Szomszédunkban lakott egy öreg néni. Volt neki egy macskája. Senki sem tudta, honnan jött ez az állat, egyszer csak az öregasszony mellett termet, és egész nap a szoknyája körül sündörgött. A néni befogadta és minden jóval ellátta. Kapott enni finom, langyos tejet, télen meg melegedhetett a kályha közelében. Egyszóval úri dolga volt a macskának.
Irigyelték is ezért a szomszéd cicusok. Legszívesebben még a faluból is kikergették volna, ha lett volna bátorságuk. Ugyanis az a hír járta, hogy a néni macskája egy tudós állat. Olyan okos, hogy párja nincs a nagyvilágágon. Még a neves professzorokat is lepipálja tudásban.
Ezért aztán mindenki, ha tehette, elkerülte. Az emberek csak messziről sandítottak feléje és háta mögött irigyen összesúgtak:
— Ez ám az okos macska. Nincs még egy ilyen a széles földkerekségen.
Ez lett a macska veszte. Annyira elbízta magát, hogy nem lehetett bírni vele. A gazdája főztjét állandóan kritizálta. Soha nem tetszett neki, amit az öregasszonytól kapott. Mindig volt valami kifogása az elébe rakott étellel. Hol túl meleg, hol túl hideg volt. Ilyenkor mérgesen rámordult szegény szomszéd nénire:
— Megint milyen ételt raktál elém? Igazán már megtanulhattad volna, hogy mi macskák nem szeretjük a forró tejet. Tessék lehűteni, de szaporán!
— Kicsi cicám, legyél türelmes! — kérlelte a néni. — Várj egy kicsit, és a tej magától is meghűl!
— Nem várok egy percig se! Most azonnal akarok tejet inni — nyávogott türelmetlenül a macska.
Szegény öregasszony nem tudta, mit tegyen. Nyáron nem egyszerű dolog lehűteni a forró tejet. Ilyenkor a legcélravezetőbb, ha az ember türelmesen vár. A macska erre nem volt hajlandó. Azonnal akarta lafatyolni a kedvenc eledelét. Mikor látta, hogy gazdája nem tesz semmit az érdekében, mérgesen felcsattant és mondta:
— Vedd, tudomásul, elmegyek világgá. Keresek magamnak egy jobb gazdát. Különben is egy ilyen tudós macska, mint én, jobb helyet érdemel. Meglásd, a városban az emberek majd hajlongani fognak a tudásom előtt. Még az is lehet, hogy megválasztanak az egyetem főprofesszorának. Isten áldjon! Engem többé nem látsz ebben a házban.
A tudós macska vette a batyuját és elindult világgá. Úgy kiment a házból, hogy még vissza sem nézett. Ez a néninek nagyon fájt. Szíve összeszorult és két nagy könnycsepp csillogott a szemében. Elhagyta kiscicája, akit annyira szeretett.
Ment a macska vállán cipelve a batyuját. Valójában fogalma sem volt, merrefelé induljon el. Valami azt súgta neki, hogy a közeli nagyvárosba kell mennie, mert ott tárt karokkal fogadják az egyetem professzorai.
Kiérve a kapun az útja egy takaros ház előtt vezetett el. Itt lakott a félelmetes Bodri kutya, a macskák réme. A nagy ábrándozásban egészen megfeledkezett róla. Pedig jobban tette volna, ha vet rá egy pillantást. Akkor is a kapunál szunyókált Bodri. Ráadásul most még a kapu is nyitva volt.
Lett is ebből igen nagy baj. Amint a kutya meglátta a közeledő macskát, mindjárt felugrott és a világgá menő állat előtt termet. Mintha csak azt mondta volna. — Most felfallak!
Mit lehet ilyenkor csinálni? Ez még egy tudós macskának is igen nagy kérdés. Sőt, még az is előfordulhat, hogy nem tudja rá a választ.
Meghűlt benne a vér, amikor meglátta maga előtt a félelmetes fenevadat. Végső elkeseredésében ijedten felborzolta a szőrét és mérgesen fújt a kutya felé. Bodrit ez nem rettentette el, sőt csak jobban feltüzelte, hogy végezzen ősi ellenségével.
A tudós macska szerencséjére a közelben volt egy magas fa. Köztudott, a macska jó famászó, és egy szempillanat alatt fenntermett a legmagasabb ágon.
— Ne menekülj el előlem! — mordult rá dühösen Bodri. — Hiába vagy tudós macska egyszer úgyis elkaplak.
Leheveredett a fa alá és várt. Talán azt remélte, hogy majd csak lepottyan, mint egy érett alma.
A járókelők vették észre a fán kuksoló ijedt macskát. Mindenki jót nevetett rajta. Csak a néni futott ijedten az utcára és próbálta lecsalogatni kedves állatát. Megkérte a kutya gazdáját, hogy amíg valahogyan le nem imádkozza a bajuszkirályt a fáról, addig Bodrit kösse meg hátul az udvarban. Amikor ez megtörtént és nem volt látható az ellenség, a tudós macska, igaz, próbálkozott a lejövetellel, de valahogy nem sikerült. A lefele jövet nem volt olyan könnyű, mint felfelé. Egyszer csak elfogyott a bátorsága és riadtan nézett a nénire, és a lent álldogáló emberekre.
— Létra kell — szólalt meg valaki. — Létrával le lehet hozni a cicust.
— De kihozza le? — kérdezte tanácstalanul a néni. — Én ugyan fel nem mászok oda.
— Majd én! — jelentkezett egy fiú.
Hamarosan egy létra is előkerült, és segítségével a vállalkozó kedvű fiatalember felmászott a fára, ahol a macska remegve várt sorsára.
Engedte, hogy megfogják és lehozzák. A tudós macska megkönnyebbült, amikor újból a gazdája karjaiban érezhette magát.
— Gyere, kiscicám — mondta a néni — bizonyára már meghűlt a tejecskéd!
Jó volt ezt hallani. Valójában már nem is kívánkozott világot látni. Remek lesz továbbra is itt, a néni házában.
Otthon szép, komótosan megitta a tejet, és az öregasszony ölébe kuporodott. Dorombolva elaludt, és arról álmodott, hogy híres professzor volt egy nagyvárosban.
Itt a vége, fuss el véle! Ti is bújjatok gyorsan az ágyba, és álmodjatok szépeket!
Jó éjszakát gyerekek!
Legutóbbi módosítás: 2019.05.29. @ 13:21 :: Apáti Kovács Béla
