Rozmaring Péter Szerző
Vezetéknév
Rozmaring
Keresztnév
Péter
13 év Nincs Komment

No nem úgy, mint bármelyikünk, hogy majd egyszer, hanem itt és most.

 

 

 Még egy dolog vált világossá számára, hogy ezt a kis történést már hetek óta tudta. Tudni tudta, de el nem hitte. Elmosolyodott volna ezen, de ? már a külvilág szempontjából meg is halt. Lefordult a székér?l, kezéb?l kiesett táblája, így most már mindenki láthatta, hogy a be sem fejezett produkcióra ? csak 8.8-at adott volna. Kényelmesen elhelyezkedett, és elkezdte nézni a kötelez? életfilmet. Tökéletes memóriája volt, így egy kicsit unta a „m?sort", bár egyszer majdnem felkiáltott, hogy ez nem is így volt… 
Persze rájött, hogy már nincs mivel kiáltania, és valószín?leg ? téved, hiszen a nagy fels?bbrend?nek nincs érdekében ?t átverni. A végén, mintha kifutott volna a filmszalag, a látómez? fehérré vált, de ezután nem történt semmi. 
            Igen! Még egy pár év dukált volna nekem! Valószín?leg ez annak a helye, gondolta. Utána meg azt gondolta, hogy ez micsoda marhaság, hiszen, senki sem pocsékol filmet be sem következett dolgokra. És különben is! A nagy filmrendez? csak tudta, hogy mikor lesz a vége. Semmi, más történt, unatkozott. 
Na! Legyen már valami! Most mi van? Ez valami gondolkodási id?? Ne vicceljetek már, ez az én életem volt. Ha valami nem tetszett, már úgyis mindegy, nem? Most mi van? El kell mondanom, hogy így, meg úgy, jobban is élhettem volna, és hogy ja, ezt, meg azt nem kellett volna elkövetnem? Ezt várjátok ugye? De mi szükség erre? Hiszen ti mindent tudtok, én is tudom valahol, csak…, csak valahogy nem sikerült megvalósítanom, bevallanom, elmondanom…, meg ilyenek. És különben is, szép életem volt! Szép nyugodt és csendes. Már ez is baj? Vagy pont ez a baj? Jaj ne már, ez nem lehet! Vagy igen? Más kifogás nem jöhet szóba. Ah! Hagyjuk az egészet, csak találgatok, legalább mondaná meg valaki, hogy mit rontottam el! Halló! Van itt valaki? Miért csináljátok ezt?
 – Mert ez a munkánk!
 – Mi? Az, hogy szívassatok?
 – Nem! Az, hogy megmentsük az életedet!
 – Az életemet? De én már meghaltam!
 – Az igaz, Mr…, – az orvos a kórlapra nézet – Mr. Peterson, de mi visszahoztuk.
  – Peterson? Az ki?
 – Hát maga, Mr. Peterson! De egy ilyen túladagolás után normális, hogy nem emlékszik a nevére (sem), de a haverok majd elmondanak mindent.
A hordágyat betolták a kórterembe, ahol hosszú hajú farmernadrágos fiatal lányok és fiúk várták ?t.
 – Helló Pet! Mi van te mákista! Jó volt a túlvilágon? Maradt még a szerb?l?.. – záporoztak rá a kérdések.
Kenderesi Thomas…., vagy is most már Pet, megvárta, amíg mindenki kipoénkodja magát, majd halkan megszólalt.
 – Sziasztok! – és elmosolyodott.
 – Hát szia, te ártány! Tudod mi választott el az aranylövést?l? – és ez a legtágabb pupillájú válasz nélkül is folytatta –  hát, csak annyi, amennyi a t?ben maradt, höh!
 – Köszi, hogy segítettetek! – mondta valamiért, és egyszer?en csak tudta, hogy ezt kellett mondania.
 – Ne köszizzél semmit! – szólalt meg egy másik vigyorgó ismeretlen – ha a húgom tornaversenyén nem murdel meg egy bíró, akkor már csak a hullaszállítóknak segíthettünk volna.
 – Mi? Hogy? Mi történt?

14 év Nincs Komment

 

•-         Ez nem lesz jó! Biztos ezt akarod?….. Csak beszélgetünk. Én sem adok el neked egy gatyát a boltban, ahol dolgozom, csak azért, hogy alátámasszam a mondanivalómat.

•-         Nyugi! A hipnotizálás teljesen fájdalom és mellékhatástól mentes. Ez csak egy kísérlet, neked és nekem, hogy jobban lássuk azt, ami van.

•-         Egye cickány, legyen! De tényleg ne fájjon, és ha miattad kacifántos éjszakáim lesznek, akkor tutira ígérem, hogy vídiával fogom karmolni az ablakod, pont akkor, amikor a legjobban alszol. Ha így is vállalod, tessék legyen, csináld!

•-         Akkor jó! Kezdjük, de fontos, hogy még egyszer elmondjam, az egészet videóra veszem, itt ezzel a kamerával, és a kísérlet után egyb?l visszajátszom.

•-         Tuuudom! Már elmondtad! Rajta, miel?tt meggondolom magam!

•-         Ha jól ülsz, akkor kérlek figyelj….., itt ez az inga….. szép és… érdekes….., csak figyeld ahogy ing…., a hangomra koncentrálj……., most számolni kezdek……..

………….

…………

•-         …. Most visszafelé számolok…., és te egyre éberebb vagy, … amint az egyhez érek, te felébredsz.., és csak arra emlékszel, amit én engedtem.

•-         Hah! Ennyi volt az egész?

•-         Ennyi!

•-         Ettem egy banánt, és akkor mi van?

•-         Én nem mondok semmit, nézzük a videót!

•-         Juj! Tényleg ilyen hülye hangom van?

•-         A képekre figyelj…!

•-         Jól van, na!

•-         Innen érdekes!

•-         Jesszus!

•-         Mi a baj?

•-         Ez nem is egy banán, hanem egy kifli!

•-         Ja-ja! És milyen volt az íze?

•-         Istenem! Azt hittem…, azt éreztem, hogy egy banánt eszek!

•-         Na! Kapizsgálod már?

