Vandra Attila : A táltos lánya 1. Támadás a karaván ellen

Történetünk i.e. I évezred közepén indul, amikor egy hellén karaván elindul Kína felé, de nem a selyemutat akarják követni.

1. Támadás a karaván ellen

 

— Hóóó!

A két szekérsor épp egy erdei kanyarban találkozott össze, és megállt egymással szemben. Philon előre lovagolt. Amint megismerte a szembe jövők vezetőjét, arcán a feszültséget azonnal széles mosoly váltotta fel.

— Ou’le! — köszöntötte Agathont. — Honnan jöttök?

— Ou’le Philon! — felelte a megszólított. — Zhou király (kínai király-dinasztia, i.e 1046- 249 között) udvarából.

— Milyen volt az utatok?

— Arra menet egész jó. Visszafelé viszont többször is megtámadtak. Öt embert vesztettünk a harcokban. Kezd egyre kevésbé biztonságos lenni a selyemút. Már alig várom, hogy elérjem a Pontos Euxinost (Fekete-tengert) és hajóra szálljak. Ti merre mentek?

— Tanais (Don) gázlójáig, át a folyón, de onnan éjszak-napkelet irányba fordulunk, átkelünk a Ravon (a Volga erza neve — Herodotosz térképén nem szerepel), majd az Ur Ala (az Ural manysi neve) hegyek hágóján, s onnan az Arany hegyek (Altáj = arany hegy, mongolul) felé vesszük az irányt. Utunk ott találkozik a selyemúttal. Végső célunk nekünk is Zhou királyság. Azt hallottam, a sztyeppe egyre kevésbé biztonságos, egyre több a rablótámadás. Ti is megerősítettétek, nem mendemonda — válaszolta Philon.

— Az a hír járja, hogy a perzsák meg akarják hódítani e vidéket, hogy biztonságosabbá tegyék az utat. Nem is tudom, kinek a győzelmét kívánjam, mert Dárius világuralomra tör. Hallottam én is erről az éjszaki útvonalról, bár sohasem jártam arrafelé. Ügyes vadászok élnek arra, jó minőségű prémeket lehet tőlük venni, s hozzáértő fazekasaik vannak. Úgy tudom, kissé furcsa az ott élők nyelve, ráadásul különös módon is számolnak… Tolmácsotok van? Hát vezetőtök?

— Igen, van egy erza törzsből származó rabszolgám, Kula [1] (Holló), aki ismeri a vidéket is, és azt állítja, az Ur Ala hegyek környékén lakókkal szót ért, bár a napkeleti oldalon már nehezebben. Az Ene Sai (Jenyiszej) folyó környékén, az Arany hegyek tövében már más nyelvű népek laknak, remélem sikerül majd szerezni tolmácsot, akivel Kula szót ért majd. De miért számolnak furcsán?

Válasz helyett Agathon lefordult a lováról. Hátából nyílvessző állt ki. A következő pillanatban a fák közül artikulátlan üvöltéssel indultak meg ellenük a szkíták. Philonnak épp maradt ideje kirántani a kardját, és kivédeni az első vágást, így a vágtában érkező rabló elrobogott mellette. Ezzel nyert annyi időt, hogy felkaphassa a pajzsát, így a következő útonálló kardja már azon koppant. Az azonnal hadrendbe álló kereskedőkaraván meglepte a támadókat. Feltehetően nem számítottak ekkora haderőre sem, hiszen nem egy, hanem két karavánt rohamoztak meg egyszerre. Hamarosan visszavonulót fújtak.

— Íjakat elő! — adta ki a parancsot Philon.

Két nyílzáport is indítottak a menekülők után, mielőtt azok eltűntek a fák között. Hat támadó hagyta ott a fogát. Csak ezután tudott Philon barátja felé fordulni. Azonnal látta, elkésett. Agathon üveges szemmel bámult a semmibe.

