Múzsacsóka

abszurd/ocska/

 

 

Katinka az asztalnál ült, egy, a járdából lekerített teraszon. Jobb kezével a hajtincseit igazgatta, és a teendőkön gondolkodott. Valakit, valakiket meghívott, egymás után többet is, de ma csak egyszer fogja felszedetni magát. Nem vélte csalásnak a dolgot, végül is, mosolygós macskaként belenyávoghatja vágyait a kiszélesedett vakvilágba. Ennek érezte nagy szükségét.

Valahonnan valami arra zörgött, intett a nagy fülű pincérnek, rendelt egy nagy pohár poharat. Ettől annak tátva maradt a szája, majd a főpincérrel történt konzultálás után, tálcáján egy óriási üres pohárral tért vissza. Derűs arcvonásokkal odalépett, meghajolt, leseperte az asztalt, letette, majd odafordult, és nyomatékosítva mondta.

— Íme, az egy pohár pohár, asszonyom.

Katinka nem sokat törődött az egésszel, elterelő hadműveletnek szánta, illetve akcióra hangolódásnak. Valakit aznap nagyon el akart szédíteni a becsapás bánatos, bagolyszemű, dagadt magasságában.

Ráharapott a pohárra, elfelejtette, hogy nincs benne semmi. De mielőtt zongorabillentyűzetszerűvé alakult volna bájos pofikájának csinosra csináltatott fogazata, észbe kapott. Ez nem a felvezető harapás, gondolta, aztán kuncogott egy sort, mert rájött, ha ilyen mondatokat használ majd, amiket ő sem ért, attól nagyon összezavarodik az áldozat.

Magában kitüntetettnek tekintette ugyan a szerencsétlent, de a tudatalattija nem engedte nem felszivárogni azt a tényt, hogy ha valakiből jól hülyét csinál, nem biztos, hogy a világ legnagyobb dicsérete.

Akármit gondolt, mégis dühös volt a pincérre, talán ezért nézte a kocsikat búvártevéknek mérgében. Elnevette magát; majd ezt a szófordulatot is beveti, miután önkéntes felmondónak, elmondónak vagy bemondónak ajánlkozik. Jobban szerette a spontaneitást, ezért szemének csillámló villámaival az asztalhoz invitált egy arra ténfergőt.

— Csókolom a becses kacsóit, szabad ez a szék?

— Igen kérem, bár pár perce még rabszolga volt, de kiváltottam, most már a felszabadultak között penészedik.

— Jaj, ne! Ugye nem azt akarja mondani, hogy a szék penészes, mert akkor én rá nem ülök!

Ez az ember hülye, gondolta, ezért elmagyarázta neki, hogy eső, szél, hó és hűha is jár arra időnként, ettől minden megpudvásodik. De mindig helyre suvickolják.

— Aha…

A kistermetű, szikár, kiegyensúlyozott vérmérsékletű, erős testalkatú bearded collie-ra hasonlító egyén még töprengett egy kicsit azon, hogy helyesen dönt-e, majd ebszerűen tágra tátott szájjal bekapta a csalit, és elkezdte falatozni, nyelni a zsinórt.

„Erről van szó, szórakoztató pitiánert kerestem délutánra.”

— Mit eszik?

— Elnézést kérek, kezét csókolom, éppen ülök, ja és valamit nyelek, talán a nyálam.

— Nem úgy értem, mit rendel?

— Elválik, mint a cipőm a talpától.

— Valamit iszik?

— Buborékmentes vizet.

— No és milyen márkájút?

— Csapból engedettet.

Érdekes fazon.

— Mi a szakmája?

— Költő vagyok, kezét csókolom.

— Jól él belőle?

— Nem, de a másodállásomból igen.

— És mi az, ha megtudhatnám?

— Kicsit sokat kérdez kiskegyed, de elmondom. Juhász vagyok.

— Micsodász?

— Birkapásztor. Legeltetem nyájam, fújom furulyájam, bú nélkül élem világam.

— Ezt maga költötte?

— Igen.

— Valami hasonlót már hallottam…

— A világirodalomban jól megfér a nyomtatott oldalakon a rengeteg egymással összecsengő mű.

