Apáti Kovács Béla : A gézengúz királykisasszony

Hol volt, hol nem volt, túl az Óperenciás tengeren, de még az égig érő üveghegyen is, ahol a kurta farkú kismalac túr, élt egy király a feleségével és kislányával egy várban.
A kislány olyan szép volt, hogy nem akadt párja a környéken, de még a hetedhétországban sem. Aki csak meglátta, azonnal elakadt a szája és nem bírt megszólalni.

Ellenben a királykisasszonynak volt egy hibája. Olyan rossz volt, hogy rosszaságban és csintalanságban egy fiú sem tudta legyőzni. Ezért talán nem is lánynak kellett volna születnie, hanem fiúnak. Annyi borsot tört a hopmester orra alá, hogy az már azt fontolgatta, felmond és elhagyja a királyi várat.
Szegény király alig tudta lebeszélni erről, amikor az panasszal fordult a kenyéradójához.
– Fenséges királyom, életem a kezébe ajánlom, nem bírom ki, amit velem művel a leánykája. Felmondok. Inkább beállok katonának és elmegyek harcolni a sötétség országába, ahol biztos halál vár rám.
A király kíváncsian kérdezte:
– Drága hopmesterem, mit művelt megint veled ez a csintalan leányka, hogy ennyire kiborultál?
– Mit művelt velem? – kérdezett vissza a hopmester, teljesen felháborodva. – Képzelje el, fenséges királyom, tegnap este egy nagy varangyot dugott az ágyamba. Ez azért már felháborító. Nemde? Én, a hopmesterek hopmestere egy varanggyal aludjak egy ágyban?
– Bizony ez nem volt szép dolog a leánykámtól. Még ma beszélek vele, és megbüntetem. Csak még most az egyszer nézd el neki! Kapsz még egy medált a mellkasodra szolgálataidért.
A király nagy nehezen megnyugtatta a hopmesterét, és egy újabb, hatalmas medált tűzött a mellkasára, ahol már annyi volt, hogy alig fért el rajta.
A kislányának megparancsolta, ezentúl mindig viselkedjen illően a hopmesterrel. Az lett a büntetése, hogy meg kellett enni a spenótot, amit a szakács készített ebédre. Szenvedett is tőle szegény leányka.
A várban, szinte nem telt el egy hét sem, hogy ne történt volna hasonló eset. Az alattvalók jobban rettegtek a királykisasszonytól, mint az ördögtől. Aki csak tehette elbújd, amikor a király lánya közeledett feléjük. Nem akartak találkozni a kis gézengúzzal, mert tudták, úgyis ők húzzák a rövidebbet.
Közben telt-múlt az idő. A kicsinyke leánykából egy szépséges hajadon lett. Ellenben a csintalansága nem múlt el. Nagylány korában is a jó, öreg hopmester réme volt. Akit csak tudott a várban, azt mindig jól megtréfálta. Híre is ment az országban. Ezért senki nem akarta feleségül venni. Ha véletlenül messzi országból érkezett is egy kérő, az amint megtudta, kiről van szó, ész nélkül eliszkolt a várból, még csak vissza sem nézett. Soha többé nem jött leánykérőbe, inkább élete végéig vénlegény maradt.
Bánkódott is ezért a király. Nap, mint nap zsörtölődött lányával a viselkedése miatt. Sem a szép szó, sem dorgálás nem segített. Már attól tartott a szépséges leánykája soha nem talál magának férjet.

Egy nap a hétfejű sárkány érkezett leánykérőbe. Először a király hallani sem akart arról, hogy leánykája egy hétfejű sárkánynak legyen a felesége. Azt remélte, hogy amikor a sárkány meghallja lánya tetteit, ő is elrohan.
Nem így történt. Tetszett ez a viselkedés a hétfejű sárkánynak.
– Feleségül veszem a királykisasszonyt – mondta örvendezve. – Éppen ilyen asszonykára vágytam egész életemben. Három hét múlva megtartjuk a lakodalmat, de addig is magammal viszem a mátkámat. Hadd szokja a sárkányok életét!
A szolgák örömmel készítették össze a királykisasszony kelengyéjét. Kilencvenkilenc nagy ökrös szekér vitte a sárkány barlangjához. A királyon és feleségén kívül mindenki boldog volt, hogy megszabadultak életük megrontójától. Azt remélték, ezentúl nyugalom lesz a várban.
Valójában az is lett. Annyira nyugalmas volt az életük, hogy szinte már fájt. A hopmester is csak tétlenül császkált egyik szobából a másikba. Sehol nem találta a helyét. A sok medál meg úgy húzta a mellkasát, hogy majdnem orra bukott. A szolgák is csak sóhajtoztak az unalomtól. Felidézték a királykisasszony kópéságait, csínytevéseit, s szomorúan mondogatták: Mennyivel mozgalmasabb voltak napjaik, amikor a leányka bolondját járatta velük.

