M. Fehérvári Judit Szerző
Vezetéknév
M.
Keresztnév
Fehérvári Judit
11 hónap 8 komment

In memoriam Mocsár Zsófi díszlet-, jelmez-és fénytervező

Nagyapám még nem tudta…

Nagyapám még nem tudta,
mi a villanyrendőr.
Csudálkozva rázta a fejét,
míg bajszát is megpödörte,
kalapját a szél messze vitte,
ha a városban járt.
Persze, az ő kezében
folytonosan égett a lámpás.
Fénye a didergő lelkeket is
melegítve, mosolyra fakasztotta
a lesütött szeműek népes hadát,
mert hitének mécse égett…
és beleszeretett az első házba, amit meglátott.
Már a falát is megszerette,
a kőművesek simogatását,
de az ablak megállította.

Nagyapám táskarádióval járt a szőlőbe
kapálni is, kötözni, és oldani
– óidős mobil headset nélkül,
micsoda furcsa pazarlása
hangnak, szónak –
Mi a tűzhely rideg háznak,
Mi a fészek kis madárnak,
Mi a harmat szomjú gyepre,
Mi a balzsam égő sebre;
Mi a lámpa sötét éjben…

Nem tudom, mi legyen
nagyapám Sokoljával…
A lányomé volt, míg szárnyakat
nem növesztett a lelke, s a halál
díszlettervezése huszonöt szál
gyertyával világította meg
a mennybeli színpadot.

A gyertyák tudták, hol
fészkel a gyulladás.
Az agyhártya izzott azon
a június végi, hollófekete
éjjel, s nem tudták megmenteni…
Hiába volt már minden bánat,
hiába idéztem nagyapámat,
szelíd orcája a magasban fénylett,
s csak felhőkkel intett…
később azután
gyereksírásként, mint a végítélet,
mikor a bárány elkiáltja magát.

Én pedig élem az özvegyek,
s reményvesztettek
parttalan életét.
Hajlék-talanná-telenné lettem…
Nem támaszthatom fel
aki holt, aki volt, aki
üres folt, aki Zsófi:
memento mori.
És tudjátok nevét az árvaságnak?
És tudjátok, miféle fájdalom
tapossa itt az örökös sötétet
hasadt patákon, hártyás lábakon?

Kitépném pedig az agyam,
Mi a lámpa sötét éjben,
Mi az árnyék forró délben,
s üvöltenék a gyász második
fázisába érve, mint egy éve,
hogy adják oda Zsófinak…

Ha megtenném, ismét
a pszichiátrián kötnék ki…
A tanárnő ennyit mondana:
„Nekem is van veszteségem.”
Én meg azt kérném:
adjátok ide azt, amivel
felvághatom bánatkoszorús fejem,
kihasíthatom helyéről a szívem,
s szabadon engedhetem
az összes ütőerem melegét!
Így indulok szemközt a pusztulással
egy ember lépked hangtalan.
Nincs semmije, árnyéka van.
Meg botja van. Meg rabruhája van.

Nagyapám ősz volt.
Kékszeműen szelíd.
Apám haja sárga, s,
mint az érett kalászokból
a mag, úgy pergett ki
lábuk alól az élet.
Hófehér hajam festem,
színe olyan, mint Zsófié
volt: angyalok lábain
sötétlő zoknik…

Csak a könny marad
tengerízű bárka a szemem,
s így fogok megöregedni
egyedül,
unokák nélkül,
akik majd sohasem
tudják, milyen volt
az arcom, a rádióm,
s édesanyjuk hangja…
Szivárványnapok
jöhetnek-mehetnek,
én már nem kelek
útra, csak ha végképp
elmehetek Oda,
ahol nincsenek fosztóképzők,
nyugtatóéhes farkasnapok,
s kihull az emberek árnyéka is…
Ezért tanultam járni! Ezekért
a kései, keserű léptekért.

S ki volt Zsófi? Már nem tudja
senki, mert a fényképezőgépe
itt pihen egy oltár mellett,
nincs uszálya,
füstrokolyája,
csak napnyeste gyönge szárnya,
mi nem röpdös, nem kér
számon, rajta ül az én hallgatag
magányom gyöngye és átka
a világ ellen, a kóma ellen,
mi sírba tette, reményeit
maga mellé temette,
Dona nobis pacem!
Dona nobis pacem!

(Még-
sincsen
emlék-
eimben
alagút.)

 

1 év 4 komment

Viaduktokról
zúduló könnycseppek nem
látják az Eget.
Fénytelen élet,
búcsúcsókot sosem hajt.
Szoborárván rí.
Verbalizálom
az irgalmatlan frázist:
nincs többé Lányom.
Könyvszerelmen túl,
csosszan a lélek is, mert
gyászol egy betű.
Előszó híján
a teremtő is zokog.
Pihen az ÉN-TÉR.
Vonattemetők
elterelt pályáin túl
siklik a bonckés.
Dobban a lüktet
lüktet a dobban gyászol
az elhagyott láng.
Savas a szájíz
vastag porréteg gyomor
nagyokat reccsen.
Két vaksötét fény
undorodva cikázik
a fényes mennyben.
Meghurkolt kötél
lélegzetfájó álma
fejfa-merevség.

1 év 8 komment

El kellett volna veszítenem e napot,
hogy élve maradj…

Meg kellett volna tartanom
az összes többit, mert rád hasonlítottak.

Nem lett volna szabad elveszítenem a szerdát,
mert így közöttünk a valóság és a semmi mezején,
ahol a képzelet is szélként nyargal,
felejtésből ácsolok hidakat,
elfeledett nyelvekből olvasok rád vajákos igéket.

Jégbe fagyott holt levél arcod mégis messziről világít,
s szobámban már a tenger morajlik.
A hely, ahol ültél, egybehömpölyög festményeid színeivel,
minden kitágul, hogy ismét képekké legyen.

Ilyen szigetekről álmodtál, s érezted, tudnál röpülni,
halálfejeket szögeztél gyönge testedbe, s egészen
a Napig hagytad szárnyalni tested nedveit,
s már nem tudtad fölitatni az agyadban
egyre tomboló fortissimo jajokat…

És későn döbbentél arra, hogy, ha lelked
sirállyá lesz is, tested azért itt marad,
melyet az agyhártyagyulladásod miatt
érintenünk sem volt szabad.

M. Fehérvári Judit

 

1 év 6 komment

Isten meghallgat de van hogy nem felel hogy legyen így lámpássá az embereknek folytonosság kell és bizalom pedig nem felelnek a kulcsra zárt temetőkapuk mögötti remények sírokba zárt soha ki nem mondott mondatok itt van értelme a csöndnek itt minden kő arról mesél hogy tudásunk csak töredékes mikor azonban eljön a beteljesedés ami töredékes véget ér látom a csöndet egy anyóka fáradt térde madárujja veti a keresztet rá miközben könnye csordul a gondosan elrendezett virágokra és színről színre lát de elgyalogol a kútig s vissza és avarcsókot perget a szél

letérdel kezével simítja a földet
csókolja emlékeit és a sírt
ennél jobban nem lehet
egyedül egy ember
könnyeit hullatja
könnyeit visszatartja
s a csöndet hallgatja
a magány angyala
lelkébe befészkel
de eltűri mert mindent remél
alatta a föld Chopint zenél
és kezeivel öleli a fejfát
a világ ablakát

nem számolja a perceket sem az éveket hang nélkül szepegve mikor teheti kijár ide tűri az ég sötétjét megmássza a hóbuckákat tocsogós esőben is kábultan ide oda néz mikor november elsejének fényei leveszik a hályogot szeméről könnyebben megtalálja a sírt s azt suttogja várj meg békével jövök.

