Bíró Rudolf : Gólyaláb és békatalp

Elolvasta:
57
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

Szín: egy töknormális városka f?tere

Hírmondó:

Közhírré tétetik!

Feje vétetik,

ki nem hallgat ide,

mert h?, de üde

híreket mondok,

figyeljetek hát, ha nem vagytok bolondok!

Tudja meg most Piripócs és Kecmecbánya,

megszületett a királyi pár egy szem lánya!

Ünnepel a palota és ünnepel a tömlöc,

az új jövevény neve az, hogy Gömböc!

Nép1:

Ezt nem hiszem el!

Ki az, ki ilyen nevet kiszemel

egy királyi kisdednek?

Egy csepp értelme sincs ennek.

Mindenki nevet,

ha meghallja ezt a nevet

majd,

persze kivétel a süket fajd.

Elvégre a lány apja a király,

neki egy töknormális név kijár.

Nép2:

Tán kerek

az a gyerek?

Te tudsz valamit, mondd, ó

Hírmondó!

Hírmondó:

Hogy tudjam mit, miért, nem az én dolgom,

csak fel-alá hordom

itt a hírt,

amit az élet írt. /elmegy/

Szín: a királyi palota kertje.

Király:

Jaj királyné feleségem,

bizonyosan végem!

Megszületett lányunk, az ég hozzánk kegyes,

de gömböly? az árva, sehol sem hegyes.

Sajnos kicsit pufi,

olyan, mint egy lufi

az alakja,

az a gyerek az egész pólyát belakja.

Országomban átlagos a kenyér, a hús, a bor,

átlagos az átlag életkor,

átlagos a tet?, átlagosak a falak,

a királylánynál is kötelez? az átlagos alak.

Királyné:

Legyen az élet titkos, nagy talánya,

hogy miért lett a királynak a lánya

nagyobb, mint a sokévi átlag,

de engem bánt, hogy ezért csüggedtnek látlak.

Ne legyél bús,

mert Gömböckénken dús a hús,

az egészségt?l majd kicsattan,

az ilyen lány, t?zr?l pattan.

Király:

Ha feln?,

és lesz bel?le deln?,

olyan tág lesz bájai határa,

hogy udvarom ruhatára

azt nem tudja befedni.

Akkor mit kezdünk ezzel mi?

Mi lesz, ha a trónon nem fér el,

a kincstárnok majd egy nagyobbat bérel?

Nem, itt valamit kell tenni,

kell jó megoldásnak lenni!

Asszony! A töménytelen eszed,

jó, ha most el?veszed!

Süss ki egy tanácsot,

mint a kalácsot!

Királyné: /valamit súg a férjének, az hevesen bólogat/

Szín: a töknormális városka f?tere

Hírmondó:

Közhírré tétetik,

ki ide nem hallgat, annak feje vétetik!

A királyi parancs szerint mától,

az evésben senkit semmi sem gátol!

Töknormális, ha valaki habzsol,

nassol,

eszi a szalonnát, a májat,

növeszti magára a hájat!

Annak szép a küls? burka,

akin sok a zsíros hurka!

Töknormális országot lakják ezentúl kerek

emberek!

Szakácsok,

hozzatok köményes süteményt, kalácsot!

(És ti nép most legott,

ezt a maszlagot

egyétek,

ne a kamrába tegyétek!)

Nép1:

Ezzel a hírrel,

nem mindenki bír el.

Az asszonyt inkább érdekli a ruhája, a kontya,

azt sem tudja otthon merre van a konyha,

amit f?z, b?zlik a kozmától.

Nagy bajt okoz mától

e királyi parancs a házamban.

Kiráz a hideg, lázam van!

De úgy látom, nem lehet mit tenni,

a királyi utasítást komolyan kell venni,

kényszerb?l az ehetetlent is meg lehet enni.

Nép2:

Jó ez nekünk,

hogy ennyit együnk?

Ha tele a szánk,

kevesebb a gond ránk?

Szín: a királyi kert

Király:

Szétreped a hasam,

olyan jól érzem magam,

belém rekedt a szusz,

tele vagyok, mint a déli busz!

Nem látom a hasamtól a lábamon a sarut,

ha mozdulni akarok, kell hozni egy darut.

Kedvesem a te tested is duci,

szép vagy, mint egy vajas buci.

Királyné:

Kimondom kereken:

másnak hízelegj ne nekem,

tudom jól, hogy a fenekem

ha nagyobb lehetne,

szépségversenyre csak akkor mehetne.

