Apáti Kovács Béla : Királyfi kicsi táltos paripája

 

Hol volt, hol nem volt, túl az Óperenciás-tengeren, ahol a kurta farkú kismalac túr, élt egy öreg király a feleségével, nagy boldogságban. Mindenük megvolt. A szép, kacsalábon forgó várban kilencvenkilenc szolga leste minden óhajukat és kívánságukat.

Már azt hitték sohasem születik gyermekük, amikor egyik nyári nap, estefelé finom vadkörtét eszegetve, az utolsó körtemagból kiugrott egy szőke fiúcska.

— Megjöttem, édesapám! Megjöttem, édesanyám! — kurjantotta el magát harsányan. — Olyan éhes vagyok, mint a farkas. Azonnal hozassanak nekem valami harapnivalót, mert ha nem, biz’ Isten visszabújok a körtemagba.

Nosza, a király mindjárt megparancsolta a kilencvenkilenc szolgának, hogy rakják teli ennivalóval, innivalóval az asztalt. Ne spóroljanak a finomságokkal, elvégre megjött a fiúk.

Hamarosan olyan nagy sürgés-forgás lett a várban, hogy a világ nem látott ilyet. Egykettőre roskadásig telerakták a hatalmas asztalt húsokkal, kolbászokkal, sonkával, de az olyan rengeteg volt, hogy egy regiment katonának elég lett volna. Nem csak ezek csordították ott az ember nyálát, hanem csodálatos torták, sütemények is garmadában várták, hogy a királyfi megegye őket. Akkor még meg sem említettem a finomabbnál finomabb gyümölcsöket.

A királyfi nem mondhatta, hogy fukarok az ételek terén. Elégedetten végignézett az asztalon, majd nekilátott enni.

Apja azt hitte, pár falat után eltelik a fia, de csalódnia kellett. Alighogy leült a sok finomság mellé, már el is tüntette azokat az utolsó morzsáig a bendőjében. Még a vár egereinek sem hagyott belőle, pedig máskor egy bőséges lakoma után tele volt az asztal alja mindenféle ennivaló maradványával.

— Jóllaktál, fiam? — kérdezte a király.

— Sajnos nem, édesapám. A fél fogamra sem volt elegendő. Még szívesen ennék valamit, ha lenne.

A király újból kiadta a parancsot, hogy hozzanak ennivalót az asztalra. Másodszorra talán még jobban megrakták azt, mint előbb. A királyfi ezt is eltűntette egy szempillanat alatt, s kért még.

Szerencsére a király éléskamrájában volt bőven étel, ital. Így újból telerakhatták a szolgák az asztalt.

Amikor harmadszorra is végzett az evéssel és ivással, apjához fordult, majd mondta neki:

Édesapám, most pedig kérek egy táltos paripát, amivel elmegyek feleséget keresni magamnak.

— Jaj, fiam, máris itt hagysz bennünket? Hiszen csak imént jöttél hozzánk, és még nem is gyönyörködhettünk benned.

A király hiába kérlelte a fiát, az nem engedett az elhatározásából. Kötötte az ebet a karóhoz, hogy neki táltos paripa kell, de abból is a legjobb.

A lovász bevezette a király aranytéglából épített istállójába, ahol szebbnél szebb paripák voltak.

A királyfi sokáig válogatott közöttük, de egyik sem tetszett. Mindegyikben talált valami hibát.

Végül dolga végezetlenül ment kifelé az istállóból. A kijárat mellett, félre egy sötét zugban állt egy gebe. Olyan siralmas állapotban volt, hogy aki meglátta, annak elment a kedve a lovaglástól.

Sovány oldalán minden bordája kilátszott, szőre hullott, és amikor egy gyenge fuvallat végigszaladt az istállón, szegény gebe reszketett, mint egy nyárfalevél. De ez még mind semmi ahhoz, hogy termete eltörpült a többiek között. Talán még egy gyermek sem ült volna fel a hátára, olyan kicsi volt.

A gebe váratlanul megszólította a királyfit:

— Királyfi, engem válassz! Nem bánod meg.

— Kicsi lovacska, ne beszélj butaságokat, ha rád ülnék, akkor mindjárt kilehelnéd a lelkedet. Nem vagy te jó hátaslónak. Örülj, hogy élhetsz, és minden nap kapsz abrakot! — mondta sajnálkozva a királyfi.

