Bíró Rudolf : Gólyaláb és békatalp

Nyomtatás

Elolvasta: 38
Nyomtatás

Olyan feszes tempóban dolgozott Vera, hogy ideje sem volt magával foglalkozni, a munkán kívül másra is gondolni, de álmában ott kísértett az otthona, az otthagyott gyermekei. Egyre gyakrabban álmodott velük, s ilyenkor sírva ébredt és alig tudott a munkájára figyelni.
– Baj van? – kérdezte Béla úr látva, Vera mennyire szétszórt.
– Semmi a világon …
– Na, mondd csak!
– Hiányzik az otthonom, a családom. Úgy jöttem el, hogy még el sem köszöntem.
– Írj nekik, bár egy lapot, lássák, hogy élsz, hogy jól vagy.

A tanácsot megfogadta és megírta, de persze választ nem várt, s nem is kapott.
A nyár közepén azonban történt egy különös eset.
Az ebédet megelőző csöndesebb órában Béla úr szólt, hogy a külön teremben várják. Steve fogadta, amint belépett.
– Gyere csak, egy hölgy szeretne találkozni veled.

A kölcsönös bemutatkozás után kiderült, hogy újságíró az illető és rövid riportot szeretne vele készíteni. Beleegyezett, de teljes névtelensége kért és kapott. Steve persze nem ragaszkodott a névtelenséghez. Sőt!
– A szünetnek vége! – szólt be az ajtón a főpincér, Béla úr.
Ezzel véget ért a rövid riport, Vera mehetett vissza az éttermi munkájához.

Találkozás egy régi szerelemmel …

A riport nagyon felkavarta Verát. Nem a kérdések és a kimondott válaszok, hanem a ki  nem mondottak, a kimondhatatlanok. A felületes beszélgetés nem érintette Vera múltját, Stevehez fűződő viszonyát, de végig ott motoszkált benne a vágy, hogy mindent kitálaljon. Hogy világgá kiáltsa a csalódását, a bukását, mint anya, mint feleség, mint szerető. Nem tehette, nem tartozott a világra, saját fájdalma volt a valóság felismerése. A beszélgetés alatt döbbentette rá, mi is történt. Villámcsapásként érte a felismerés. Kábultan hagyta el a kistermet, s ment Béla úr után, vegye fel a munkát. Mint egy robot dolgozott egész nap. Aki nem ismerte, nem észlelt semmi különöset a munkájában, de a munkatársai felfigyeltek merev mozdulataira és aggódva lesték, nem tesz-e valami veszélyes dolgot. Nem is álltak messze a valóságtól, mert a Verában dúló indulatok,  valóban súlyos, gyilkos indulatok voltak. Ha most a szeme elé kerülne, képes lenne a kést belevágni. Maga is meglepődött ezeken a gondolatokon. Nem gyilkolom meg még sem, gondolta aztán, nem akarok miatta dutyiba kerülni.
Estére a fáradtság annyira leverte, hogy beszélni is alig tudott, amihez a fizikai igénybevétel mellett a lelki állapot is közre játszott. Mikor megpillantotta Steve vigyorgó képét, a dühe fellángolt benne, de a fáradtság győzött. A gyilkolászás ma elmarad, dünnyögte félálomban.

Hajnalban nyugodtabban ébredt, az alvás lecsillapította háborgását és parttalan dühét, helyébe számító elhatározás lépett. Egész nap, amíg felszolgált a nagyteremben, s futkosott az asztalok között, azon jártatta az agyát, miként állhatna bosszút minden bajának okozóján. Konyhakést és patkánymérget, bürök levet és forró zsírt fantáziált, de mind elvetette, gondolva a rá vonatkozó következményekre. Valamilyen trükkösebbet kell kitalálnom, morfondírozott magában. Legelőbb az útlevelét kell visszaszereznie. A reggeli lerendelése után le is osont a kabinjukba és a Steve iratai között megtalálta a munkavállalói engedélyével együtt. Az iratokat ügyesen helyre rakta, elrendezte, ne maradjon nyoma, hogy matatott velük. Visszasietett az étterembe, útközben, szerencsére senkivel sem találkozott – nem szeretett volna magyarázkodni, hogy mit keres munkaidőben a kabinok körül.

Egyenesen Béla úrhoz ment az irataival. Megkérte a főpincér urat, őrizze meg számára biztos helyen, nehogy illetéktelen kezekbe kerüljenek. A gyűjtött pénzét is, fizetését és a kapott borravalókat szintén Béla úrra bízta.
– Nálam biztos helyen lesz – nyugtatta Verát. – Beteszem a széfbe. Mikor szólsz, odaadom.
– De a világon senki másnak, még a herkópáternek sem! Nekem is csak személyesen a kezembe!

A nagy hajó közben haladt az útján, szelte a hullámokat, meg-megállt néhány különleges helyen, az utasok élték a hajó nyújtotta kényelmes életüket, belevetve magukat a kínálkozó szórakozásokba. Folyt a dáridó éjjel, nappal.

Vera, s a többiek tették a dolgukat, nyakuk szakadtáig rohangáltak, kiszolgálni a vendégek igényeit. A nagy rohanásban saját gondja-baja háttérbe szorult, de állandón ott motoszkált a fejében, nem adta fel a bosszútervét.

Egy nem várt esemény, elsodorta az egyéni problémákat.

Tanger kikötője előtt horgonyoztak le, kint a nyílt vízen. Nem engedték be a hajót a kikötőbe. Csak innen, messziről csodálhatták a napfényben fürdő nagyvárost, a házak fölé emelkedő tornyokat, karcsú minareteket, az óvárost uraló fellegvárat.

Már órák óta vesztegeltek, mikor megjelent a kikötői felügyelőség hajója. Gyorsan közeledett és megállt mellettük, s a fedélzetet megszállták a hatóság emberei. A fehér kezeslábast és védő álarcot viselő alakokat marcona fegyveresek kísérték. Egyenesen a kapitányhoz mentek, közben a kíváncsiskodó utasokat elhessegették a közelből. A kapitány és az első tiszt kíséretében az egészségügyi részleghez vonultak…

– Doktor! – szólt a kapitány a hajóorvoshoz. – Ezek az urak – mutatott a fehér overallos alakokra – az egészségügyi parancsnokság részéről vannak itt és ellenőrizni akarják a kabinetet és a tartozékait.
– Állok rendelkezésükre!
– A személyzettel is szóba akarnak állni. A nővérektől a takarítónőig mindenkivel.
– Szólok Berta madámnak, a főnővérnek, hívjon ide mindenkit.
Miután mindenki összegyűlt, a kapitány szót adott a csoport vezetőjének.

– Dr. John Truman kormány megbízott vagyok, a Trópusi Betegségek Klinikájának orvos igazgatója. A felmerült különleges helyzet a szárazföldön különleges intézkedéseket igényelt. Ennek része ez a mostani vizsgálat itt a hajón. Kérem legyenek a segítségünkre, ne akadályozzák a munkánkat, ne kelljen más eszközökhöz folyamodnunk!
– Minden tőlünk telhetőt megteszünk, nem kell minket fenyegetnie! – szólt nagyon halkan, de határozott hangon a hajóorvos.
– Ne kapja fel a vizet, doktor! – próbálta enyhíteni előbbi szavainak az élét a kormány embere. – Nagyon súlyos dolgokról van szó.
– Értettem! Lássunk munkához. Berta, kérem kísérje el az urakat, nézzenek meg mindent, a kezelőket, laboratóriumot, röntgenszobát, a pihenőt, az elkülönítőt, tárolót, mellékhelyiségeket.
– Én is velük megyek – jelentkezett az első tiszt.

A megbízott Truman doktor és egyik munkatársa maradt az egybehívottakkal. A rendelő feljegyzéseit, a betegek kartonjait böngészték át és a betegek panaszait, tüneteit firtatták – órákon keresztül.
– Van két beteg a pihenőben! – jelent meg főnöke előtt egy fehér overallos, a terepszemlét végzők közül.
– Hívják ide azokat is! Hallgassam meg őket.

Alapos munkát végzett a csoport. Minden helyiséget, minden zugot bejártak és a falakról, bútorokról, tárgyakról mintát vettek bakteriológia vizsgálat céljából. Mikor itt végeztek, ugyanezt tették az étteremben, a konyhában, éléstárban, hűtőházban, raktárban. Még a levegőből is vettek mintát …

Végezve munkájukkal, a kapitány és az első tiszt jelenlétében megbeszélték, a kisteremben összeülve a vizsgálat eddigi eredményét. Hosszasan tárgyaltak, s a végén leírták egy részletes jelentésben az észrevételeiket. Hogy mit tárgyaltak és hogy a jelentés mit tartalmazott, nem lehetett tudni – a kapitány titkolózott. Találgatták az utasok éppen úgy, mint a matrózok és a hajó személyzete.
Egy szó mégis kiszivárgott. Egy varázsszó.
Molima! Epidémia!

Mint az áram a vezetékben, pillanatokon belül mindenhova eljutott és riadalmat keltett. Mi lehet? Valami borzalom? Kolera? Pestis? Fekete himlő? Vagy valami ismeretlen szörnyűség? Ott bolyongott a folyosókon, a termekben, a szobákban, mint sötét felhő.

Az emberek kezdték figyelni magukat és társaikat. Félelem vibrált a tekintetekben. A hajóorvosnak meggyűlt a baja a sok beteggel. Mindenki felfedezett magán valamilyen tünetet, amitől rögtön bepánikolt. Hasfájás, hányinger, fejfájás, ízületi panaszok, bőrkiütés, álmatlanság, idegesség voltak a leggyakoribbak.
A patikát is megrohanták, vitamint, nyugtatót keresve.
A kezdeti döbbenet, ijedtség után az emberekben a harag is kezdett munkálni. Aggodalom és harag – veszélyes párosítás!

Egy izgatott csoport a kapitányhoz vonult. Több befolyásos, jelentős személyiség is akadt közöttük: gazdag gyártulajdonos, képviselő, kormány tisztviselő, ügyvéd, Azt kérték, mit kérték, követelték, hogy haladéktalanul szedjék fel a horgonyt és menjenek minél távolabb Afrikától.

Vera csak nézte a kirobbanó hisztériát. Saját gondjairól meg is feledkezett egy időre. De csak egy rövid időre. Sérelme nem hagyta eltérítenie magát a bosszúvágytól, hiszen Steve jelenléte maga is elég volt, hogy fellángoljon benne a gyűlölet és ott volt a napi megaláztatás, ami elől nem tudott kitérni. Nappal az események és a munkája elterelték figyelmét, de amit belépett a közös kabinjukba, azon nyomban elöntötte a keserűség és gyűlölet. Reggelre kelve elhatározta, hogy nem halogatja tovább és kidolgozza a bosszú tervét. Nem akart senkit beavatni, de közvetve a pincér társait a tudtuk nélkül bevonta a kivitelbe.

Óvatosan, vigyázva kezdett bele a dolgába. először csak néhány odavetett megjegyzést tett hallkan, de úgy, hogy azért a közelében levő meghallják.
– Érzed te is, milyen furcsa szaga van a ragúnak? – kérdezte suttogva a pincér társát, mikor az egyik asztal mellett elmentek.
Az asztalnál ülő férfi felhúzta a szemöldökét, de nem szólt semmit, de később nem kért a ragúból.
A nap folyamán, később egy másik lánynak súgta oda, hogy Vilma furcsa szagát érezte a ragúnak, mikor kivitte. Ekkor egy másik asztalnál is visszamondták a ragút.

Másnap a besamel mártás körül történt kisebb bonyodalom.
– John, mondd, rendeltél besamelt a halhoz? – kérdezte társát egy tépett Kleopátra frizurás hölgy. – Mert, ha igen, akkor küld vissza.
– Mi a bajod megint az étellel?
– Nem hallottad, mit beszéltek a pincérek?
– Nem figyeltem, mit sutyorognak egymás között.
– Akkor figyelj, azt beszélték, hogy romlott tojás került a mártásba…

Minden napra jutott egy kis rágalom hír az ételeket illetően. Hogy honnan eredtek, nem lehetett tudni, csak úgy felbukkantak. Eleinte csak visszafogott suttogás kelt, majd terjedt észrevétlen a vendégek és személyzet körében. Az emberek egyre bizalmatlanabbak lettek a felszolgált ételek iránt. Piszkálták, szagolgatták az addig kedvelt fogásokat. Minden apróság megragadta a figyelmüket, s a legkisebb hibát is felnagyítva reklamálták.

Miután a horgonyt felszedték és elhagyták a afrikai partokat, a kedélyek megnyugodni látszottak, úgy tűnt helyre áll a rend, de most felütötte a fejét ez a gyanakvó hangulat.

