kisslaki : PÁRIZSI BUCKÁK FALMÁSZÁSSAL ’71

 

 

 

Hosszú sor állt a lerobbant négyemeletes háznál. Eléggé vegyes társaság várakozott a bejárat előtt. Színesek, arabok, toprongyos francia urak is persze. „Szobák” volt kiírva egy kopott falon, ahol a fogatlan neonlámpán a – H és M – betű reménytelen pótlásra várt. Talán még De Gaulle és Patton generálisokra is ilyen kancsin kacsingatott, ha azok erre kószáltak volna netán karöltve. Gondoltuk, ilyen kültelki helyen tényleg olcsón jutunk szálláshoz. Csak két hetet akartunk még itt Párizsban kihúzni, mert októberre már régóta egy zaftos szerződés lapult a zsebünkben. Akkor Luxemburgban fogjuk egy varietében a kultúra morzsáit szórni, persze jó pénzért. Hál’istennek a concierge-nek volt szabad helye, mert a kulcsos táblán még sok szög himbálódzott kacéran.

– Szobát szeretnénk hármunknak – mondtam a hölgynek, aki nem is csodálkozott.

– Tous trois ?- kérdezett vissza, hogy jól értette e.

– Van pénzük három lányra, vagy csak egyet és úgy a másik kettő meg…- de nem fejezte be mert közbehadartam:

– Nem madame, mi csak harmincadikáig, reggeli nélkül szeretnénk itt lakni.

– Tévedés uraim, itt ez nem olyan hotel – mosolygott, nem akarom mondani, hogy röhögött. Mi nem tudtunk vele együtt derülni. Elsompolyogtunk, de hamar.

Autónkat letettük később a belvárosban a La Fayette áruháztól nem messze és arra kerestünk egy szobát. Keresés közben szidalmaztak, hogy mi a fenét bóklászunk itt a drága Párisban, holott szépen kihúztuk volna a hónapot a nyaralóban, amit Koppenhága mellett béreltünk a tengerparton, miután lejárt a három hónapunk a varietében. Hiába is ismételtem volna, hogy 25. születésnapomat akartuk itt megünnepelni az imádott városomban. A nyaralóba, igaz minden este kikocsizott fellépése után egyetlen szerelmem Vivi, de a sok öröm után egymagam szerettem volna felfedezni a párizsi kocsmákban a magyar bohémek nyomát.

Végre találtunk a Rue de Provence -ban egy roggyant hotelt, borzasztó előkelő névvel. Később kiderült, hogy esténként a vékony szobákon áthallatszott a kuplerájok megszokott esti – romantikusnak éppen nem mondható – zaja.

Miért kötelező Párisban koplalni, a fene egye meg – kérdeztük magunktól pár nap után, mikor a napi egy liter tej és egy kenyér fejenkénti porciót elfogyasztottuk a boulogne-i erdőben tréning után. Nagyon untuk. Untam már az örökös kártyázást a fűben, untam, hogy nincs borom s csak öt darab cigarettám. (Földről azért sose vettem fel a csikket, el se hinnék rólam akik ismernek.)

Egy nap bátyám ügynököket ment látogatni és már kora délután allelujával, és szerződést lobogtatva rontott be. Az osztályon felüli varieté-étterem a Boulevard Haussmann -on volt. A nemzetközi zenekar egy tükörfalu színpadon muzsikált emeletnyi magasságban, csak előttük volt egy parányi hely a produkciónak.

Másnap a zenekari próbán – mikor az asztalnyi helyen felmásztam harmadiknak, hogy bátyám fején egykézen álljak – már féltem lenézni is. Te jó isten! ha innen leesek, s nem a színpadra hanem egy méterre arrébb, biztos agyonütök lenn egy-két nézőt a földszinten – gondoltam – s a Patron becsukhatja pár napra a boltját, legközelebb csak hasbeszélőt vagy énekest fog szerződtetni. Szerencsére este hatalmas siker. Előleg. Másnap étel, ital, hölgytársaság az Eiffel toronyban lévő nem olcsó éteremben. Utána mikor taxival a varietébe mentünk, hirtelen elgyengültem a rámtörő depressziós félelemtől. Túl jól ment minden eddig. Mivel érdemeltem én ki ezt a sok jót egyáltalán a sorstól ? Kezem remegett, fáztam, verejték csöpögött a homlokomról. Mint alvajáró öltöztem a kosztümbe.

Először leestem, de nem a parkettra hál´istennek. Visszamásztam, mert alapszabály, hogy a trükköt azonnal meg kell ismételni. Azonnal megismételtem. Persze az ismételt zuhanást nem terveztem bele. A második esésnél már csönd lett a nézők között. A portugál zongorista keresztet vetett, a magyar gitáros a Miatyánkot mormolta, a török dobos Allah segítségét kérte biztos, mert elnehezülő kézzel abbahagyta a dobolást.

Hazafelé már megnyugvó kedéllyel, jó hangulatban bandukoltunk. Én mint álomjáró emlékszem, hogy baleset nélkül lement a program s aztán vigasztaltak is, vicceltek, hogy biztos a nők meg ilyesmi, de mindenki örült, hogy nem lett emberhalál a dologból. Elmentünk egy jót vacsorázni.

Másnap mikor a varietéba mentünk, már gyanús volt, hogy a képeink, plakátjaink nincsenek a műsorfalon. A Patron az irodában kifizette gázsinkat s mondta, hogy hatalmas attrakció a számunk, de nem kockáztathatja vendégei életét. Hát ebben igaza volt.

Pár nappal később eladtam a fotógépemet, amit gitárom követett zokogva, majd a Jordan banktól szerettem volna a luxemburgi szerződésre hitelt kérni mert már szűkiben voltunk a pénznek. Egyik tisztviselő azért barátságosan kivezetett mikor megmondtam – a szerződést lobogtatva – hogy miért akarok direkt az igazgatóval beszélni.

Párizstól szépen akartam búcsúzni. Utolsó este 30-án Händel Vízizenéjét intonálták a Tuilerie-ák kertjében, ahol már úgyis rengeteg szökőkút lakott. Még Medici Katalin építtette a XVI. században és a szerencsétlen Marie-Antionette is itt töltötte az utolsó hetét mielőtt a Guillotine alá tette a fejét.

A Szajna-parti oldalon a kőfal tetejét még elértem, ha nagyon kepeszkedtem a masszív jugoszláv esernyővel. Beakasztottam a fal felső peremébe az ernyő fogóját, így már fel tudtam húzni magam, s bemásztam a kertbe. Megspóroltam egy liter vörösbor árát. Na, azt nem hiszem, hogy az ittjárt magyar irásművészek utánam tudták volna ezt csinálni. A koncert emléke elkísér halálomig. A zene ütemére köpte a kút nagy erővel a reflektorfényben megvilágított vízsugarakat Az utolsó akkordokkal rakéták suhantak az égre, majd ágyúdörgéssel ölelkezve zuhantak a semmibe.

Hajnalban az országúton az első benzinkútnál eladtuk a csomagtartót a tetőről negyven frankért. Tankoltunk, reggeliztünk és ölemben egy nagy utazókofferrel indultunk kényelmetlenül, de jó reményekkel Luxemburg felé.

 

 

 

Legutóbbi módosítás: 2019.09.17. @ 07:39 :: kisslaki
Szerző kisslaki 252 Írás
Majd ötven éve élek Németországban. Véletlenül. Alapítástól itt vagyok. Jó, hogy jó társaságba kerültem.Tisztelettel, Kiss lászló kisslaci@t-online.de