A kicsi lovacska nem hagyta annyiba. Addig-addig beszélt, míg ráállt a királyfi, hogy tegyen vele egy próbát.

— Legyen meg az utolsó kívánságod — vezette ki az istállóból a lovacskát.

— Ameddig ki nem érünk a várból, nehogy megpróbálj felülni a hátamra! — súgta halkan az állat a királyfinak, aki nem értette, hogy miért kéri ezt tőle.

Ezt a kérését is teljesítette. Szép lassan kiballagtak a várból. Szülei nagyon csodálkoztak, amikor meglátták a trónterem ablakából, hogy egyetlen gyermekük, milyen gebét választott. Tán még arra is gondoltak, hogy szegénykének nincs meg mind a négy kereke. Ennek ellenére hagyták, hogy jó messzire menjenek a vártól. Amikor már senki sem látta őket a lovacska újból megszólalt:

— Most pedig húzd meg jó erősen, háromszor a farkamat.

A királyfi meghúzta a lovacska farkát.

Lássatok csodát, amint ez megtörtént, hirtelen a kicsi gebéből olyan táltos paripa lett, hogy gazdájának elállt minden szava. A csodálkozástól alig bírt megszólalni.

A ló szemei gyémántként csillogtak, s torkából tűz csapott elő. A világon senkinek nem volt olyan lova, mint az övé.

— Most már felpattanhatsz a hátamra — mondta. — Elviszlek a világ legszebb, legjobb lányához, akit, ha majd feleségül veszel, boldogan élhettek, míg meg nem haltok.

A királyfi azt hitte, ezek után a tündérkirály várába repíti a táltos paripa, ahol annyi széplány van, mint égen a csillag, és réten a fűszál. Türelmetlenül várta, mikor kanyarodnak a Tündérország felé vezető útra. De táltos paripája messze elkerülte azt, s végül egy szegényes ház előtt álltak meg.

— Lovacskám, eltévesztetted az útirányt — mondta a paripának. — Hol itt a szép lány, a feleségnek való?

— Menj be, és meglátod!

A királyfi leugrott a paripa hátáról, és elindult be a házba.

Odabent, a kemence mellett egy vénséges öregasszonyt talált, aki könnyeit hullatva itatta az egereket.

— Jó napot, öreganyám! — köszöntötte illően a ház lakóját. — Miért sír? Tán nem jutott kenderföld, kegyednek, azért ez a nagy búslakodás?

Az öregasszony felemelte könnyes szemét a királyfira, majd szomorúan mondta:

— Bárcsak ezért sírnék. De ennél sokkal nagyobb a bánatom. Elveszítettem a hajcsatom.

— Ki látott ilyet — nevette el magát a királyfi —, el kell menni a heti vásárba, ott lehet venni egy másikat.

— Könnyű ezt mondani. Nem akármilyen hajcsat volt az enyém. Varázsereje volt annak. Mit meg nem adnék érte, ha valaki megtalálná. Talán még feleségül is mennék hozzá…

Ezt már a királyfi nem bírta nevetés nélkül. Annyira kellett nevetnie, hogy kiszaladt a házból, és hahotázva mondta a táltos paripának:

— Odabent van egy bolond öregasszony, aki elveszítette a hajcsatját. Azt mondta, feleségül megy ahhoz, aki megtalálja.

A táltos paripa nem lepődött meg azon, amit hallott.

— Nosza, édes gazdám, ne habozz! Indulj azonnal megkeresni a hajcsatot!

— Bolond vagyok én? — kérdezte most már mérgesen a királyfi. — Még hogy egy ilyen vénség legyen a feleségem. Azonnal vigyél oda, ahol szépséges leányzók vannak, hogy tudjak belőlük feleséget választani!

— Dehogy viszlek — dobbantott egy nagyot patájával a paripa. — Most visszamész és megkeresed a hajcsatot!

Ahogy ezt kimondta, torkából hatalmas lángnyelv csapott a királyfi felé, amitől az úgy megijedt, hogy minden ellenkezés nélkül visszament a házba.

Öreganyám, hol veszítette el azt a hajcsatot? — kérdezte a királyfi. — Segítek megkeresni.

— Hálás leszek, ha megtalálod. Feleségül megyek hozzád. A hálószobában voltam, amikor elveszett. Ott van egy mély kút. Vizet akartam húzni, s talán akkor esett ki a hajamból. Bizonyára belepottyant a kútba.