A sok gyanakvás, kifogás eljutott Willyhez, az étteremfőnökéhez is.

– Milyen dolog ez, Mr. Bella? Előbb a felfordulás a járvány veszély miatt, most meg ez az éttermi fölbolydulás!
– Fogalmam sincs, mi történt. Mint egy halk szellő indult észrevétlen s egy dühödt viharrá válik hamarosan. Gyanakvás és rágalom hajtja.
– Valamit tennünk kell!
– Szóljunk az orvosnak, járjon utána, hogy van-e alapja az egésznek. Vizsgálja meg az élelmiszereket. Van-e romlott vagy lejárt garanciájú?

A hajóorvos két munkatársát bízta meg a vizsgálat elvégzésével. Alapos munkát végeztek, mindent megnéztek: az alapanyagoktól a kész termékekig, de semmi rendellenességet nem észleltek Úgy látszik, a konyha csak az utasok alaptalan gyanújának esett áldozatul. Steve azonban megsértődött, séfi mivoltát érte sérelem. Fel is mondott íziben és az első kikötőben, ahol kikötnek elhagyni szándékozott a hajót.
– Vera, csomagolj! Reggel indulunk!
– Menj egyedül, én ugyan nem tartok veled!
– Nem bomolj!
– Mondtam! Maradok!
– Nem maradhatsz, minden iratod, útleveled nálam van.
– Akkor is!
– Papírok nélkül soha az életben el nem hagyhatod a hajót.
– Nem baj! – makacskodott tovább Vera, s el nem árulta volna semmi pénzért, hogy az iratai biztos helyen vannak már régóta.

Steve Lord reggelre kelve elhagyta a hajót.

– Remélem többet nem kerül a szemem elé! – sóhajtott fel megkönnyebbülve Vera. De azért egész nap nyugtalanul figyelte a felszálló embereket, nincsen-e közöttük mégis Steve. Akkor nyugodott meg igazán, mikor a hajó végre kifutott a kikötőből. Munka végeztével boldogan nyújtózott egyedül az ágyban.

– Csak az enyém mostantól a kabin! – ült fel hirtelen és nézett szét kis saját birodalmában. – Ide mától más be nem jöhet rajtam kívül. Na, meg persze, akit én behívok! Nem lesznek sokan…

A felszabadultság érzése reggelig megmaradt, de amikor körülnézett az üres kabinban, megrohanta a vágy a gyermekei, a családja iránt. Olyan erősen tört rá a hiányuk, hogy le kellett ülnie a földre és kitört belőle a zokogás. Sokáig zokogott, de a végére megnyugodott, jól lecsillapodott. Már tudta, mit kell tennie. Hazamegy!
– Sir! – állt a főúr elé. – Kérem az útlevelemet és az egyebeket, Stockholmban kiszállok.
– Hazamész?
– Haza!
– Adjak referenciát, ha kilépsz.
– Kedves vagy Béla úr, de nem kell, hisz hazamegyek.
– Jó utat akkor neked!

Egy hét múlva már a repülőn ült. Az Austrian légitársaság gépén. Bécstől vonattal szándékozott tovább utazni.  Még a hajón megvette a jegyet, mindjárt azután, hogy búcsút vett az étteremfőnöktől, bejelentve, hogy kilép. Mr.Willy sajnálta, hogy elmegy.

– Megmondom nyíltan, hogy nem sok reményt fűztem hozzád, mikor a séf ajánlatára jelentkeztél, de kellemesen csalódtam. A legjobb pincérem voltál. Ha meggondolod magad és visszajönnél, tárt karokkal fogadnánk.
– Köszönöm, de remélem megtalálom a helyemet otthon…

Ameddig végiggondolta a hajón töltött utolsó napok eseményeit, a búcsúzást, le is telt az egyórás repülőidő és megérkeztek a nyüzsgő, zajos bécsi repülőtérre. Meglepődve nézte a zsibongó tömeget, aztán átfurakodott közöttük és kilépett a csarnokból a szabad levegőre. Amint az ajtó becsukódott mögötte, megszűnt a lárma és megnyugtató csend vette körül. Csend a benti ricsajhoz képest. Nagyot szívott a tiszta levegőből, s megpillantotta, amint egy taxi a járda mellé húzott. A sofőr szolgálatkészen kinyitotta kocsi ajtaját, Vera oda lépett.
– Hauptbahnhof, bitte! – szólott és beszállt.
Nem volt sok poggyásza, csupán egy hátizsák, s azt a lábához tette, bár a sofőr mondta, hogy tegye hátra, üljön kényelmesen, de csak legyintett. Nem teketóriáztak tovább, hanem indultak lendületesen, majd rákanyarodtak az A4-es autópályára, s azon száguldtak a vasútállomás felé.

Vera szívére szorított kézzel üldögélt az ülésen. Aggodalom szorított össze a szívét, mit szólnak otthon, ha beállít? Hogy fogadják a gyermekek? Az ura?

Szóra sem méltatják majd, s ajtót mutatnak neki?

Vagy együtt örvendenek a hazatérőnek? Megölelik, megcsókolják?

Nincs a kérdésekre válasz. És nem is lesz soha …

Egy teherautót közelített meg a kocsi, mikor levált róla egy ponyva. Egy pillanatig előttük lebegett a nagy szürke ponyva, majd rájuk borult.

„Az A4-es autópályán, a pályaudvar közelében tömeges baleset történt egy teherautóról leszakadó ponyva miatt.” – hangzott el az osztrák televízió esti híradójában.

Mikor mentem hazafelé, megnyílt az ég három felé
Ragyogtak rám a csillagok, mert tudták, hogy árva vagyok

Nyomtatás

Elolvasta: 46
Nyomtatás

Egyik reggel, ahogy a munkahelye felé igyekezett, új hirdetésre lett figyelmes – kutyakiállítást hirdettek hétvégére. „A lovas pályán Országos Munkakutya kiállítás és bemutató” – írta a plakát öles betűkkel.

Jelentős esemény egy ilyen izgalmas kiállítás, bemutató. Lesz ott alap kiképző, engedelmességi, meg őrző-védő munka, nyomkövetés, agár verseny és tréfás trükkök. A lovas pálya mellett állítottak fel ideiglenes barakkokat a messzebbről érkezettek elszállásolására. Nagy csalitos hely is terült el a közelben, ahol lehetett sétáltatni a négylábú szereplőket. Kíváncsiak serege, gyerek, felnőtt naponta kijött megcsodálni az állatokat és beszélgetni a gazdáikkal.

Árus arra gondolt, hogy kimegy délután megnézni a kutyákat és a gazdáikat. Abban reménykedett, be nem vallottan, hogy hátha összetalálkozik Valival, a kedves útitársával, akivel együtt bámulták a hegyek reggeli csodáit. Nem Felícia ellenében, de a szíve vágyott egy kis hazai szóra, ízre. Ez a közömbös város, tülekedő, üres tekintetű embereivel taszította. Még a lánnyal töltött kellemes órák sem hozták közelebb ezt a világot. Most arra gondolt, hátha ez a nagyszabású rendezvény idecsábítja Valit is. Esetleg szerepelteti valamelyik kutyáját. A dobermannok híres-hírhedt őrző-védők. Mikor támad, olyan, mint a kilőtt nyíl – gyors és pontos. „Meg kellene néznem a bemutatót” – gondolta bizonytalanul.

– Nedelkó barátom! – kezdte a szokott helyükön, a kis kávéházban – Érdekelnek téged a kutyák?
– Nem. De miért?
– Engem, igen! Vasárnap országos kiállítás és bemutató lesz, de a részvevők nagy része már itt van a városban, és a lovas pálya melletti réten sétálgatnak, levegőznek, szokják a klímát. Menjünk ki, nézzük meg mi is őket.
– Na, ne!
– A villamos kivisz egészen addig. Ne kéresd magad!

Minden kezdeti ellenkezése ellenére Nedelkó élvezte a kiruccanást. Már az úton arrafelé is szokatlanul beszédes lett. Ugyan mindig is nagy fecsegő volt, de most még önmagán is túltett. Kint aztán egészen lázba jött, amikor meglátta az agarakat.
– Nézd, micsoda elegáns, arisztokratikus állatok! – lelkendezett.
– És milyen gyorsan futnak – tette hozzá Árus, de közben nem az agarakra figyelt, hanem a többi kutyát sétáltatót pásztázta.

Hiába, mert akit öntudatlanul is keresett, nincs kint a csalitoson. Szóba elegyedett néhány kutya sétáltatóval, persze mind dobermannosokkal. Voltak közöttük olyanok is, akik keletről jöttek, Árus szülőföldjéről. Beszédjükről ismerték fel egymást. Érdeklődött a többi otthoni kennelről, de az említettek között nem volt ott a Valié. Lehet nincs is neki, csak a beszélgetés kedvéért találta ki az egész kutyás dolgot… Árus elmélázott ezen a gondolaton, de egy csöppet sem volt ínyére. Lehet, hogy nem rég indította be, és még nem ismerik kutyás körökben. Próbálta magában menteni.

Nedelkó lelkesen sietett hozzá, s a kezeiben lebegtetve valamilyen papírokat.
– Ezek az agarasok nagyon kedves emberek! –lelkendezett – Tudtad, hogy az oroszoknak is vannak fajkutyáik, sőt még agaruk is?
– Képzeld!
– Az agarat úgy nevezik, hogy bálsoj, vagy bárzoj.
– Bárzoj, igen. Az orosz cárok száz számra tartották, és ritkán adták ajándékba más koronás főknek.
– Miért kell mindjárt lelőni a megjegyzésemet?
– Bocs! Mi az ott a kezedben?
– Két jegy a holnapi agárversenyre, meg persze az egész kiállításra is. Látták, milyen odaadóan hallgatom a kutyáikról szóló dicshimnuszokat, meghívtak a holnapi versenyre, de mondtam nem vagyok egyedül, erre két ingyen jegyet adtak. Milyen gyönyörű állatok! Sohasem láttam még ekkora kutyákat, nagyok és mégis elegánsak!

Így került sor másnap a rendezvény meglátogatására. Ketten mentek el Nedelkóval, ugyanis Felícia nem akart velük tartani, mondván, hogy nem szereti a kutyákat, mert büdösek és hangosak, meg különben is fél tőlük. Nedelkó természetesen az agárverseny színhelyét kereste fel, Árus pedig elindult kószálni. Először a fajták szerinti kiállítást kereste fel, és természetesen a dobermannosokat. Kedvetlenül nézelődött, nem kedvelte ezt a formai tökélyre törekvő tenyésztői munkát. A kutyának legyenek meg a fajta jellegei, de legyen meg a karaktere, testi-lelki egészsége! Ott is hagyta a fajta bemutatókat, inkább átsétált a munkakutyákhoz. Megnézte, hogyan dolgoznak az őrző-védők, a nyomkeresők. Bámulatos, hogy mire képesek ezek a jól idomított állatok! Körbe járta a helyet, azt kereste, hogy még hol szerepelnek dobermannok. Az ügyességi (agility) pályán látta meg őket – Valit és egy szép barna színváltozatú dobermann szukát. Éppen „fellépésükre” vártak. A pálya elején, a start vonalnál álltak, illetve csak a gazdi állt, mert a kutya fegyelmezetten a bal lába mellett ült, és figyelmesen várt a parancsszóra. Nem akart Árus közelebb menni, ne zavarja meg őket, inkább félre húzódott, ahonnan ő jól láthatott, de őt nem. Innen figyelte izgatottan, hogyan teljesítenek. Így többes számban, hiszen közös munka, gazdi és kutyája közösen oldják meg a pálya feladatait. Az ismeretlen terepen a kutya csak a gazdája hozzáértő irányítása mellett tud minden akadályt hibamentesen teljesíteni. Ezért is húzódott Árus félre, ne vonja el Vali figyelmét.

A bíró intett, és ők összeszokott mozdulatokkal, nyugodt tempóval végig haladtak a pályán – nem siettek, hiszen a pontosság fontosabb ezen a versenyen, mint az idő, bár az sem elhanyagolandó, éppen ezért élénk léptekkel igyekeztek egyik akadálytól a másikig. Elsőnek a beállított lécet szép ívben ugrotta át a dobermann, utána következett a karika, vizes árok, palló, palánk, hinta, kúszás, meg a többi.