•-         Nem tudom! Azaz, sejtek valamit, de ez…, akkor is…, nem is tudom.

•-         Emlékszel? Arról beszélgettünk, hogy a „tudat", legalább is az, amit mi ketten annak neveztünk, mi lehet, és mennyire határozza meg a gondolatainkat, vagy mennyire nem.

•-         Persze-persze, de térj már a lényegre!

•-         A lényeg szerintem az, hogy ha a tudatodba azt írta az ösztönöd, de inkább az a világ, amiben feln?ttél, hogy az a valami nem jó, vagy pont ellenkez?leg, kedvelend?, azt te annak fogod érezni, azt úgy fogod kezelni.

•-         Értehet?bben nem lehetne?

•-         Ja de nehéz veled! A kifli helyett adhattam volna egy faágat is, te akkor is elmajszoltad volna, ha a tudatod banánnak hiszi. Mondok mást. Az a szag, amit?l neked kifordul a gyomrod, az, jó néhány állatnak étvágygerjeszt?, pedig azok is eml?sök és húsev?k, mint te. Az a n?, aki neked lankasztó, az másnak istenn?nek látszik, és élete értelme lesz. De ugyan így, mint egy n?, jöhet egy ideológia is, ami számodra undorító lesz, és persze ott lesz egy másik, amely vonz, és magába szippant. Ugyan a különbség az, hogy másra vagyunk fogékonyak, de akkor is, minden csak programok és behatások eredménye, azaz, illúzió.

•-         Na-na! Mit akarsz ezzel mondani?

•-         Csak annyit, hogy a tudatot, a meggy?z?désnek gondolt eltökéltségünket, nem csak hipnotizálással, de sok minden mással is befolyásolni lehet.

•-         Ha-ha! Te most azt akarod mondani, hogy én a túrós tésztát azért szeretem cukorral, mert a „tudatomat" valaki ez irányba befolyásolta?

•-          Tulajdonképpen, igen! Gondolj csak bele! A túrós tészta ízesítésének meghatározása örökléstani szempontból nem kifejezetten hangsúlyos. Sokkal valószín?bb, hogy egy emlékeiden túli élmény az, ami tudatodba, mint a banán ízét a kísérletben, a cukros verziót helyezte el?nybe a sóshoz képest.

•-         Bakker! Te bonyolultabb vagy, mint egy köbgyökvonás!

•-         Ha a saját életed viszonylatai ilyennek t?nnek, akkor nehari, de csodálkozom.

•-         Mi van? Te engem most kritizálsz?

•-         Ah! Dehogy is. Én csak egy misszionárius vagyok a semmi szigetén, aki istenr?l beszél azoknak, akik addig egy partra vetett úszó k?nek imádkoztak, amir?l nem tudták, hogy az, csak egy darab koszos hungarocell.

•-         Szóval csak megalázni akarsz?

•-         Ha a tudatod így kívánja?

•-         Na várjál egy kicsit! Te a barátom vagy, így nem feltételezem, hogy basztatsz. Tehát, reménykedem, hogy valamire rá akarsz ébreszteni, de tudd meg, ez idáig nem sikerült, most még csak felhúztál, de nagyon.

•-         Oké, akkor kérlek figyelj! Én úgy gondolom, hogy van sok-sok dolog, amir?l azt mondjuk, hogy „tudatában vagyunk". Tudatában vagyunk, hogy emberek vagyunk, hogy a földön élünk… , ilyesmikre gondolok. Persze van jó néhány fogalom, amire ugyan nem mondjuk, hogy a tudatunkban van, de még is hasonlóan gondolunk róluk. Például, mi úgy tudjuk, hogy sok helyen, csak öltönyben illik megjelenni. Egyes ?serdei népek nem ismerik ezt az öltözéket, ?k nem tudják, hogy mi mit gondolunk err?l. Ezért ?k simán elmennének egy hivatalba ágyékköt?ben is. Mi már a csöppet pecsétes nyakkend?nkt?l is rosszul érezzük magunkat, mert tudatunkba ezt írták. Tudatunkban van, hogy mi a jó és a rossz, tudni vélünk a lelkiismeretünkr?l és az erkölcsr?l. Úgy tudjuk, hogy ölni nem szabad, pedig nem sokkal több, mint száz éve, az indiánoknál dics?ég volt az ellenséget megölni és t?lük skalpot gy?jteni, de szerintem ez is illúzió volt, és az is az, amit ma hiszünk jónak és követend?nek.

•-         Állj-állj! Valamit kezdek érteni, de hogy jön ide a banános kísérletünk?

•-         A kísérlettel csak arra akartam rávilágítani, hogy azok a dolgok, aminek tudatában vagyunk, nem stabil, nem megváltoztathatatlan beírások, s?t, még csak nem is sajátunk, mert a világ programozta belénk. Nem pont úgy, de hasonlóan, mint ahogy én tettem ezt veled a kísérletben.

•-         És mi ezzel a baj? Ha csak így m?ködik a világ, hogy mindenki nagyjából ugyan azt tekinti értéknek, az, miért lenne rossz?

•-         Csak azért, mert látjuk azokat a visszaigazolásokat, amelyek tudatunk és a külvilág stabil, megváltoztathatatlan elemei közt vannak. Látjuk a másik embert, látjuk magunkat, tudatában vagyunk a hangok jelentésének…, ezeket a dolgokat olyannak tudjuk, amilyenek valójában. Nos, azt hisszük ennek alapján, hogy sok más is, aminek tudatában vagyunk, az valóban az, aminek tudjuk, látjuk, hisszük. Tehát, rengeteg minden más is van, amiben sokszor úgy járunk, mint te a kiflivel, amelynek banán íze volt. De a kísérletünkkel ellentétben, sok helyzetben nincs meg az esélyünk sem, hogy kiderüljön a turpisság, nem szólnak majd nekünk, hogy amit eszünk, az nem banán, hanem kifli. S?t, ha nem vagyunk elég nyitottak, ha kötjük az ebet a karóhoz, akkor, ha szólnak sem foglalkozunk a másik meglátásával, és esszük tovább a kiflit, vagy a kefét, ha érted mire gondolok.