1 év Nincs Komment

„Itt vagyunk, mi, kárvallottak,
nem fizettek, jól megloptak”
(Írók)
Humoros, olykor már a szatírába hajló, kalandos időutazásra hív Kaiser László könyve. A végig provokatív szöveg archaikus nyelvhasználata, s a szövegkönyv önmagában is Madách Imre és Arany János stílusára építkezik, de a 21. század magyar olvasói szokásaira, a könyvkiadás nehézségeire, s a könyvterjesztők mohóságára kihegyezett.
Kaiser László új kötetének Pereszlényi Helga által tervezett borítója komoly és mégis elegáns, letisztult, de komor benyomást kelt az olvasóban. Először elcsodálkozunk magán a borítón is, és nem szeretnénk elhinni, hogy egy ilyen, manapság bárki által könnyűszerrel elkészíthető minőségű montázs került épp a borítóra, és csak mikor jobban megnézzük, vesszük észre, hogy milyen találó a választás, hiszen minden olyan elemet tartalmaz, amelyről a könyv mesél.
Az öt jelenetre bontott szöveg Rózsa Pál operájának librettójához készült. A kotta a könyv legutolsó lapjain található. A könyv külseje éppen olyan, mint amilyennek a tradíciók szerint lennie kell: a 17. századbeli velencei operák zsebkiadású szövegkönyveire utal. A jó librettó megírásának külön technikája van, így írói szempontból speciális, s mindenképpen a zenés színpad igényeivel számoló szakértelmet kíván. Kaiser László színházi-és filmes életútját nyomon követve a befogadó arra a következtetésre jut, hogy ő alkalmas arra, hogy a lírai részekkel egyenértékű dramatikus építkezést is úgy oldja meg, hogy az ne menjen a zene rovására, hanem immanens és koherens legyen azzal.
Maga a szerző is ezt a célt tűzi maga elé, s a miérteket a „Bevezető sorok” részben részletesen meg is magyarázza. Lényegében arról van szó, hogy a szöveges műfajok önmagukban is megélnek, míg a zenével összekötve őket, mégiscsak megszabják a formát és a darab hosszát is. Az énekhangok nemük és hangfekvésük szerint hét osztályt alkotnak. Ezek az osztályok, az idők során további alkategóriákra oszlottak. Kaiser László egyetlen fő férfi hangosztályt, a kontratenort nélkülözi csak.
A nyitó és záró jelenetek a történetnek nem csupán azért adnak keretet, mert ugyanaz a színhelyük, de csak ez a két jelenet tagolódik két képre.
Az első képben, amely a „Könyves összejövetel a téren” címet viseli, szemünk, s értelmünk már a provokatív poétikájú szövegre koncentrál, amelynek keretét az „Írók, kiadók, terjesztők” szövege adja. A többes számú, s több csoportot képviselő konkrét gyűjtőnevek aztán szétválnak, s egyesével is megjelennek az írók, a kiadók és a terjesztők.
Az első kép toposza: a Corvinák, azok a kódexek, amelyek Hunyadi Mátyás jóvoltából másolók, fordítók, könyvkötők és a beszerzők nemzetközi hálózatain keresztül kerültek Budára, s amelyet Mátyás második felesége, Aragóniai Beatrix Nápolyból hozott gazdag könyvgyűjteménye nagyobbá tett a firenzei „il Magnifico” valaha is ismert házi könyvtáránál is. A köztudatban kialakult igazságos Mátyás király személyére Kaiser László aztán sorra felfűzi egy író, egy kiadó és egy terjesztő vágyait is. Ez a rész – az utolsó megnyilatkozást kivéve, amely kétütemű felező négyes – végig követi az ősi nyolcasok verselési hagyományait. Az írók, kiadók, terjesztők versének második fele furcsa, meghökkentő, már-már lehengerlő sorokkal telített, s a verszárlat előhívja a pesszimista életfilozófia egyik kiemelkedő alakjának, Friedrich Nietzschének az akkor és azóta is sokat vitatott kijelentését, mely szerint „Isten meghalt”; az emberrel való együtt-szenvedése ölte meg az istent.
Amikor Zarathustra egyedül maradt, imígyen szóla szívéhez: „Vajon lehetséges-e? Ez az öreg szent az erdejében még semmit sem hallott arról, hogy isten meghalt?” (Imígyen szóla Zarathustra – Also sprach Zarathustra).
Ez a furcsa játék: „De jól mondta / az a Nietzsche / Isten halott / istenuccse!” lehetővé teszi egyrészt az Úr, majd Mátyás és Beatrix belépőjének a megteremtését; másrészt pedig az archaizálás („…uccse”) révén egy mindenki számára érthető, s nem a magas irodalmi nyelvhasználat révén megteremt egy olyan légkört is, melyben sokkal inkább egy borozóban vagy egy vásári forgatagban érezzük magunkat, mint „A térben és mennyben”. Ezt támasztják alá a szövegben használt, s inkább a 20. századra utaló köznyelvi szavak („bolond”, „reklám”, „fix”) és a „Nem mutatok mostan fügét”, azaz fityiszt csúfondáros kifejezése is.
A 2. Jelenet helyszíne a „Könyves egyesület székháza”. Ebben a részben különválnak a kiadók és a terjesztők (A cél az, hogy ismét egyesülve kimondják az alapigazságot: „… olvasó és író teng…”), s megjelenik egy női olvasó és a kórus is. Az értelmező ezért is az értelmezés játékterébe az irodalmiság megszokott kereteinek szétfeszítésére irányuló törekvést tartja fontosnak, mely a nyelv elsődlegességének feltételezésén nyugszik, s melynek toposza egy olyan köznapi, s egyáltalán nem mellékes dolog, mint a pénz. Ráadásul, a női olvasó politizál is, mikor kijelenti, hogy „Piacgarázdaság!”-ban élünk.
A kórus, akár az ókori görög drámákban, a közösség érzelmeinek, s gondolatainak megtestesítője, s szerepe a valóság megjelenítése („Lehetne itt minden rendben,/ adott szó, ha lenne egyben…”).
A 3. Jelenet a „Kiadók összejövetele egy kiadóban” címet viseli. Ebben a megjelenítés eszközei az akció és a színházi beszéd nyíltan a napi politikai történéseknek megfelelően sűrítetten, s annál inkább érthetően jelennek meg: „Jogi útra jogállamban, / meglehet, / nemcsak pénzünk, vagyonunk sincs, / ne feledd!” (Kiadók). S ez az a szöveghely, melyhez a továbbiakban a legtöbbször visszatér az értelmező, újabb és újabb szempontokkal gazdagítva a szegénység, egy egykor virágzó ország tönkre menetelének metaforikus értelmezéseit („… Te meg, asszony, / ne nézegesd az írókat, / nincs nekik semmijük!/ Csak bajuk!” – Mátyás).
A következő, azaz a 4. Jelenetben egy „Könyvtárban” találjuk magunkat. Az egykor „szent hely”olyan szöveg-komplexumként íródik le, melyben a poétikai és elméleti problémák játékban tartása az irodalmiságban, a nagy elődökre való olyan reflexiókban fogalmazódnak meg, amelyekhez ismét a napi politikai közhangulatnak megfelelő, a középmagyarkorban buta, egyszerű embert jelölő „tahó” szó egyaránt elhangzik a király és a királynő szájából is. Sőt! Egy egész mondat ismétlődik előbb kijelentő, majd felkiáltó mondat – már a királyi pár kórusaként – formájában is: „Könyvek között sok olvasó, / nem lehet itt senki tahó!” A szereplők köre is bővül a könyvtárosnő és a férfi olvasó szerepbe vonásával. Ebben a jelenetben az értékgazdag múlt („Gutenberg, Corvina) és az értékszegény jelen (a „kófic írócska”, aki alkoholista, s nőfaló; a kikapós Beatrix) éles szembeállításán van a fő hangsúly, miközben a jellemek egyre élesebben ütköznek. A konfliktus ennél élesebb már nem is lehetne! Itt, ebben a részben található a librettó tetőpontja. Metaforikus értelemben is, hiszen a politikai szál is egyre bonyolódik, s eléri a végpontját: „Jöjjön, aki látni akar, / nem csalás, nem ámítás, / hogy egy király, magyar király, / elvágyik a magyar földről, / nem is kérdés, nem vitás…”. Ez bizony egy nagyon korrekt helyzetjelentés az egyre fokozódó magyar kivándorlásról. Ám, de mégis vannak még magyar honban olyan emberek, akik tisztelik múltunkat, tradícióinkat, hiszen Mátyás és a könyvtárosnő, aki még nem járt ott, de a múlt alapján pontosan érti, miről van szó (a könyvek és az olvasás tisztelete és szeretete) vissza szeretne térni a Mennyekbe.
Az utolsó jelenet, mint már utaltam rá, ugyanott játszódik, mint az első, s ugyanolyan két képre tagolódik, csak a másodikban már az összes eddigi szereplő megjelenik. A cselekmény így egységessé és zárttá válik, azonban bekövetkezik – a művön végigvonuló – értékvesztés is, a könyvek szeretetében élő pozitív emberek (Mátyás, könyvtárosnő) és a könyvek eszmei értékének fontossága elbukik, és ez által értékpusztulás következik be.
Maguk a szereplők is földi és mennybeli lakókká lesznek, egyesek, mint például Beatrix és a könyvtárosnő lakóhelyet cserélnek, de az expozícióban kérdés explicit is feltett kérdésre („… Mit szólsz, mi az oka annak, / nem kell könyv az olvasónak?” – 1.Jelenet, 2. kép – Az Úr) tökéletes választ csak az kap, aki végig figyelemmel kísérte a könyv mondanivalóját. Hiszen minden egyes jelenetben szerepet kap a rámutatás vagy a rákérdezés, a 21. századi mindennapok egy-egy helyzete, egy jelenség, probléma, s a hangsúly pedig azok megfogalmazásának, megismerésének lehetséges voltára tolódik. A műben ugyan minden más dolognál erőteljesebben jelenik meg a Mammon hatalma, ellenben a zárlat optimistább kicsengésű, a szerző életbe vetett hitét dicséri.
A verses librettó poétikai eszközökben gazdag: alliterációk, költői kérdések, ismétlések, párhuzamok és a különböző nyelvi panelek is mintegy öntőformául szolgálnak a tartalomnak, ellenben a fő toposz, az ars poetica mégis az irodalomba vetett hit marad.