A „produkció” végén megálltak a bíró asztala előtt, és kedves gesztussal köszöntötték – Vali meghajolt és a dobermann egyet vakkantott, s mentek is tovább, kifele a versenypályáról. Árus önkéntelenül brávót kiáltott, és összecsapta a tenyerét. Átvették mások is a tapsot.
– Köszönöm! – húzta meg enyhén a pórázt a lány, s a kutya engedelmesen vakkantott.
Szétnézve a „publikum” sorain, megpillantotta Árust.
– Na, nézd csak, az útitárs! Micsoda meglepetés!
– Tegyük nyugodtan idéző jelbe a meglepetést! Nagyon reméltem, hogy itt lesz. Mikor megláttam a plakátokat, eszembe jutott az út, a beszélgetésünk a kutyákról, s a hegyek mögül kibukkanó nap, a hazai táj.
– Honvágy?
– Mondhatnám, úgy is…

Délután a szokott helyükön ültek a kis kávéházban. Nedelkó felhevülten magyarázott az agarakról, Árus ellenben alig szólalt meg.
– Akkor hazamész? – váltott témát Nedelkó.
– Megyek – jött meg Árus hangja. – Mondhatnám úgy is, hogy hív a szülőföld. Tudod, én itt jól megvoltam. Jó munka, elismertség, csínos barátnő. És mégis, lezártam minden itteni ügyemet, felszámoltam az érdekeltségeimet, és holnap este indulok. Szívesen vezetek éjszaka.  Megvettem Felíciának a búcsúajándékot, egy arany karláncot.
– Értelek!
– Remélem, az kicsit megvigasztalja. Neked is vettem. Ezt a bicskát, mert tudom, szeretsz faragni.
– Köszönöm!
Árus hirtelen elcsendesedett, s csak nézte a semmit.
– Mi történt? – lepődött meg Nedelkó.
– Mi … hogy? Nem kérdezte meg a snauzer nevét! … Még csak meg sem kérdezte …

Nyomtatás

Elolvasta: 289
Nyomtatás

 (Bengáli mese Carmen Muşat-Coman tolmácsolása alapján – a „Cele mai frumoase basme bengaleze” Polirom kiadó 2008 című kötetből)

Élt régen egy öreg cipész. Egész álló nap énekelt. A vidám alakot betegség soha nem fogta. Jó étvággyal evett, ha volt mit és békésen teltek a napjai, semmi oka nem lévén a bánatra.

Kis háza egy gazdag kalmáré mellett állott. Ennek a kereskedőnek annyi volt a pénze, hogy azt sem tudta, mire költse. Nagy házat vitt, számtalan szolgával, de mindig boldogtalan volt, komor és senki sem szerette. S mind emellett mindig baja volt vagy derekával, vagy a szívével.

Mivel a háza éppen a cipészé mellett állott, egész nap hallgathatta, amint az énekelt, s mondta is magában: „Ez az ember olyan szegény, és mégis állandóan danolászik, és boldog. Én meg milyen gazdag vagyok és nincs semmi örömöm. Hogy még énekeljek is? Szó sem lehet róla!”

Nem értette, miként van ez? Egy adott percben, drága pénzen felfogadott egy tanárt, tanítaná meg énekelni, legyen ő is boldog. Leginkább azonban arra vágyott, hogy magától a cipésztől kérdezze meg boldogsága titkát. Nem volt azonban bátorsága megtenni. Addig-addig, még végül, csak összeszedte minden bátorságát, és átment a cipész házához, illően köszöntötte, s így szólott:

– Látom, cipész barátom, dalolászol, mindig vidám vagy, ez azt jelenti, jól megy sorod. Mennyit keresel egy év alatt?

Székkel kínálta a szomszédot, majd így felelt:

– Hát, drága uram, én biz nem tartottam sohasem számon a keresetemet. Van úgy, hogy nincs semmi munkám, egyetlen árva javítani való cipő sincs láthatáron, s nagy szegénységben élek, az sincs, amit megegyek, vagy amit felvegyek. Mit is tarthatnék számon, ha semmim sincs? Máskor meg keresek valamicskét.

A kalmár nem hagyta annyiban

– Jó, jó. De azt meg tudod mondani, hogy ilyenkor mennyit dolgozol?

A cipész csak ingatta a fejét:

– Nem tudnám megmondani, mennyit dolgozom. Gyorsan repül ám az idő, ha van munkám.

A kalmárnak nagyon megtetszettek a cipész egyszerű szavai. Ki is vett az övtáskájából egy zacskó pénzt, s mondta:

– Arra kérlek, látod ezt a zacskó pénzt? Fogadd el tőlem. Tedd félre, legyen mihez nyúlnod a sötét napokon, ha kopogtat az ínség. Meglásd, jól fog majd jönni.

A cipész erőst boldog volt. Életében nem látott még ennyi pénzt egy rakáson. Fogta a pénzes zacskót, és a kertje végében jól elásta egy gödörbe, s a földet ledöngölte felette. A pénz így biztos helyen volt, hogy ha kell, ha szükség úgy hozza, legyen mit elővennie.

Lassan, lassan azonban kezdte a nyugtalanság gyötörni. Még a nappal eltelt. Mikor ellenben jött az éjszaka, sötét gondolatai támadtak: „Mi lesz, ha tolvaj jön és ellopja a pénzt?” A biztonság okáért, nehogy bárki is elvehesse, nehogy behatolva az udvarára meglophassák, magas kerítést épített. „Most merészeljen valaki megkaparintani a pénzemet!” A magas kerítés mégsem nyugtatta meg. A napok múlásával egyre jobban félt a tolvajoktól, egyre többet járt ezen az esze. Nem énekelt többet, elment az étvágya is, és a szíve is kezdett rendetlenkedni. Olyan boldogtalan lett a pénz miatt, hogy alig lehetett ráismerni. Nem hasonlított már egyáltalán a vidám, dalos cipészhez.

Egyik reggel azonban, miután egész éjszaka hánykolódott aggodalmában a pénze miatt, és mindegyre megnézte, megvan-e még, eszébe ötlött egy gondolat, melyet gyorsan meg is valósított. Hátra ment az udvar mélyébe, kiásta a pénzes zacskót, és hamar a kalmár házához sietett. Álmából ébredve a kalmár csodálkozva nézte a cipészt, aki feléje nyújtotta a zacskót:

– Tudod mit? – szólott a cipész – Vedd vissza az átkozott pénzedet. Nincs nekem másra szükségem csak a nótára, hogy boldog és elégedett legyek.

És ettől a naptól fogva a cipész udvara újra zengett a daltól.

Nyomtatás

Elolvasta: 124
Nyomtatás

Valamikor régen, amikor még nagyon kevés ember élt a földön, a Teremtő úgy rendelkezett, hogy azok az emberek, akik egész életükben sok jót tettek másokért, csillaggá változhatnak a földi életük befejezése után. A Teremtő azt is megengedte, hogy a csillagok minden évben kiválaszthatnak egy napot, amikor képessé válnak a csodák megtételére a földön élő emberek számára. Minden csillag egyetlen csodát tehet.
Azonban, ahogyan növekedett a földlakók száma, a csillaggá válás egyre kevesebbeknek adatott meg, mert az emberekben elsorvadt az önzetlenség. Flóra, a csillaglány, csak foszlányokban emlékezett arra, hogy milyen volt a földi élete. Azt biztosan tudta, hogy ott élt, ahol volt két nagy folyó, a Duna és a Tisza, és egy nagy tó, amit úgy hívtak: Balaton.
Amikor döntenie kellett arról, hogy mikor szeretné megtenni az évi csodáját, Flóra a karácsony első napját választotta. Nem nehezteltek érte az angyalok, inkább örültek, hogy Jézuska születésének napján gyarapodik majd a jó cselekedet. Ilyenkor a Földön is békésebbek voltak az emberek, néha az önzetlenség is megmutatkozott. Flórának ezen a napon sokkal élesebbé vált a látása és a hallása is, mint a többi napokon. Már hetekkel korábban szemlélődött, nézelődött, hogy ki szorul majd rá a segítségére. Ez volt az első lehetősége a csodatételre. Szomorúan látta, hogy az emberek elmennek a bajbajutottak mellett, hogy szinte mindenkinek a pénz a legfontosabb. Látta, hogy milyen nagy különbség van ember és ember között… Sokaknak mindenük megvan, még az is, amire valójában nincs is szükségük, mások meg fáznak, éheznek, sokszor még inniuk sincs mit. Időnként a városokban minden úgy csillog-villog a sok fénytől, mintha versenyezni szeretnének a Nappal és a csillagokkal… Könnyezve nézte, hogy még mindig léteznek fegyverek, s egyre erősebb a pusztító erejük. Látta, hogy az emberek rengeteg fát kivágnak, de ültetni nem ültetnek helyettük, és attól is elszomorodott, hogy milyen hatalmas szeméthegyek alakultak ki mindenfelé. Érezte, hogy a levegő is beteg, mert túl sok a szennyeződés. Erősödött benne a tudat, hogy nagyon nehéz lesz kiválasztania a jó cselekedetet, mert látta, mindennap több csodatételre lenne szükség, hogy az emberek másképpen éljenek. Bízott abban, hogy a többi csillag is látja ezeket, és együtt sokat tudnak tenni a bolygó életéért. Tisztában volt azzal is, hogy csak aprócska csodát teremthet, mégis örült a tudatnak, hogy erre rászolgálhatott. Karácsony szentestéjén, ott, abban az országban, ahol Flóra egykor emberként élt, ajándékot adnak egymásnak az emberek, és feldíszített fenyőfán gyertyákat gyújtanak. Énekelnek… Templomba mennek éjfélkor.
– Milyen csodát tehetek én? Valami olyasmit szeretnék, ami több embernek szerezne örömet – törte a fejét a csillaglány. Ahogyan nézelődött, úgy érezte, hogy az emberek valójában nem boldogok. Mintha mindig valami mástól várnák a boldogságot. Másik embertől, tárgyaktól…, amit aztán hamar megunnak, és mindig újabb dolgoktól várják a boldogság érzetét. Elhatározta, hogy boldogságot ad az embereknek. Tudta, hogy ezt, csak egyetlen helyre teheti. Az ember szívébe…, hogy majd erre az ember rátaláljon, segítségül hívta a természetet. Minden évszakban történnek csodák. A virágzó fák, a lepkék, madarak, az erdők, mezők, patakok, hegyek… a nyári zápor, zivatar, szivárvány… az ősz színei, az állatvilág… és még millió szépség, ami körülveszi az embert. Egy gyermek születése… micsoda boldogság.
Ahhoz, hogy az emberekben tudatosuljon, hol is kell keresniük a boldogságot, a csillaglány… üzenetet küldött a földre. Karácsony éjjelén elkezdett esni a hó… reggelre patyolatfehér hótakaró borította a tájat. Ott, ahol a legmagasabb volt a templom tornya, egy magasra nőtt fenyőfa csúcsára ülve várakozott, hogy az emberek ébredezzenek… Amint ott nézelődött, megpillantott egy kicsi házat, ahol égett a villany. Közelebb repült, s látta, hogy egy apróka kislány éppen tüzet rakott a kályhába, és beteg édesanyjának teát készített. Nagyon fázott a kislány, Flóra egészen közel bújt hozzá… és megölelte a kislányt, aki csak annyit érzett, hogy hirtelen olyan jó meleg lett.
– Édesanyám! – szólt a kislány… – Olyan jó meleg van itt bent. Mintha nem is az imént gyújtottam volna meg a tüzet.
Odalépett az anyukájához, és megölelte. Az anyukája pedig felült az ágyban és megitta a teát, aztán felkelt az ágyból…
– Jól vagyok. Nem is már fáj semmim.
Odalépett a kislányához és átölelte…
– Nézd … kicsim… esik a hó! Gyönyörű hófehér minden… Szépséges a karácsony! Olyan boldog vagyok! – kiáltotta, miután kinézett az ablakon.
Lassan ébredezett a város. Az emberek kimentek az utcára, és együtt gyönyörködtek a havazásban. A kislány átment szomszédba, hogy boldog karácsonyt kívánjon a pajtásainak. Megölelte őket sorban…
– Boldog Karácsonyt!
Flóra, a csillaglány még várakozott kicsit a nagy fenyő csúcsán, s amikor látta, hogy az emberek jönnek-mennek a városokban, szánkóznak, nevetnek, hóembert építenek, hógolyóznak és óráról órára egyre többen ölelik meg egymást, miközben boldog karácsonyt kívánnak, elégedetten sóhajtott.
Még utoljára megölelte a nagy fenyőt is, ami a templom mellett magasodott, aztán szép lassan visszaemelkedett az égre, abban a reményben, hogy mostantól megtalálják, meglátják az emberek, mennyi  szépség veszi őket körül, s megtanulnak egymásnak is örülni…  Suhant vissza az égre, s már előre örült annak, hogy jövőre újra eljöhet, s akkor arra napra is adhat valami szépet a földieknek…

Kép forrása: Pixabay

Nyomtatás

Elolvasta: 558
Nyomtatás

Kezemben arany rózsák,
szívemben csupa jóság,
te adtál földi létet,
aprócska testem védted.