•-         Nem válaszoltál rendesen! Mi a baj ezzel a programozással?

•-         Jó, összeszedem magam, mondok példát. Nem akarok politizálni, nem is fogok, de ez egy jó terület. Gondolj bele! Minden országban, minden pártnak, aki hatalomra akar kerülni, vagy ott akar maradni, az érdeke az, hogy minél több szavazó lássa ?ket szépnek jónak eredményesnek. Nos, ?k tulajdonképpen minden tevékenységükkel programoznak, hiszen amit kínálnak, az nem stabil, nem igazán kézzelfogható, de a cél az, hogy minél többen „tudni véljék" azt, hogy csak is ?k a jöv? zálogai. Ha körülnézel, láthatod, hogy ez több pártnak sikerül is, és vannak, akik ennek, és akik annak a programozására voltak fogékonyak. Tehát, az átprogramozhatóságra nem csak a banános kísérletünk, de a világ is bizonyítékot szolgáltat, hiszen, ha nem így lenne, nem lenne értelme, sem hatása a politizálásnak. Szóval a baj ott van, hogy ha nem ismerjük ezt a tulajdonságunkat, ha csak hagyjuk magunkat, kiszolgáltatva minden hatásnak, akkor ehetünk faágat úgy, hogy közben banánnak hisszük, vagy élhetünk nyomorban úgy, hogy közben jól érezzük magunkat, de ezzel persze néhányunknak kárt okozva, miközben másokat jogtalan el?nyökhöz jutatatunk.

•-         Aha! Értem! De még is csak politizáltál.

•-         Én? Dehogy is! Bármely hasonlatosság valami konkréthoz, csak azt jelenti, hogy jónak t?nik az elmélet.

•-         Aha! Szóval ez csak egy elmélet! És mire jó?

•-         A boltban nem adnak érte semmit, ha ilyesmire gondolsz, de nagyon jó arra, hogy elgondolkozzunk. Elgondolkozzunk azon, hogy mennyi minden csak illúzió. Ha egy erd?ben n?ttünk volna fel egyedül, akkor nem tudnánk semmit azokról a dolgokról, amelyek most nyomasztanak minket. De tudnánk szeretni, élvezni a létezést és úgy örülni egy elébünk pottyant almának, mint ahogy te örülnél a lottó ötösnek. Persze a mi világunk ezeket az örömöket tartalmasabbá is teszi, teheti, de kapunk mellé sok-sok koloncot is. Ha ezen az elméleten jól gondolkodunk, talán le is esik rólunk néhány.

Kritika, Setétkörnyei Soó Balázs: A beszáradt könnyek sikolya c. regényéről
14 év Nincs Komment

Kritika,
Setétkörnyei Soó Balázs
A beszáradt könnyek sikolya
c. regényéről

A mű szupernóvaként hasított át ezercsillogású irodalmi életünk szemfárasztóan kápráztató egén. A csak gyémánt homokot sodró könyvpiacunk mindent magába olvasztó deltavidékében már-már eltévedhetett az olvasó mértékadó útmutatás nélkül. Setétkörnyei Soó Balázs megérezve a történelmi pillanatot, első megjelenésével platina éket vert az óriás fogaskerekek legérzékenyebb pontjaira, ezzel megállítva tehetetlenül mozgó és mindent beborító kultúrtörmeléket.
„A beszáradt könnyek sikolya” nem is igazán regény, inkább egy modernkori Biblia, dramatikus történetfüzér, példákat állító summákkal és verses részekkel, amelyet Setétkörnyei saját rajzaival illusztrált. Az erős hatású mű már az első fejezet végére megpattintja a valódi befogadásra képtelenné keményedett belső világunk burkát, amelynek mattá koszlott üvegét eddig átláthatónak gondoltuk. A könyv felett görnyedő olvasót, sírva röhögő, testét himbáló agylágyultnak gondolhatnánk, aki már képtelen szabadulni a második fejezet után. Tovább haladva, az olvasó metamorfózison megy keresztül, hátrapillantva megláthatja eddig volt barnaburkú báb önmagát, melyet idáig sűrű sárga élettelennek tetsző folyadékként töltött csak ki. Pillangó szárnyunkat az élet tölti fel feszességgel, mintázatát, pedig saját világunk képei adják.
Setétkörnyei nem kérdez, de szavai mélyen lappangó kérdéseket indukálnak bennünk, melyeket a legtökéletesebb pillanatokban válaszol meg. Az évszázadokat átfogó lapokon kísérőnk egy soha nem öregedő nőalak, akit név és leírás nélkül kapunk, így magunk képzelhetjük valósággá. Kísérőnk ő az élményben, Setétkörnyei női mivolta, aki puhán ragad magával, társas élménnyé sokszorozva a lapoktól már elszakadt, bennünk burjánzó történetet.
350 oldal soknak tűnhet, pláne egy-ültő helyben való olvasásra, de ez oly kevés e mű esetében. Többek is arról számoltak be, kikhez jómagam is csatlakozhatom, hogy az utolsó lap elolvasása után legyűrhetetlen vágyat éreztek az újrakezdésre, valamint arra, hogy felállva és hangos szóval mondják ki azt, amit olvasnak.
Kedves, e sorokat olvasók! Már bizton hallottak a műről, melynek értékeit talán felesleges is volt említenem! Szerény eszközeimmel igazán csak a bizonytalankodók kérdésködét siettem eloszlatni, amely kétségtelenül önmagától is eloszlott volna idővel.

Péter
2008 március 17.

Az igényes szex
14 év 4 komment

Ezzel a kis útmutatásommal civilizációnk kultúremberének kívánok segítséget nyújtani, mivel úgy találtam, hogy némi álszemérmesség okán, az érdeklődő igen kevés segítséget kaphat manapság.

