M. Fehérvári Judit : „Hadd tegyek én igazságot”

„Itt vagyunk, mi, kárvallottak,
nem fizettek, jól megloptak”
(Írók)
Humoros, olykor már a szatírába hajló, kalandos időutazásra hív Kaiser László könyve. A végig provokatív szöveg archaikus nyelvhasználata, s a szövegkönyv önmagában is Madách Imre és Arany János stílusára építkezik, de a 21. század magyar olvasói szokásaira, a könyvkiadás nehézségeire, s a könyvterjesztők mohóságára kihegyezett.
Kaiser László új kötetének Pereszlényi Helga által tervezett borítója komoly és mégis elegáns, letisztult, de komor benyomást kelt az olvasóban. Először elcsodálkozunk magán a borítón is, és nem szeretnénk elhinni, hogy egy ilyen, manapság bárki által könnyűszerrel elkészíthető minőségű montázs került épp a borítóra, és csak mikor jobban megnézzük, vesszük észre, hogy milyen találó a választás, hiszen minden olyan elemet tartalmaz, amelyről a könyv mesél.
Az öt jelenetre bontott szöveg Rózsa Pál operájának librettójához készült. A kotta a könyv legutolsó lapjain található. A könyv külseje éppen olyan, mint amilyennek a tradíciók szerint lennie kell: a 17. századbeli velencei operák zsebkiadású szövegkönyveire utal. A jó librettó megírásának külön technikája van, így írói szempontból speciális, s mindenképpen a zenés színpad igényeivel számoló szakértelmet kíván. Kaiser László színházi-és filmes életútját nyomon követve a befogadó arra a következtetésre jut, hogy ő alkalmas arra, hogy a lírai részekkel egyenértékű dramatikus építkezést is úgy oldja meg, hogy az ne menjen a zene rovására, hanem immanens és koherens legyen azzal.
Maga a szerző is ezt a célt tűzi maga elé, s a miérteket a „Bevezető sorok” részben részletesen meg is magyarázza. Lényegében arról van szó, hogy a szöveges műfajok önmagukban is megélnek, míg a zenével összekötve őket, mégiscsak megszabják a formát és a darab hosszát is. Az énekhangok nemük és hangfekvésük szerint hét osztályt alkotnak. Ezek az osztályok, az idők során további alkategóriákra oszlottak. Kaiser László egyetlen fő férfi hangosztályt, a kontratenort nélkülözi csak.
A nyitó és záró jelenetek a történetnek nem csupán azért adnak keretet, mert ugyanaz a színhelyük, de csak ez a két jelenet tagolódik két képre.
Az első képben, amely a „Könyves összejövetel a téren” címet viseli, szemünk, s értelmünk már a provokatív poétikájú szövegre koncentrál, amelynek keretét az „Írók, kiadók, terjesztők” szövege adja. A többes számú, s több csoportot képviselő konkrét gyűjtőnevek aztán szétválnak, s egyesével is megjelennek az írók, a kiadók és a terjesztők.
Az első kép toposza: a Corvinák, azok a kódexek, amelyek Hunyadi Mátyás jóvoltából másolók, fordítók, könyvkötők és a beszerzők nemzetközi hálózatain keresztül kerültek Budára, s amelyet Mátyás második felesége, Aragóniai Beatrix Nápolyból hozott gazdag könyvgyűjteménye nagyobbá tett a firenzei „il Magnifico” valaha is ismert házi könyvtáránál is. A köztudatban kialakult igazságos Mátyás király személyére Kaiser László aztán sorra felfűzi egy író, egy kiadó és egy terjesztő vágyait is. Ez a rész – az utolsó megnyilatkozást kivéve, amely kétütemű felező négyes – végig követi az ősi nyolcasok verselési hagyományait. Az írók, kiadók, terjesztők versének második fele furcsa, meghökkentő, már-már lehengerlő sorokkal telített, s a verszárlat előhívja a pesszimista életfilozófia egyik kiemelkedő alakjának, Friedrich Nietzschének az akkor és azóta is sokat vitatott kijelentését, mely szerint „Isten meghalt”; az emberrel való együtt-szenvedése ölte meg az istent.