— Bátyám! — hangzott fel egy alig-felnőtt fiú, Kreon szájából. Könnyes szemmel esett térdre a holttest mellett. — Jaj, akkora út után… Már szinte hazaértünk… Miként mondom ezt el Aellanak? És anyánknak… — Amikor megmarkolta a már hűlő test csuklóját, keze remegett. — Átkozottak! — fakadt ki. Látszott rajta, a bosszú az egyetlen, ami foglalkoztatja.

— Hűha! Ez nem akárki! — fordította meg lábbal az egyik díszes ruházatú szkíta holttestet Kula.

— Ezek visszajönnek bosszút állni! És nem ennyien! Tegyétek fel bátyád holttestét az egyik szekérre, majd csapjatok a lovak közé! — kiáltott fel Philon. — Majd éjszaka, ha megpihentek, eltemetitek.

— Még nekik van okuk bosszúra? — tüzelt Kreon. — Ők támadtak!

— Menj, és mentsd meg bátyád vagyonát! — szólt rá Philon. — Ha már nem veheti ölbe többet az apjuk, legalább ne szűkölködjenek bátyád árvái! Tartozol ennyivel nekik! Ha te is hősi halált halsz, miközben meg akarsz fizetni elvett életéért, nem könnyíted meg se Aella, se unokahúgaid életét. Ha a karaván célba ér, igen.

— S ti? — kezdett hajlani a jó szóra Kreon.

— Talán szerencsétek van, és minket követnek. Mi még átérünk ma a gázlón, és a Tanais túlsó oldalán várjuk be a reggelt. Elég szeszélyes ez a víz, nem egyszerű átkelni rajta máshol… Holnapután estére, ha szerencsénk van, elérjük a Ravot is… Remélem oda már nem követnek… Együtt érzek veletek, és üdvözlöm Aellat! Mondd el szüleimnek, mi jól vagyunk.

 

Philonéknak szerencséjük volt. Okeanisz esőisten hatalmas záporral siratta meg Agathont, elmosva nyomaikat. A gázlónál az út kétfelé vált, de nem a napkeleti főutat követték, hanem egy ideig a Tanais jobb partján mentek éjszak irányába, csak utána fordultak éjszak-napkelet felé… Simán elérték a Rav folyó gázlóját is. Kula viszont nemet intett, és újra éjszak irányába mutatott.

— Ha a szkíták követnek, arra keresnek majd. Sejtik, hogy a hágó fele igyekszünk, s erre vezet a legrövidebb út. Van még egy gázló fennebb, több napi útra. Nem olyan könnyű átkelni rajta, mint itt, de lehet. Az eső elmossa nyomainkat…

A hellén beleegyezett. Tapasztalta, hogy a legény jól ismeri a vidéket. De azért fúrta oldalát a kíváncsiság, így rákérdezett:

— Honnan vagy ennyire jártas errefelé? Alig nőttél ki a gyermekkorból, amikor Korinthoszba kerültél.

— Kisgyermek korom óta jártam a vidéket édesapámmal, kereskedtünk. Le Thanaisig, éjszak felé a Rav kanyarjáig, át a hágón az Ur Ala másik oldalán, egyszer egészen az Ob folyóig is eljutottam.

— Vajon Kreonékat követték? A másik karavánnak sikerült elérnie idejében Tanaisz városát? Ha igen, ott már biztonságban vannak… — tűnődött Philon. — Hát erre a kérdésre csak évek múltán kapok választ, ha ebből a kalandból visszatértem…

Kezdte már bánni, hogy elindult. Ám nem fordulhat vissza. Már azért sem, mert félelmében épp a bosszúvágytól fűtött szkíták karjaiba futhat. Ez egyirányú út már, akárcsak a Hádész Birodalmába (holtak birodalma) vezető.

Az erzák földjére érve Philon szíve kissé elszorult. Mi lesz, ha Kula, most már népe közt tudva magát, megszökik? Hű szolgája volt eddig, megígérte neki, hogy felszabadítja, ha szerencsésen megjárják ezt az utat, de… Hátha épp cselből vezette a karavánt ebbe az irányba?