***

3 év 6 komment

Robbanáspontnyi raritások és egyebek

    

— Hát ez meg mi? Mármint a címben az a furi szó? — kérdezné Zsófi, ha itt volna.

Direkt csinálta, hogy sohasem beszélt előttem normálisan magyarul (Van ilyen?), mert tudta, hogy magyartanárként azonnal felbőszülök, hogy nem elég, hogy már a mailjeiben sem tart semmiféle központozást, hanem a nyelvet is művészetiesen űzi. Talán ez is hozzájárult, hogy elegem lett a művészekből. Meg az is, hogy állandóan loholt, munkát vállalt munkával, mert csak így lehet előre jutni. Így illant el aztán egészen a sírig.

Persze, ezt nem muszáj elhinnem, mert minek?! Így is állandóan sajog bennem a fájdalom, s olyan bokszmeccseket játszik, hogy garantáltan kiütődök. Erről beszéljen inkább a nyolc zárójelentésem, amiket azóta szereztem be, mióta elment. Mellesleg, a raritás szó tökéletesen illik Zsófira, mert ritka, értékes dolgot vagy különlegességet jelent. Aki olyan házban él, mint én, nem feltétlenül kell háromemeletesnek lennie éppen szerény személyemmel a földszinten, az reggel leginkább rian. Miután azonban a lelke már így is megreccsent, nem hiányzik neki a fölötte élők reggeli zsivaja. Egyszer már felmentem, s megnéztem az albérlőket, mert a tulaj vidéken neveli a malacokat, marhákat (Kivételesen, igaziakat!), csirkéket és egyebeket, ugyanis hentes nőként hozzáment egy henteshez, ellenben a lakóhelyét is vélhetően henteseknek adta ki, mert más emberfajtát nem nagyon ismer. Tipikus magyar mentalitás ez a hasonló hasonlót vonz, agyő, valamikori latinok! Füldugóm nincsen, vettem pedig, de ki emlékszik már arra, hova tettem eme páros találmányt, s miután a hallás szerve páros, így egy páratlan párnát szorítok a kint lévőre, míg a másik amúgy is egy párnán hever. Tiszta dili! Így is hallom, ahogyan Melchior már fölém hajolt, no, meg az összes többi ricsajt is. Szeretik a heavy metalt, náluk ez a friss, zamatos kávé, azonnal fölöttem.

Arra a következtetésre jutottam, hogy a tégla jobban vezeti a zajokat, mint a beton, meg arra is, hogy akkor ma szabad vagyok. Le is vetettem a majdnem ötvenöt esztendőmből harmincat, s azonnal Zsófinak éreztem magam. A kilóink száma is stimmelt, de ekkor nem gondoltam arra, hogy milyen jövőm lesz, milyen szenvedésekkel, s arra sem, hogy hamarosan kómába esek, s meghalok. Izgalmas volt most ez a Zsófi dolog, mert hirtelen pattantam ki az ágyból, s mindent pikk-pakk csináltam. Alig telt el húsz perc, már a kocsimban ültem. A fogorvosnál kezdtem, oda volt időpontom. Most, így utólag visszagondolva a Peer 42-re, Krisz azt írta Zsófia fogáról, hogy az sem lesz készen soha. Azért is megcsináltatom, hiszen kell az még neki legalább hetven évig. Apai nagy- és dédszüleim elég hosszú életűek voltak ugyanis. Nem jól mondom, mert, ha Zsófi vagyok, akkor már a déd-és szépszülőimről kell beszélnem. Ezeket a szétcsúszó idősíkokat a fantáziám szüli, de jól esik azért dossziézni, s betűrendbe rendezni őket.

A fogorvosom fiatal férfi, akit Simonnak kereszteltek a szülei. Ők még biztosan hisznek Istenben, konstatálja Zsófi. Én már nem foglalkozom ilyen egzakt dolgokkal, csak még jobban meghülyítenek. Amíg a fogam kezelik, arra gondolok, hogy, ha mindketten huszonöt esztendősek vagyunk, akkor kertes házban élünk, s nem dobog fölöttünk senki sem, nem halljuk a reggeli vizelések, fogöblítések és a szétdurranó WC csészék, s a zuhanyrózsák hangjait sem. Madárfüttyre, napfényre, s kedveseink simogatásaira, cirógatásaira ébredünk. A kávé üde, akárcsak a szemeink, amelyek megbűvölik a férfiakat éppúgy, mint a nyúlánk, napbarnított testünk. Ránk vágynak, akik csak látnak, mi meg csak arra az egyetlenre, akivel álmainkat is megosztjuk.

— Nagyobbra! — mondja a fogorvos.

Rádöbbenek, hogy a számat kell kerekítenem, nem pedig az álmunkban kicsorduló nyálunkra gondolnunk, de álmainkat csak én tudtam felidézni, Zsófi soha. Jut eszembe, két ágy kivételével az összes ágyunkon együtt töltöttük az első éjszakát.

— Kipróbáljuk együtt, Anya? — kérdezi Zsófi.