Szebb szó nincs a világon,
te vagy a fény a tájon,
napraforgók kék ege,
s az angyalok éneke.

Anya, nézd csak az Időt,
ahogy festi a mezőt,
egy tarka lepke benne,
mintha a szíved lenne.

Én mindig ölelem őt,
a tarkalepkés mezőt,
hisz anyámat úgy látom,
mint egy tündérszép álom.

Nyomtatás

Elolvasta: 1 091
Nyomtatás

A manók nem mindennapi lények. Csak néhány földi halandónak adatik meg, hogy találkozzanak velük. Legtöbbször elbújnak, átváltoznak tárgyakká, apró állatokká. Sokszor nem is gondoljuk, hogy manó mellett megyünk el, mert csak kicsinyke, haszontalan tárgy kerül utunkba. Még csak arra sem méltatjuk, hogy ránézzünk. Pedig ezekben, a tárgyakban manók laknak, és nem akarják, hogy meglássuk őket.

Nekem egyszer sikerült megpillantanom egy manót. Azt hiszem ügyetlen volt, és későn mondta ki a varázsszót. Nem tudott átváltozni száraz faággá. Amikor meglátott ijedten kezdett ugrálni előttem, és majdnem sírva könyörgött, hogy ne áruljam el ügyetlenségét, mert akkor társai kinevetik, gúnyt űznek belőle. Akiből gúnyt űznek a manók országába, az örök életébe szolgálni fogja a többieket. Ő pedig nem szándékozik szolga lenni, más manók után takarítani a házat, cipelni mindenféle holmit, amire egy manónak szüksége van. Megígértem neki, hogy hallgatok a dologról. Ennek fejében a manó adott nekem egy aranypénzt, amelyen a manókirály képmása volt verve. Ez nagyon meglepett. Nem is gondoltam, hogy a manók ilyen gazdagok.

–  Ugyan ez semmiség – mondta kicsit nagyképűen – Ahonnan ez való, ott még rengeteg van. Egy hatalmas aranydézsa telis– teli van aranypénzzel. Mi manók igen gazdagok vagyunk, mert tudjuk, hol van a föld mélyén az arany.

–  De jó lenne, legalább csak egy napra is manónak lenni! – sóhajtottam fel – Én is szívesen dúskálnék, vagy talán még meg is fürödnék abban az aranydézsában.

–  Ennyire szeretnél manó lenni? – kérdezte az újdonsült barátom – Talán tehetek érdekedben valamit. Mindjárt visszajövök. Addig innen el ne mozdulj. Beszélek bátyámmal, aki ilyenekben illetékes, és remélhetőleg engedélyt ad, hogy egy röpke napra, te is manó légy.

Hittem is meg nem is, amit a manó mondott, de azért türelmesen várakoztam kezemben szorongatva az ajándékba kapott aranyat.

Már úgy nézett ki, hogy jól bolonddá tett a manó, amikor váratlanul újból megjelent, és mosolyogva mondta:

–  Szerencséd van. Bátyámnak ma jó a kedve, és beleegyezett, hogy estig manóvá változz. Sajnos, amit eljön a napnyugta, bármennyire is jól fogod érezni magadat nálunk, búcsút kell intenünk egymásnak. Ha elfogadod a feltételeket, akkor jöhetsz velem a manók országába.

Nem sokat teketóriáztam, mert nagyon érdekelt a manók pénze, és hogy valóban, minden manónak a házában, dézsában áll– e az arany? Titkon reméltem, vendéglátóm lesz olyan jószívű, és megengedi, hogy gyönyörködjem a rengeteg arany csillogásában.

Alig, hogy kimondta a varázsszót, én is manó lettem. Kicsinyke emberke, mint a barátom. Rám is ugyanazok a törvények voltak érvényesek, mint a többiekre. Ha véletlenül találkoztunk egy emberrel, én is azonnal valamilyen tárggyá változtam, és így embertársaim nem láthattak meg. Egyik ilyen találkozás alkalmával váratlanul egy lapos kő lett belőlem. Egész addig kellett kőként lapulnom a porban, míg a nemkívánatos ember el nem tűnt. Szerencsémre nem sokáig kellett így várakoznom, mert, ahogyan jött, olyan gyorsan el is ment. Folytathatunk utunkat a manók birodalmába.

Rövid séta után meg is érkeztünk, és egyszeriben mindenhol csak manókat láttam. Megvallom nagyon aranyos, és vidám emberkék voltak. Állandóan mosolyogtak, nevetgéltek. Nagyon barátságosan fogadtak, és mindent meg akartak mutatni. Egymást túllicitálva invitáltak házaikba. Nem tudtam eldönteni, kinek a meghívását fogadjam el. Senkit nem szerettem volna megbántani, hogy elutasítom a meghívást, ezért barátom segítségét kértem:

–  Mit tegyek, hogy ezeket a kedves, kicsi manókat meg ne sértsem? Mindegyik azt szeretné, ha meglátogatnám a házát.

–  Mindez azért van, mert azt hiszik, te is egy igazi manó vagy, és valamelyik távoli városból jöttél el hozzánk, látogatóba. Ne adj Isten, hogy megtudják, ki vagy, mert akkor nekem és neked is, jaj, lenne!

Barátom mérgesen összeráncolta a szemöldökét, és mondta a bámészkodóknak:

–  Ő az én vendégem. Senki ne merje zaklatni. Csakis az én házamba jöhet be.

Megpróbáltam lecsitítani haragját, mert nem szerettem volna, ha miattam harag lenne a manók között.

Egy kis idő elteltével a manók megnyugodtak, és beletörődtek, hogy mindenkit nem tudok meglátogatni. Megígértem nekik, hogy ha legközelebb megint errefelé járok, akkor őket is meglátogatom.

Kicsi manó barátommal bementem a házába. Engem legjobban, a dézsában tartott arany érdekelt. Mindjárt abba a helyiségbe mentem volna, ahol az van. De sajnos előtte a manó mindent meg akart mutatni a házában.

Szép, takaros hajléka volt. Sehol nem láttam rendetlenséget. Büszkén mutogatta csodás virágait. Mindenegyes alkalommal az arany irányába akartam terelni a beszélgetést, mert ez igen izgatta a fantáziámat. Nem értettem, hogy akinek ennyi aranya van, a téma hidegen hagyja. Jobban érdeklik a virágai, a repülő tarkaszárnyú pillangó vagy a közeli fán csicsergő madár hangja.

–  Barátom te igen gazdag vagy – próbáltam újból az arany felé terelni a beszélgetést. Mire a manó közömbösen csak ezt válaszolta:

–  Lehet, de ez nálunk, manóknál mindennapi dolog. Engem jobban érdekel egy szép virág, mint az a sárgán csillogó fém. Különben is annyi van belőle, amennyit csak akarunk. Nekem csak arra kell, ha véletlenül találkozok egy emberrel, hallgatásra tudjam bírni, ne áruljon el másoknak. Hallottam ti emberek nagyon szeretitek az aranyat.

–  Így bizony – vágtam rá gyorsan – Én lennék a világ legboldogabb embere, ha lenne egy dézsa aranyam.

–  Menj be a kamrába, és vegyél magadhoz annyit, amennyit csak bírsz – mondta, és vidáman kergetni kezdte az éppen arra repülő színes lepkét –, de vigyázz, mert csak olyan arany értékes, amiért megdolgoztál.

Utolját, amit mondott meg sem hallottam, mert annyira megörültem a hírnek, hogy bemehetek a kamrába, és megtömhetem zsebeimet arannyal.

Valósággal elvakított a rengeteg aranynak a látványa. A nagy dézsában már annyi volt, hogy folyt ki belőle. Zene volt fülemnek, ahogyan egy – egy a kamra padozatára hullt. Nem tudom, mi történt velem, eszemet veszve beleugrottam a dézsába, és fürödni kezdtem benne, mint tyúkok a porban. Közben hangosan kurjongattam. Amikor jól kifürödtem magamat a dézsa aranyban minden zsebemet csordulásig, tömtem vele. Csak azon bánkódtam, miért nem olyan ruhában jöttem, amelyiken nagyobb és több zseb van.

Sokáig elvacakoltam az arannyal. Észre sem vettem, hogy beesteledett, és indulnom kell.

–  Halihó! – kiáltott be a manó a kamrába – Indulni kell!

Fájó szível, hogy itt kell hagyni ezt a rengeteg gazdagságot, elindultunk vissza az én világomba. Igaz nem üres kézzel, mert ahová csak tudtam, mindenhová aranyat raktam. Zsebeimen kívül, még az ingembe is dugtam belőle.

Búcsút intettünk egymásnak, és vártam, hogy visszaváltozzak emberré, ami a varázsszó után mindjárt meg is történt. Barátom alig, hogy kimondta a varázsszót, már emberré is váltam. Ott álltam, ahol először találkoztam a manóval. Egyedül voltam a sötét, kihalt úton. De most nem ez érdekelt engem. Mindjárt zsebeimben kezdtem el kotorászni. Nem akartam hinni a kezeimnek. Minden zsebem üres volt. Még csak hírmondója sem volt a rengeteg aranynak. Ijedtem kerestem őket mindenhol. Először azt hittem, kihullottak a földre, amikor átváltoztam manóból emberré. De sajnos sehol sem találtam a magammal hozott aranyakat. Végül csak abban reménykedtem, hogy az ingemben rejtett aranypénz megmaradtak. Legnagyobb bánatomra itt sem találtam ezt a szép, sárgán csillogó fémet. Egyetlen egy sem lapult a zsebeimben. Eltűntek, mintha a föld nyelte volna el valamennyit. Sokáig kotorásztam ruhám rejtekhelyein, és már majdnem feladtam. Kezdtem beletörődni a veszteségbe, amikor váratlanul a farzsebemben megtaláltam egy picinke aranypénzt a manókirály képmásával, amit barátomtól kaptam, hogy el ne áruljam, amiért ügyetlen volt. Ekkor eszembe jutott figyelmezetése: csak olyan arany értékes, amiért megdolgoztam! Megértettem, csak ennek a picinyke aranynak van értéke, ami nálam maradt. A többi mind csak színes csillogás, és azonnal elpárolgott, amint emberré váltam.

Kicsit szomorú voltam, mert a sok arannyal a világ leggazdagabb embere lehettem volna. De sebaj, legalább jártam manók országában, és ott is van egy jó barátom. Talán egyszer még az életemben sikerül találkoznom vele. Addig is megőrzöm a tőle kapott aranypénzt.

Itt a vége, fuss el véle! Aki nem hiszi, az járjon utána!

Nyomtatás

Elolvasta: 742
Nyomtatás

Hol volt, hol nem volt, túl az Óperenciás– tengeren, de talán még azon is túl egy égig érő hegy tetején állt egy csodálatos kacsalábon forgó vár. Ebben a várban lakott az öreg király egyetlen fiával.

Jól megvoltak, éltek, mint Marci Hevesen.

Egy nap a királyfi felcseperedett. Feleséget kellett keresni magának. Édesapja mondta neki:

– Menj fiam a nagyvilágba, és keress magadnak feleséget! Maholnap eljön értem a Halál, s te leszel majd helyettem a király. Mégsem lehet országunknak olyan királya, akinek nincs felesége. Amikor trónra léptem nekem is volt feleségem a te drága édesanyád. Sajnos évekkel ezelőtt eltávozott az élők sorából. Keress te is olyan jó asszonyt, amilyen ő volt.

– Merre induljak, apám? – kérdezte a királyfi.

– Fiam, ezt neked kell eldönteni, ebben nem segíthetek. Indulj arra, amerre jónak látod!

Szegény királyfi kénytelen volt elindulni az orra után.  Ment keletnek, ment nyugatnak, de földgolyó déli országait is bejárta. Sehol nem talált magának való lányt. Mindegyiknek volt valami hibája. Végül már egészen kétségbeesett. Igaz még északon nem járt, de erről mindenki lebeszélte, hogy ne is induljon el arra. Északon félelmetes szörnyek élnek, akik királyfiakat esznek ebédre, meg még ki tudja, milyenféle nehézségek állhatják el az útját.

Az öreg király meg egyre sürgette fiát:

– Fiam, siess keresni feleséget, mert már érzem a Halál leheletét!