Kedves olvasóm! Már itt, az első mondatban sietek elmondani, hogy az igényes szex, csak is a pár minden tagjának közös és egyidejű vágya esetén jöhet csak létre. Mindkét részről tilos félrevonni a kedvetlen kedvest, és mondjuk egyre hevesebb csókokkal, az intim részek ruhán keresztüli simogatásával vágyat ébresztgetni. Az ínycsiklandó étel, tele hasunk ellenére is étvágyat kelthet, de ilyenkor könnyen elcsaphatjuk a gyomrunkat, szóval ne hozzuk kísértésbe párunkat.
Az igényes szex az előbbiek mellett figyel a tisztaságra is, azaz, az alaklom előtti, teljes testfelületre kiterjedő mosdásra, fürdésre. Sok hozzám forduló arra hivatkozik, hogy irodában, házibulin, autóban, liftben, erdőben…, tört rájuk a vágy, és a körülmények nem adtak lehetőséget a tisztálkodásra. Majd magyarázatként hozzáteszik, hogy a hirtelen lobban hevület csillapításánál nincs is emlékezetesebb. Persze, amikor felhívom a figyelmüket arra, hogy történeteikben állati ösztönök előtörését vélem felfedezni, pedig ők valójában értelmes kultúremberek, akkor mindegyik elszégyelli magát.
Lényegi ponthoz érkeztünk tisztelt olvasó! Emlékezzünk csak arra, hogy mit gondolunk, egy vita hevében ordibáló embertársunkról! Valószínűleg azt, hogy a hangoskodó, egy ösztönein uralkodni képtelen primitív ember. Talán sejtik már, hogy arra kívánom felhívni a figyelmüket, hogy az együttlét alkalmával, ne hozzák zavarba partnerünket artikulátlan hangok kiadásával, esetleg értelmes szavak lihegő kántálásával. Civilizált kultúrember nem tesz ilyet, az igényes szex mellőzi a hasonló állati jellemzőket.
Bármelyikük is elfelejtené valamely hasznos tanácsomat, esetleg itt nem érintett kérdése merülne fel, gondoljon csak előbbi mondatomra, és választ kap. Ilyen eset lehet például, az együttlét közben csörgő telefon. Mivel valószínűsíthető, hogy valakinek nagy szüksége van ránk, és magunkat egyébként sem zárhatjuk ki az emberi civilizáció alapjából, a társadalomból, így számomra egyértelmű, hogy a telefont ilyenkor is fel kell venni.
Remélem, hogy útmutatásom más fénybe helyezte egy-két botlásukat, és talán gondolataim segítségével sikerül életük e részét is megtisztítani ösztönviláguk civilizálatlan behatásaitól.
Legközelebbi alkalommal az étkezésről fogok értekezni. Gondolom, sokan egyetértenek velem abban, hogy az étkezés, úgy általában, egy elég visszataszító folyamat. Ezt, még az asztal környékének kulturálttá tételével sem lehetséges leplezni. Remélem, hogy már sokan követik azt a dicséretes szokást, amiben szájukat a fogpiszkálás közben, a másik kezükkel eltakarják. Ez nagyon szép dolog kedves olvasóm, de egyáltalán nem elég! Gondolataim kifejtése után javasolni fogom majd, hogy minden, magát megfelelő fejlettségének érző embertársunk lehetőleg magányosan étkezzen, vagy, amennyiben ez nem megoldható, az általam kifejlesztett arctakaró eszköz segítségével kímélje meg a látványtól a többieket.
Végezetül még egyszer reményemet fejezem ki, hogy könnyed tanácsaim, egyszerű útmutatásaim segítenek rájönni arra, hogy milyen egyszerű korszerűen, civilizációnk elvárásainak megfelelően viselkednünk. Reménykedem, hogy megfelelően meg tudtam mutatni azt, hogy, nem is olyan nehéz ösztöneink vágyakban, kívánságokban, vonzódásokban megnyilvánuló hatásait elnyomni annak érdekében, hogy tökéletes és egyetlen kultúrlényként viselkedhessünk, akár közösségben, akár párunkkal a hálószobában.