Amint az erzák falujába értek, úgy lovagolt, hogy szemmel tarthassa a fiút. Bár… Mit tehetne? Ha el akarna vegyülni az övéi közt, miként tudná megakadályozni? Talán megfordul a szerep? Ő válik itt rabszolgává?

A faluban láthatóan híre ment a karaván érkezésének, mert egyre több kíváncsi szem követte őket. Vajon milyen árujuk van? Philon szíve a torkában dobogott. Egyszer csak Kula elrikkantotta magát.

— Ozsarga (Pacsirta)!

Egy lány, aki addig nem állt be a kíváncsiskodók közé, hanem tett-vett egyik kat[2] (ház, kunyhó) előtt, hirtelen megfordult.

— Kulaa! — iramodott meg feléjük. A fiú leugrott a lóról, a lány pedig a nyakába.

Philonban megfagyott a vér. A lány és a fiú vonásai közt szembetűnő a hasonlóság. Testvére lehet? Most mit tegyen? Egy szót sem értett a számára halandzsának tűnő beszédből. Különös hangzása volt, és — bár hat nyelvet beszélt — egyetlen, számára ismert nyelvhez nem hasonított. Kula egy adott pillanatban magához tért a viszontlátás örömmámorából. Kézen fogta a lányt, és odavezette hozzá.

— Philon, az uram — mondta anyanyelvén. — Ozsarga, adelphí mou (a húgom) — tette hozzá hellénül, így mutatva be őket egymásnak.

Philon zavarba jött. Miként mutathatta be őt húgának? Mint rabszolgatartója? A bemutatásra reagálnia kellene, hiszen ő a férfi. Nyújtson kezet? Hátha végzetes illetlenséget követne el, ha egy nőnek kezet nyújtana. A perzsáknál nem lenne ajánlatos ilyennel próbálkozni… Egy pillanatig nyújtotta-húzta vissza kezét, végül csak ennyit mondott:

— Ozharga, charoúme na gnorimía (örvendek az ismeretségnek).

— Ozsarga… — javította ki Kula, némi kajánsággal a szemében. Végre nem őt igazítják ki, mert ph-t mond f helyett (a görögben nincs zs, se s, az erzában pedig f).

— Ozharga… — tett a hellén még egy elkeseredett próbát, majd feladta a nyelvtörő kísérleteket. Eközben Kula vigyorogva magyarázott valamit a húgának.

Egy idős férfi jelent meg, botra támaszkodva, megjelenése tiszteletet parancsolt.

— Kula? — lepődött meg az öreg. — Azt hittük, te is meghaltál szüleiddel együtt.

— Korinthoszban éltem — ereszkedett fél térdre a fiú. — A helléneknél.

Philónnak ismét a torkába ugrott a szíve. Korinthoszt értette, a többit már nem, de sejtette, miről érdeklődik az öreg. Kula épp most meséli el, miként lett a rabszolgája… Nézte az öreg arcát, abból próbált olvasni. Tekintete előbb elsötétült, majd meglepettséget sugárzott. Feltett néhány kérdést, végül helyeslően bólintott, és Philón felé fordult. Ez a bólintás, reményt adott a hellénnek. Mégis jónak látta fél térdre ereszkedni.

— Philón vagyok, uram, hellén kereskedő Korinthoszból. Engedélyéért esedezek. Szeretnénk a sátrainkat felhúzni a falu határában. Lovaink fáradtak, mi is pihenni vágyunk…

Kula fordított. Az öreg beleegyezően bólintott.

— Evkariszto (köszönöm)! — felelte a Philon. Majd miután meghallotta a fordítást, megpróbálta megismételni erza nyelven is. — Szükpra! — majd a karaván első szekeréhez lépett, kivett egy drágakövekkel kivert, díszes kardot, s két kezén tartva, átnyújtotta ajándékát.