Amikor Zarathustra egyedül maradt, imígyen szóla szívéhez: „Vajon lehetséges-e? Ez az öreg szent az erdejében még semmit sem hallott arról, hogy isten meghalt?” (Imígyen szóla Zarathustra – Also sprach Zarathustra).
Ez a furcsa játék: „De jól mondta / az a Nietzsche / Isten halott / istenuccse!” lehetővé teszi egyrészt az Úr, majd Mátyás és Beatrix belépőjének a megteremtését; másrészt pedig az archaizálás („…uccse”) révén egy mindenki számára érthető, s nem a magas irodalmi nyelvhasználat révén megteremt egy olyan légkört is, melyben sokkal inkább egy borozóban vagy egy vásári forgatagban érezzük magunkat, mint „A térben és mennyben”. Ezt támasztják alá a szövegben használt, s inkább a 20. századra utaló köznyelvi szavak („bolond”, „reklám”, „fix”) és a „Nem mutatok mostan fügét”, azaz fityiszt csúfondáros kifejezése is.
A 2. Jelenet helyszíne a „Könyves egyesület székháza”. Ebben a részben különválnak a kiadók és a terjesztők (A cél az, hogy ismét egyesülve kimondják az alapigazságot: „… olvasó és író teng…”), s megjelenik egy női olvasó és a kórus is. Az értelmező ezért is az értelmezés játékterébe az irodalmiság megszokott kereteinek szétfeszítésére irányuló törekvést tartja fontosnak, mely a nyelv elsődlegességének feltételezésén nyugszik, s melynek toposza egy olyan köznapi, s egyáltalán nem mellékes dolog, mint a pénz. Ráadásul, a női olvasó politizál is, mikor kijelenti, hogy „Piacgarázdaság!”-ban élünk.
A kórus, akár az ókori görög drámákban, a közösség érzelmeinek, s gondolatainak megtestesítője, s szerepe a valóság megjelenítése („Lehetne itt minden rendben,/ adott szó, ha lenne egyben…”).
A 3. Jelenet a „Kiadók összejövetele egy kiadóban” címet viseli. Ebben a megjelenítés eszközei az akció és a színházi beszéd nyíltan a napi politikai történéseknek megfelelően sűrítetten, s annál inkább érthetően jelennek meg: „Jogi útra jogállamban, / meglehet, / nemcsak pénzünk, vagyonunk sincs, / ne feledd!” (Kiadók). S ez az a szöveghely, melyhez a továbbiakban a legtöbbször visszatér az értelmező, újabb és újabb szempontokkal gazdagítva a szegénység, egy egykor virágzó ország tönkre menetelének metaforikus értelmezéseit („… Te meg, asszony, / ne nézegesd az írókat, / nincs nekik semmijük!/ Csak bajuk!” – Mátyás).