— Persze, Csillagom! — felelem, s máris angyalokat simogattunk a kezeinkkel a takaróra, mert ekkor jönnek elő az álommanók, akik a szemeinkbe költöznek reggelig.

Sok ágyunk volt. Az egész életünk bútorcserék sorából állt. Aztán lett egy, majd még több orrpolipom, amiktől nem csak nazálisan beszéltem, hanem néha igen mély horkolást is produkáltam, Zsófi pedig már nem akarta velem kipróbálni a következő új ágyat. Huszonöt év, s körülbelül dupla annyi heverő, kanapé, franciaágy és ilyesmi. Ülök a fogorvosnál, s nem akarok felébredést játszani. Olyan jó most veled, Zsófi!

Szépen csúszkálnak egymáson ezek a júniusi képek. Sohasem voltam még magányosabb. Közben már elkészült a fogorvosi műremek, ki is zökkentenek az időmből, mert röntgeneznek. Egy helyett három gyökere van a fogamnak. Miközben a doki laptop monitorján figyeli a legfrissebb fotót, azt mondja az asszisztensének, hogy nem látja tükörrel az egyik gyulladást. Kék, sárga, fekete, piros… Valami hasonló sorrendben követik egymást a gyökértűk. Megszólalok. Miután jobb oldalon kezelnek, azt tanácsolom a fogorvosnak, felemelem a bal kezem, ha fáj, ami, szerintem azt jelentené, hogy reszeljen csak tovább, mert bizonyára nem tárta fel teljesen azt a csatornát. Mosolyog, de úgy viselkedik, mintha meg sem hallaná, amit mondok.

— Jövő héten, kedden tizenegy óra — mondja az asszisztens.

Elbúcsúzom. Az autószerelőm felé veszem az irányt. Ma rossz napja lehet, mert mindenkinek ő kell. Hatalmas összevisszaságban előttem egy utófutós Suzuki kanyargása zárja el az utat, amiben a szerelőm matat, utánam egy Citroen, amivel már végzett, mióta odaálltam, mert az, bizony nem mozdul, mögöttem meg egy taxi. Ennek már nem nézem a márkáját. Nagy nehezen odafurakodok Sanyihoz, a szerelőhöz, s közlöm vele, hogy ismét elromlott a központi zár, ami nekem zűr. Jövő hét csütörtökben egyezünk meg, hogy szétbontja az egész autót.

— Körülbelül mennyibe fog ez nekem kerülni? — kérdezem.

Nem tudja. Attól függ… Tudom, baszd meg, mitől! Attól, hogy nőként járok ide, s egy bizonyos időintervallumban csak feketében láttál, így kiszolgáltatott neked is az egyetlen Lányom halála, mint annyi más embernek… Dúlva-fúlva jövök el, noha tudom, hogy egyszer majd úgyis visszahajt ide a szükség. Az autómé, s a kényelemé is talán.

Ha magányosan kocsikázom, csak a forgalmat kell szemmel tartanom, soha nem volt egyetlen balesetem sem, de senkivel sem kell szóba elegyednem. Ilyenkor kutya bajom. Ha azonban bárki is megállít, a szerencse és a beszédkészségem elpártol tőlem, s meg sem mukkanok. Zokogni szoktam. Nem értik. A fejemben azonban kezek, félig kitárt, fénytelen szemek, s egy arc kontúrjai kergetik egymást. Zsófi kómában van, s nincsen többé szüksége semmire sem, csak az életre. Az édesanyja vagyok, mégsem cserélhetek vele sorsot. Bárkit meg tudok téveszteni, bárki azt gondolja, hogy normális vagyok. Ha megszólalok, bájosan mosolygok, s csak a lelkem gátjait szakítja széjjel a mísz. Csupa él, csupa szorítás, szabályos hasábokat nyelek a nyálkás, szomorú szemeimben megbúvó dagályok ellenére, hogy ti, emberek, akik soha nem viselkedtetek velem normálisan, örüljetek.

Zsófi már nincs velem. A fejében süvítve acsarkodik a szél, habos, hatalmas hullámokat vet a nagymarosi Duna part, a vízrobbanások szakadékaiban újabb és újabb labirintusok állják a szétdurranó véragygát milliónyi megváltást nem tűrő gazemberségét, amelyeket valaki tudtán kívül neki ajándékozott, hogy örök álomba szenderítse.

Így aztán a következő utam a virágboltba vezet. Már ismernek.

— Te jóságos! Már egy éve! — kiállt fel a boltos, mikor azt mondom neki, csupa fehér orchideát szeretnék.

Ennek pedig az okát is el kell magyaráznom, noha tegező viszonyban sem vagyunk. Manapság, a legtöbb embernek egyébként sincsen semmi köze sem a tradíciókhoz. Pedig az öntudatlan és tudatos szavainkkal, szokásainkkal, ha nem törődünk, akkor még por és hamu sem leszünk, csak kidobandó és elfelejtendő szemétté válunk. Mellesleg, olyan szaharai hőség van, hogy ezzel a szétfolyó aggyal, ami nekem jutott, gondolkodni sem tudok már.

A sírnál belebotlok a lelkészbe, aki Zsófit keresztelte, konfirmálta, temette. Megpuszil, amikor jövök, s, amikor megyek is, s átölel. Örömmel újságolja, hogy itt volt Zsófi egyik osztálytársa is. Sokáig beszélgetünk még az örökös sírhelyről, de a megváltás szót szemérmesen egyikünk sem veszi az ajkára. Krisznek így is le kellett fényképeznem egy üres sírt, mert szerinte Zsófi nagyon bírta volna a rajta lévő „Megváltva!” cetni mögöttes tartalmát.

Ilike kijön velem a sírhoz. Ő a templom gondnoka. Mondom neki, hogy csináljunk már egy kis rendet, mert Zsófi sírja a legfelső egy háromtáblás részben, ezért mindenfélét rápakoltam eddig is. Meglátszik, hogy mások is járnak erre. A szalagokat meghagytam, hadd legyenek ott! Ilike, aki nem olyan régen dolgozik a templomban, megkérdezi:

— Zsófi az egyszerűséget szerette?

— Inkább a letisztultan legegyszerűbbet — felelem.

Leveszek egy koszorút. Tudom, hogy a húgomék hozták, de eléggé viseltes már. Aztán egy dizájnosabbat tüntetek el, ezt a keresztanyjától kapta. Csodálatos fehér rózsák pompáznak rajta, de a többi dísz már nincsen a helyén. Aztán a féltestvére gyertyáját, majd a magamét. Ilike furcsán néz rám.

— Egyik sem kell! — mondom. — Sok.

Kidobjuk őket, marad három koszorú, egy hatalmas gyertya, s egy angyal. Nehéz szívvel jövök el, fájdalomból és ürességből milliónyi tonnákat húzok magammal. Ilyen lehet az emberiség egy háború után: romokban hever minden: előttem utak Zsófi nélkül, az otthon Zsófi nélkül… És a gyógyszertár Zsófi nélkül, ahol megvehettük volna neki a C típusú agyhártyagyulladás vakcináját… De senki sem mondta, hogy ezt tegyük… Még a kanadai tanulmányai előtt sem… Ki vagyok fosztva. Könnyedén, súlyos léptekkel követtem önmagam, lelkem bakacsinvitorláit a legmagasabbra húztam. Mintha a halálokozta kínt nem a tudatom, hanem a testem nem bírná többé elviselni.

