A padon

Az öreg ott ült a padon, reggel óta. Szinte meg se mozdult, csak nézett maga elé. Sírt. Csendesen, befelé. Időnként szipogott, és felsóhajtott. Néha felállt, ment néhány lépést, hogy visszatérjen a véráram az elgémberedett végtagjaiba. Nem volt hideg. Kellemes nyárutó, indián nyár, ahogy mondani szokás. Ebédidő. Előveszi műanyag szatyrából az ebédjét. Ma is hideg lesz ebédre, szendvicset hozott magával. Párizsis zsemlét. Még tegnap este elkészítette, gondosan becsomagolta, és betette a hűtőbe. Reggel majd elteszi a táskába, mielőtt elindul. Hetente egyszer főzött magának paprikás krumplit, lecsót, éppen, aminek szezonja volt. Hús ritkán akadt. Nem mintha nem tudott volna venni magának, de egy ideje már nem esett jól.
– Valami baj van, öreg? – kérdezte a kertész, nem tiszteletlenül, inkább segítő szándékát jelezve.
– Nem, dehogy. Nincs itt semmi baj, minden a legnagyobb rendben. – nézett rá az öreg hálásan. – Csak üldögélek egy kicsit, megeszem az ebédemet, aztán megyek is haza.
– Reggel óta figyelem. Összeszedtem az avart, egy kicsit rendbe teszem a kertet. Elvégzem az ilyenkor szükséges munkákat. – mondta a kertész, beszélgetést kezdeményezve. De az öreg nem szólt, csak bólintott. – Szinte el se mozdult innen.
– Várok valakit. – Mondta az öreg elcsukló hangon.
– Ugyancsak késik az illető. – Próbált bizalmaskodni a fiatalember. – Elég türelmes, hogy ennyi időt vár rá.
– Nem volt konkrét időpont megbeszélve. Azt mondta, hamarosan eljön. A mai napon, de hogy mikor, arról nem volt szó.
– Furcsa egy találkozó ez.
– Furcsa, de ez van. Jön, ha tud. Én itt megvárom, nem tehetek mást. Érti, ugye?
– Nem annyira. – válaszolt a kertész. – De nekem aztán mindegy. A pad a magáé, addig ül itt, amíg akar.
– Maga mindig itt van? Itt dolgozik?
– Igen, minden nap bejárom a temetőt. Összeszedem a szemetet, tisztán tartom a kertet.
– Egy éve voltam itt utoljára, a nejem temetésén. – Mondja az öreg elcsukló hangon, és az előttük lévő sírra mutat. – Látja, az én nevem is ott van, csak a halálozás dátuma nincs kitöltve.
A fiatalember megnézte a sírkövet. Egyszerű, de ízléses kőfaragás alatt ott volt a két név, arany betűkkel. Csak az öreg elhalálozási éve hiányzott róla.
– Itt fogok pihenni a kedvesem mellett.
– Vannak rokonai a bácsinak? – kérdezte a kertész, nem tolakodóan, inkább kíváncsian. Sejtette, hogy az öreg egyedül él. Nem volt elhanyagolt, de látszott az öltözetén, hogy nincs, aki gondoskodjon róla. – Nem akarok tolakodó lenni.
– Nem tolakodó, egyáltalán nem. Nincsenek gyerekeink, nem is akartunk. Most, hogy elment, magamra maradtam. Lélekben mindig velem van. De már én sem bírom a munkát. Elfáradtam.
– És kivel fog itt találkozni, ha nem haragszik?
Az öreg nem válaszolt. Hosszan nézett maga elé, részéről befejezettnek tekintette a beszélgetést. A fiatalember felállt, és elindult a kézikocsi felé, amelyben a száraz leveleket szállította. Néhány lépés után visszafordult.
– Most dolgom van, de később visszajövök. Ha lesz kedve, beszélgethetünk egy kicsit.
– Jól van, de lehet, hogy már nem leszek itt. – mondta az öreg, határozottan.

A kertész elment. Elvégezte a munkáját, de közben az öregre gondolt. Nem szeretne így magára maradni. Julival megbeszélték, hogy sok gyerekük lesz. Jövőre tervezik az esküvőt. Visszaindult a padhoz. Már messziről látta, hogy az öreg nincs ott, de a szatyor oda van támasztva a pad támlájához. Körülnézett. Nem látott senkit a közelben. Elállt a lélegzete, amikor meglátta a sírkövön a feliratot. Ki volt töltve az öreg halálának évszáma is. Szép arany betűkkel írva a mai dátum szerepelt rajta.

Szerző Horváth János 161 írás
"Újra kezdeni mindent e világon, - megteremteni, ami nincs sehol, de itt van mindnyájunkban mégis, belőlünk sürgetve dalol, újra hiteti, hogy eljön valami, valamikor, valahol…" (Váci Mihály: Valami nincs sehol) Budapesten születtem, egy Várbeli, háborús sebektől meggyötört bérházban, az ötvenes évek elején. Iskoláimat javarészt Budapesten végeztem, azt a paradicsomi másfél évet kivéve, amikor az általános műveltség megszerzése terén az első lépéseket megtettem, a szentgotthárdi általános iskola padjaiban. Az a másfél év meghatározó számomra, azóta is nosztalgiával gondolok a vidéki évek szabadságára, a Rába parti csavargásokra. A Budapesti Madách Imre Gimnáziumban érettségiztem. Tanáraim nagy hatással voltak rám. Itt sajátítottam el az irodalom szeretetét, és az amatőr színjátszás alapjait, amely később is szerepet játszott, az életem során. A BME Gépész karán szereztem diplomát 1989-ben. Ezt követően gépészmérnök-informatikusként dolgoztam a Medicor Röntgen Rt.-nél, majd egy amerikai multinacionális vállaltnál, a GE-nél, nyugdíjazásomig. Az írással Földes Péter osztálytársam, és barátom biztatására kezdtem foglalkozni, több, mint egy évtizede. Novelláim különböző antológiákban már megjelentek. Első novelláskötetem 2019 elején jelent meg Búcsúlevél nélkül címmel, amely az elmúlt több, mint egy évtized válogatásait tartalmazza.

11 Komment

  1. Feltűnő, hogy csak a kertész felesége van megnevezve, és az Öreg nem gyakori vendég neje sírjánál. Most sem azért jött.
    (A kertész közelebb ment a friss vésethez, de kőtörmeléket, festékmaradványokat, de még egy árva lábnyomot sem látott, pedig ő azt a terepet – amíg az öreggel beszélgetett -, símára gereblyézte.)
    Amiket írtam, mind felesleges az írás végére.
    Bocsi, kissé bele éltem magam!

Hagyj üzenetet