Leestem a fáról
14 év 1 Komment

Leestem egy fáról, nem túl magasról, de szerencsétlenül. Nem az ág reccsent el alattam, nem is a szél fútt le, egyszerően csak ellökött magától a növény, mint az ellenkező oldalon összenyomott mágneseket a láthatatlan erő. Eltört a gerincem, a kezem és bevertem a fejem is. A mentősök jót röhögtek rajtam, miközben kérésükre elmeséltem eséses esetem, de nekem fájt minden szó. Persze a diagnózis csak nagy dózis röntgensugárzás eredményeként derült ki. A kórházban ijesztő és rideg volt minden, talpaimat ötpercenként szurkálták, hogy érzek-e. Éreztem, bár zsibbadt mindenem. Az első éjjel nem aludtam, azaz nem hiszem, hogy alvásnak nevezhetnénk azokat a pillanatokat, amikről úgy tűnt, hogy nem én éltem át, de közben tudtam, hogy itt fekszem a kórházi ágyban. Furcsa azt álmodni, ami van, de velem ez történt. Másnap fájdalomtól megmozdulni képtelen testemet elcitálták CT-re, és utána minden anyagot megvizsgáltak, ami belőlem kijött, vagy kiszedhető volt. Fáradtan ért a következő lámpaoltás, ezért reménykedtem némi álomban. Fejem zúgott az ütéstől, kissé szédültem is, és csak most ért utol az a halálfélelem, amit az a nagy a kő okozott, amely földre érkezéskor csak pár centire kerülte el koponyámat. Alvásra éhes elmémben lángoltak az emlékek és az öröm is, hogy valahogy megúsztam, de a közelben elhaladt halál hidegségét még mindig éreztem. Rengeteg erős emléket kellett volna, hogy az ütődéstől megsérült idegrendszerem feldolgozzon. Képtelen helyzetbe kerültem. Nem tudott bennem eldőlni, hogy a pihenés, vagy az élmények feldolgozása fontosabb-e. Az alváshoz nyugalom kellett volna, a feldolgozáshoz pedig pihentség, de mindegyik előbb akart megtörténni. Ha aludni akartam, akkor az emlékek nem hagytak, ha gondolkodni szerettem volna, akkor belső szavaim elfolyósodtak, elnyúltak, és a felidézett gondolatok egy sötét szobában pattogtak csak, erőtlen akaratomon nevetve. A fájdalmak egész törzsemben erősödtek, de fájdalomcsillapítót nem kaptam. Azt mondták, hogy bármi történhet még? és akkor jól jöhet az, ha mindent érzek és magamnál vagyok. Kösz, gondoltam! Újra félni kezdtem, attól a bármi történhettől?, ami belső vérzést, vagy sok minden mást is jelenthet, és ha jön, akkor csak is szenvedést hozhat, de esetleg a végemet is jelentheti. Nem jó szó az, hogy féltem. Elgyötört testemet átjárta az elmúlás érzése, tehetetlenül figyeltem, ahogy képzeletemet kihasználva főpróbát tartott a halál. Még erősebb fájdalmak jöttek, és akkor talán álmodtam. Nem tudom, hogy lehet ilyen állapotban álmodni, talán ez nem is az volt, de erre nincs más fogalom. Gyerek voltam újra, csecsemő, szavak nélkül éreztem, létezésem túl nyúlt testem határain, a mindenség része voltam csak. A mindenséget, mint végtelen óceánt éreztem, és észrevettem, hogy ennek a vizén úszik egy fekete jégtömb. Nem tudtam, hogy miként kerültem közel hozzá, hisz tudtam, én vagyok az óceán, és a nagy vízben bárhol létezhetnék. Tudatom még is ide fókuszált, erre a jégtömbre, aminek hidege és komorsága elborzasztott. Nem akartam látni, taszított, tehetetlen dühömben sírtam. – Most próbálom szavakkal elmondani azt, amit álmomban csak éreztem és láttam, de nehéz, mert csecsemő voltam. Még semminek sem volt neve. – Elkeseredett voltam, sokat sírtam, de egyszer csak fényt láttam, meleg fényt, amely egyre erősebben sütött a jégtömbre. Kezdtem érezni, hogy a jégtömb is én vagyok, és a jóleső melegség engem simogat. A komor fekete tömb lassan elolvadt, de én nem tudtam elfelejteni a meleg fényt. Vágytam rá, ki akartam szakadni a vízből, valami formát akartam ölteni, hogy a fény tudja, hogy hova kell küldenie a melegségét. Nem sikerült. A forma nem jött létre és a fény sem talált meg. Meg-megjelent ugyan, jó volt érezni, de nem volt annyira erős, mint legutóbb. Újra minden lettem, figyelmem fókusza megszűnt, egyszerre voltam jelen mindenütt. Jó volt ez az állapot, mondhatnám boldogság volt csak úgy létezni, de a melegség még jobb volt. Vártam az újabb tömböket, vártam bármire, aminek formája van, mindegy hogy hullám, vagy sziklacsúcs, csak legyen valami, ami segít elhozni a meleget. A következő alkalommal megtartottam egy kisebb fekete jeget és elkezdtem hozzá kikötni mindent, amit arra sodort a víz. Napról-napra nőtt a szigetem, és egyszer csak azt vettem észre, hogy ugyan a mindenség óceánja továbbra is körülvesz, de én nem tudok már beleolvadni. Figyelmemet már csak a szigetre tudtam irányítani, amit Én magamnak kezdtem nevezni, de akkor ezt még a baba szó jelentette. A fekete jeget is elneveztem juj-nak, a melegség forrását mamának. Álmom ebben a szakaszában kezdtem rájönni arra, hogy valami szokatlan életfilmet látok, amiről azt szokás mondani, hogy lepergett előttem, bár, ez a film egyáltalán nem volt pergős, és talán filmszerő sem. Most utólag furcsa csak, hogy álmomban miként is értékeltem magát az álmot, és az is szokatlan, hogy nem féltem egy kicsit sem.
