Az öreg halász és a Tisza is lehetne a címe ennek az írásnak, hiszen a magány és a kitartás Hemingway f?h?sét juttatta eszembe a kezdeténél. Nem véletlenül hangsúlyoztam, hogy a kezdeténél, hiszen a Tisza és a körülötte él?k sajátos élete mégis valahol távol áll a tengeri népek világától. Ha jobban körbenézünk, valóban e nagy folyó mellett él?k vannak leginkább kitéve a partra vetett halak sorsának, hiszen az alföldi emberek valami megmagyarázhatatlan oknál fogva szerencsétlenebbek az átlagnál. Bármilyen statisztikát is nézünk, ez így van.
Nincs csattanó, váratlan fordulat, izgalmas jelenetek, csak szürke színek és szavak, szinte el?re sejteni mi következik. De nem is szükséges, hogy izgalom járja át a novellát, hiszen az elénk vetített életkép ordít a mondanivalótól: az egészséget feláldozó munka megbecsületlensége, a viszályok és a magány jellegzetes vonásai, következményei. Az öreg is egy ilyen jellegzetes figura, akin keresztül bemutatni kívánja a Szerz?, hogy miként is képesek mégis életben maradni, és némileg meg?rizni az emberi vonásaikat az emberek. A szerepl?k sz?kszavúak, mint Móricz szegény emberei, nem kérdeznek semmit egymásról, hiszen mindent tudnak kérdések és válaszok nélkül is, a saját életükön, sorscsapásaikon keresztül képesek átélni mások nyomorát. Ã?Å¡sznak a mindennapokkal, mint József Attila dinnyehéja a rakpart kövei el?tt, és megpihennek, mint Juhász Gyula barna pók fonta éjszakája a kiköt? hajói felett. Ilyenek vagyunk, és sokan nem is vesszük észre a mellettünk elballagó tragédiákat, amelyek semmit sem jelentenek számunkra, annál többet az átél?jük számára.
Egyszer?ség és természetesség ötvöz?dik össze a valósággal, nincs kimondott konklúzió, de meghatározza az olvasó véleményét, sajnálatot ébreszt, taszít, és csodálkoztat két-három szerepl? segítségével. Fél szavak, kurta mondatok, megfestett Tisza, realisztikus téma egy jó író tollából. Ez Kelemen Zoltán novellája.