A királyfi előbb mindent felforgatott a hálószobában, de nem lelte a hajcsatot. Kénytelen volt leereszkedni a mély kútba, ami olyan mély volt három napjába tellett, mire leért az aljába. Legnagyobb meglepetésére víz helyett egy nagy tölgyfa ajtót talált, ami mögül furcsa hangokat hallott.

Valószínűleg nem tudjátok kitalálni hová vezetett az ajtó. Itt lehetett bemenni a pokolba. Maguk az ördögfiókák hancúroztak odabent.

Lett nagy kiabálás, amikor meglátták királyfit. Azonnal rohantak a főördöghöz és kezükkel hadonászva elmagyarázták, hogy egy idegen tette be a lábát a birodalmukba.

A főördög iszonyatos haragra gerjedt, amikor tudomást szerzett a nem várt látogatóról.

— Ezer pokol kénköves tüze! — ordította mérgesen. — Hozzátok elém! Letépem minden körmét! Forró katlanba dugom és elevenen megégetem. Senkinek sincs joga engedélyem nélkül idejönni.

Mindjárt ördögök százai ugrottak, teljesíteni a főördög parancsát.

A királyfi először azt hitte fogadóbizottság érkezik tiszteletére. De hamar ki kellett ábrándulnia. Az ördögök megragadták a grabancát, majd vihogva, minden rondát mondva rá, a főördög elé vitték.

Nagy bajban volt a királyfi. Nem sok esélyét látta, hogy megmenekülhet a forró katlantól. Hiábavaló lett volna a könyörgés, ilyennel az ördögöket nem lehetett meghatni. Sőt ez még csak még jobban feltüzelte őket.

Mégis valamit ki kell találni, hogy megmeneküljön. Legalább a lovacska itt lehetne. Bizonyára most az öreganyó kertjében vígan legeli a selymes füvet.

A főördög pöffeszkedve ült a trónján.

— Hogy merészkedtél idejönni? — kérdezte.

A királyfi hegyiről tövire elmesélte mi járatban van. Miért szállt alá a kútba.

— Szeretném megtalálni öreganyó hajcsatját. Állítólag beleesett a kútba. Ördöguram, nem látta-e az öreganyó hajcsatját?

— De bizony láttam. Megtalálta a legidősebb fiam. Odaadta anyjának, és most az ott díszeleg a hajában — mondta a főördög. Kicsit meglepődött a királyfi bátorságán, hogy ilyet mer kérdezni. — Ugye tudod, hogy meg kell, hogy égesselek, amiért engedélyem nélkül lejöttél a birodalmamba. De tetszik a bátorságod. Ha három napra beállsz közénk ördögnek, megkegyelmezek életednek. Ezenkívül visszakapod az öreganyó hajcsatját is.

— Mi lesz a feladatom? — kérdezte a királyfi.

— Emberek lelkét kell pokolba szállítanod. Minden nap legalább hét lelket.

Ez nem nagyon tetszett a királyfinak. Nem akarta, hogy jóemberek lelke elkárhozzon általa.

Ennek ellenére sajnos el kellett fogadnia a főördög ajánlatát. Belecsapott az ördög nagy tappancs markába, és elindult lelkeket hozni a pokolba.

Ehhez a munkához fel kellett mennie a fenti világba. Egyenesen a lovacskájához ment, s mondta neki:

— Nyakig vagyok a bajban, lovacskám — panaszolta neki szomorúan. — Három napra be kellett állnom ördögnek és emberek lelkét kell a pokolba szállítanom. Ha nem teszem meg, akkor a főördög elevenen megégettet a forró katlanban. Most légy okos, mit tegyek? Nem szeretném sok jó ember lelkét a pokol izzó tűzébe hajítani. Minden nap hét lelket kell vinnem a főördögnek.

A lovacskát nem lepték meg a hallottak. Vidáman legelt tovább, mintha mi sem történt volna.

— Te rám sem figyelsz — kiáltotta mérgesen a királyfi. — Már nagyon bánom, hogy hallgattam szavadra.

— Nem kell mindjárt megijedni. Mindenre van megoldás — mondta nyugodtan a lovacska. — Itt vagyok én. Vidd le elsőnek az én lelkemet a főördögnek.

— De hiszen te ló vagy. A főördögnek jó emberek lelke kell. Mindjárt kiderülne a turpiság.