Az ÉN sziget egyre nőtt, és észrevettem, hogy figyelmemet azért sem tudom már másfelé irányítani, mert a mindenségből kiszakadt egy rész, amit a testemmel azonosítottam, közepén a szigetemmel. Jó nagy volt ez a test és kicsi a sziget, de ahogy építkeztem, úgy szorult ki a mindenség belőlem. Nem érdekelt a mindenség óceánja, fontos dolgokat kellett magamba tennem. Miden építőelem csak azt szolgálta, hogy melegség érjen. Megtanultam mosolyogni, egyre több szót, és járni is, és ezeknek mindenki nagyon örült. Bár a beszéd és járás legfőként arra volt jó, hogy testem kívánalmai teljesüljenek, valamint a birokomba vont kedves tárgyaimat elérjem. Rájöttem arra, hogy melegséget nem csak a mamától, de apától, a rokonoktól, sőt, akár egy ismeretlentől is kaphatok az utcán, tehát mindenkitől. Melegség áradt felém egy irigy pillantásból is, amit szépségem, vagy csinos ruhám, esetleg drága holmimért kaptam. És jöttek a rokonok, ismerősök, ovistársak és a barátok is, aki példájukkal, vagy szavukkal mind-mind arra tanítottak, hogy miként tolhatom szigetem a fénybe. Hamar rájöttem arra, hogy mindenki szereti a fényt, és ezzel elkezdtem visszaélni. Adtam a sajátoméból, de ennek visszatükröződésében a magam örömét leltem meg. Adni jó! Mondták bölcs tanítóim, és álmomban megértettem ennek lényegét. Mindig több tükröződik vissza, mint amit adtam, és ezzel valójában én jártam jól. Jó ember vagy! Hallottam a ki nem mondott gondolatokat, de tudtam, hogy csak jól üzletelek. Szeretet vett körül és törődés, de mind csak engem szolgált, minden nekem okozott jót és örömet. Idővel már sokan voltak körülöttem, de csak keveseknek engedtem meg azt, hogy nekem adjanak, és a rólam visszatükröződő erős fényt ők élvezzék. Ha még is másnak akartam jót, akkor elfogadtam, és hagytam, hogy csak adjon. Kapni jó! Állapítottam meg ilyenkor, és valóban, volt az életemben néhány ember, akik amikor közel álltak hozzám, akkor egymás fényét kölcsönösen erősítettük. Érdekes volt látni életem indítatásait, és épp kezdtem élvezni, amikor jött valaki. Persze még mindig álmomban, de róla valahogy tudtam, hogy kívülálló.
– Üdvözöllek! – mondta, és valóban kedves volt.
– Üdvözlöm! – mondtam, a meglepetéstől ridegen.
– Hogy tetszik a valóság? – kérdezte.
– Ez lenne a valóság? – csodálkoztam.
– A valóság minden, és minden valóság, csak nem mindent akarunk látni belőle. – válaszolta bölcs mosollyal.
– És.. és, hogy szólíthatom. – kérdeztem, legfőként azért, hogy időt nyerjek a gondolkodásra.
– Nincs nevem! Nincs, mert ha lenne, egyből gondolnál rólam valamit, ami lehet, hogy több lenne, mint én, de lehet, hogy kevesebb. Egy biztos, mást gondolnál rólam, mint ami vagyok, pedig még nem is tudsz rólam semmit.
– (Ajaj! Ez a valaki ismeri az előítéleteimet! – gondoltam.) Most meg fogok halni? – szakadt ki belőlem a kérdés.
– Áh! Dehogy is, minden rendben!
– Akkor most hol vagyok, és mi történik?
– Hol vagy? Egy olyan helyen, ami nem létezik, csak neked, mert már sokszor elképzelted. Talán ez nem is hely, inkább egy állapot, egy lehetőség arra, hogy lásd azt, ami eddig is előtted volt, csak képtelen voltál felfogni. Mi történik? Annyi csak, hogy most látod magadat a teljességben, látod, hogy miként jöttél létre. Azt is láthatod, hogy mindenki a teljesség része, csak személyiségük látszólagos falakat emelt a mindenség óceánjába.
– És miért nem érzem most a fájdalmat?
– Mert pont a fájdalom segített abban, hogy ide kerülj. Kitöltötted testedet az ÉN szigettel, most azt hiszed, hogy ez te vagy, pedig szigeted alatt ott van a mindenség végtelen óceánja, most ebben úszol.
– Akkor ez nem is én vagyok?
– De, ez is te vagy, egy rész a mindenségből, a mindenség része.
– Ezt már nem értem!
– Nem baj, segítek! Amikor testet öltesz, amúgy is kiválik egy rész a mindenből, ez az egyéniséged. Amint megszületsz, a világ egy szigetet épített veled, ez lesz a személyiséged, ami lassan befed mindent, ami te vagy. Most már elárulhatom, ez vagyok én, az egyéniséged, azaz, most magaddal beszélgetsz. Ne lepődj meg, beszéltünk mi már, de csak néha hittél nekem. Forrásként fel-fel török a szigeteden, de személyiséged dzsungelében csak néha látszom.
– És mi lesz majd, ha felébredek?
– Nagy változásra ne számíts! Újra fogod érezni a fájdalmat és személyiséged fog irányítani ismét. Szükséged is van rá, mert a többi ember közt nem tudsz másként létezni. Ha akarod, akkor lehetsz jobban az, ami vagy, de ez munkába és időbe kerül.
– Akarom! Persze, hogy akarom! Mit kell tennem?
– Ébresztő, lázmérés! – rikácsolt a nővér hangja!
– A francba! – mondtam magamban, amikor kitisztult a fejem, és újra átéltem az álmomat,
de valami megváltozott. Valahogy úgy éreztem, hogy ezt a francbát? ki kellett mondanom, mert, hogy is mondjam, ez a szokás, amikor valaki bosszankodik. Elkezdtem magamat figyelni. Egyre több dolgot vettem észre, amit csak azért teszek, mert így szokás, mert így szoktam meg. Később felfigyeltem még egy csomó dologra, amit szokásból, illendőségből, azaz a társadalmi elvárások szerint teszek. Persze felfedeztem azt is, hogy kicsit másként teszem ugyan azt, amit a többiek, de télen én is nagykabátot veszek, csak más színőt és szabásút, mint mások. És még valami! Akinek elmeséltem az álmom, azok közül sokan hasonlóakról számoltak be. Talán úgy mondhatnám, hogy szigeteink darabkái meglazultak, határai elhomályosodtak, és egyre jobban láttuk azt, ami van. Jócskán voltak olyanok is, akik nem értették az egészet, ők azt mondták, hogy jól beverhettem a fejemet, ha ilyeneket álmodok. őróluk azt gondolom, hogy egyéniségük még nem elég erős annyira, hogy összetartson egy laza szigetet. Nem rosszabbak, vagy jobbak, mint akire hatott az álmom, egyszerően csak nem tehetnek mást.
Aki esetleg aggódik, azt megnyugtathatom, most már jól vagyok. Eldobtam a mankóimat, újra a régi vagyok, legalább is testileg.