— Evkaristo (köszönöm) — viszonozta az öreg a gesztust, majd néhány suhancnak intett, segítsenek letáborozni.

Amikor végeztek, megkezdődött a cserebere is. Philón társaira hagyta. Mutogatással eligazodtak. Nem egyetlen tulajdonosa a karavánnak. Mivel nem volt rá szükség, Kula kimentette magát:

— Holnap hajnalban indulunk, ugye? Szeretném az estét húgommal és sógorommal tölteni.

Philón bólintott, majd kérdően nézett tolmácsára. Nem tudta, miként szegezze neki a kérdést, félt végzetes hibát elkövetni, bár fúrta az oldalát a kíváncsiság. Végül elterelő kérdésben lelt menedéket.

— Szüleiddel mi lett? — hiszen biztos híre ment a faluban Kula hazatértének, s nem jelentek meg.

— Megölték őket, amikor fogságba estem. Húgom szerencséjére nem tartott akkor velünk… 

Bizarrul hatott a mosoly a fiú arcán pont erre emlékezve, de átlátott a szitán.

— Elnéztem Korinthoszban a sorstársaimat. Nagy szerencsém volt, amikor önhöz kerültem… Egyszer adott kölcsön egy barátjának néhány napra, házat építeni. Akkor tanultam meg, milyen az igazi rabszolgasors… Ön megígérte, az út végén szabad leszek. Én pedig, hogy tolmácsa leszek az úton… Mi, erzák, sokat adunk az adott szóra. Ange Patiai, a főistenünk megtudja, ha megszegjük… Miért, ön nem szándékozott betartani a szavát?

— Deee igen… Tudod, mit? Szabad ember vagy, ettől a pillanattól kezdve. Mától fizetést kapsz a tolmácsi munkádért.

— Köszönöm, uram! — ereszkedett fél térdre Kula.

— Nincs többet uram. Philón a nevem.

— Igenis, ur… Megértettem! — mosolyodott el a fiú, miközben felállt. — Evkariszto!

 

 

 

[1] Kula = Holló. A szóeleji „k” az ugor korban alakult h-vá a magyar nyelvben. Lásd finn kolme = manysi hurum (egyes nyelvjárásokban kōrəm) =  magyar három.

[2] A k→h, és t→z szabályos hangátalakulások a magyarban a magyar-ugor szétválás körül-után történtek meg. Így a hanti kat-ból a magyarban ház lett. 

Lásd a legfelső útvonalat… 
A hunok útja
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 10:55 :: Vandra Attila
Szerző Vandra Attila 746 Írás
Fő foglalkozásom minden lében kanál. Vegyészmérnöki diplomával sok mindennel foglalkoztam, a legkevésbé a mérnöki életpályával, amelyet otthagytam, miután két évet lehúztam a feketehalmi „színes pokolban.” Azóta főállásban kórházi biokémikusként dolgozom, de másodállásban tanítottam kémiát, biokémiát, fizikát, vitatechnikát és kommunikációelméletet. Önkéntes „munkahelyeim” és hobbijaim még színesebbé teszik a foglalkozásaim palettáját. Számomra meghatározó volt a vitamozgalommal való találkozásom, mely után dominóeffektusként következett a meggyőzéselmélet, pszichológia (tranzakció-analízis) matematikai és pszichológiai játszmaelmélet, neveléselmélet, konfliktuskezelés… lehet valami kimaradt. Hobbijaim: a főzés, természetjárás, utazás, fényképezés, történelem, nyelvészet, az unokázás, és ja persze, szinte kihagytam: az irodalom! Maximalistának tartom magam, amihez fogok, azt szeretem jól végezni, de nem vagyok perfekcionista. A tökéletességtől hidegrázást kapok. Hiszem, hogy egy írónak nem az a szerepe, hogy tükröt mutasson a a társadalomról. Arra ott vannak a hírműsorok. Sokkal inkább az, hogy elgondolkoztassa az olvasót. Egyes írásaim “befejezetlen” , nyitott végével pont ez a szándékom.