Ekkor látom meg a kavicsot. El Camino. Tehát, ide hozta haza a lány, aki tőle kapta, s, aki akkor járta éppen a saját útját, mikor Zsófi haldoklott, s elment…

Később megvettem egy gyógyszert. A patikus ugyan elszörnyedve csóválta a fejét, mikor a táskámból kihalásztam három hátizsáknyi receptet, hogy ezekkel meg akkor mi lesz. A társadalombiztosító bizonyára nem fizeti ki helyettem, kiváltani ingyen nem tudom őket, marad a végszükség esetére maximum még egy doboznyi dili bogyó a következő megérkezett a pénzem napig.

Szomorú nap volt ez! Így elautókázom a piacra, s veszek másfél kiló cseresznyét annyiért, mint, amennyiért a környékünkön az egyetlen Vitamin Portának nevezett kizsákmányoló egy fél kilónyit adna, ha a mérleggel nem csalna állandóan. Időközben eszembe jut a Messenger. Szerencsére, Windows alapú telefonom van, s március óta megszűnt rajta az adatszolgáltatás, de a világ mostanában a reklámokra, s a mindent adj el, végy meg, ami kell, s, ami nemre rendezkedett be. Így eszembe jut, hogy a facebook egyik csoportjában vettem egy papucsot, amire semmi szükségem, de gyorsan elszaladok érte, mielőtt feketelistára kerülök.

Milyen vicces! Feketelista adómentes jövedelmek ki nem fizetőire! Majdnem olyan igazságtalan, mint Pelikán elvtárs meghurcoltatásai abban a Bacsó filmben… A topánka szép, a helyet azonban alig találom meg, ahol át kell vennem, mert ugyan születésem óta itt élek, de ezt a várost állandóan átrendezik, már, ahol egyáltalán lehetséges ez a nevetséges nem cíviskedés, hanem kivagyiság. Állítólag utakat tehermentesítenek, de ez sem igaz. Ellenben szebb lett a város, élhetőbb is annak feltétlenül, aki a belvárosban lakik, így engem is elfog néha a büszkeség érzése.

 

*

 

 

Ma a városban állítólag negyven fok volt. Alig értem haza, mikor büdös bogár megjelent, hogy szegezzünk… Krisztus testét ácsoljuk a mai napból, nem pedig a leejtett szekrényt, mert ma minden, ami történt Zsófi jelene volt, s nem az enyém.

 

 

 

Debrecen, 2017. június 28.

3 év 9 komment

Reggeli szívatások innen-onnan

 

Onnan tudom, hogy reggel van, hogy vagy a telefonom, vagy az ajtócsengőm dörömböl az agyamban.

Na, jó, felkelek. A gyászterapeutám az. Elmúlt hét óra, tehát beszélgetésre alkalmas az idő. Mindenesetre megkérdezem tőle, hogy milyen hónap van és hányadika, mert azt hiszem, már megint nem mentem el a beszélgetésre, azért hív. Kétszer már nem jelentem meg, pedig kedvelem őt, amiért találkoztunk, azt temetem. Mélyen magamba. Szóval, pillanatokon belül kiderül, hogy éppen egy esztendeje hunyt el a Lányom, azért telefonál. Mindeközben én csörömpölök. A kávéfőzőt ismét gőzölésre állítottam, megint minden kávé Tyndall-effektus. Vagyis, hasonló jelenség szóródik a konyhapultra és azon túlra is, az ablak felé. Mindeközben diskurálok, de egy órán belül úgyis elfelejtem, miről, így aztán nem is figyelek.

A lélekgyógyásznő még próbálkozik vigasztalni, ellenben sürgősen meg kell látogatnom az illemhelyet, így egyszerűen kinyomom a telefont. A biztonság kedvéért ki is kapcsolom. Persze, elfelejtem, hogy van még másik három, így hagyom, hogy az egyik folyamatosan csörögjön. Ismét kávét főzök. Na, végre, lefőtt.

A múlt héten eceteztem éppen azt a nyavalyás masinát, úgy ítéltem meg, sok kell bele ebből az eszenciából, így aztán azon frissiben még gőzölgő állapotában le is csavartam a tartály tetejét, s egyenesen a tüdőmbe csapódott a gőz. Gondoltam, egy vizenyő bizonyára kivégez, így aztán még négyszer megismételtem eme hadgyakorlatot. Sajnos, elfogyott az ecet. A lépcsőház, ahol lakom, bizonyára sűrűn emlegette a mindenható nevét, mert egy nap alatt sem ment ki a lakásból az a ragyogó aroma, noha az ecet csak szerves vegyület, de nem aromás. (Ezt még vegyész koromból tudom, igaz, nem vegyészkedtem egyetlen napot sem, de mégis van egy bizonyítványom arról, hogy általános vegyész volnék… és akkor ennyi ésszel, meg egy vödör vízzel…), én meg arra jutottam önmagammal, hogy ne az én környezetem legyen büdös, kell a friss levegő. Kaptam is belőle rögtön egy heti oxigént, de ez már a Tüdőgyógyászati Klinikán történt, mert attól a fránya ecettől nem múltam ki, ellenben nagyon lázas lettem. Be is fektettek. Nagyon tetszett. Tiszta volt, s borzasztóan lelkiismeretes volt az orvosom, így az ecetről nem szóltam. Amúgy is, minek szomorítsam, meglehet, tök hülyének nézett volna, s egyébként éppen elég az, ha én ezt gondolom magamról. A klinikán semmiféle nepotizmus sem kísérte ottlétem, mégis minden emberileg lehetséges dolgot megtettek értem.

Utólag is csodálkozom azon, hogy vannak ennyire tökéletesen altruista emberek is, s orvosi esküvel. Mert ez a hamisíthatatlan „mindent megteszek a páciensért”, nem igazán jellemző kis hazánkra. Nem szeretek nagy Magyarországra, s a szórványmagyarságra gondolni, mert én élek itt, nem ők. Van ugyanis egy Uppsalában élő hun-szkíta orvosházaspár ismerősöm, akik állandóan kioktatnak a magyarságomról. Nem akarom nekik azt mondani, hogy akkor mi a fenének éltek ott már nyolc éve, ha jobb magyarok vagytok tőlem. Én mégis csak itthon fogok megdögleni, ti meg szépen meghaltok majd egyszer svéd földön.

 

*

 

Már megint reggel van. Ezt ma onnan tudom, hogy reggeli első dolgom egy pohár szódavíz elfogyasztása. Egészségtelenebb dolog nem sok van, de ez legalább nem alkohol, nem drog, egyszerűen széndioxiddal dúsított víz, ha már a környéken ismét elfogyott a Szentkirályi oxigénes víz. Ez lett a hobbim. Már a Spar biztonsági őre előre közli velem, ha meglát, hogy holnap kapnak ilyet, ma nincsen. Utálom a hálóingeket, tegnap este mégis előhalásztam egyet. Melegem volt. Új üveg szóda után nyúlok, erre szökőkút spriccel végig a hosszú, selyem hálóruhámon, s a konyhaszekrény legalább négy elemén… Bassza meg! Vizet akartam, nem takarítást! Na, akkor lezuhanyzom.

Két csengetés, de iszonyú hosszan, s két dörömbölés. Na, akkor megjött büdös bogár, aki egyébként hímnemű, s rendes névvel is ellátták valaha a szülei, ellenben van nyolc váltás ruhája, egy papucsa, s két edzőcipője. Az egyiket kukázta. A váltások pedig nála évszakokat jelölnek. Pedig anno, nekiadtam a volt élettársam összes ruháját, de ő csak hatvan éves, az apja meg nyolcvanhárom, így ő győzött. Nuku több váltás ruha, kell apukának. Amúgy sebtiben köntöst rántok, kinyitom az ajtót. Azt mondja, jött szegelni. Meg hozott egy fél kiló kenyeret százhúsz forintért, mert tegnap este megemlítettem neki, hogy már megint elfelejtettem hozzányúlni a kenyérhez, s ismét lejárt a szavatossága, mint mindig. Nem is értem, miért vagyok ennyi kiló. Talán azért, mert az ebédet hét közben egy étteremből hordatom, hétvégén meg főzök biztonsági tartalék gyanánt egy-két hétre való kaját, amit aztán szorgosan lefagyasztok. Sorsukra hagyván őket előbb-utóbb mégis a kukában landolnak, mert nincs helyem még egy fagyasztónak.