Mit volt, mit tenni a rengeteg óvás ellenére a királyfi mégiscsak elindult északra. Felpattant aranyszőrű lovára, és három éjjel, három nap megállás nélkül lovagolt ismeretlen tájakon. Közben az idő egyre cudarabb lett. Szünet nélkül zuhogott az eső, az ég szórta kíméletlenül a villámait feléje. Szerencsére mindenegyes alkalommal sikerült kitérnie elöljük.

Olyan magas és nagy hegyek voltak mindenhol, hogyha felnézett rájuk megfájdult a nyaka. Némelyik úgy belebújt a felhőkbe, mint kisded anyja kebelébe. Még csak gondolni sem mert arra, hogy valamelyikre felmásszon. Meg minek is fárasztaná magát, amikor ott úgy sem fog találni szép lányt.

Harmadnap estéjére, átvergődve a magas hegyeken egy nagy kolostorhoz érkezett. Akkor már annyira fáradt volt lovával együtt, hogy a szerzeteseknek kellett őket betámogatni tető alá. Ott adtak neki vacsorát, a lovat ellátták abrakkal, majd bevezették a szállására jó éjszakát kívánva.

Olyan jól aludt, mintha csak otthon lett volna az ágyában.

Éjjel különös álma volt. Azt álmodta, hogy egy csodálatos ligetbe érkezett, ahol tündérek éltek. Az ott lévők nagy szeretettel fogadták, és kedveskedtek minden jóval.

Amikor felébredt nem szólt senkinek az álmáról. Úgyis csak egy álom, amit az ember hamar elfelejt.

A szerzetesek azt javasolták maradjon velük, és ő is legyen szerzetes. Ígértek neki minden jót. Mondták a kolostorban jobb sora lesz, mint máshol a világban. Jóisten mindig vigyázni fog rá, és ezenkívül a vastag falak között megtalálja a boldogságot.

A királyfi nem hallgatott rájuk. Felnyergeltette a lovát, hogy folytathassa az útját.

Elbúcsúzott a szállásadóitól, megköszönte a segítséget, majd még mielőtt elindult volna, a szerzetesek főnöke egy réz garast csúsztatott a tarisznyájába.

– Valamikor, fiam ez még jól fog jönni! – mondta.

A királyfi nem nagyon törődött a kapott réz garassal. A tarisznyájában sok – sok aranytallér csilingelt. Nem volt rászorulva ilyen értéktelen pénzre.

Megint három éjjel, három nap ment, a véget láthatatlan síkságon. Alig pihent valamit, de most már minden sokkal szebb volt. Nem kellett félnie a magas hegyek közt lakó szörnyektől, akik királyfiakat esznek, ha megéheznek.

Ellenben az álmát nem tudta elfelejteni. Állandóan rá kellett gondolnia. Szeretett volna szabadulni tőle, de nem tudott.

Egyszer csak egy csodálatosan szép ligethez érkezett. Éppen olyan volt, amilyent álmában látott. Szíve hevesen dobogni kezdett, lélegzete majdnem elakadt. Minden úgy volt, mint az álomban. Csak annyi különbség volt, hogy sehol nem látta a tündéreket.

Már azon gondolkodott, hogy visszafordul, amikor ki tudja, miért belenyúlt tarisznyájába, és megérintette a réz garast. Abban a pillanatban csodatörtént. A ligetben láthatóvá váltak a tündérek. Amerre csak nézett, mindenhol tündérlányok és tündérfiúk voltak. Mind egytől egyig mosolyogva integetett feléje. A lányok olyan szépek voltak, hogy festeni sem lehetett volna szebbet. Különösen egy tűzpiros rózsabokornál álló leányzó keltette fel az érdeklődését.

Szőke, hosszú haja lágyan omlott le a vállára, és aranylón megcsillant, ahogy a napsugár végigszaladt rajta.

A királyfi kővé válva állt, nem bírt megmozdulni a csodás látványtól. Mindjárt tudta, ő az a lány, akit keres. Nem kell neki más csak ez a gyönyörű földöntúli teremtés.

Hozzálépett, majd köszöntötte. A tündérlány viszonozta közeledését. Szemeiből tisztán látszott, hogy tetszik a királyfi. Tündérországban ő is mindig ilyen legényre vágyott.

Lassan megérintették egymás kezét. Szó nélkül is tudták, mire gondolnak. Ettől a pillanattól kezdve szívük egyszerre dobbant.

A körülöttük álló tündérek észrevették, hogy a két fiatal egymásra talált. Boldogan, táncolva körbeszaladták őket. Valahonnét, talán az égből kellemes zene hallatszott.

Minden olyan szép és gyönyörű volt. Az ember nem talál szavakat, hogy ezeket leírja.

Mindketten, de főleg a királyfi azt gondolta, hogy ez a pillanat sohasem fog elmúlni. Ameddig tart a világ, de lehet, hogy még azon túl is tartani fog.

Pedig, ha tudta volna, hogy a háttérben már gyülekeztek a viharfelhők, nem lett volna ilyen nyugodt. Titkon magába azt tervezte, hogy a szépséges tündérlányt hazaviszi, és bemutatja édesapjának. Bizonyára nem lesz ellenvetése, hogy feleségül vegye. Ennél szebb és jobb lányt, ha akarná is nem találna.

Itt ezen a messzi, félelmetes északon megtalálta élete párját. Hiába figyelmeztették, hogy ne menjen ebbe az irányba, itt csak veszély leselkedik rá. Jó, hogy nem hallgatott rájuk, dacolva minden veszéllyel, ijesztgetéssel megérkezett egy meseszép ligetbe, ahol őt mindenki szeretettel várta.

– Légy a mi királyunk! – kérték a tündérek. – Ne menj el! Maradj velünk! Meglásd nagyon jó életed lesz. Országunk legszebb tündére is téged szeret.

– Magammal szeretném vinni – válaszolta, akkor még nem sejtette, ez lehetetlen.

– Mi nem hagyhatjuk el országunkat. Ha valamelyikünk ez mégis megtenné, halállal lakolna megérte. Ha a kiválasztottadat igazán szereted, itt maradsz, és feleségül veszed Tündérország legszebb leányzóját!

Ilyen válaszra a királyfi nem volt felkészülve. Nem értette, miért nem viheti magával ezt a szőke, gyönyörű tündérlányt? Csak lassan jutott el tudatába, ez egy más világ, itt egészen más törvények uralkodnak, mint náluk.

Halálosan beleszeretett a lányba. Érezte nem tud élni nélküle. A szőke haja, tengerkék szeme és testének minden porcikája rabul ejtette a királyfit.

Nem tudta, mi tévő legyen? Maradt is volna, de érezte édesapja várja otthon. Már nem sok van neki vissza. Ha nem siet, akkor talán már élve nem is találkozik vele.

– Kell valami megoldásnak lenni – mondta és bizakodva nézett a tündérekre, hátha valamelyik megszánja.

Sajnos sehonnan sem jött biztatás. A tündérek hallgattak, szomorúan néztek a királyfira. Főleg a kiválasztottja volt nagyon szomorú. Kék szemeiből könnycseppek gördültek elő.

– Hidd el, drága egyetlenem, szívesen mennék veled, de nem tehetem. Ha elhagynám, Tündérország határát azonnal meghalnék. Csak egyetlen módja van, hogy egymásé legyünk, ha itt maradsz.

Nagy választás előtt állt a királyfi. Hajlott arra, hogy Tündérország lakója legyen, de, előtt el akart búcsúzni édesapjától.

– Haza megyek apámhoz – mondta végül, és megmondom neki, hogy veletek maradok. Otthon elrendezek mindent, se egy röpke év elteltével visszatérek szépséges kedvesemhez.

Mindez olyan egyszerűnek látszott, csak arról feledkezett meg, hogy Tündérországban másképpen múlik az idő, mint náluk.

Nagy nehézségek árán hazaért. Édesapja nem nagyon örült fia elhatározásának. Jobban szerette volna látni, ha magzata folytatja őt a trónon. Igaz az némileg megnyugtatta, hogy fia Tündérország királya lesz.

Kénytelenek voltak országukba egy másik királyt keresni. Nem kellett sokáig kutakodni, királyfinak volt egy unokatestvére, és szívesen elvállalta a felkérést.

Amikor ezzel megvoltak, s a beiktatás is megtörtént, egyik nap napnyugtakor az öreg király szép csendben jobblétre szenderült.

Fia sokáig búslakodott apja halála miatt. Napokig kijárt a temetőbe, s virágot vitt a sírra. Tudta jól, bármennyire is szeretné, a holtat nem tudja feltámasztani. Egyik nap végleg elbúcsúzott tőle:

– Édesapám, mennem kell. Többé nem látogatok ki a sírodhoz, de emlékemben örökre megőrizlek. Nyugodj békességben!

Ezzel elindult vissza Tündérországba, hogy egybekeljen szeretett mátkájával.

Megint sok nehézség várt rá a hosszú út alatt. Egyszer majdnem elkapták a magas hegyek közt lakó sárkányok. Szerencsére lova úgy száguldott, mint a szélvész.

Alig várta, hogy megérkezzen Tündérországba és viszontláthassa kedvesét. Az utazás alatt számtalanszor elképzelte találkozásukat, miképp fogja átölelni kiválasztottját. Hitte és remélte, hogy vár reá. Még csak gondolni sem mert arra, hogy nem így fog történni.

Minden perc órának, minden óra napnak tűnt számára. Úgy érezte már sohasem fog megérkezni. Szegény lovát kíméletlenül hajtotta. Alig álltak meg pihenni. Ilyenkor is szünet nélkül a tündérlányra kellett gondolnia.

Szíve nagyot dobbant, amikor feltűnt Tündérország határa. Már ismerős volt a táj. Olyan volt, mintha haza tért volna.

Valójában haza is tért, hiszen ezentúl ez lesz majd az új otthona. Itt fog élni feleségével, s itt játszanak majd gyermekeik.

Erre gondolt, amikor átlépte Tündérország határát. Egy nagyot sóhajtott a boldogságtól. Még néhány röpke perc, és egymás karjaiba omolhatnak.

Valami mégis más volt, mint amikor első alkalommal megérkezett.

Igaz nem tudta, mi lehet ez. Bizonyára ennek a hosszú út az oka. A fáradság okozza ezt az érzést.

Közelebb érve egyre több furcsaságot vett észre. Mintha a tündérek is megváltoztak volna. Ismerősek voltak, de mégis valami rosszat érzett.

Köszöntötte őket és azok, mint mindig nyájasan visszaköszöntek. Legtöbbjük zavartan lesütötte a szemét.

Boldogan szeretett volna egy nagyot kiáltani: „Itt vagyok, megjöttem. Ugye már nagyon vártatok?”

Hamarosan megpillantotta a tündérkirály várát. Bármennyire is meresztgette szemeit, mátkáját nem látta sehol.

Hiszen a friss, tavaszi széllel megígérte, hogy érkezik. A fák levelei azt suttogták, a tündérlány várni fogja. Most mégis csak néhány öreg tündér álldogált a vár hatalmas kapujában.

Mi történt? – kérdezte magától ijedten. – Tán csak nincs valami baj? Tündérországban, milyen baj lehet. Egy kis varázslattal, itt minden baj orvosolható.

Félelme egyre nőtt. Lova is megérezte, hogy nagy a baj. Egyre lassabban ügetett.

A kapuban strázsáló őr magához intette a királyfit, aki csak most vette észre, hogy egykor fiatal legény mennyire megöregedett.

Amikor először járt a várban, épp hogy arcán csak pelyhedzett a szőr. Most meg egy vénember lett belőle.

Még mielőtt az őr mondhatott volna valamit, a királyfi kíváncsian megkérdezte:

– Mi történt veled, tündér?

– Ugyan, mi történhetett volna vele? – kérdezett vissza meglepődve. – Elszállt felettem az idő. Maholnap ezer esztendős leszek. Ne feledd, Tündérországban is múlik az idő. Éppen ezt akartam elmagyarázni neked. Ezért hívattalak magamhoz. Nálunk mások az idő törvényei, mint nálatok. Igaz mi sohasem halunk meg. A teremtő örök élettel ajándékozott meg bennünket…..

A királyfi nem engedette végigmondani, amit akart. Türelmetlenül közbevágott:

– De ugye mátkám nem öregedett meg, és megvárt?

Az őr arca elkomorodott. Látszott rajta, hogy nem akar szomorúságot okozni a királyfinak. Hiába is húzta, halasztotta meg kellett neki mondania az igazságot.

– Sajnálom, és bocsáss meg szegény fejemnek, már ő sem az a üde leányka, akit megismertél. Felette is elszállt az idő. Aranyszőke haja kissé megfakult…

A királyfi megint közbevágott:

– Nem számít, fő, hogy megvárt. Engedj utamra, hogy mielőbb láthassam!

