M. Fehérvári Judit : A művészi lélek elemzési kísérlete 1. rész

A kép elhunyt Gyermekem, Mocsár Zsófia Alexandra munkája, a Nylon Group egyik, általa készített logója.

„… S hogy ne legyen e tájék eleventől árva, az égi

térre a számos csillagkép, a sok istenalak lép;

csillámzó halakat befogad, helyet adva a hullám;

földi vadnak, rezgő lebegő madaraknak ad otthont.

Még egy fennköltebb, s mindennél okosabb elven, lény

volt, mi hiányzott, hogy rajtuk gyakorolja uralmát.

S ím ember született; kit formált isteni magból

tán az építő…”

(Ovidius: Átváltozások)

 

Az embert a gondolkodás mellett érzelmek és az akarat is jellemzi. Az ember nyitott programú lény, hiszen nincsen helyhez és időhöz kötve, környezetét nem csak azért figyeli, hogy mire jó, hanem arra is állandóan rákérdez, hogy: Mi ez?, Honnan való?, Miért létezik?.

Képes alkotni, művészeteket teremteni, tudja, hogy meg fog halni, s nem csupán eltemeti halottait, de rendszeresen meg is emlékezik róluk. Temetkezési szertartásaink arról tanúskodnak, hogy kezdettől fogva gondol a túlvilágra, miközben megpróbálja tudása és meghatározottsága korlátait átlépni, tehát transzcendentáló lény.

Különösen igaz ez a megállapítás a művészekre. Egyesek az irodalomból kiindulva egyenesen úgy tartják, hogy a kommunikációnak három szintje van: az epikai, a drámai és a lírai.

Az epikai szint egy történet elbeszélése, míg a drámai azonnal akcióba akarja kényszeríteni hallgatóságát, a lírai pedig a legintimebb.

Az alkotás lélektana szempontjából a tehetségek sorsa egyáltalán nem mindegy, mint az sem, hogyan is állnak hozzá magához az alkotói munkához. Ezt szubjektív viszonyulásnak nevezzük.

Goethe idején még a zseniket is nevelték, korabeli szóhasználattal szólva:„lépcsőzetesen művelték”.

Leonardo da Vinci korában még adtak a mesterségbeli tudás megszerzésére is. Ő is évekig tanult Verocchio műhelyében, s amikor már mindaz a kisujjában volt, amit a nagy reneszánsz elődök tudtak, akkor mestere megengedte Neki, hogy az egyik készülő képére fessen egy angyalt. S csak akkor, amikor a sokadik próbálkozás után szebbé sikeredett ez az égi lény, szólt imígyen Verocchio:

 

„Tőlem már nincs mit tanulnod! Most menj, és kezdd el a saját utadat a művészetben, ha van hozzá spirituszod!”

 

A mai kor művészeit azonban már kezdetektől az a becsvágy hajtja, legyen az amatőr vagy profi, hogy csak úgy ne dolgozzon, mint bárki más előtte.

Popper Péter szerint a mai fiataloknak „originalitás-mérgezésük” van, s így például egy színvonaltalan geg-festészet alakul ki, amikor az ötlethez festenek képet, lehetőleg egyszerre többet, azaz sorba állítanak egy halom állványt, s az azokon elhelyezett vásznakra húznak vonalakat. Popper ezt „pingálási szimultánnak” nevezi, s úgy véli a sakk nagymesterek logikája a művészetekbe nem vonható be, miközben rákérdez arra, hogy „Miért kell a művésznek bukfencet vetnie?”. Ha pedig huszonnégy órás tornagyakorlatokat tart, meddig marad egyáltalán művész?!

Manapság a művészeteket többféle szempontsor alapján csoportosíthatjuk:

A.

Originalitás alapján:

 

a. alkotó művészetek (pl. festészet, szobrászat, irodalom, zeneszerzés)

Közös jellemzőjük: a művész az alkotáshoz nem használ már meglévő művet.

 

b. Újraalkotó vagy rekreatív vagy más szóval interpretáló művészetek (pl. előadóművészetek, színház)

Közös jellemzőjük. az alkotó már egy meglévő produktumot (pl. írott dráma, zenemű, vers) használ fel az új alkotás megteremtéséhez.

 

B.

Az tér-és időbeliség alapján:

 

a. Időbeli művészetek (pl. irodalom, építészet, színház)

Közös jellemzőjük: a befogadáshoz időre van szüksége a szemlélőnek.

 

b. Térbeli művészetek (pl. építészet, szobrászat és ismét színház, de erre részletesebben kitérek majd)

Közös jellemzőjük: maga a műalkotás térben létezik, ezért lehetséges a színművészet a. és b. csoportba való beillesztése is.

 

 

C. A befogadás ideje alapján:

 

a. A befogadás bármikor megtörténhet (pl. festészet, irodalom)

A „pillanat művészetének” is nevezi az esztétika ezeket a művészeti ágakat, hiszen nem kell feltétlenül egyszerre egy helyen jelen lennie az alkotónak és a befogadónak.

