Farkas Erzsébet : Eljön a te időd!

Mese

 

Egy sötét erdő mélyén, farkas családban születtem én, és három testvérem. Mint minden farkaskölyök én is szerettem futkározni és birkózni a testvéreimmel. Mindig én győztem, hisz egyedüli fiú voltam. Amikor nagyobb lettem, a falka vezére nem tűrt meg engem többé a családban, féltékenyen üldözött, és így el kellett hagynom az otthonom, és mindenkit, akiket szerettem. Nem tudtam mit tenni, hiszen én még fiatal voltam, nem szállhattam szembe a vezérrel. Egyedül kóboroltam étlen, szomjan, úgy éreztem, hogy már nem bírom sokáig. Ha nem történik valami csoda, ha nem találok egy zugra, ahol meghúzhatom magam, akkor biztos nem élem túl. Az eső is esett, átázott bundámban reszkettem a hidegtől. Ahogy kiértem az erdőből, megláttam egy házat, ablakai hívogatóan világítottak.

— Ott biztosan emberek laknak, nem ismerem őket, hogyan bízhatnék bennük —, félve, mégis közelítettem. — Nincs más választásom, odamegyek, lesz, ami lesz.

Az udvarban kutyák ugattak, jelezve jöttömet. Egy kislány jött ki, először megijedt tőlem, de látta, hogy nem támadok, fázom és félek, megsimogatott, majd bevezetett a házba és fekhelyet készítettek nekem a tűzhely mellé. Végre meleget éreztem, és kaptam enni és inni. Nagyon kedvesnek tűnt a kislány és a családja is, de azért csak sokára múlt el a félelmem.

Ahogy telt az idő, egyre jobban megszerettük egymást, és kezdtem hinni az emberek jóságában. Egy nap a kislány sírva jött hozzám, és azt mondta:

— Nekünk el kell mennünk, mert egy másik helyen kaptak a szüleim munkát. Sajnos, téged nem vihetünk magunkkal, de már boldogulni fogsz egyedül is, és soha nem felejtelek el.

Elbúcsúzott, megölelt és én nagyon szomorú lettem, a szívem zokogott, ha elmennek ki fog szeretni engem?

Egy idősebb férfi vette meg a házat. Volt vele egy fiú is, aki segített neki. A fiú csak öregnek szólította, ő meg Mettnek a fiút.

Hírtelen nagyon sok kutya került az udvarba. Nem értettem, miért vannak ott. Matt mindegyiket nevén szólította, nekem is adott nevet. Maffinak hívott. A kutyák nem kedveltek, azt mondták, nem vagyok közéjük való, és többször belém martak.

Reggel az öreg odakötötte a kutyákat és engem egy szánhoz, és ostorral ütött bennünket, s közben azt kiabálta:

— Gyorsabban fussatok ti lajhárok!

Én nem tudtam lépésemet a kutyákhoz igazítani, mert lökdöstek, gáncsoltak, ezért miattam lassan haladtunk. Nagyon mérges volt rám az öreg, nem kedvelt engem, minden nap odakötött egy nagy kőhöz és ütött, közben azt kiabálta,

— Húzd, te semmirekellő!

 Meg sem tudtam mozdítani a követ a kimerültségtől és a fájdalomtól. Sokszor Matt mentett meg a végső kimerültségtől. Rászólt az öregre.

— Hagyjad békén, ne bántsad.

Erre ő azt mondta:

— Soha nem lesz belőle jó szánhúzó!

Ez jobban fájt, mint az ostor. Még a kutyákkal sem lehetek egyenrangú.

Egy reggelen elmaradt a szánhúzás. Nem értettem, hogy mi történt. Csak azt láttam, hogy sok ember megy be a házba. Aztán megértettem. Meghalt az öreg. Sajnálnom kellett volna, de én megkönnyebbülést éreztem. A munkáját Matt vette át, aminek nagyon örültem, mert jó embernek ismertem meg. Nagyon szépen bánt velem és a kutyákkal. Meglepődtem, hogy a kutyák vezérének engem helyezett ki, így én voltam elől. Ostor nélkül már sokkal gyorsabban szaladtunk.

Megtudtam, hogy Matt egy versenyre készít fel bennünket. Hát ezért kellett jól teljesíteni. Mikor már eléggé felerősödtem, Matt is odakötött a kőhöz, de ő nem bántott. Előre ment és szembe fordult velem.

— Maffi, gyere hozzám, bízz magadban, sikerülni fog — én meg minden erőmet beleadva megmozdítottam a követ és húztam, csak húztam, amíg oda nem értem Matthez.

Nagyon boldog voltam, de a legjobban annak örültem, hogy nem okoztam csalódást Mattnek, akit barátomként szerettem, és tudtam, hogy ő is szeret és bízik bennem.

Eljött a verseny napja. Mindenki izgatott volt, de legjobban én, mert még nem vettem részt ilyen versenyen.

A cél nagyon messze volt, ezért több napos futás várt ránk. Esténként megpihentünk egy kicsit, majd reggel tovább mentünk. Nagyon fáradtnak éreztem magam, de erőt adott az a tudat, hogy bíznak bennem. Végre megláttuk a célt, és elsőnek értünk be. Nagy volt az örömünk. Egy fiatal lány adta át Mattnek az érmet. Először nem akartam hinni a szememnek, de biztos voltam abban, hogy ő az a kislány, aki a barátom volt. Megváltozott ugyan, de emlékeztem kedves mosolyára és a hangjára. Ő is felismert és együtt örültünk egymásnak. Beszélgetett Mattel, láttam, hogy tetszenek egymásnak. Nem sok idő telt el, és az esküvőjüket tervezték. Így a lány az esküvő után visszajött a régi otthonába. Olyan boldog voltam, hogy azt hittem ennél jobb már nem is jöhet.

 Az éjszakák mégis búsan teltek, mert farkasok hangja töltötte be az egész teret. Különös érzés kerített hatalmába. Kétfelé húzott a szívem. A barátaimat sem akartam elhagyni, de szerettem volna a farkasokhoz is tartozni, megmutatni nekik, hogy én is erős és bátor vagyok. Elmentem hozzájuk. Nagyon dühösen fogadtak. Ugyanaz volt a falkavezér, mint aki elüldözött, de már megöregedett. Rájöttem, hogy a családomra találtam.  Ők nem ismertek fel, mert már nem az a farkaskölyök állt előttük, mint régen. Nekem jött a vezér, de rövid idő múlva feladta a küzdelmet. Végre visszakaphattam a szeretteimet.

Még egyszer elmentem a házhoz, hogy elbúcsúzzam a barátaimtól. Mindig a szívemben fogom őrizni őket, de visszatértem az erdőbe, mert ez az én igazi otthonom. Emelt fejjel élhetem az életem testvéreimmel, és eljött az időm is, amikor én lettem a falkavezér.

 

Legutóbb szerkesztette - Farkas Erzsébet
Szerző Farkas Erzsébet 61 Írás
Már kis korom óta rajongok az irodalomért, és sokszor vettem részt szavaló versenyeken. Két éve kezdtem el foglalkozni a versírással, amikor mély depresszióban voltam, és vulkán szerűen törtek fel belőlem az érzések melyet versben fejeztem ki. Azóta több mint 300 verset írtam. Verseim főként a kitartásról, a szeretet fontosságáról szólnak.