Szerte az országban,

senki sem tartja a háját kordában,

mint a tenger,

annyi a kövér ember,

senki koplalni nem mer!

Gömböcke is belépett a 16 éves korba,

besodoródott ? is az eladó sorba.

Kéne neki egy kér?,

akinek húsa faltól-falig ér?,

egy kedves, tohonya fiú,

aki dús vonalaira hiú.

Királylány:

Anyuska, Apuska,

dördüljön el az ágyú, a puska!

Járják be hírmondók a tájat,

jöjjenek a kér?k, kik viselnek hájat!

Jöjjön mindenféle legény,

lehet gazdag, lehet szegény,

a lényeg, hogy egy nekem tessen,

s velem szerelembe essen.

Király:

Te mindig szívünk közepében állasz,

hát szabadon válassz

férjet magadnak,

szüleid ehhez mindent megadnak.

És mivel elhagytam már életem delét,

v?legényed ráadásul megkapja királyságom felét.

Szín: a városka f?tere

Hírmondó:

Közhírré tétetik,

ki ide nem hallgat, annak feje vétetik!

Figyeljen ide közel és távol,

minden gyáva és bátor,

nagy, közepes és kicsi,

Roland, Krisztián és Ricsi!

Férfiú, ki rendelkezik töknormális testtel,

és a királyi várba eljönni nem restell,

szívesen látott, mint kér?,

legyen alacsony vagy a meszelt égig ér?!

Gömböckénk e napot már várta,

szívét kitárta,

és hogy ne maradjon rajta a párta,

kiválasztja magának a párt a

jövend? évekre.

És most rátérek a további érvekre:

mivel királyunk már elhagyta élete delét,

a v?legény ráadásul megkapja a királyság felét.

Nép1:

Hogy elszállt az id? Istenem,

nemrég született Gömböcke kisdeden!

Nép2:

Most majd jönnek ide mindenféle népek,

nyüzsögnek az idegenek, ahova csak lépek.

A fogadóban meg minden kaját felesznek,

ilyenkor még szörny?bb dolgok is megesnek.

Királylány:

Jujjj, nézzetek oda!

Hát nem csoda?

Olyan hosszú a kér?k sora,

mint egy óriáskígyó!

Királyné:

Így jó!

Királylány:

Melyik legyen a férjem?

Azzal a sz?kével beérjem?

Vagy mégis az a másik hercig?

Még gondolkodom pár percig.

Király:

Lányom, jól gondold meg hiszen,

neked kell vele élned, ha jól hiszem.

Nézd, ott jön a katonás Durrbele!

Ahogy a terembe lépett, minden vele lett tele.

? déli határaink várainak ?re,

olyan szép kövér, hogy majd szétreped a b?re.

Királylány:

Hát azt hiszem, van igazság benne,

bár egy kicsit kevesebb bel?le, tán  több lenne.

És ki az ott, kinek a formája csontos,

üstöke fekete, bozontos?

Király:

? Soványka Bódog, a szomszéd király fia,

kár lenne tagadni, szép szál dalia.

Királyné:

Most akkor legyen kövér

vagy ösztövér?

Királylány:

Mi lenne Apám,

ha ?t választanám?

Ha a férjem Bódog,

akkor leszek boldog!

Király:

Aki férjedként ideáll,

országomban abból lesz ideál.

Uralkodásom elmúlt évei alatt,

rendben haladt

minden,

ne lépjünk most hátrafelé innen.

Az emberek hálát adnak nekem és az égnek,

a hízás lázában égnek,

mindenki tartja egyensúlyát,

mert hagyom, hogy egyen, súlyát

növelje,

és gyermekeit is erre nevelje.

Mit képzelsz, hogy lehet ezzel a nép elé kiállni,

és a fonákjáról mindent visszacsinálni?

Királylány:

Ett?l fájjon a politikusok feje,

választottamnak mellettem a helye.

Hiába hiszi bárki,

hogy  Bódog királyfi

sovány, silány!

Én nem vagyok holmi tanyasi lány,

ezért kijelentem,

ha nem lehet a szentem

a férjem menten,

akkor én zörg? csontú piszkafa leszek,

mert magamhoz eztán csak leveg?t veszek! 

Király:

Úgy látom kedves feleségem,

az összes eleségem

dobhatjuk ki az ablakon,

nem élhetünk tovább ilyen hizlaló abrakon.

Adjunk túl ezen a galád fánkon,

hogy a családfánkon

tovább növesszünk,

nehogy a történelemb?l kivesszünk!