— No és múzsája van-e?

— Tökéletesen ráhibázott, Zsuzsának hívják a feleségemet.

— Nem Zsuzsa! Múzsa!

— Nincs nálam a laptopom, telefonon meg nem szeretek internetezni.

— Várjon, kikeresem magának.

— Nem szükséges, drága asszonyom, van múzsám. Minden nap fakalapáccsal vág homlokon, aztán lepuszilja még a forgácsot is.

Katinka elbizonytalanodott.

— Édes, drága szárnyasom, ó te Passeriformes! Kell egy tisztességes múzsa neked.

— A verebeknek általában nem kölest és apró pondrókat ad ki az ablakon?

— Kinek?

— Most mondta, hogy Passeriformes vagyok, ami annyit jelent, hogy verébszabású, de nem baj. Nagyon kíváncsi vagyok, mert láttam már olyan kétszáz méter mély, alig hetven centi átmérőjű széles lyukat, amibe csak azért nem esett bele Köves Tetova Margó nevű unokája, mert egy rúdon addig csimpaszkodott, amíg a nyolcadik napon arra nem járt valaki.

— Na, de ott van a három, három, három!

— Én egyszem múzsám, elnézést kérek, de mire célzol?

— Ó drága, puszilom le nyakadról a fejed, soha senkire és semmire. Nem volt az én kezemben még fegyver. Három perc levegő nélkül, három nap víz nélkül és három hét ennivaló nélkül. Annyi ideig nem függhetett, hiszen még aludni is kellett közben.

— Ez a baj a kicsinyesen gondolkodó csöppökkel. Eszébe sem jutott, hogy a sormintás, nem teljesen egyenletes fantáziamegmozdulás nem egészségtelen.

Katinka egyre pirosabban, cseresznyévé zsugorodott fejjel tekintett rá.

— Idefigyeljen, hé! Ha most nem írja meg, amint a sakktáblán kivégzik a királynőt, sosem is voltál költő!

— Alábecsülni tudni kell. Amerre a pengék suhognak, egy koronát vesztett fej adja nyakát a huroknak.

— Ezért már megérte. Jobb, mint a furulyájájátos. Elmesélek egy rövid történetet, mert már voltam múzsa. A múltkor egyszerre két, kisebb krokodilképű bőrönd (ilyenek voltak, na) alkotott alkoholmentes nyomdokomba. Az egyik megírta a „Zsötemre hívás”-t, a másik a „Leesett fejjel kínáltak hellyel” című művét. Mind a kettőnek megpaskoltam a buksiját, jobbról is, balról is, aztán balról is, jobbról is, mert ketten voltak egymás mellett. Belülről is puszi kellett, adtam nekik cuppanósat, és útjukra eresztettem őket. Azóta sem írtak semmit. Tehát akinek nincs múzsája, annak kampec. Most nagyon jót írtál, de a következő hetekben, hónapokban, években más dolgom van énnekem. Addig gubózzon magába, legyen vöcsök!

— És még milyen állat, kezét csókolom?

— Mit mond?

— Azt mondta, gubózzak magamba én, a légy és vöcsök.

— Nem teljesen passzolnak egymáshoz, de elfogadom az elfogadást, csak csipás szemmel sírjad át, mert holnaptól nem lesz múzsád!

Kutyafejűnek nevezett, egy nagy natúr levegőszívás után felállt, az arra sétáló pincér tálcájáról leemelte a neki hozott csapvizét, kortyonként nyelte le, és távozott.

— Hé, maga!

— Igen, kérem.

— Egyszerű ember ez az az eb-fejű.

— Kegyed is rajongója?

Katinka teljesen összekeveredett.

— Mit mond pincér?

— Beleviszi Adandor rajongó vagyok, mind a tizenhét kötete megvan. Ajándékba kaptam őket, mert amint urasága megjelenik, máris viszem a kedvencét.

— Ez az ember költő?

— Igen. Nem tudta?

— Tizenhét kötete van?

— Ahogy mondja.

— Valahonnan nagyon ismerős volt a pofikája. Mikor jön legközelebb?

— Á, azt nem lehet kiszámítani. Most azt mondta, hogy a következő évezredben csak Katinka mentes napokon jár erre.