Különben gondolkodtam a nagyobb lakáson, mert csak ebben a hónapban két szekrényt és egy heverőt vettem. Nem volt szükségem semmire sem. Azt mondják ugyanis a nagy tudorok, hogy az életmód váltáshoz, dobd ki először a ruhatárad azon elemeit, amelyeket legalább egy éve nem viseltél. Persze, elhittem ezt a badarságot, de inkább mégis szekrényeket vettem, mert az istennek nem fértek már a ruháim. Igaz, így sem. Több szekrénynek nincs hely, sem több bútornak. Így is azt mondta tegnap a sógorom, hogy nagyon szép díszt lehetne Zsófi festőállványából csinálni. Mármint fali díszt, de akkor még több festmény kerülne a sarokba, mert a falon is helyproblémáim akadnának. A pszichiáterem így is rosszallóan csóválta a fejét, amikor közöltem vele, hogy kényszeres vásárló lettem. A bútorokat pl. a neten vettem, a Jófogáson találtam egy debreceni fuvarost (na, a fix ár azért is több lett, mint, amennyi ott fel volt tüntetve…), aki elhozta  őket. Kellett egy rakodó is. Találtam. Mindketten megkérdezték, nem kellene-e nekem is velük mennem a bútorboltba megnézni, mit is vettem, a percen közöltem, hogy nem. Csodálkoztak. Én nem. A baj akkor lett, mikor a rakodást végző emberke leejtett egy amúgy tök raj szekrényt, ami már egyébként is a lakásban volt, s kipattant a szemhéja. Szerencsére, nem lett nagyobb baja, mert már az ájulás fenyegetett miatta. Na, ezért kell a szegezés.

Persze, az ásványvíz mániám miatt mondtam büdös bogárnak, hogy később. Addigra meg berúgott. Holnap reggel meg fogorvoshoz megyek, ha egyáltalán felébreszt valami, mert magamtól nem kelek fel, ugyanis inszomniás lettem. Mindig ugyanazt álmodom már egy éve: az Egyetlen Lányom kómában fekszik, iszonyatos mennyiségű cső lóg ki belőle, gépek lélegeztetik, monitorok figyelik… A semmiből egy pillanat alatt került kórházba, és meghalt. Ha tudtam volna, kiszívtam volna belőle a betegséget, s fekete felhőként kifújtam volna a tüdőmből minden baját, akár abban a filmben, aminek Halálsoron volt a címe… De nem tudtam. Felajánlottam az agyamat ordibálva vagy sem, nem emlékszem, hogy vegyék ki, cseréljék ki az Övével, vagy bármim. Nem is néztek rám furcsán. És neki vettem a heverőt, ha mégis hazajönne. A Diddl egérgyűjteményét időként kimosom, a szobája rendesebb, mint bármikor, minden az élén áll, csak jöjjön már haza, iszonyú ez a várakozás. De a halál lukratív, s nem a gyászoló családnak, nem a gyermekét temető anyának, az élet meg egy hatalmas bolhapiac bogarakkal, atkákkal, szegénységgel, s örök veszteséggel.

 

*

 

Tegnap reggel mégis magamtól keltem fel. Lehet, ezért vedelem ma a kávét, mert rohadtul álmos vagyok. Minél több kávét iszom, annál jobban el szeretnék szenderülni. Ha lehet, akkor végleg. Úgyis annyi ember él a földön, nem mindegy, eggyel több vagy kevesebb van a pillanat kvadrilliárdnyi vagy még több (nem jut eszembe nagyobb szám!) időintervallumában, mert a folytonosság miatt születnek, meghalnak, meghalnak, születnek és így tovább. Nem öncenzúrázok. Szóismétlek és kész.

Büszke vagyok magamra, hogy ennyit is írtam. Csipetnyi momentum arról, hogy még leheletnyit normális is tudok lenni. Szóval, jöttek a húgomék. Pestről. Nem jó! Budáról. Ott, a fővárosban sem mindegy, ki hol lakik, miképpen Debrecenben sem. Én éppen itt. Hogy illik-e hozzám e miliő, az nem az illés kérdése, sokkal inkább a pénztárcámé. Azt meg folyamatosan csapolom, vásárlási– és egyéb kicsapongásaim kivonva sem tudnék máshova költözni. Ím, egy hazugság! Tudnék, csak már ehhez sincsen kedvem. Szóval, morózusan szemlélem az órát (nekem még van olyan, csak a konyhában tartom, mert ketyeg, s idegesít a tikk-takk, aludj csak mondókája…), éppen negyed nyolcat mutat. Bakker! A húgomék mindig mondják, hogy ne főzzek, de én szeretek házi ebédet készíteni, így a pillanatnyi új nap lebegés után, iziben neki is látok kotyvasztani, sütögetni. Aztán mégis elmegyünk étterembe is, mert előre megbeszéltük, hogy ez így lesz. Persze, itthon is ettünk. Nesze neked kilók! Mert azok hívás nélkül is ragadnak. Alattomos dolog ez a gasztronómia.

Mindenféléről társalogtunk, jó volt. Aztán, mielőtt indulni készültek volna, rám tört a sírás. Mert Zsófi nemléte miatt jöttek, én pedig belegondoltam ebbe a nemlétbe. És abba, hogy a templomi sírjából nem fog már soha alakot ölteni a pora… Meg micsoda morbid ötleteim vannak! Pornak nem veszünk heverőt. Vagy mégis. Zsófit akarom! Zsófit akarom! Zsófit akarom!

A húgomék érzik, hogy baj van. Megkérdezik egy ismerős pszichiáter főorvos számát. Név szerint ismerik, miképpen én is immár sok-sok évtizede. Olyan fél baráti kapcsolat miatt nem lehet a terapeutám. Mondom nekik, hogy hagyják. Úgysem mennék kórházba. Legutóbb, mikor egy másikban voltam, képes volt a kezelőorvosom azt írni a zárómra, hogy kutya bajom, gyógyszerátállításon voltam, igaz, amit átállítani vélt, azt sohasem szedtem, meg azt is, hogy leugrottam egy hídról. Ha leugrottam volna, nyilván nem itt lennék, de itt vagyok. Acsarkodás-mentesen tudomásul vettem eme ironikus, cinikus és gúnyos zárójelentést, csak azon tűnődtem el hosszasan, vajon, akkor is így vélekedne-e eme szakember, ha a saját gyermekével történne ugyanaz, mint az enyémmel… Mert Kedves Pszichiáter Úr! Ne tessék félvállról venni a szakmáját, mert egyszer visszabassza az élet mindazt a rosszat, amit a betegeivel tett! — gondolom. Persze, mindegy. Neki van életcélja, van kit felnevelnie, megvan az a lehetősége, hogy unokái születhessenek, nekem meg marad a heverő Gyermek nélkül.

 

3 év 13 komment

A kép elhunyt Gyermekem, Mocsár Zsófia Alexandra munkája, a Nylon Group egyik, általa készített logója.

„… S hogy ne legyen e tájék eleventől árva, az égi

térre a számos csillagkép, a sok istenalak lép;

csillámzó halakat befogad, helyet adva a hullám;

földi vadnak, rezgő lebegő madaraknak ad otthont.

Még egy fennköltebb, s mindennél okosabb elven, lény

volt, mi hiányzott, hogy rajtuk gyakorolja uralmát.