– Menj csak, nem akadályozlak meg benne, hogy viszontlásd kedvesedet. Csak figyelmeztetni akartalak, meg ne bánd!

– Ugyan, miért bánnám meg? – mondta, és szélsebesen ellovagolt a tündérvár felé.

A várban egy lócán üldögélő anyóka megkérdezte:

– Hová ilyen nagy sebesen, királyfi?

– Megyek kedvesemhez a tündérkirály leánykájához, aki már bizonyára epedve várja a vőlegényét – válaszolta magabiztosan.

– Vőlegényét? – csodálkozott el az öregasszony. – Mi urunk, királyunk leánykája már ötszáz éve férjnél van. Kicsi gyermekeik is születtek.

Ez annyira felzaklatta a királyfit, hogy izgatottságában majdnem fellökte az öregasszonyt. Rohant egyenesen a kedveséhez. Jól ismerte a járást, hiszen, amikor itt járt minden helyiséget végigjártak kéz a kézben.

Hamarosan meg is lelte. Még mindig csodásan szép volt. Igaz azért rajta is meglátszott az idő múlása. A haja már nem csillogott annyira üdén, mint egykor, de szemei ugyanolyan gyönyörűek voltak, mint az első találkozásuk alkalmából.

– Itt vagyok, drágaságom – lépett be a helyiségbe, ahol a tündér körül legalább egy tucat gyerkőc játszott.

A tündér nagyon meglepődött meglátván a királyfit. Arcán azonnal tűzpiros lázrózsák nyíltak. Zavartan felállt, majd néhány lépést tett feléje.

A csöppségek ámultan nézték a jövevényt. Anyjuktól meséjében szoktak hallani egy nagyon messze élő királyfiról, aki egyszer régen meglátogatta Tündérországot.

– Édesanyám, ő az a királyfi, akiről mesélni szoktál? – kérdezte a legidősebb gyermek.

A tündér nem tudott, mit felelni magzatának. Csak motyogott valamit alig érthetően.

A többi gyermek is érdeklődve körbeállták a királyfit.

Hosszú csönd következett. Mindkettőjük torkán elakadt a szó. Csak nézték egymást némán, s szemükben könnycsepp csillogott.

Ekkor a királyfi megértette, hogy a strázsának igaza volt. Itt már semmit sem lehet tenni.

Hiába tette meg ezt a hosszú, fárasztó utat, kedvese férjhez ment egy ottani tündérlegényhez. Ezt kívánták a tündérek törvénye.

Várta ő sokáig a királyfit. Amíg csak lehetett húzta– halasztotta az esküvőt. Igaz jól tudta Tündérországban másképpen telik az idő, mint az emberek világában. Száz évek múltak el, s édesapja sürgette, hogy a kérőket ne utasítsa vissza. Ha minden kérőt visszautasít, akkor a törvényeik szerint ő fog neki kijelölni egy férjet. Országukban minden hajadonnak férjhez kell mennie még ötszáz éves kora előtt. Ezt írják elő a tündérek törvénye.

Volt egy jóképű tündérlegény, aki sokat járt a várba. Minden távoli útja után tiszteletét tette a királynál. Nagyon megtetszett neki a király leánykája. Szó, ami szó a tündérlány sem talált benne semmi kivetni valót. Igaz szíve eleinte csakis a királyfiért dobbant. Minden nap rá gondolt. Nagyon hitte, hogy még időben megérkezik kedvese.

Sajnos, királyfi akárhogy is iparkodott, még csak a távolságot le tudta győzni, de az idővel nem boldogult. Tündérországban sokkal gyorsabban repültek az évek, mint náluk.

Ezért a tündérkirály lánya kénytelen volt igent mondania a kérőjének. Az ottani törvények ezt kívánták. Aki ez ellen vétkezik, azt súlyosan megbüntetik. Nem lehet tovább tündér, és a poklok poklára kerül. Ez a sors várt volna a tündérlányra is. Nem tehetett mást, igent mondott.

Hamarosan meg is tartották a lakodalmat.

Szép, lassan elfogadta az új helyzetet. Igaz még sokáig gondolt a királyfira. Emlékeiben szinte minden nap felidézte az arcát, s az együtt töltött csodás napokat.

Közben egymásután megszületettek a gyermekek. Egyik szebb volt, mint a másik. A nevelésük, a játék az apróságokkal némileg elterelte a gondolatait a királyfiról. Végül már csak egy szép emlék maradt a találkozásuk. Soha nem tudta elfelejteni, és Tündérország évei múlása alatt is gyakran gondolt rá.

Ahogy sok év elmúlt, nem hitte, hogy a királyfi visszatér.

Ezért is volt számára nagy megrázkódás a találkozás. A tündérlány megöregedett jócskán, mialatt királyfi feje felett tán egy év sem telt el.

Borzasztó volt így látni kevesét. Először nem akart hinni a szemének.

Ez csak egy rossz álom lehet – gondolta. – Mindjárt felébredek és minden a régi lesz. Egymás karjainkba omlunk, közelről érezhetem szíve dobbanását.

Bármennyire is szerette volna, hogy így legyen, egy idő után be kellett látnia, ez lehetetlen. Ami tán nem is olyan rég megvalósíthatónak tűnt, most mára mind köddé foszlott.

Csak tapogatózik a semmibe, remélve hamarosan fel fog ébredni ebből a mély kábulatból.

Sokáig nézték egymást némán. Végül a tündér megszólalt a legkisebb leánykáját karjaiban tartva:

– Örülök, hogy eljöttél, s viszontláthatlak.

A királyfi hozzálépett, hogy megcsókolja, de a tündér elfordult, jelezve, ez ma már lehetetlen. Tündérországban a hűtlenség ismeretlen fogalom. Férje és gyermekei vannak. Ők ezentúl legfeljebb jó barátok, ismerősök lehetnek. Csók, amiről a királyfi nap, mint nap ábrándozott tovaszállt. Jobban teszi, ha azonnal keres egy másik, hozzáillő lányt. Hiszen itt Tündérországban annyi gyönyörű lány van. Egyik szebb, mint a másik.

Különben is, mit kezdene egy öregedő tündérrel. Nem a királyfihoz való.

Nehéz elmondani, a szótárakban nincs erre szó, hogy akkor, mit érzett a királyfi. Forgott vele a világ, és csak hajtogatta magában ez nem lehet igaz. Bizonyára a manók űznek vele rossz tréfát. A kardja markolatát szorongatta, ha meglát egy ily gonosz kis teremtést, azonnal felnyársalja.

De bizony sehol sem volt manó. Amit átélt, az mind valóság volt. Kedvese másé lett, s neki csak az emlék maradt.

Nagyon fájdalmas percek voltak ezek. A tündérek megpróbálták vigasztalni, csodás helyekre invitálták a királyfit.

Úgy tett, mintha megnyugodott volna, de szíve mélyén igen nagy fájdalom kínozta.

Állandóan csak a tündérlányra kellett gondolnia. Minden percben remélte, ez a szörnyű érzés egyszer csak el fog múlni, és minden a régi lesz.

Nem tudott szabadulni a fájó érzésektől. Tépték, mardosták szívét és lelkét.

Magát okolta, miért hagyta el kedvesét. Tán, ha ott maradt volna, akkor ez nem történt volna meg.

Sokáig nem tudta, mitévő legyen? Ábrándozva nézte kedvesét, de jól tudta, vágyai soha nem fognak megvalósulni. Elmúltak azok a szép napok, amikor karjaiban tartotta a tündérlányt, álmodozva tervezgették a jövőt. Akkor egyikőjük sem gondolta, hogy nem lesznek egymásé.

Miért is nem született tündérnek? – tépelődött magában. – Milyen jó lett volna, ha együtt öregszik meg feleségével.

Most itt áll egy majdnem öregasszony előtt, de ő még fiatal.

Milyen kegyetlen is az élet. Jobb lett volna, ha az égig érő hegyek között felfalták volna a sárkányok. Szomorúan gondolt vissza, hogy iparkodott az úton. Minden perc hosszú órának tűnt. Rohant, vágtatott, ahogyan csak tudott.

Ezért kellett ennyire űzni a lovát? Szegény pára, majd kilehelte a lelkét.

Hiába érkezett meg nagy reményekkel, kedvese másé lett. Ő már soha többé nem ölelheti át karcsú derekát, soha nem simíthatja meg aranyszőke, selymes haját, soha többé nem nézhet bele csillogó, kék szemeibe.

Így nincs értelme életének. Bárcsak eljönne érte a Halál!

Nem kívánt élni a tündérlány nélkül. Mindent sötétnek és értelmetlennek látott. Imádkozott, hogy minél előbb jöjjön el érte a megváltó.

Amikor magára maradt szemeiből szomorú könnycseppek indultak el az arcán. Ordítani szeretett volna, hogy az egész világ hallja, milyen bánatos a szíve.

A tündérek marasztalták, hogy ne menjen vissza országába. Talál itt magának másik, szép tündérlányt, aki majd megvigasztalja.

– Nézz csak körül, mennyi gyönyörű leányzó él Tündérországban! – mondta szállásadója, aki mindjárt észrevette bánatát.

Jó szándékkal mondta, azt remélve, megnyugszik a királyfi lelke és minden helyre jön.

Sajnos tévednie kellett. A királyfi már nem érezte jól magát Tündérországban. Nem tudta volna elképzelni magát itt kedvese közelében. Tudta jól, hogy szállásadója igazat beszél. Valóban rengeteg szebbnél szebb tündérlány volt a közelében. Csak egy biztató kacsintás, s máris szaladnának feléje. Mindegyik szép és jó volt. Nem ez volt a baj. Szíve még mindig azért a másik tündérlányért dobogott, akit megismert azon a csodás napon. Őt nem lehetett elfelejteni, de nem is akarta. Most valaki egészen mást talált. Igaz nagyon hasonlít rá, ennek ellenére csalódottan nézett a nagy semmibe, s nem akarta elhinni vége a sok, szép ábrándnak vége szakadt. Hiába jött ló halálba kedveséhez, az már másnak tartogatja szerelmét. Kedves szavakkal nyugtatgatta a királyfit, hogy milyen szépek voltak az együtt töltött napok, amelyeket soha nem fog elfelejteni. Ez nem volt vigasz szomorú szívének, sőt fájdalmasan belemart kínozva egész testét.  

Nem tudta, ezentúl még, mit tartogat számára a jövő? De semmi jót nem remélt tőle. Nem látta értelmét az életének. Szeretett volna meghalni. De ez Tündérországban lehetetlen. Itt a Halál ismeretlen fogalom. A tündérek örökké élnek.

Igaz Tündérországban csak vendég volt. Amíg az ország határain belül van rá is örök élet vár.

Egy módja volt, hogy ez ne történjen meg, ha gyorsan elhagyja a tündéreket, és visszatér hazájába.

Jóformán el sem búcsúzott a tündérlánytól, felpattant lovára, majd szélsebesen vágtatni kezdett, hogy mihamarabb hazaérjen.

Egész úton zokogott, hullatta könnyeit. A könnycseppekből drágakő lett, amerre elhaladt. Az ottani népek áldották is ezért.

Otthon sem lelt nyugalmat. Állandóan a szépséges tündérlányra kellett gondolnia. Talán száz tudóst, javasasszonyt is felkeresett, hogy segítsenek a feledésben. Sajnos mindegyik felsült a tudományával. Semmiféle praktika, varázsszer nem segített. Reggel felébredve mindjárt a tündérlány nevét ejtette ki a száján.

Apja már rég meghalt. Az unokatestvérét a nép elűzte a trónról, mert rosszul vezette az országot. Végül mégis csak őt tették királlyá.  Az urak követelték, hogy nősüljön meg. Egy királynak nem illik egymaga a trónon ülni. Az alattvalók szeretnék, ha asszonyt hozna a várba, és kicsi trónörökös gőgicsélne a bölcsőben.

Engedett a nyomásnak. Meg azt is remélte, hogy tán egy feleség oldalán feledni tudja ifjúkora szerelmét.

A kis trónörökös születése nagy boldogság volt számára. Vidáman játszott, tanítgatta kisfiát, de amint eljött az este és ezer csillag ragyogott az égen, véletlenül felpillantva rájuk, mindjárt eszébe jutott a tündérlány.

Így ment ez hosszú éveken át. Nem tudta feledni azokat az együtt töltött napokat, élete legszebb, szerelmes óráit.