— Tehát tudja a nevem…

— Aki maga előtt tartja a névjegykártyáját, annak könnyű megtudni a nevét. Egyébként is mindig így alakul, pedig szegény nagyon szeretne egy igazi, komoly, hát azt sem tudom minek nevezzemet, mert múzsa nem kell neki, az van. Szerelemre sem vágyik, nős, de egy olyan jól elbeszélgetős, mit tudom én ki, tán jól jönne neki, aki a levegőt is mértékkel veszi.

— Na, hozza, kérem azokat a könyveket!

— Nem eladók!

— Akkor rendeljen nekem.

— Nem tehetem. Talán a könyvesboltokban próbálkozzon. Ha ott már nincsenek, akkor az antikváriumokban, bár azokat felszámolták.

— Tóbiás!

— Igen, főnök!

— Pakolunk, három kerülettel odébb kell költözni, mert itt mindent feldrágítottak. A vendégeket távozásra kérjük és belekezdünk a nagy munkába, mert fel kell virágoztatni a kerületeket. Jut eszembe, magának van itt bármilyen személyes holmija?

— Á, szinte semmi. Úgy négyezer kötetnyi dedikált könyvtáram gyűlt össze a pincében, de már rendelem is a rakodómunkásokat és egy furgont. Főnök úr, megtudhatnám a címet?

— Igen, persze. Másik kerület, másik utca, másik szám.

— Na, azt a helyet jól ismerem.

Katinka felállt, szédelgett még egy kicsit, gyerekkorában ráragadt az ickázás* tudománya, s elkezdett a járdán, majd a gyalogátkelőhelyen előbb egy, aztán kettő, majd megint egy — vagy ő tudja hogy is van ez — lábon ugrándozni.

„Szóval ez egy költő volt? Olyan “A” ligás…” Szomorúsága hamarosan odébbállt, mert akinek egyszer összejön, annak természetesen még egyszer, akár száztizenegyszer is.

 

 

 

* – szökdécselő játék

 

17látogató,1mai

Szerző Boér Péter Pál 755 írás
Nagyváradon születtem, 1959-ben. Nem mondhatnám, hogy kesztyűs kézzel bánt volna velem az élet, de még a szorítóban vagyok! Családtagjaim hiperoptimistának tartanak, azt hiszem nem véletlenül. A humort – ezen belül a szatírát, abszurdot – és a romantikát egyaránt kedvelem. Empatikusnak, toleránsnak gondolom magamat. Egész életemet Erdélyben éltem, élem. Anyám révén erősen kötődöm a székelységhez, de Ők már csillagösvényen járnak Apámmal. Nagyon érdekel a teológia, filozófia, nyelvek, irodalom, és sok egyéb. Fiatalon kezdtem verseket írni, ám a rövid próza vált a nagy kedvenccé.Köteteim: 2010 – “Nagyító alatt” – novelláskötet 2011 – “Le a láncokkal” – novelláskötet 2012 – “A nonkonformista” – novelláskötet 2013 – “Engedélykérés”- novelláskötet 2013 – “Megtisztult ablakok” – regény 2016 – "Fenyőágon füstifecske" – regény 2017 – "Ködös idill" – két kisregény 2018 - "Szabályerősítő" (Válogatott novellák) - e-bookÍrásaim jelentek meg a Bihari Naplóban, a Reviste Familiaban, a Comitatus folyóiratban, a Várad folyóiratba, a Brassói Lapokban, a Reggeli Újságban, a “7torony” irodalmi magazin antológiáiban (2010-2016), a Holnap Magazin antológiájában, a Holnap Magazin nyomtatott mellékletében, az Irodalmi Jelenben, a kolozsvári Tribunaban, a bukaresti rádióban és máshol.”A világháló adta lehetőségekkel élek: Lenolaj irodalmi és kulturális műhely A Hetedik Héttorony irodalmi magazin MagyarulBabelben CINKE Holnap Magazin PIPAFÜST Szabad szalon Penna magazin Bukaresti rádió AlkoTÓházWeblapom: http://boerpeterpal.blogspot.com/

4 Komment

Hagyj üzenetet