedett meg egy állás…

— Ötszáz dollár jutalom/cikk… Fejenként… tehát ezer… — javította ki a főszerkesztő, látván az ügyvéd rosszalló tekintetét.

— Lássuk csak… A lap példányszáma egy átlagos napon kábé háromezer. Ára öt dollár. Most a példányszám megduplázódott, s azt hiszem, nagyon keveset mondtam… Leszámítva az utánnyomás költségeit, ez nagyjából százezer dollár plusz jövedelem a lapnak… számonként. Legyen ennek fele, és a szerzői jog eladási jutalékainak is a fele, ha már ekkora az érdeklődés, jusson nekem, az ügyvédnek is valami…

— Megőrült?

 

 


[1] Nehéz ezt magyarról angolra áttenni, mert az angolban nincs külön tegezési és magázási nyelvtani alak, a megszólítás: Michel/Mr. Gun tesz különbséget a tegezés/magázás közt. Ugyanakkor nincs rejtett személynévmás, mint a magyarban. Ez a zavart dadogás valahogy így hangzana: Mr… Michael, you have promissed… 

Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 10:55 :: Vandra Attila
Szerző Vandra Attila 729 Írás
Fő foglalkozásom minden lében kanál. Vegyészmérnöki diplomával sok mindennel foglalkoztam, a legkevésbé a mérnöki életpályával, amelyet otthagytam, miután két évet lehúztam a feketehalmi „színes pokolban.” Azóta főállásban kórházi biokémikusként dolgozom, de másodállásban tanítottam kémiát, biokémiát, fizikát, vitatechnikát és kommunikációelméletet. Önkéntes „munkahelyeim” és hobbijaim még színesebbé teszik a foglalkozásaim palettáját. Számomra meghatározó volt a vitamozgalommal való találkozásom, mely után dominóeffektusként következett a meggyőzéselmélet, pszichológia (tranzakció-analízis) matematikai és pszichológiai játszmaelmélet, neveléselmélet, konfliktuskezelés… lehet valami kimaradt. Hobbijaim: a főzés, természetjárás, utazás, fényképezés, történelem, nyelvészet, az unokázás, és ja persze, szinte kihagytam: az irodalom! Maximalistának tartom magam, amihez fogok, azt szeretem jól végezni, de nem vagyok perfekcionista. A tökéletességtől hidegrázást kapok. Hiszem, hogy egy írónak nem az a szerepe, hogy tükröt mutasson a a társadalomról. Arra ott vannak a hírműsorok. Sokkal inkább az, hogy elgondolkoztassa az olvasót. Egyes írásaim “befejezetlen” , nyitott végével pont ez a szándékom.