Apáti Kovács Béla : A kicsi virágváza titka

Hol volt, hol nem volt, egy távoli faluban élt egy szegény asszony a házacskájában. Háza mellett volt egy kert, amely telis-tele volt szépséges virágokkal.
A szegény asszonynak a házán és a kertjén nem volt semmije. Néha-néha eladott a vásárban néhány virágot. A kapott pénzből éldegélt szegényesen. De bizony, amikor télen nem nyíltak a virágok, igen keserves volt élete. Volt, hogy napokig nem volt, mit ennie.
Egy nyárvégi nap egy öreganyó tévedt a faluba. Minden házba bekopogott egy kis elemózsiát kérni. A hosszú gyaloglás alatt nagyon megéhezett.
Minden házból kikergették, senki nem szánta meg, és nem adott neki ennivalót.
Végül megérkezett a szegény asszony házához. Gondolta itt is tesz egy próbát, és ha innen is elkergetik, soha többé nem teszi be lábát ebbe a faluba.
– Jóisten áldja meg a ház lakóit! – mondta az öreganyó. – Napok óta alig ettem valamit. Kérem, szánjanak meg egy kis elemózsiával!
A szegény asszony előjött a virágoskertből, ahol éppen a virágait öntözgette.
– Anyóka, szívesen vendégül látnám, de ma még én sem ettem semmit. Azt sem tudom, vajon kerül-e valami a tányéromra – válaszolta szomorúan. – De adhatok néhány szál virágot, amit talán eladhat valakinek, és a kapott pénzen vehet ennivalót magának.
A szegény asszony visszasietett a kertbe, és nemsokára egy nagy csokor rózsával tért vissza. A csokor olyan szép volt, hogy szinte megszólalt. Az öreganyó nem bírta a szemét levenni róla.
– De hiszen ez csodálatos. Ilyen szép csokor virágot még nem láttam az életemben. Nem fogadhatom el. Egy vagyont is megér, aki eladja – szabadkozott az öregasszony, és már hátrált is kifelé a házból.
– Tegye csak el! – erősködött a szegény asszony. – Jó szívvel adom. Bárcsak mást is adhatnék magának. Sajnos én is szegény vagyok.
Erőnek erejével az öreganyó markába nyomta a csokor rózsát, az nem tudta elutasítani az ajándékot, és csak ennyit mondott.
– Remélem, hamarosan viszonozni tudom a jóságát. Köszönöm a csokor rózsát. Isten áldja!
Az öreganyó elment és a szegény asszony azt hitte, hogy soha többé nem fogja látni.
Teltek, múltak a napok, hetek, őszből egy-kettőre zord, hideg tél lett. Hatalmas, fehér hó borította a kertet, ahol máskor virágok illatoztak.
A szegény asszony olyan nagy nyomorúságban élt, hogy már éppen azon gondolkodott, hogy végez magával. Egyik éjjel kifekszik a hó tetejére és reggelre megfagy.
Esteledett és a szegény asszony készülődött a fagyhalálra. Gondolatban mindenkitől elbúcsúzott, még azoktól is, akik rosszak voltak hozzá az életben, amikor valaki kopogott az ajtón.
– Ki a csuda lehet ilyen cudar időben? – kérdezte magától.
Kíváncsian sarkig tárta a házacska ajtaját és a legnagyobb csodálkozására az öreganyó állt ott vastag kendőkbe bebugyolálva, hogy meg ne fagyjon.
– Jó estét, öreganyó! – köszöntötte a kései vendéget. – Mi járatban van errefelé ilyen farkasordító hidegben? Térüljön beljebb! Igaz nem tudok fűteni, mert nincs pénzem tüzelőre, de talán azért egy kicsit jobb világ van idebent, mint kint.
– Nem megyek be, lányom. Sietek, vár az unokám. Ugye emlékszel rám. A nyárvégén adtál nekem egy szép csokor rózsát. Elvittem a vásárba, ahol eladtam jó pénzért. A kapott pénzből vettem két szép libát, amikor jó kövérek lettek azokat is eladtam, a kapott pénzből vettem egy malackát, s felneveltem, majd eladtam a havi vásárban. Annyi pénzt kaptam, hogy belőle vehettem egy szép házat, ahová már hazavihettem kicsinyke, árva unokámat, akit be kellett adnom árvaházba. Most ebben a házban élünk boldogan, a te jó voltodból. Azért jöttem, hogy megköszönjem, szívességedet. Hálám jeléül hoztam egy kicsi virágvázát.
– Köszönöm, öreganyó! – mondta a szegény asszony. – Jó szívvel adtam azt a csokor rózsát.
Elvette tőle az ajándékba kapott vázát és elbúcsúztak. Az öreganyó nagyon sietett vissza az unokájához.
Közben a szegény asszony azt gondolta, jó lesz ez a váza a sírjára. Úgyis ma éjjel meghal,
Amint vitte befelé a kicsi virágvázát, valami megcsörrent benne. Először még azt hitte talán egy parányi jégdarab esett bele. A szobában felfordította, hogy kirázza a vázából a jeget. Ugye nem találjátok ki, mit rejtett a váza mélye?
Ahogy a szegény asszony rázogatta, hogy mind hulljon ki, az asztalra egymásután potyogtak hangos csilingeléssel az aranytallérok. De olyan sok, hogy egy szempillanat alatt betakarta az egész asztalt.
Szegény asszony estétől reggelig számolta az aranytallérokat, de már dél is elmúlott, mire a végére ért. Egyszeriben igen gazdag lett. Annyi pénze volt, ha akarta volna az egész falut megvehette volna.
Közben meg egészen megfeledkezett a fagyhalálról. Miért is halt volna meg, amikor már nem volt szegény asszony.
Vehetett magának tüzelőt, élelmet meg mindent. Ha véletlenül elfogyott az aranytallér, csak megrázta a vázát és újból hullani kezdett belőle a sok pénz.
Ezentúl csak a virágjaival kellett foglalkoznia. A kertje fölé építtetett egy óriási, fűthető üvegházat, ahol télen is nyíltak és pompáztak a szebbnél szebb virágok.
Elhatározta, hogy megkeresi a jóságos öreganyót. Hiába érdeklődött mindenhol, senki nem látta, ismerte, de még csak nem is hallott róla. Így egy idő után kénytelen volt feladni a keresést.
Emlékül a kicsi virágvázába minden nap tett egy szál rózsát, és imájába foglalta a jótevőjének a nevét.
Itt a vége, fuss el véle, aki nem hiszi, járjon utána!

Legutóbb szerkesztette - H.Pulai Éva
Szerző Apáti Kovács Béla 191 Írás
Mindig szerettem az irodalmat. Számomra az olvasás, olyan, mint más embernek a kenyér. Nem múlik el nap olvasás nélkül.