S ím ember született; kit formált isteni magból

tán az építő…”

(Ovidius: Átváltozások)

 

Az embert a gondolkodás mellett érzelmek és az akarat is jellemzi. Az ember nyitott programú lény, hiszen nincsen helyhez és időhöz kötve, környezetét nem csak azért figyeli, hogy mire jó, hanem arra is állandóan rákérdez, hogy: Mi ez?, Honnan való?, Miért létezik?.

Képes alkotni, művészeteket teremteni, tudja, hogy meg fog halni, s nem csupán eltemeti halottait, de rendszeresen meg is emlékezik róluk. Temetkezési szertartásaink arról tanúskodnak, hogy kezdettől fogva gondol a túlvilágra, miközben megpróbálja tudása és meghatározottsága korlátait átlépni, tehát transzcendentáló lény.

Különösen igaz ez a megállapítás a művészekre. Egyesek az irodalomból kiindulva egyenesen úgy tartják, hogy a kommunikációnak három szintje van: az epikai, a drámai és a lírai.

Az epikai szint egy történet elbeszélése, míg a drámai azonnal akcióba akarja kényszeríteni hallgatóságát, a lírai pedig a legintimebb.

Az alkotás lélektana szempontjából a tehetségek sorsa egyáltalán nem mindegy, mint az sem, hogyan is állnak hozzá magához az alkotói munkához. Ezt szubjektív viszonyulásnak nevezzük.

Goethe idején még a zseniket is nevelték, korabeli szóhasználattal szólva:„lépcsőzetesen művelték”.

Leonardo da Vinci korában még adtak a mesterségbeli tudás megszerzésére is. Ő is évekig tanult Verocchio műhelyében, s amikor már mindaz a kisujjában volt, amit a nagy reneszánsz elődök tudtak, akkor mestere megengedte Neki, hogy az egyik készülő képére fessen egy angyalt. S csak akkor, amikor a sokadik próbálkozás után szebbé sikeredett ez az égi lény, szólt imígyen Verocchio:

 

„Tőlem már nincs mit tanulnod! Most menj, és kezdd el a saját utadat a művészetben, ha van hozzá spirituszod!”

 

A mai kor művészeit azonban már kezdetektől az a becsvágy hajtja, legyen az amatőr vagy profi, hogy csak úgy ne dolgozzon, mint bárki más előtte.

Popper Péter szerint a mai fiataloknak „originalitás-mérgezésük” van, s így például egy színvonaltalan geg-festészet alakul ki, amikor az ötlethez festenek képet, lehetőleg egyszerre többet, azaz sorba állítanak egy halom állványt, s az azokon elhelyezett vásznakra húznak vonalakat. Popper ezt „pingálási szimultánnak” nevezi, s úgy véli a sakk nagymesterek logikája a művészetekbe nem vonható be, miközben rákérdez arra, hogy „Miért kell a művésznek bukfencet vetnie?”. Ha pedig huszonnégy órás tornagyakorlatokat tart, meddig marad egyáltalán művész?!

Manapság a művészeteket többféle szempontsor alapján csoportosíthatjuk:

A.

Originalitás alapján:

 

a. alkotó művészetek (pl. festészet, szobrászat, irodalom, zeneszerzés)

Közös jellemzőjük: a művész az alkotáshoz nem használ már meglévő művet.

 

b. Újraalkotó vagy rekreatív vagy más szóval interpretáló művészetek (pl. előadóművészetek, színház)

Közös jellemzőjük. az alkotó már egy meglévő produktumot (pl. írott dráma, zenemű, vers) használ fel az új alkotás megteremtéséhez.

 

B.

Az tér-és időbeliség alapján:

 

a. Időbeli művészetek (pl. irodalom, építészet, színház)

Közös jellemzőjük: a befogadáshoz időre van szüksége a szemlélőnek.

 

b. Térbeli művészetek (pl. építészet, szobrászat és ismét színház, de erre részletesebben kitérek majd)

Közös jellemzőjük: maga a műalkotás térben létezik, ezért lehetséges a színművészet a. és b. csoportba való beillesztése is.

 

 

C. A befogadás ideje alapján:

 

a. A befogadás bármikor megtörténhet (pl. festészet, irodalom)

A „pillanat művészetének” is nevezi az esztétika ezeket a művészeti ágakat, hiszen nem kell feltétlenül egyszerre egy helyen jelen lennie az alkotónak és a befogadónak.

 

b. Egyidejű jelenlét művészete (pl. színház)

Közös jellemzőjük: anyaga, tárgya, hordozója, közvetítője is egyaránt az ember, s az ember ember általi ábrázolása történik.

Mielőtt a témát részletesen kibontanám, hadd álljon itt egy számomra nagyon kedves, s mindenképpen mérföldkőnek számító idézet!

 

„Nem lakott benne senki, arca mögött (mely még a korabeli gyatra festmények tanúság szerint sem hasonlít semmi más arcra) és megannyi fanatikus túlfűtött szava mögött csupán némi fagyosság rejlett, egy álom, amelyet senki nem álmodott. Kezdetben úgy vélte, mindenki olyan, mint ő, de egy barátja megdöbbenéséből, akinek megpróbálta megmagyarázni ezt az ürességet, rájött, hogy téved, s egyszer, s mindenkorra megértette, hogy jobb, ha az egyén nem üt el a fajta jegyeitől.

Egy ízben úgy gondolta, hogy talán a könyvekben találhatna bajára írt, és így sajátította el azt a kevés latint és még kevesebb görögöt, miről egyik kortársa említést tesz.

Később felrémlett benne, hogy talán az emberiség egyik ősi szertartásának gyakorlása lehet az, amit keres, és egy hosszú júniusi szieszta alkalmával hagyta, hogy Anne Hathaway ebbe beavassa…

Húsz-egynéhány éves korában Londonba költözött. Ekkor már ösztönösen valakivé álcázta magát, nehogy felfedezzék, hogy senki sem. Londonban felismerte azt a hivatást, amelyre szánva volt: a komédiásét, aki nyílt színen azt játssza, hogy ő másvalaki, olyan emberek előtt, akik azt játsszák, hogy őt másvalakinek hiszik…”

(Borges)

 

Vannak művészek, akikben az ártatlanság romláson inneni, paradicsomi prelúdiuma muzsikál. Az egyszerűség, a megismételhetetlenség árad szét ama bizonyos karmester, az ihlet vezénylése alatt.

Az „Ecce homo” fájdalmas jajdulása születik a márványos parancsokból. A végtelen vedlő törzse.

S milyen ars poeticák tartoznak ezekhez a művekhez? Talán Pierre Emanuel szavai fejthetnék ezt ki legjobban:

 

„Én

Még egy mécs sem

Főleg nem gyertya

Csupán egy szál szikra

Mécsbél az éjben.”

 

Mire szeretné ma felhívni a figyelmet egy művész?

A XX. és XXI. század első évtizedének is kritikus pontja az ember, aki beleragadt százarcú önzésébe, önámításának rafinált rendszerébe, s ezt az alkotással akarja pótolni. Néha mindenáron. Vagy naiv és tiszta, s szeretné élményvilágát másokkal is megosztani, szellemi társakat, partnereket keres. Irodalmi-és közösségi portálokon, klubokban, hiszen társas lény.

Amit pedig maga körül lát, az az, hogy szinte már veszedelmesen túlértékelődik a külső, s az emberek elfelejtenek szeretni, távlatokban gondolkodni, mert a lélek valahol nagyon magányos maradt.

A művészetek életvalóságokból indulnak ki.

 

Pablo Picasso igazsága csodaszép:

 

„Vannak festők, akik a Napot sárga folttá alakítják át. És vannak mások, akik Nappá alakítanak át egy sárga foltot.”