Királyné: /valamit súg a férjének, az hevesen bólogat/

Hírmondó:

Közhírré tétetik,

ki ide nem hallgat, annak feje vétetik!

Mától mindenki lehet vékony,

izgékony

esetleg tohonya,

rezg? húsú, mint a kocsonya!

Nem írja el? királyi parancs,

hogy narancs

vagy szalonna

álljon-e a spájzban halomba!

Legyen, aki országunkban sportol,

olyan is, ki erejével spórol,

hódol az evésnek,

soknak vagy kevésnek!

Mindenki maga keresse a választ,

hogy milyen megoldást választ!

Ezentúl nem kövér, nem sovány senki,

töknormális mától mindenki!

Nem kell senkinek engedélyt kérni,

miként akar élni!

Nép1:

Jaj, de jó! Ezentúl magam döntök,

hogy magamba milyen ételt, italt döntök!

Nép2:

Én szeretem a sokat magasztalt

roskadásig teli vacsora asztalt,

másrészt az élet nem az a bál,

ahol az ember bezabál.

Imádok enni,

de karcsú is akarok lenni.

Mit tegyek,

egyek vagy ne egyek?

Hírmondó:

Közhírré tétetik,

ki ide nem hallgat, annak feje vétetik!

Lehull most a titokról a lepel,

együtt ünnepel

hazánkban mindenki,

ki nem vándorolt még innen ki!

Frigyre lép ma Gömböcke és Bódog,

saláta és hot-dog

lesz komám

a lakomán!

Mindenkit várunk,

mindenki el?tt nyitva áll a várunk!

A mennyei menyegz? megkezd?dik máris,

mától a Hírmondó is töknormális!

Elolvasta:
42
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

Pici boci, tarka foltos.

Neki csak a tej a fontos.

Barna szemét bánat festi,

Hová lett a tej, az esti?

Ellopta a kicsi cica,

Attól tejes a bajusza!

Elolvasta:
448
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }A kép Piskóta figurája. Illusztráció: Szűcs Mónika

Piskóta (a világ legnagyobb zenebohóca, aki önmagát szerényen csak „Piskóta, a bohóc”-nak nevezi és akit, mi mesekedvelők, az egyszerűség kedvéért a továbbiakban szólítsunk Piskótának) óvatosan lépkedett a síkos kövek között, amíg elért a „gondolkodó tuskóig”. Ő hívta így, mert itt szokott ötletelni, egy-egy fellépés után. Itt találja ki az új műsort, komponálja az új dalokat és itt szokta megenni a kedvenc óriás sósperecét is, amit a péktől kap ajándékba, minden fellépés után. A vállán nehéz hátizsákot cipel, amire nagy gonddal kötözte fel leghűségesebb társát, Zengőt a gitárt. Míg Piskóta botladozva haladt előre, addig Zengő minden lépésére megrezegtette a húrjait, fülbemászó dallamokat csalt elő magából. Olyan ez, mint egy varázslatos szimfónia. – gondolta Piskóta. Végre odaért a „gondolkodó tuskóhoz”, hátizsákját maga elé rakta, Zengőt egy közeli fához támasztotta, hadd pihenjen, míg ő a jövő dolgain töri a fejét. A tuskótól pár lépésre csobogott a Patak. Nem volt neki különleges neve, hisz a Mesék Földjén, ő az egyetlen patak. Patak keresztül folyt a Mesélő Erdőn, ahol Piskóta is lakott, ahol a csodáknak csak a képzelet szab határt.

– Szia, Patak! – köszönt Piskóta illedelmesen, miután leült. Patak válasz nélkül hagyta, de Piskóta tudta, hogy visszaköszönt két csobbanás között. Dél körül lehetett az idő, mert a Mesélő Erdő felett tizenkét szivárvány ragyogott és ráadásul a pocakja is nagyokat kordult. Már éppen vette volna elő a perecet a hátizsákból, amikor a lába előtt meglátott egy szép formájú, piros színű tárgyat. Azt gondolta, hogy egy rák bújt meg benne, ezért megbökdöste a cipője orrával, hogy előcsalja.

– Ejnye, ne rugdoss már! – kiáltotta egy vékonyka hang lentről. Piskóta ijedtében felpattant a tuskóról, és egy lépést hátrébb lépett.

– Te beszélsz? Ki vagy Te? Miért ijesztettél meg? – hadarta el egy szuszra az összes kérdést, ami, abban a pillanatban eszébe jutott.

– Vegyük sorjában – szólt a hang, most már hangosan és tisztán –, igen beszélek, kő vagyok, egyébként te kezdted az ijesztgetést, én csak figyelmeztettelek.