Közben megöregedett. A király tudta, ezen már senki sem tud változtatni. Ha meg is hal és a koporsó fedele rácsukódik, ő akkor is szeretni fogja. A tündérlány csakis az övé. Eljön majd egy nap a távoli térben és időben, amikor igaz szerelmük beteljesedik és boldogok lesznek.

Ez éltette az öreg királyt, s úgy tett, mintha a világon minden a legnagyobb rendjén lenne.

Itt a vége, fuss el véle! Aki nem hiszi, az járjon utána!

Nyomtatás

Elolvasta: 498
Nyomtatás

Hol volt, hol nem volt, túl az Óperenciás – tengeren, de még az üveghegyen is túl, élt egy legény a kicsi házacskájában a falu szélén. A házacskáján és a kicsi csacsiján nem volt semmije. Sokat nélkülözött, alig volt, mit ennie.

Csacsijával minden nap kiment a közeli mezőre. Amíg állata békésen legelgetett, ő meg vadsóskák keresett a réten, s azzal csillapította éhségét. Ha megszomjazott, akkor meg elszaladt a közelben csordogáló patakra, és megmerítette kulacsát friss patakvízzel. Addig csacsija szépen elvolt a mezőn. Nem kellett megkötnie, az áll semmi pénzért sem hagyta volna el a gazdáját.

Egyik nap is, amikor a legény ment vissza a patakról, látja, hogy egy öregember ólálkodik a szamara mellett.

–  Mit akar a csacsimmal, öregapám? – kérdezte a legény rosszat sejtve. Mintha csak érezte volna, hogy az idegen valamit akar az állattal.

–  Megvenném a szamaradat – mondta nyugodt hangon az öregember.

–  Nem eladó – válaszolta a legény.

–  Pedig jól járnál vele, ha eladnád nekem a szamaradat.

–  Mondtam már, öregapám Füles nem eladó. Ha nincs más dolga itt, akár el is mehet. Isten vele!

–  Fiam, ne hamarkodd el az ajánlatom. Ha üzletet kötünk, akkor te lehetsz a hegyek, mezők őrzője. Gondold csak meg!

–  Nekem ez, miért lenne jó? Miért őrizzem a hegyeket és mezőket? Ki akarná ellopni azokat?

–  Ezt most neked nem árulhatom el. Ellenben annyit mondhatok, ha három napig jól végzed a munkádat, megőrződ a rád bízott hegyeket, és mezőket, nagyon gazdag ember lehetsz. Annyi aranyad, ezüstöd lesz, hogy megtöltheted vele a kicsi házadat. Cserébe csak annyit kérek, add el nekem a szamaradat.

A legény kezében még sohasem volt aranytallér, ezüstről még csak nem is álmodott. Most ahogy ezt meghallotta, az ajánlat nagyon csábítóan hatott. Különben is csak három napig kell őrizni a hegyeket, és mezőket. Nem lehet valami nehéz munka. Még guggolva is kibírja ezt a rövidke időt. Ha az öregember igazat beszél, akkor három nap elteltével még a királynál is gazdagabb lehet.

Egy kis gondolkodás után, belecsapott az öregember markába, s mondta:

–  Nem bánom, áll az alku! Viheti a csacsit. Annyit azért, öregapám áruljon el, melyik hegyet, melyik mezőt kell őriznem?

–  A világ összes hegyét és mezőjét, de ha csak eggyel is valami történik, halál fia vagy – mondta kuncogva az öregember.

A legény csak most értette meg, mire vállalkozott. Legszívesebben visszavette volna a szamarát, de az már messze járt az öregemberrel, mire észbe kapott.

Főtt a legény feje, azt sem tudta, mit tegyen. Hogyan lehet egyszerre őrizni a világ összes hegyeit, és mezőit? Azt sem tudja, hány hegy van a kerek földgolyón.

Oda a csacsi az egyetlen barátja, és ráadásul olyan dolgot vállalt el, amit képtelen teljesíteni.

Leült a mező szélére, az árokpartra, és tenyerébe hajtotta a fejét. Ki tudja meddig búslakodott ott egymagában, amikor váratlanul arra lett figyelmes, hogy egy kismadár csipog mellette keservesen.

–  Segíts rajtam, legény! Éhes vagyok, majd meghalok az éhségtől.

A legény felemelte a fejét a tenyeréből, és már éppen mondani akarta a kismadárnak, hogy neki sincs ennivalója. De akkor eszébe jutott, hogy tegnap napraforgómag volt az ebédje, és talán még van néhány szem a zsebében. Hosszasan kotorászott, mire nagy nehezen talált néhány magot.

–  Sajnos csak ezzel szolgálhatok – mondta és átnyújtotta a magot a kismadárnak, aki azonnal eszegetni kezdte vidáman.

–  Köszönöm, hogy megmentetted az életemet. Látom, nagyon lógatod az orrodat. Miért búsulsz?

A legény töviről hegyire elmesélte, hogyan járt az öregemberrel. Még a csacsiját is kicsalta tőle, és olyannal bízta meg, amit, ha száz élete lenne, akkor sem tudná teljesíteni.

–  Ismerem jól ezt az öregembert – mondta a kismadár. – Sok embert már rászedett, de én segítek neked, amiért megmentettél az éhhaláltól.

–  Hogyan tudnál segíteni nekem? – kérdezte a legény kíváncsian.

–  Azt csak bízd rám! Van nekem sok barátom a természetben. Szólok a méheknek, hogy vigyázzanak a mezőkre. Komám a sas, és ő meg a famíliája vigyáz a hegyekre. Legyél nyugodt, ígérem a három nap alatt nem lesz semmi gond. A harmadik nap végén az öregember kénytelen lesz kifizetni a megígért aranyat és az ezüstöt.

A legény hitte is meg nem is, amit a kismadár mondott. De úgy volt vele ennél rosszabb már nem történhet vele.

Eljött a szolgálatának az első napja. Reggeltől estig semmi különös nem volt. A kismadárnak és segítőinek se híre, se hamva. Ez nem volt valami biztató északára nézve.

Leszállt az éj. Olyan sötét volt, hogy az ember az orra hegyéig sem látott el. Egyszer csak hallja a legény, hogy jönnek a zsiványok, hogy ellopják a mezőt. Már éppen indult a legény, hogy intézkedjen, vagy legalább megpróbálja elkergetni őket. Nem sok esélye lett volna rá, mert a zsiványok rengetegen voltak.

Jobbnak látta, ha nem is megy hozzájuk. Úgyis kupán vágnák, s már kilincselhet is a Szent Péternél.

Ahogy így tépelődött magában, hirtelen éktelen ordibálást hallott. A zsiványok jajgatva, átkozódva menekültek a mezőről. Szerencsétlenek nem számítottak arra, hogy a kismadár barátai a méhek elbújtak a virágokban, és amikor a zsiványok odaértek, mind egyszerre rontott rájuk.

Amire felkelt a Nap egyetlen zsivány sem maradt a mezőn. Elszaladtak, hogy soha többé nem látták őket a környéken.

A legény nem értette, mindez, hogyan történhetett meg. A nappal megint csendesen és nyugodtan telt el. Heverészett a fűben és hallgatta a madarak vidám csicsergését. De amikor eljött az este, újból félelem fogta el. Nem hiába, mert alig lett éjfél, jöttek a hegyrablók. Olyan rengetegen voltak, mint égen a csillag, és földön a fűszál. Már messziről lehetett hallani hangjukat. A világon nincs olyan ember, aki meg tudta volna őket állítani, kivéve a sasokat, akik csak arra vártak, hogy lecsaphassanak otthonuk elrablóira.

A zsiványok számbeli fölényben voltak, ennek ellenére a sasok védve a hegyet és családjukat, váratlanul úgy meglepték a tolvajokat, hogy azok hirtelen azt sem tudták, hogy mi történt velük. Csípték, vágták a fejüket vagy ahol éppen érték őket. Örülhettek, hogy ép bőrrel elmenekülhettek a hegyekből. Ide se mertek többé visszajönni. Így a legény a második napot is megúszta. Már csak egy nap volt vissza a szolgálatból és nagyon gazdag ember lesz.

Ezért kicsit könnyelműen is állt hozzá a dolgokhoz. Pedig, ha tudta volna, hogy ez az éjszaka lesz a legnehezebb.

Alig, hogy besötétedett leányének verte fel a csendet. Megbabonázva hallgatta, és valósággal elbűvölte a hallott, csábító ének.

Amikor a csodás melódia elhallgatott egy gyönyörű lány jelent meg előtte. Olyan szép volt, hogy a legény soha életében nem látott hozzá hasonlót. Csodálatára még a Hold is előbukkant a felhők mögül. Halovány fénye megvilágította a vállára omló selymes haját. A termete is igéző volt.

Így szólt a lány a legényhez:

–  Kérlek, add nekem a mezőket és a hegyeket! Ha nekem adod, ígérem, nem fogod megbánni.

A legény annyira beleszeretett ott azonban a lányba, hogy akár azt is kérhették volna tőle, vágja le tőből a karját, azt is teljesítette volna.

Valósággal el volt varázsolva. Már – már azt akarta mondani, hogy legyen úgy, ahogy akarod, amikor, ki tudja honnét egyszer csak a legény vállára szállt a kismadár és a fülébe súgta:

–  Előbb kérj a lánytól egy csókot!

Ekkor, mintha a legényt valami megcsípte volna, magához tért. Az agyán átcikázott a gondolat, neki még egy napig kell őriznie a hegyeket, és a mezőket, hogy gazdag ember legyen. Hallgatott a kicsi barátjára, és mondta:

–  Szépséges leányzó, előbb adjál egy csókot!

A lány, mit sem sejtve megcsókolta a legényt. Abban a pillanatban, olyan dolog történt, amire egyikőjük sem számított.

A lány hirtelen megváltozott, és őszintén bevallotta, hogy apja volt az öregember, aki felbérelte a legényt, a hegyek és mezők őrzésére. Lánya segítségével akarta lépre csalni, hogy ne kelljen fizetni az őrzésért. A lány még azt is elárulta, hogy apja Bergengócia királya, és ő meg egy királykisasszony.

Amikor ezekkel a végére ért, a lány elsírta magát.

–  Jaj, Istenem, ha édesapám megtudja, hogy ezt elárultam neked, tömlöcbe zár életem végéig.

–  Azt már ugyan nem – csattant fel a legény. – Elmegyek édesapádhoz, lemondok az aranyról, ezüstről, és ezért csak annyit kérek cserébe, hogy adjon feleségül hozzám. No, meg azt sem bánnám, ha visszakapnám a csacsimat. Akarsz-e a feleségem lenni?

A lányt nem kellett kétszer megkérdezni. Azonnal kimondta, hogy igen, és kéz a kézbe elindultak a Bergengócia királyához. A király, amikor meglátta a legényt a lányával iszonyatos haragra lobbant. Hívatni akarta a katonáit, hogy kapják el a legényt, de végül meggondolta magát.

–  Aki ilyen ügyes, hogy meg tudja őrizni a világ összes hegyét és mezejét, az nem akármilyen legény – így morfondírozott magában a király. – Megérdemli az aranyat és az ezüstöt. De mit jelent, hogy kéz a kézben jön a kislányommal?

A legény és a királykisasszony megérkezett a trónterembe. A király mosolyogva fogadta őket.

–  No, te legény, derekasan kiszolgáltad a három napot. Megőrizted a világ összes hegyét és mezejét. Megkapod béredet. Kincstáramból annyi aranyat, és ezüstöt vihetsz magaddal, amennyit csak akarsz és elbírsz.

–  Fenséges királyom, nem kell nekem arany, és ezüst. Ezekről mind szívesen lemondok. Ellenben van egy kérésem, adja feleségül hozzám a leánykáját, mert egymásba szerettünk. És még, ha kérhetném, a csacsimat is adja vissza. Kicsi állatom nagyon hiányzik.

A király nagyon meglepődött a kérésen. Egy ideig nem is tudott megszólalni. Végül azért mégis csak szóra nyitotta a száját:

–  A csacsidat szívesen visszaadom. Úgysem bírok vele. Állandóan iázik éjjel – nappal. Felver a hangjával a legszebb álomból, de hogy a lányomat is feleségül adjam hozzád, ez már kicsit merészség. Nem is tudom, mit tegyek? Mondd csak lányom, akarsz-e ennek a legénynek a felesége lenni?

–  Édesapám, ha megtiltanád, akkor is elszöknék vele. Igen minden vágyam, hogy feleségül menjek hozzá.

Így a király nem tehetett mást feleségül adta a lányát a legényhez, és ráadásul visszaadta a csacsit is.