Szeretlek sárgadinnye
14 év Nincs Komment

Vajon miféle nagyképű garasoskodó találta ki a nyári időszámítást?
Most például az óra, négy óra öt percet mutat. Én persze tudom, hogy valójában csak három múlt.
Ha tényleg négy lenne, már kihűlt volna a sárgadinnyém a hűtőben.

A föld végre kihordta gyümölcsét, elszikkadt a növényi köldökzsinór, sárga labdává duzzadt az a tavaszi kis zöld bogyó, ami most engem vár itt, a három csillagos Lehelben.
Nem bírom ki, meg kell néznem.
– Ugye már nagyon várod, hogy megegyelek? – nyitom rá a fehér ajtót.
– Igen, igen! Zamatomat csak neked szánom! – szinte hallom válaszát.
Persze a lakoma majd nem ér véget véled. Hiszen tele a szekrény almával, banánnal, retekkel
és minden földi jóval.
Elképzelem mi lesz, ha végre kihűl. Magam elé teszem majd rózsás szélő tányérkámon, de lelkem repdeső örömét csitítgatva, egy ideig csak nézegetem és hagyom, hogy parfümös illata betöltsön. Szerény kis termés ez a göröghöz képest, de ízével illatával győzedelmeskedik zöldben tetszelgő rokona felett.
Jöhet nékem a piaci dinnyeárus, kandikálhat egy egész hegynyi dinnye tetejéről, hangos mutatványokkal is szórakoztathat, de biztos hoppon marad, ha nem sárgát árul!
Nézem kedvenc gyümölcsömet, ahogy a délutáni napfényben sárgás-zöldben pompázik.
Ruháján apró zöldes erecskék bújnak meg, szövevényes vonalakkal járva át az egész felületet.
Döbbenetes precizitással a természet a termést már szét is osztotta, cikkelyekre bontván a gömböt.
Tökéletes! Kiáltok fel magamban. Kis híja, hogy nem piszkítok be örömömben.
Képzeletem tovább fúrja magát az édes jövőbe és a falatok javát már a számban érzem.
A héjról az eleven zöld részekig szüretelem a puha édes mannát. A csoda még ilyenkor sem ér véget.
A kifosztott héjakra éhes rovarok kaptak meghívást lakomára. Elsőnek metálzöld ruhájában a légy jelenik meg, s azonnal a tárgyra tér, szívókájával szürcsölgeti az édes levet.
A muslicák serege ennél kultúráltabb, előbb ünnepi táncot lejtenek az eljövendő étkezés örömére. Micsoda összhang! Pár sejtnyi agyuk vezérletével csodálatos koreográfiát produkálnak. Nézem, nézem, tudom, hogy éhesek, de ők inkább táncolnak, de milyen szépen!
Komolyan, mindjárt összekarmolom magam! Ez a csöpp kis dinnye mire képes!
, te dinnyék dinnyéje! , te sárgák sárgája! , te anyaföldünk sárga nektárral terhes kis pocakja, kérlek hagyd , hogy imádjalak!
Szeretlek sárgadinnye!

Vartaki mórkus, rátöli pák
14 év 2 komment

Létaványos mésalubban rüklelkezik felleg márk, kergelézben f?leg t?le, varsalkodik vasmusár.
Kellem küllem lengede, fáriny molyban sendik, várkelézben tenyere, orvasolva veddik.
Lésem – lésem fenköli, tördekölni vamja, karvalácki sömbetök, l?zservárom sarja.
Táromsézben levergároj serbalája domját, kiterkenéc f?becsövi lekargálja tarsác.

Látaványos mésalubban fásrázkodik felleg márk, vasmusáros kellegsaga elverbési tollbulág.
Vengede és lebegre, elbarástban sengir, sárláponyi csoroszlya, tovalubra esdik.
Mésem – mésem, lenkölti tordakolva, lettevaskolt sömbetök, maravácin morajkodja.
Táromsézben nikana, körbelömbi domját, tekenécve vidala, semsakói tarsác.

Vitulsámolj nyemnyala soklajó, fellegmárkos tekérgemnek stége, oklaványi sehajja, ubla-lubra mése!

Csomó a vonalon
14 év 2 komment

Amikor megláttam még nem értettem. Lehet, hogy még most sem értem, hiszem csak, hogy értelmem felfogta a mondanivalót. Nem! Ez nem csak teória. Tudom, hogy megfogtam a lényeget, a csomó és a vonal ellentmondásos játékát megértettem. A m?vész oly egyszer?t alkotott, annyira tömörítette mondanivalóját, hogy csak a félkegyelm?ek nem értik a lényeget. Egy csomó a vonalon. Lényegre tör?, látványos kép. Annyira jó, hogy kár, hogy nem én ragadtam egy falnyi papírt, és vastag filcemmel nem én kanyarítottam oda azt a vacak csomót a vonalra. ?rület! Fehér alapon fekete vonal, rajta egy csomó. Én csak aktokat festek. Teltet, vékonyat, szendét és merészet. Nekem mindegyik tetszett, de kiállítani nem akarta senki.
Az ember, az emberi már nem trendi. A vonal az oké! Pláne csomóval. Egy egész falat adtak neki itt a teremben. Szépen megvilágítják, márvány padlón érhetjük csak el, s?t még fizetni is kell, hogy láthassuk. A csomót. Mert semmi más nincs a papíron, csak egy vonal, amib?l csomó lesz, majd megint vonal. Ennyi. Nagyon modern az igaz, de ez nem sok. Az én aktjaim ennél sokkal szebbek és emberibbek, de még sem azok lógnak a falon. Nem bírom tovább, az irigység és a meg nem értettség érzése kavarog bennem. Hazamegyek. Kissé bizonytalanul, hitehagyott ürességgel a lelkemben, de megpróbálok egy vonalat kenni a vászonra, amib?l csomó lesz. Vacak. Leveszem, inkább egy papírt teszek a helyébe, ecsetemet filcre cserélem. Sok â?? sok papír elfogy, de alakul. Vonal is, csomó is, de egy kicsit n?ies is. Egész jó! Másnap reggel megnézem az utolsót. Tetszik â?? tetszik, de csak a tegnapi kép hatása miatt. Nem tudok elszakadni a kiállítótermi élményt?l. sszegy?röm. Na most ez lesz az igazi! Nekiállok, kezemben szárnyal a fekete irón. Vonalak vonaglanak n?ies csomókban a papírjaimon. Nem ettem, nem ittam egész nap, csak rajzoltam. Már sötétedik, lámpát sem kapcsoltam, csak ontom az újabb és újabb rajzokat. Le kell ülnöm. Lerogyok a fotelbe, innen nézegetem az utolsó rajzot. Csak egy kicsit pihentetem a szemem, mondom magamnak, de csak reggel nyitom ki újra. A rajzom látom meg els?nek. Vizsgálgatom, ízlelgetem a fekete vonalakat. Tetszik! Egy mezítelen n? van a papíron, szép íves vonalai igazán n?iesek. Csomómentes! Talán ez lett a legjobb aktképem.