– De háááát a kövek nem beszélnek! – mondta Piskóta tétovázva és közben érezte, hogy ez a mondat aligha állja meg a helyét, mert éppen egy kővel beszélget.  Visszaült a tuskóra és meredten figyelni kezdte a követ.

– Minden kő beszél – jelentette ki a kő-, de csak azok értik, akik hisznek a mesék erejében-Bizonyára te is ezek közé tartozol, ezért hallottál meg.

–  Akkor miért nem vagytok hangosabbak, hátha többen figyelnének rátok?

– A kövek csendesen léteznek, csak figyelik a világot a kezdetek óta. Mindent tudnak és mérhetetlenül bölcsek, de nem szeretnek beleszólni mások dolgába. – válaszolta a kő büszkén.

– Ezek szerint bárki, bármit kérdezne tőled, tudnád a választ és talán segíteni tudnál neki, de te inkább hallgatsz. Így semmi hasznod. – fakadt ki Piskóta. Ekkor Zengő, aki eddig csendben figyelte az eseményeket, hirtelen mély búgó hangot adott, ami nála az egyetértés jele volt.

– A kövek hasznosak! – csattant fel a kő- Igenis hasznosak! Lehet belőlünk házat falazni, legyen hol laknod. Lehet gátat emelni, ami megvéd az áradástól, lehet utat építeni, hogy mindenki száraz lábbal járhasson a nagy esők idején is, és még ezernyi dologra jók a kövek, de beszélni csak akkor szoktunk, ha okunk van rá.

– És most mi okod van a beszédre? – kérdezte Piskóta sértődötten.

– Szeretnélek megkérni, hogy vigyél el innen. Már van kétszáz éve, hogy idáig gurultam a Süveghegyről, tovább szeretnék jutni, világot látni.

– Hát jó, legyen, elviszlek. – morogta Piskóta – Az étvágyam úgyis elment.

Hirtelen felpattant, zsebre vágta a követ, vállára dobta a hátizsákját, Zengőt a kezébe kapta, végigcsúszkált a köveken az útig és elindult a Mesélő Erdő felé, aminek a túlsó végén állt a sátra. Piskóta, sétálás közben mindig gitározott, most is így tett, csak úgy áradtak Zengőből a vidámabbnál vidámabb dallamok. Alig mentek pár száz métert, amikor a kő megszólalt a zsebében:

– Kivennél a zsebedből? Látni szeretném a tájat.

– Rendben, kiveszlek, de jól viselkedj ám, ne mocorog folyton és ne ugrálj! – mondta nevetve, mert jót derült a saját tréfáján. Zengő elhallgatott, csak olykor-olykor zengett egy kicsit, ha valami különlegeset lehetett látni, például amikor egy óriás átlépett felettük, vagy amikor Aladdin arra szállt repülőszőnyegén. Már mélyen bent jártak a Mesélő Erdőben, és az aranyalmafa szépségét csodálták, amikor négy apró termetű, furán öltözött manó ugrott eléjük egy bokor mögül. A legmagasabb – aki alig ért Piskóta derekáig – egy  túlméretezett csúzlit tartott a kezében, és fenyegetően hadonászott vele.

– Állj, perecet vagy életet! – kiáltotta a termetéhez mérten mély hangon – Mi vagyunk a Mesélő Erdő legnagyobb kalózai, a Négyek bandája. Adjátok meg magatokat, és még csinálnotok kellene egy csomó dolgot, amit elfelejtettem. A nevünk, Legmagasabb (ez vagyok én), mellettem áll Kicsivelkisebb, mellette áll Sokkalkisebb és a sor végén áll Kicsi.

– Ugye mondtam, hogy nem tudja megjegyezni, – súgta Kicsi, Sokkalkisebbnek – ennyit sem lehet rábízni. Mondtam, hogy nem számít a méret, hiába nőtt óriásira, az esze nem nőtt vele. Piskóta fékezhetetlen nevetésbe tört ki, egyik lábáról a másikra ugrált, Zengő mindenféle furcsa hangot adott ki, ami akár nevetés is lehetett, a kő úgy viselkedett, mint általában a kövek szoktak, nem csinált semmit.

– Még hogy kalóz, még hogy legnagyobb! – gurgulázott Piskóta a nevetéstől.

– Te most mit nevetsz? – kiáltott rá Legmagasabb – neked most rettegned kellene szörnyű haragunktól, meg ilyenek.