— Ettől nem kell félned — mondta a lovacska. — Vedd ki a lelkem, és irány lefelé a pokolba.

— Jaj, ezt nem akarom — kiáltott fel a királyfi. — Ha ezt megteszem, te elpusztulsz.

— Ezzel most ne foglalkozz! — mondta ellenkezést nem tűrő hangon. — Mindent tegyél úgy, ahogy tanácsolom! Amikor leviszed lelkemet a pokolba, kérd meg a főördögöt, hogy szeretnéd megtekinteni a hajcsatot, mielőtt újból elindulsz a lelkekért! Ez nem mindennapi hajdísz. Jól jegyezd meg! A hajcsatnak varázsereje van. Amikor majd a kezedben fogod, mondd jó hangosan háromszor: csitt-csat, hajcsat, teljesítsd a parancsomat! Parancsold meg neki, hogy vigyen fel bennünket a felszínre azonnal, és zárja be jól a pokol összes ajtaját és kapuját, mindörökre hogy az ördögök ne tudjanak kiszökni rajtuk. A többit majd meglátod, mi fog történni.

A királyfi kicsit furcsállta, amit a lovacska mondott, de mivelhogy nem volt más választása szót fogadott neki.

A főördög nagyon elégedett volt, amikor meglátta, hogy az újdonsült ördöge ilyen hamar már hozott is egy lelket. Mindjárt ki is adta a parancsot, vigyék az elkárhozott lelket a közelben fortyogó forró üstbe, de a királyfi kérése megállította:

— Fenséges ördöguram — kezdte. — Még mielőtt visszamennék a felszínre újabb lelkekért, kérlek, mutasd meg a hajcsatot! Szeretném kezembe venni, gyönyörködni benne. Azt mondják csodás dísze a fejnek.

Úgy bizony — helyeselt a főördög. — Én is szívesen gyönyörködöm benne. A kezedbe adom, de csak egy pillanatra.

Nem is kell több időre. Elegendő lesz ennyi is, hogy varázsoljak vele — gondolta a királyfi.

Amint kezébe fogta a hajcsatot, mindjárt mondani kezdte a varázsszót: „Csitt-csat, hajcsat, teljesítsd a parancsomat! Vigyél fel engem és lovacskám lelkét a felszínre! Zárd be jól a pokol minden kapuját mindörökre!”

Még mielőtt a főördög tenni tudott volna valamit, a királyfi és a lovacskája lelke el is tűnt a szeme elől. Ripsz-ropsz egy szempillanat alatt az öreganyó kertjében találták magukat. Az ördögök rohantak a kapukhoz, hogy utolérjék a királyfit, de azok zárva voltak, jó erősen. Soha többé nem tudták kinyitni.

Ellenben hiba történt a varázsszó elmondásakor. A királyfi kifelejtette belőle az ajtókat. Azokon az ördögök kisétálhattak kedvük szerint, de egy nap csak egy ördög léphetett ki rajta. Ez így volt megírva az ottani törvényben. Amelyik ördög ezt nem tartotta be, abból denevér lett, és élete végéig röpködnie kellett estétől reggelig.

Amint az ördögök észrevették, hogy az ajtók nyitva vannak, megfeledkezve a törvényről mind egyszerre kitódult rajtuk, hogy utolérjék a királyfit. De amint, ahogy már mondtam, az összes denevérré változott. A főördög egyedül maradt a pokolban. Egy ideig senkinek sem kellett tartania attól, hogy az ördög elviszi a lelkét.

A királyfi megkönnyebbülten látta, hogy megmenekültek. A hajcsat is megkerült. Boldogan vitte az öreganyónak.

Már az ajtóban hangosan elkiáltotta magát:

Öreganyám, megtaláltam a hajcsatot.

Belépve a házba, majdnem elájult a meglepetéstől. Az öreganyóból egy szépséges leányzó lett. Olyan szép volt, hogy a Napba lehetett nézni, de aki reá tekintett, az megvakult a szépségétől. A királyfi is igen csak hunyorgott, amikor megpillantotta.

— Hol van az öreganyó? — kérdezte és már fordulni akart kifelé, hogy megkeresse. Mire a szépséges lány így szólt:

Én vagyok az öreganyó, akit keresel. Köszönöm, hogy visszahoztad a hajcsatomat. Ellopták az ördögök és vele együtt a fiatalságomat is. Meglett a hajcsat és újból fiatal lettem. Ameddig csak élek mindig hálás leszek neked.