 

b. Egyidejű jelenlét művészete (pl. színház)

Közös jellemzőjük: anyaga, tárgya, hordozója, közvetítője is egyaránt az ember, s az ember ember általi ábrázolása történik.

Mielőtt a témát részletesen kibontanám, hadd álljon itt egy számomra nagyon kedves, s mindenképpen mérföldkőnek számító idézet!

 

„Nem lakott benne senki, arca mögött (mely még a korabeli gyatra festmények tanúság szerint sem hasonlít semmi más arcra) és megannyi fanatikus túlfűtött szava mögött csupán némi fagyosság rejlett, egy álom, amelyet senki nem álmodott. Kezdetben úgy vélte, mindenki olyan, mint ő, de egy barátja megdöbbenéséből, akinek megpróbálta megmagyarázni ezt az ürességet, rájött, hogy téved, s egyszer, s mindenkorra megértette, hogy jobb, ha az egyén nem üt el a fajta jegyeitől.

Egy ízben úgy gondolta, hogy talán a könyvekben találhatna bajára írt, és így sajátította el azt a kevés latint és még kevesebb görögöt, miről egyik kortársa említést tesz.

Később felrémlett benne, hogy talán az emberiség egyik ősi szertartásának gyakorlása lehet az, amit keres, és egy hosszú júniusi szieszta alkalmával hagyta, hogy Anne Hathaway ebbe beavassa…

Húsz-egynéhány éves korában Londonba költözött. Ekkor már ösztönösen valakivé álcázta magát, nehogy felfedezzék, hogy senki sem. Londonban felismerte azt a hivatást, amelyre szánva volt: a komédiásét, aki nyílt színen azt játssza, hogy ő másvalaki, olyan emberek előtt, akik azt játsszák, hogy őt másvalakinek hiszik…”

(Borges)

 

Vannak művészek, akikben az ártatlanság romláson inneni, paradicsomi prelúdiuma muzsikál. Az egyszerűség, a megismételhetetlenség árad szét ama bizonyos karmester, az ihlet vezénylése alatt.

Az „Ecce homo” fájdalmas jajdulása születik a márványos parancsokból. A végtelen vedlő törzse.

S milyen ars poeticák tartoznak ezekhez a művekhez? Talán Pierre Emanuel szavai fejthetnék ezt ki legjobban:

 

„Én

Még egy mécs sem

Főleg nem gyertya

Csupán egy szál szikra

Mécsbél az éjben.”

 

Mire szeretné ma felhívni a figyelmet egy művész?

A XX. és XXI. század első évtizedének is kritikus pontja az ember, aki beleragadt százarcú önzésébe, önámításának rafinált rendszerébe, s ezt az alkotással akarja pótolni. Néha mindenáron. Vagy naiv és tiszta, s szeretné élményvilágát másokkal is megosztani, szellemi társakat, partnereket keres. Irodalmi-és közösségi portálokon, klubokban, hiszen társas lény.

Amit pedig maga körül lát, az az, hogy szinte már veszedelmesen túlértékelődik a külső, s az emberek elfelejtenek szeretni, távlatokban gondolkodni, mert a lélek valahol nagyon magányos maradt.

A művészetek életvalóságokból indulnak ki.

 

Pablo Picasso igazsága csodaszép:

 

„Vannak festők, akik a Napot sárga folttá alakítják át. És vannak mások, akik Nappá alakítanak át egy sárga foltot.”

 

Milyen művészet lehet időtálló? Az igaz. És mi az igaz? Csakis az az irodalmi vagy bármilyen mű, amelyben tükröződik az alkotó világról vallott nézeteinek összessége, mert képes megteremteni egy olyan világot, amelynek jelrendszerei egy új jelentést adnak meg. Egy teljesen sajátos imitáció jön létre, amelynek intenzív valósága a befogadót is szárnyalásra készteti.

Mi szükséges mindehhez?

Először is egy személyiség. Mindenféleképpen kreatív, önmegvalósító és önkiteljesítő.

 

 

Folytatása következik.

Legutóbb szerkesztette - M. Fehérvári Judit
Szerző M. Fehérvári Judit 168 Írás
2010. karácsonyáig középiskolai történelem-orosz- magyar-tánc -és drámapedagógus voltam, aki akkor egy művészetoktatási intézményben próbálta átadni mindenféle tudását. Ez volt életem második munkahelye. Az első, a volt alma materem, egy Vegyipari Szakközépiskola, mert az egyetlen napig sem űzött alapszakmám általános vegyész. Akkor, 2010 év végén elhatároztam, hogy belevágok az ismeretlenbe... Jelenleg pedagógiai szakmódszertani cikkeket írok egy újságnak. Az irodalom felüdülés és kikapcsolódás, rejtvény és néha megoldás is, de sajnos egyre kevesebb időm van rá, s minél inkább belemélyedek, annál inkább rádöbbenek minden hiányosságomra. Ez néha aztán földhöz is vág... Meg a gravitáció... Ennél többet nem szoktam elmondani magamról, s ezt is azért tettem, mert ma ilyen kedvemben voltam... Debrecen, 2012. március 31.