Hamarosan olyan nagy lakodalmat csaptak, hogy csak úgy zengett tőle a világ összes hegye és mezeje.

Amikor jól kimúlatták magukat. A legény a csacsi mögé egy kordét kötött, amit jól teleraktak arannyal, és ezüsttel, majd elindultak haza a legény kicsi házába. De induláskor az ifjú pár nem sejtette, amíg tartott a lakodalom, a király egy olyan kacsalábon forgó palotát építtetett számukra, hogy heted hét országból a csodájára jártak az emberek. Megérkezvén nem akartak hinni a szemüknek. Még a csacsi is egy nagyot iázott örömében. A legény lassan hozzászokott a nagy gazdagsághoz, és boldogan élt szépséges feleségével, míg meg nem haltak.

Itt a vége, fuss el véle! Aki nem hiszi, az járjon utána!

(Kép forrása: internet, ingyenes)

Nyomtatás

Elolvasta: 626
Nyomtatás

Hol volt, hol nem volt, túl az Óperenciás – tengeren egy csodálatos országban élt egy meseszép leányzó a szüleivel. A kicsinyke házukban boldogan éltek volna, ha nem lettek volna olyan szegények, mint a templom egere.

Édesapja hiába túrta egész nap a földet alig keresett valamit, amivel eltarthatta volna a családját.

Ez a lányt nagyon bántotta. Amikor senki sem látta keservesen sírdogált a pajtában.

Egyszer, amint éppen a szegénységükön kesergett, amikor váratlanul megjelent egy kisegér és vigasztalón mondta:

– Ne sírjál, te lány! Kár a könnyekért.          

– Hogyne sírnék egérke – válaszolta szipogva – Olyan szegények vagyunk, hogy mindenki csúfolkodva mutogat ránk.

– Ne törődj ezzel! Meglásd, nemsokára minden jóra fordul.

– Köszönöm, hogy vigasztalsz, de szegénységünkre nincsen gyógymód. Drága szüleim éjt nappallá téve dolgoznak, de mégsem jutunk előbbre.

– Ha megfogadod tanácsomat, akkor hamarosan ti lesztek a környék leggazdagabb emberei. Növeszd meg a hajad, amilyen hosszúra csak tudod! A többit majd meglátod.

A lány elnevette magát:

– Ha csak ezen múlik. Ez nem kerül semmibe, de tudom, úgyis csak ámítasz, hogy jobb legyen a kedvem.

– Nem úgy van ez, te lány! Higgyél nekem! De cserébe, arra kérlek, ettől a naptól számítva három évre legyél a feleségem!

Ezen a lány annyira nevetni kezdett, hogy még a szülei is felfigyeltek a hangos hahotázásra.

– Mi lelte ezt meg? – kérdezte az anyja a férfitól.

– Bizonyára szegénykének az agyára ment a nyomorúság – válaszolta szomorúan az apja.

Teltek múltak a napok. Ki tudja, miért a lány hallgatott az egérkére és növesztette a haját. Ahogy repültek egymás után a napok, hetek, úgy lett egyre hosszabb a haja. Hiába mondták neki, hogy nem ártana levágni belőle egy keveset, mert még rálép a lábával, és elesik, de nem fogadott szót, inkább azon ügyködött, hogy minél hosszabb legyen. Nem volt rest napjában többször is megfésülni és különféle népi kenceficékkel kenegetni, hogy jobban nőjön.

Egy nap már tényleg olyan hosszú volt, hogy leért a földre. Amerre csak ment a haja az utca porát söpörte.

Nyári délutánonként kiült a ház elé a kispadra, és amint ott üldögélt és a madarak csicsergését hallgatta a közeli fák ágain, egy idegen, öregember ékezett a faluba.

Az útja a lány előtt vezetett el. Mindjárt észrevette a hosszú haját, és hozzálépett:

– Macska harapja le az orromat, ha láttam ilyen hosszú hajat, ami aranyból van. Pedig én vagyok a király fodrásza, és éppen póthajért megyek a hetivásárba, mert a királyné hullatja a haját. Milyen jó lenne, ha eladnád jó pénzért. Ígérem Őfelsége nem lesz szűkmarkú.

A lány egy kis gondolkodás után ráállt az üzletre, mert hiszen úgyis kinő majd a haja. Beszaladt a házba és hozott gyorsan egy ollót, amivel egy nyisszantással levágta, és átadta az öregembernek.

– Itt a hajam, de remélem nem csap be, és valóban jó pénzt kapok érte – mondta.

– Igen aranyoskám, de most nincs nálam annyi pénzmag, amennyit a hajad ér. Ezért arra kérlek, holnap gyere a várba és ott a királyi fenség kifizet!

Amikor anyja megtudta, milyen ostobaságot követett el, majdnem megtépte a megmaradt haját a feje csúcsán. Mindennek elmondta, amiért a falu csúfjává tette magát. De már a hajat nem lehetett visszaragasztani. Újból hetekig vagy talán hónapokig kell várni, míg megnő. Amint az anyja és apja jobban megnézték a lányuk kobakját, ők is látták, hogy porontyuknak aranyhaja van.

– Ezt azért már nem hagyom annyiba – pattant fel a lány anyja – holnap elmegyek veled a királyhoz, és elkérjük a hajad árát.

Így is tettek. Kora reggel felkerekedtek elmentek a várba, ahol már nagy meglepetésükre várta őket a király.

– Nagyon jót tettél a feleségemmel, akinek a szomorúságtól kihullott a haja. Ma van egy éve, hogy egyetlen magzatunk elveszett egy vadászat alkalmával az erdőben. Bizonyára a vadak felfalták, igaz soha nem kerültek elő maradványai. A fiam öreganyja és dédanyja is emészti magát a szomorúságtól. Ők is már majdnem kopaszok, ezért kérünk, növessz még hajat nekik is. Ne félj, aranyában veszem meg fejed ékességét!

Hogy ezt bebizonyítsa intett az egyik szolgának, aki három zsák aranytallért hozott be a trónterembe.

– Ennyit fogsz kapni a fiam öreganyjáért és dédanyjáért is. Csak siess megnöveszteni a hajad!

A lány és az anyja nem akartak hinni a szemének. Még szerencse, hogy a férfi is elkísérte őket ökrös fogattal, mert különben nem bírták volna hazavinni a három zsák aranytallért.

Egyszeriben elmúlt a szegénység. A falu leggazdagabb gazdái lettek. Többé nem kellett koplalniuk és vadsóskát rágcsálniuk, ha megéheztek.

Valami csoda folytán napok alatt a lány haja újból megnőtt és vihették az aranyhajat a királyfi öreganyjának. Harmadszorra is ugyanez történt és a dédi fejére is szép aranyfürtök kerültek.

A király minden egyes alkalommal állta a szavát, egy garassal sem kurtította meg őket. Most már nem csak a faluban voltak a leggazdagabbak, hanem a környéken is. Mindenki méltóságos uramnak, az asszonyt meg tekintetes asszonyságnak és a lányukat meg grófkisasszonynak szólította.

A lány egészen megfeledkezett az egérkéről, főleg azt felejtette el, hogy az volt a kérése a tanácsért, legyen a felesége.

Amikor talán a legnagyobb vigasságba éltek megjelent az egérke és benyújtotta a számlát:

– Letelt a három év. Kitűzhetjük az esküvő napát.

Volt nagy riadalom a családban. A szépséges aranyhajú lány, hogyan legyen ennek a parányi teremtésnek a hites felesége? Ki hallott már olyat, hogy egy lánynak egér a férje? Milyen házaspár lesz belőlük?

Reszketve várták, mi fog történni. A lány hangosan elpityeregtek magát:

– Drága kicsi egérke, jót tettél velem és szüleimmel, nem szeretnék hálátlan lenni, amiért segítettél nekünk, de nem lehetne mégis, hogy a fajtád közül választanál párt magadnak?

– Hiszen onnan választottam – nevetett az egérke – Tudd meg én nem egér, hanem királyfi vagyok. Ugye édesapám elmesélte a történetemet? Nem faltak fel a vadak, amikor vadásztak, csak egy öreg kan elátkozott, amikor párját meglőttem. Ezt az átkot csak egy fiatal lány csókja oldhatja fel. Ha most megcsókolsz, akkor azonmód királyfivá változok…

A lány meg sem várta, hogy az egérke befejezze, egy gyors mozdulattal felkapta és egy cuppanós csókot nyomot feje búbjára. Abban a pillanatban a kicsi, cincogó állatból egy daliás királyfi lett.

A két fiatal azonnal átölelte egymást, majd rohantak a királyhoz, bejelenteni az örömhírt, aki nagyon boldog volt, hogy előkerült fiacskája. Örömét csak fokozta, amikor a királyfi mondta, hogy feleségül veszi az aranyhajú lányt.

Hamarosan olyan nagy lakodalmat csaptak, hogy a hírére a fél világ összesereglett, és mindenki annyit ehetett, ihatott, amennyit csak tudott.

Amikor jól kimúlatták magukat az öreg király ünnepélyesen átadta fiának a királyságot, mert tudta, ha véletlenül a kincstárból elfogy az arany, akkor csak a királyné hajából levágnak egy fürtöt, és újból gazdagok lesznek.

Talán így volt, talán nem, ha nem hiszitek, járjatok utána.

Itt a vége fuss el véle!

Nyomtatás

Elolvasta: 1 151
Nyomtatás

A Nap ásítva nyújtózott végig a horizonton, ahogy melengető sugarai egyre messzebb értek ezen a kora tavaszi napon.
…- Neked örülős Jó Reggelt, Drága Lélek! – gondolta magában a kis herceg, és keresőn kémlelt az égbolt felé, mint aki valami nagyon távolit fürkészne a tekintetével. A mellette ülő kisebb alak mintha olvasott volna a gondolataiban, kissé panaszosan szólalt meg.
– Habár manapság olyan idők járnak, hogy lehet, már vigyázni kell az őszinte egymásnak örüléssel is. Tudod, mostanában más szelek kezdenek fújni az univerzumban. Jóval hűvösebbek. Valakik az elembertelenedést hozták divatba. A szív, a ragaszkodás, a mindig, a, de jó, hogy vagy! – lassan már kit érdekel? – fakadt ki szemrehányóan a róka, mintha mindezekről a barátja tehetne, majd szomorúan nézett össze a vele egyetértőn bólogató kis herceggel.
Amaz nem szólt egy árva szót sem. Látszott rajta, hogy valahol nagyon messze kalandoznak a gondolatai.
– Biztos ismét a Rózsájára gondol, mint megannyi más alkalommal tette. Minden nap emlegeti, sőt napjában többször is áradozva mesél róla.
– Milyen messze is? – kérdezte tőle szinte csak maga elé mormogva a róka.
– Talán hatvan-hetven fényévnyire lehet, vagy akár százra is…,de páratlanul szép és különleges is egyben. – élénkült fel egyszerre a kis herceg.
– Száz fényév?  Az ugye sok? – vágott közbe kíváncsiskodva a vörös bundás, miközben fejben azt latolgatta, hogy hány napi járóföld lehet, ha ő indulna neki.
– Nem annyira illetve az attól függ. Gyalogszerrel szinte végtelennek mondható út. Nem lenne elég rá az életed, sőt egyszerre több sem. Gondolatban viszont csak egy szemvillanásnyi. Az is fontos hozzá, hogy az ember tisztában legyen magával, hogy pontosan merre tart. – részletezte a kis herceg.
A rókán látszott, hogy elmélyülten számol. A lábait egymás elé rakosgatva, felváltva többször egymás után maga elé és a barátjára meredt. Picit felágaskodva talán még a Nap mögé is megpróbált bekukkantani, majd felcsóválva lehajtotta a fejét, de csak egy pillanatnyi időre volt képes csendben maradni.
– És te annak ellenére nekivágnál a távnak, hogy ilyen végtelenül hosszú?
– Ez csak természetes, hiszen az ember ott van otthon, ahol igazán szeretik. Olyankor nem számít a távolság. Két lélek közt a legrövidebb út a szeretet.
– Óóó! – mindössze ennyi hagyta el a róka ajkát. Hosszú percek teltek el csendben, mire újabb kérdéssel, de inkább kéréssel hozakodott elő.
– Mesélnél még kicsit a Rózsáról?
– Hogyne, szívesen! – derült fel a kis herceg arca.
– Tudod, kívül fekete szirmai vannak, mintha gyászolna valamit, de ahogy óvó szeretettel haladsz befelé a szívébe, meleg szelídgesztenye barnára vált, remény-zöldre és legbelülre érve bíborvörösre.
– Igazán különleges! – Ámult el a róka és titkon beleszeretett a pillanatba.

2019. 03. 01.