– Tudtam, hogy ez lesz. – motyogott Kicsi – Tudtam, hogy elszúrja a nagy mamlasz.

– Majd megoldja, csak bíznunk kell benne, – mordult rá Kicsivelkisebb – majd megoldja. Piskóta abbahagyta a nevetést, és a manók felé fordult.

– Ideje nekünk is bemutatkozni. Én Piskóta vagyok a bohóc, a vállamon himbálódzik Zengő a gitárom és leghűbb társam, és amit a kezemben tartok egy piros kő. – sorolta Piskóta, aztán így folytatta:

– Először is, a szárazföldön nem hívnak senkit sem kalóznak. Rablónak vagy haramiának igen, de kalóznak nem. Másodszor, ne mondjátok, hogy a legnagyobb, mikor a manók eleve kicsik, és még Legmagasabb is alig ér a derekamig. Ez vicces, ezen csak nevetni lehet, és még a neveitek is viccesek. Kitalálok nektek valami jobb nevet! – itt egy kis hatásszünetet tartott Piskóta – A Négy Félelmetes Haramia. Várta, hogy az apró rablók köszönetet mondanak a jó tanácsokért, de nem történt semmi.

– Ugye, mondtam, ugye mondtam – suttogta Kicsi – mindig nekem van igazam.

– Tudomásunkra jutott, hogy van a birtokodban egy óriási sósperec, – mondta Legmagasabb, teljesen figyelmen kívül hagyva Piskóta hosszúra nyúlt beszédét –, amit most elrablunk tőled. Ha nem adod ide azonnal, akkor rád lövök, – hadonászott Piskóta felé a kifeszített csúzlival, ami egy meggymaggal volt töltve.

– Látod, megoldotta. – fordult Kicsivelkisebb Kicsi felé.

– Én bizony, nem adom, nem ijedek meg tőletek! – kiáltott Piskóta és érezte, hogy most valami nagyon bátrat mondott. Zengő vészjóslóan pendült meg a vállán, és ebben a pillanatban „elsült” a csúzli. A meggymag pedig telibe talált egy aranyalmát, ami a földre hullva hatalmas port vert fel. Mikor eloszlott porfelhő, Piskóta saját magát tapogatta végig, azután Zengőt vizsgálta meg, végül ránézett a kőre, de senkinek nem esett baja.

– Dobj közéjük – szólalt meg a kő – és meglátod, hogy milyen hasznosak is tudnak lenni a kövek.

Így is lett, Piskóta eldobta a követ, aki Legmagasabbat orron pöckölte, Kicsivelkisebbet állon bökte, Sokkalkisebbet gyomron bokszolta és Kicsinek a lábára esett. A négy apró botcsinálta haramia egy szempillantás alatt eltűnt a bokrok között, úgy megijedtek.

– Elég lett volna, ha kéritek, nektek adtam volna a perecet! – kiáltott utánuk Piskóta

– Most tegyél le, kérlek – szólt a kő. – Azt hiszem itt jó helyem lesz, szép a kilátás és igen érdekes dolgok történnek errefelé. Piskóta letette a követ az aranyalmafa tövéhez, maga is leült mellé, elővette a perecet, mert az események hatására nagyon megéhezett. Halk zörej hallatszott, Kicsi bújt elő az egyik bokor mögül, és megállt Piskóta előtt.

– Tényleg nekünk adtad volna a perec, ha kérjük? – kérdezte Kicsi félénken.

– Persze, nektek adtam volna, van nekem más ennivaló is a hátizsákomban. – válaszolta Piskóta.

– Akkor a többiek nevében is, kérem szépen a perecet, mert nekünk manóknak ez a kedvenc csemegénk. Ráadásul bizonyított tény, hogy a manók minél több perecet esznek, annál magasabbra, nőnek és mint látod, nekem igen nagy szükségem van rá. – bökte ki Kicsi olyan hangsúllyal, mint akinek ez az utolsó reménye.

– Tessék vidd! – mondta Piskóta Kicsi felé nyújtva a perecet –, de ígérd meg, hogy nem vesztek a kezetekbe semmilyen harci eszközt, mert nagyon veszélyes. Jó étvágyat!

– Köszönöm, köszönöm a többiek nevében is. – hálálkodott Kicsi, és egy másodperc alatt eltűnt a bokrok között. Nagyon távolról lehetett hallani ahogyan ezt mondja:

– Ugye megmondtam, ugye megmondtam!

Piskóta még egy darabig üldögélt a kő mellett, hallgatták Zengő zenéjét és az élet nagy dolgairól beszélgettek, de az már egy másik történet.