Bezzeg a hétfejű sárkány barlangjában, ahogy a királykisasszony odakerült, elszabadult a pokol. Volt nemulass mindenkinek, aki a sárkány közelében volt. Végül még a hétfejű sárkány anyja is kifakadt, mert a kis leendő meny annyi bosszúságot okozott neki:
– Vidd vissza fiam ezt a leányzót! Látni sem akarom. Hiszen ez rosszabb mindnyájunknál. Ha itt marad, jaj, a sárkányok nemzetségének!
– Anyám, ha visszaviszem, oda a becsületünk. Az emberek soha nem fognak félni tőlünk. Mindenki majd azt fogja mondani, gyáva sárkányok vagyunk – mondta gondolkodóba esve a hétfejű sárkány. – Valamit ki kell találnunk, hogy megszabaduljunk tőle.
Egész éjjel törték a fejüket, mire reggelre nagy nehezen kisütötték: a királykisasszonyt elkábítják és belökik az útjukba kerülő első házba. Az ottaniak csináljanak vele azt, amit csak akarnak.
Ez mindenkinek tetszett. A következő éjjel ezt végre is hajtották. A királykisasszony, mint mindig, ezen a napon is turpisságon törte a fejét. Gondolta, megtréfálja a sárkányt és az anyját, még lefekvés előtt a derekára egy drágakővel, arannyal megrakott zsákot kötött, amit a sárkány kincseskamrájában talált. Ebben a zsákban volt a sárkányok összes vagyona.
– De jó nehéz ez a lány – jegyezte meg a hétfejű sárkány, amikor a vállára emelte a lányt.
– Egész nap csak evett, amíg nálunk volt három hétig – mondta gúnyosan a hétfejű sárkány anyja. – Ha sokáig itt maradt volna, akkor kievett volna bennünket a vagyonukból.
A hétfejű sárkány nem bírta sokáig vinni a királykisasszonyt. Mindjárt az útjába kerülő szegényes házba bevitte, ahol egy jóravaló iparos legény lakott. A házban még mindenki aludt. A sárkány lefektette melléje az ágyba és villámgyorsan elviharzott, hogy senki meg ne lássa.
Reggel, ahogy a legény kinyitotta a szemét, mindjárt megpillantotta a lányt. A szépsége azonmód elkápráztatta. Még sohasem látott ilyen gyönyörűséget.
– Ki vagy te szépséges leányka? – ébresztgette a legény.
– Ki lennék? Ki lennék? – kérdezte kissé durcásan és álmosan. – A te leendő feleséged.
– A leendő feleségem? – csodálkozott el a legény.
– Igen a te leendő feleséged. De hová lett az a randa hét fejed? – nézett ámulva a királykisasszony a legényre. – Hiszen te a jóképű legénnyé változtál! Ez hogy lehetséges?
„Bolond ez a lány – gondolta a legény – mindenesetre nagyon szép. Elveszem feleségül. Úgyis feleséget keresek magamnak.”
Egy darabig csodálkozva nézték egymást, majd a királykisasszony szemeit lesütve és egy kicsit szégyenkezve mondta:
– Bocsáss meg, leendő férjem uram, amiért megint tréfálkoztam és magamra rejtettem a kincstárad összes drágakövét és aranyát! Ígérem, többé nem teszek ilyet! Megjavulok és jó, hűséges feleséged leszek.
A legény ebből semmit sem értett, de amint meglátta a rengeteg kincset, ez nem is érdekelte. Ezen a napon ennyi meglepetés túl sok volt számára. És akkor még meg sem említettem, hogy amikor a lány bevallotta, hogy apja a király, majdnem elájult. Akkor már nem volt visszaút.
Felkeltek, felöltöztek és elmentek a várba, ahol a lány szülei és a szolganépség élén a hopmesterrel, nagy ovációval fogadták őket.

Olyan nagy lakodalmat csaptak, hogy a fél világ hivatalos volt rá. Mindenki annyit ehetett, ihatott, amennyit csak akart. A hopmester úgy táncolt, hogy minden medál lehullott a mellkasáról, de ezt egyáltalán nem bánta, hiszen visszajött a kis gézengúz királykisasszony, aki közben megváltozott, és csak jót lehetett elmondani róla.
De ne higgyétek, hogy ez a nyugalom örökké tartott. Amint születni kezdtek a gyerekek, úgy lett egyre nagyobb zsivaj a várban és minden napra jutott újból egy rosszaság.

Itt a vége, fuss el véle! Aki nem hiszi, az járjon utána!

Legutóbb szerkesztette - H.Pulai Éva
Szerző Apáti Kovács Béla 193 Írás
Mindig szerettem az irodalmat. Számomra az olvasás, olyan, mint más embernek a kenyér. Nem múlik el nap olvasás nélkül.