Az élet értelme
14 év 2 komment

Az élet értelme ma is vidáman ébredt. Megmosdott, felöltözött és kitárta ablakait.
Mint minden reggel, ma is kirakta ablaka alá a zászlaját, amin csak ennyi állt:
žItt lakik az élet értelme?. Várta az embereket, várta, hogy szolgálhasson nekik azzal, hogy
válaszokat ad a žmiért?-ekre.
Napi egy-két vendég kereste csak fel, így elég sokat unatkozott. Még így is sokat mérgel?dött, mert miután átadta a megoldást, többen is vitatkozni kezdtek vele, s?t voltak, aki ?t próbálták meggy?zni a saját elképzeléseikr?l. Nem értette, hogy a milliárdnyi lélek közül, miért csak ilyen kevés az érdekl?d? szolgálatai iránt. Szomszédjait okolta. A vallásokat, a filozófiákat, akik ugyan kés?bb költöztek az utcába, de hozzájuk sokkal többen fordultak megoldásért. Nem haragudott ? senkire, s?t legtöbbjének meghívásait is elfogadta. Ilyen beszélgetések alkalmával állapították meg, hogy összeadva a látogatók számát, igen sokan értelem nélkül élnek, vagy többen is olyan kétes környékbeliek szolgálatát veszik igénybe, mint a hatalom, vagy a pénz szomszéd.
Az utóbbiakban nem talált semmi közöset.
Ágy ?k voltak azok, akik hívhatták ?t a legfényesebb fogadásokra, vendégeik közt a leghíresebbekkel, de az élet értelme nem volt jelen egyik alkalommal sem.
Volt, hogy elkeseredett és arra gondolt, hogy inkább beáll szolgálni a szenvedéshez. Igaz, hogy teljesen más jelleg? a feladat, mégis sokrét?bb és kreatívabb a munka, de még sem váltott.
Hitte, hogy egyszer eljön majd az ? ideje, sokan fogják ?t keresni, és szolgálatának hasznát napról-napra jobban érezheti.
Próbálta kutatni sikertelenségének okát, a szomszédjaival sokat beszélgettek err?l.
Akár hogy is közelítettek a kérdéshez, csak arra jutottak, hogy rossz a marketingje. Amíg a vallások fényes és érdekes küls?ségekkel próbálnak az általuk kínált megoldáshoz elvezetni, addig neki csak egy zászlaja van az ablaka alatt, amit alig látni. Akár hogy is, de mindig erre jutottak, és ? mindig csak ezt kérdezet:
– Én vagyok az élet értelme, miért kellene nekem csábítanom, vagy hirdetnem, ahhoz, hogy keressenek, és megoldást adhassak?
Amúgy is azt gondolta a vallás szomszédokról, hogy sem értelem, sem leveg? nélkül nem lehet élni, de ki fogadná el, hogy a leveg? közvetítéséhez hit, meggy?z?dés, épület és mester szükséges?
Persze ezt sohasem mondta ki, de alapvet?en meghatározta szomszédjaihoz való hozzáállását.
Ennek ellenére elgondolkozott, hogy milyen küls?ségek segíthetnék munkájában. Sok ideje volt, de nem talált megoldást. Az élet értelme nem valami bazári szolgáltatás, ez egy alapvet? létkérdés.
Nincs értelme cicomás csinnadrattás cirkusszal kínálni, ha kell, kell, ha nem, akkor nem. Talán a megrendel?kkel lehet a baj. Ha nincs szükség még rá, az nem azt jelenti, hogy nem is lesz. Lehet, hogy ez az értelmetlen, tévúton járó világ, nem is rossz irányban halad, csak kerül? úton érkezik majd meg, s?t ez a kerül? majd még fontosabbá teszi az ? szolgáltatását.
Bár volt pillanat, amikor szórólapokon akarta közzé tenni az alapvet? információkat. El is kezdte megfogalmazni: ž Az értelmes élet csak úgy képzelhet? el, ha..? , de soha nem jutott a végére.
Rájött, hogy a választ csak annak tudja megadni, akinek ez tényleg fontos, aki igazán értelmes életet akar. Hogy is nézne ki az, ha odalépnénk valakihez, és azt mondanánk neki, hogy például: kék. Nagyot nézne, hogy egy el nem hangzott kérdésére adnánk választ. Ágy van ez azzal a kérdéssel is, ami úgy szól, hogy "Mi az élet értelme?". Ha elhangzik, csak akkor lehet rá válaszolni.
A csak úgy kijelentett válasz, nemhogy értelmetlen, de zavaró is. Erre jutott az élet értelme és nem változtatott semmin. Másnap reggel is vidáman ébredt, megmosdott, kirakta zászlaját, és várta, hogy szolgálhasson.

14 év Nincs Komment

Legkedvesebb barátom esküvőjén, amikor az angyalok lába megérinti a földet, az emberek az ég felé lebegnek, a felhővé puhult padsorokból ámulunk a mennyei pompán. Láng nélküli hideg tűz tisztítja meg lelkünket a pillanat örömére, s hajdan élt szentek ülnek közénk csendesen. A siető akarat tévesztő keze bús nótát húz fülünkbe és a temetésre szánt harmónia végleg elszakítja áhítatom fehér selyemszálát. A csukott szemem mögötti sötét fáradság nyitva felejti bensőm rozsdás vaskapuját, amely az ünnep perce, és az ezer hétköznap végtelensége közt megrekedt. Alvó gyermekek közt suhanó édesanyák óvatosságával lelkem lélegezni kezd, beszívva mások világainak teremető csóváit. Zajló folyók mederig jeges áradata nyom a kavics karcos aljzatra, kínzón szabdalva kihűlő testemet. Kő alatt sarjadt sárgán torz növény keservével mászom ki a légre, menekülök, mint a hamisan vádolt hűtlen, ki elhagyni kényszerült igaz szerelmét. Két kezem tárva, arcom a nap felé fordítom, szárnyatlan repüléssel indulok a fény felé.
Mennyire képmutató is voltam valamikor! Mint egy gyermek, aki ünneplőjét szakította, s most szégyellős csorba mosollyal settenkedik el. Bánt az is, hogy mennyire belefásultam már lázadni a lelkiismeretlenek gyalázkodásai és a talizmános gyógyítók ellen. Álmaim vértől csúszósak, belőlem eredendően pogányok, nincs aki megértene! Bűneim nem törli el sem a megbánás, sem a szeretet elfogadása. Úgy teszem majd lábam a legyőzött világra, hogy annak szemére már a halál húzott sötét hályogot. S jómagam tébolyult jókedvvel táncolok majd az elhunyt koporsóján, utolsó sírásóként, ki már csak magát temetheti el.

Rozmaring Péter Szerző még nincsenek barátai.
Minden szerző, lektor, adminisztrátor csoportja.