A következő, azaz a 4. Jelenetben egy „Könyvtárban” találjuk magunkat. Az egykor „szent hely”olyan szöveg-komplexumként íródik le, melyben a poétikai és elméleti problémák játékban tartása az irodalmiságban, a nagy elődökre való olyan reflexiókban fogalmazódnak meg, amelyekhez ismét a napi politikai közhangulatnak megfelelő, a középmagyarkorban buta, egyszerű embert jelölő „tahó” szó egyaránt elhangzik a király és a királynő szájából is. Sőt! Egy egész mondat ismétlődik előbb kijelentő, majd felkiáltó mondat – már a királyi pár kórusaként – formájában is: „Könyvek között sok olvasó, / nem lehet itt senki tahó!” A szereplők köre is bővül a könyvtárosnő és a férfi olvasó szerepbe vonásával. Ebben a jelenetben az értékgazdag múlt („Gutenberg, Corvina) és az értékszegény jelen (a „kófic írócska”, aki alkoholista, s nőfaló; a kikapós Beatrix) éles szembeállításán van a fő hangsúly, miközben a jellemek egyre élesebben ütköznek. A konfliktus ennél élesebb már nem is lehetne! Itt, ebben a részben található a librettó tetőpontja. Metaforikus értelemben is, hiszen a politikai szál is egyre bonyolódik, s eléri a végpontját: „Jöjjön, aki látni akar, / nem csalás, nem ámítás, / hogy egy király, magyar király, / elvágyik a magyar földről, / nem is kérdés, nem vitás…”. Ez bizony egy nagyon korrekt helyzetjelentés az egyre fokozódó magyar kivándorlásról. Ám, de mégis vannak még magyar honban olyan emberek, akik tisztelik múltunkat, tradícióinkat, hiszen Mátyás és a könyvtárosnő, aki még nem járt ott, de a múlt alapján pontosan érti, miről van szó (a könyvek és az olvasás tisztelete és szeretete) vissza szeretne térni a Mennyekbe.
Az utolsó jelenet, mint már utaltam rá, ugyanott játszódik, mint az első, s ugyanolyan két képre tagolódik, csak a másodikban már az összes eddigi szereplő megjelenik. A cselekmény így egységessé és zárttá válik, azonban bekövetkezik – a művön végigvonuló – értékvesztés is, a könyvek szeretetében élő pozitív emberek (Mátyás, könyvtárosnő) és a könyvek eszmei értékének fontossága elbukik, és ez által értékpusztulás következik be.
Maguk a szereplők is földi és mennybeli lakókká lesznek, egyesek, mint például Beatrix és a könyvtárosnő lakóhelyet cserélnek, de az expozícióban kérdés explicit is feltett kérdésre („… Mit szólsz, mi az oka annak, / nem kell könyv az olvasónak?” – 1.Jelenet, 2. kép – Az Úr) tökéletes választ csak az kap, aki végig figyelemmel kísérte a könyv mondanivalóját. Hiszen minden egyes jelenetben szerepet kap a rámutatás vagy a rákérdezés, a 21. századi mindennapok egy-egy helyzete, egy jelenség, probléma, s a hangsúly pedig azok megfogalmazásának, megismerésének lehetséges voltára tolódik. A műben ugyan minden más dolognál erőteljesebben jelenik meg a Mammon hatalma, ellenben a zárlat optimistább kicsengésű, a szerző életbe vetett hitét dicséri.
A verses librettó poétikai eszközökben gazdag: alliterációk, költői kérdések, ismétlések, párhuzamok és a különböző nyelvi panelek is mintegy öntőformául szolgálnak a tartalomnak, ellenben a fő toposz, az ars poetica mégis az irodalomba vetett hit marad.

***

Legutóbb szerkesztette - M. Fehérvári Judit
Szerző M. Fehérvári Judit 168 Írás
2010. karácsonyáig középiskolai történelem-orosz- magyar-tánc -és drámapedagógus voltam, aki akkor egy művészetoktatási intézményben próbálta átadni mindenféle tudását. Ez volt életem második munkahelye. Az első, a volt alma materem, egy Vegyipari Szakközépiskola, mert az egyetlen napig sem űzött alapszakmám általános vegyész. Akkor, 2010 év végén elhatároztam, hogy belevágok az ismeretlenbe... Jelenleg pedagógiai szakmódszertani cikkeket írok egy újságnak. Az irodalom felüdülés és kikapcsolódás, rejtvény és néha megoldás is, de sajnos egyre kevesebb időm van rá, s minél inkább belemélyedek, annál inkább rádöbbenek minden hiányosságomra. Ez néha aztán földhöz is vág... Meg a gravitáció... Ennél többet nem szoktam elmondani magamról, s ezt is azért tettem, mert ma ilyen kedvemben voltam... Debrecen, 2012. március 31.