A királyfi nem tudta levenni a szemét a lányról annyira tetszett neki. Valósággal megigézte. Azonmód olyan szerelmes lett belé, mint a nagyágyú. Nem érdekelte más. Elhatározta, hogy feleségül veszi.

— Szépséges leányzó, leszel-e a feleségem? — kérdezte. — Sok vidéket bejártam, de ilyen szép leányt nem láttam, mint te vagy. Addig nem nyugszom, amíg nem leszel a párom.

A lány elmosolyodott. Nem kellett sokáig kérlelni, de azért megkérdezte:

— Ugye nem a varázshajcsatom miatt lettél belém szerelmes? Tudod, tőle bármit kérsz, az teljesül.

— Hogyne tudnám — válaszolta büszkén a királyfi. — Hiszen általa kerültem vissza a pokolból. De esküszöm, hajcsat nélkül is nagyon szeretlek. Hogy bebizonyítsam őszinte szerelmemet, add csak ide azt a hajcsatot!

A mit sem sejtő lány a királyfi kezébe adta, aki azonnal a kúthoz lépett és belehajította.

— Mit tettél? — sikított ijedten a lány. — Ezzel bármit elérhettünk volna. A hajcsat minden kívánságot teljesít, csak tudni kell a varázsszót.  Attól a perctől fogva, hogy beledobtad a kútba, mi is halandók lettünk és megöregszünk.

— Sebaj, drágaságom — nevette el magát a királyfi. — Ha te velem vagy, nekem sincs szükségem semmi másra. Nem félek a haláltól. Különben édesapám olyan gazdag, hogy életünk végéig lesz, mit a tejbe aprítani. Mához három hétre megtartjuk a lakodalmat. Most pedig menjünk a lovacskámhoz, aki egykettőre hazarepít bennünket a királyi várba.

Kéz a kézben elindultak a kertbe a lovacskához. De az nem volt a szokott helyén. Egyszerűen eltűnt, mintha föld nyelte volna el.

Mindenhol keresték. Gyalogszerrel bizony sokáig tartott volna visszaérni a várba. Kapkodhatták volna a lábukat, ha lakodalom kezdetéig haza akartak volna érni.

Ki tudja meddig keresték a lovacskát. Már esteledett, amikor szinte a semmiből egyszer csak előkerült.

— Hol voltál? — kérdezte mérgesen a királyfi. — Megtaláltam az életem párját, szeretném minél előbb bemutatni szüleimnek. Vigyél minket villámgyorsan a várba!

— Meglásd, egy pillanat alatt ott leszünk!

Így is lett. Alighogy felültek a lovacska hátára, már meg is érkeztek.

Volt nagy öröm a várban. Mindenki boldogan üdvözölte a királyfi szépséges menyasszonyát.

A nagy boldogság közepette a lovacska félrehívta a királyfit, majd a fülébe súgta.

— Mialatt kerestetek, leugrottam a kútba, s visszahoztam a hajcsatot. Ne szólj senkinek! Tedd el jól, hátha valamikor még szükség lehet rá! Különben, ameddig ez a hajcsat nálatok van, soha nem fogtok megöregedni.

A királyfi megfogadta a lovacska tanácsát. A hajcsatot elrejtette a vár legmagasabb tornyában egy olyan rejtekhelyre, amiről csak ő tudott. Amikor ezzel megvolt, csatlakozott boldog szüleihez és szépséges arájához.

Mint, ahogy mondta, három hétre rá megtartották a lakodalmat. Olyan nagy lagzit csaptak, hogy aki csak élt és mozgott, az mind hivatalos volt.

A lovacska annyi abrakot ehetett, amennyit csak akart. Ezentúl az istállóban ő kapta a legjobb helyet. A lovászok nem értették, mi ez a nagy kegy. A királyfi miért szeret ennyire egy gebét. De ezt nem is kellett tudniuk. Elég, ha gazdája tudta, más meg hadd törje rajta a fejét.

Itt a vége, fuss el véle!

 

 

Legutóbb szerkesztette - Apáti Kovács Béla
Szerző Apáti Kovács Béla 193 Írás
Mindig szerettem az irodalmat. Számomra az olvasás, olyan, mint más embernek a kenyér. Nem múlik el nap olvasás nélkül.