 

Milyen művészet lehet időtálló? Az igaz. És mi az igaz? Csakis az az irodalmi vagy bármilyen mű, amelyben tükröződik az alkotó világról vallott nézeteinek összessége, mert képes megteremteni egy olyan világot, amelynek jelrendszerei egy új jelentést adnak meg. Egy teljesen sajátos imitáció jön létre, amelynek intenzív valósága a befogadót is szárnyalásra készteti.

Mi szükséges mindehhez?

Először is egy személyiség. Mindenféleképpen kreatív, önmegvalósító és önkiteljesítő.

 

 

Folytatása következik.

3 év 6 komment

 

 

„Ide teszem az akácról az illatot.

Ide teszem a Dunáról a fényt

leányról a mosolyt, a fiuról a dacot;

ebből csináljunk költeményt,

hogy gazdagodjatok.”

 

(Illyés Gyula: A költő felel)

 

 

 

Mi a művészet célja? Mi az írás célja? Mi az a belső kényszer, amely arra ösztönöz, hogy minden másnál fontosabb legyen szavakkal elmondani, a kezünk akaratával megformálni azt a valóságot, amelyik a miénk? Mit nevezünk jó szándéknak, s mikor torzulnak el szándékosan a műveink? Ha ez utóbbit tesszük, szándékosan a rossz, a démoni megmutatása-e a célunk, vagy, mert másképpen nem tudunk mindarról a sokkról beszélni, ami egy tűnő pillanatban vagy nap nap után ér bennünket, egyenárammá alakítjuk a váltóáramot, hogy a mi a generátorunk elbírja azt a feszültséget, amelyet más áramkörök transzformáltak bénító erővé? Olyanná, amelynek a be-és kimeneti pontjai elszenesítik lelkünk szépét, s miközben szívünk leáll, agyunkban még néhány pillanatig tovatűnnek az évek, a lelkünk pedig mesebeli gyermekkorunkban tündököl… És egy röpke másodpercre boldogok leszünk, mert fényalagutakon át röpülünk valahova messze, s egyesülni készülünk a világegyetem minden kvantumjával, hogy valahol valamikor újra átélhessük a varázslatot, az életét.

Ily módon egy alkotásnak a valósághoz kell-e viszonyulnia vagy amnéziás állapotokat felmutatnia, s az egyén, az individuum szempontjából fontos-e a létjogosultsága, vagy egy közösségnek, esetleg nemzedékek sorának is meg kell-e mutatnia magát? Szerző és mű… Most akkor melyikről is beszélünk? Függetlenedhet-e egy alkotás a létrehozójától, lehet-e önmagáért értéke? Megmutatja-e egy mű azt a teremtő erőt, amellyel létrejött? És a gigászi küzdelmeket, belső harcokat? Formálja-e a másik embert, s ha igen, miért, merre? Valakivé teszi? Növekedésre sarkall? Buzdít? Hitet ad? Őszinteséget követel? Akar? Kér? Követel? Csöndesít. Boldogságot fest? Fájdalmakat enyhít? Megérinti az Egeket?

Honnan, miből építkezik a művész? Eszik, iszik, alszik, álmodik, kér, könyörög, rimánkodik… Szeret, szeretkezik… Épít, rombol… Ad és elvesz. Bátorít. Ember. Néha csak az asztalra teszi az illatot. Eléd is. Mi az, hogy illat? Meg lehet fogni? Tere, kiterjedése van? Nem. De mégis érezzük. Finom.

„Milyen szép volt valaha az az akácerdő a kertünkben, ahol együtt lépkedtünk a házhoz vezető mohás úton! Az erdő és a ház most is ott van, de te már messze jársz. Én pedig nagyon ritkán megyek oda, mert Nélküled minden hiábavaló!”

Talán erre gondolsz, talán másra. Lehet arra, hogy megőrült, aki e sorokat írja, s ahelyett, hogy pihenne, csak veri a billentyűket…

Én pedig valóban látom az akácost, s téged is, aki megpróbál utat törni a lombkoronák között… Ott feledtem lényem egy részét, s jó így megpihenni abban a kikötőben, hogy soha nem megyek arra…

Közben a másik Te, aki a mostban Vagy a Társam, lehet, úgy véled, soha nem leszek jelen idő… És nincs igazad. Csak nézem a semmit… Gondolkodom. Művész vagyok? Á, dehogy! Csak próbálom megérteni, hogyan lehet a semmit látni, hogyan lehet belőle építkezni. Veszek egy valóságszeletet, s nem azért, mert jó szakács kívánok lenni, hanem, mert Fantáziaországban így vagyok jelen, s elvonatkoztatok, azaz absztrahálok. Próbálom kiemelni a lényegest és egy felszínes fecsegés helyett egy elevenebb újrateremtett valóságban megalkotni önmagam minden szeretetemmel, hűségemmel, fájdalmammal együtt.

Ha ráébredtél, miért teszem ezt, jó befogadó vagy, mert magát a látás művészetét sajátítottad el, s nem kevés szellemi erőfeszítéssel megértetted azt a rejtett mondanivalót, ami hozzád és nem máshoz köt. S neked már az sem okoz nehézséget, hogy érezd, miért idézem neked Weöres Sándor egyik egysorosát:

„A mindenség a szemedben fészkel.”

Érzed, mekkora Fényed van? Felfedezted, hogy nem beszéltem árnyakról, sem Napról? Megértesz, vagy próbáljak arányokról, elrendezésről és hasonló dolgokról beszélni neked? Vagy fessem le, öntsem formába? Ugye, sem távcső, sem mikroszkóp, sem nagyítás, sem kicsinyítés nem kell ahhoz, hogy érts?

Lásd az ösvényt és a panorámát ott fent és gondolj a mozzanatokra, a filmre, a motívumokra, s mégis maradj velem itt lent!

 

 

 

3 év 11 komment

Csak most volt huszonöt,

s már temetni kell.

A mosolya elveszett.

Most lett volna huszonhat,

egy életen át siratni kell.

Szemei ragyogása elveszett.

Nem lesz soha huszonhét,

de emlékezni kell.

Teljes valója elveszett,

mert egy baktérium

pókhálójában csapdába esett.

 

*

 

Ami maradt a sors torzója

csupán: síri csönd és virágfohász.

Nem éri már el senki,

nem formál rajta többé ecset,

szó, szerelem, madár, semmi…

 

*

 

A tegnapi nyár még zümmög,

akár az  agyonhajszolt Intercity…

Jóságra termett karcsúságod

elillant a tájban hiába az újabb

lázas ecsetvonások Vincentnek

sem lesz többé füle, az itt 

maradottaknak senki se ígérjen

életet, mert azt nem lehet,

mert az nem lehet, hiába kívánjuk

újra és újra, hogy tegnapelőtt

legyen, vagy kapjuk el mi

azt az afrikai nyavalyát, mibe

a múlt esztendőben annyian 

pihentek bele, hogy kötelező

lesz ellene az oltás, de akkor,

ha mégis előbb kaptad volna

meg Te is, akkor itt volnál,

akkor itt volnál, s nem robbannál

haláloddal hirtelen bele

minden  leporladó pillanatba,

nem mállana holt anyagod

a múltunkba vissza, hogy

kezünk között szétperegjen újra

meg újra létmorzsáid hiánya,

mert nincs már egészben zsebedben

a pogácsa sem, hangyabrikett lett

belőle, reformgasztronómia

a vegetáriánus lét kovásza,

s nincs, aki megrágja,

még sincs, aki megrágja…

 

M. Fehérvári Judit

 

Debrecen, 2017. április 29.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

M. Fehérvári Judit Szerző még nincsenek barátai.
Minden szerző, lektor, adminisztrátor csoportja.