Szokol Bernadette : Az öreg ház titka

Álom erdő közepén senki sem tudta, hogy áll egy öreg házikó. Arról meg végképpen senki sem tudhatott, kik a lakói. Így telt már el száz meg százezer esztendő legalább.
Történt egyszer, egy kora reggeli napon, hogy az öreg ház ablakán bekopogtatott egy hatalmas…

 

Álomerdő közepén senki sem tudta, hogy áll egy öreg házikó. Arról meg végképpen senki sem tudhatott, kik a lakói. Így telt már el száz meg százezer esztendő legalább.

Történt egyszer, egy kora reggeli napon, hogy az öreg ház ablakán bekopogtatott egy hatalmas barnamedve. Háromszor ütötte meg mancsaival az üveget, majd tizenkétszer rázta meg a kis finom kolompot, ami az ajtófélfára volt erősítve. Nem járt szerencsével. Senki nem nyitott ajtót.

Akkor hirtelen valami pici neszezés törte meg a csendet és kellemes virágillat terjedt szét a levegőben.

— Itt kell lennie valakinek — állapította meg a hatalmas barnamedve tényszerű mélydörmögő hangon. Gondolta megvárja, a ház lakója hátha előbújik, s lepihent a teraszon. Alvást színlelt, hogy leleplezze a kis gézengúzt, egyre kíváncsibb volt, ki lehet az. Nagy csodálkozására valami pici emberke szédelgett elő a sarokból.

— Az én fejemen akar túljárni ez az óriási medve, egy 1569 éves álommanó eszén? Ez bizony nem fog sikerülni. Máris odaosonok hozzá és beszórom a szemeit álomporral, a legcsodálatosabb mese porral, ami valaha is létezett az álommanók birtokában.

Mire észbe kapott volna a medve — a kis manó icipici zsákjának a száját széttárta és álomport szórt csillantva-csilingelve a böhömnagy mackó szemeire, aki mély álomba zuhant ettől. Látványosan felébredt egy pillanatra, ásított egy nagyot, majd nagy mozdulatokkal „belezuhant” a mély álomba.

Most már nemcsak színlelte az alvást, mélységes-mélyen durmolni kezdett. Miközben ő az igazak álmát aludta, horkantott egyet-egyet, felébredt az öreg ház apraja-nagyja. A környéken megélénkült minden. A házikó összes ablaka és ajtaja vidám szellőztetésbe kezdett. Amolyan reggeli torna volt ez, egyszerre kitárult, majd bezárult minden ajtó és ablak. Ennek köszönhette fiatalságát az öreg ház, meg természetesen a vidám lakóinak. Az álommanó eközben, hol ki-, hol beszaladt az ajtón. Finom falatokat hordozva a hívogató étkező asztalra. Mikor a reggeli torna véget ért, egyszeriben minden ablakban megjelentek az álommanók, mélyeket szippantva a friss reggel illatából. Ki hálóingben, ki papucsban, ki pizsamában, ki mezítláb… Egy biztos, a manósapka mindenki fején ott volt. Így tudták megkülönböztetni, ki az Északi, ki a Déli, ki a Nyugati és ki a Keleti csapat tagja. Csíkos, egyszínű, pöttyös és kockás sityakot viseltek a szivárvány összes színeiben.

A reggeli nagy szippantások után mindenki gyorsan letusolt, fogat mosott és káprázatosabbnál káprázatosabb manószínű ruhákat öltött. Természetesen csíkosakat, egyszínűeket, pöttyösöket és kockásokat. Mikor elkészültek, mindenki a varázslatosan megterített asztalkához ült, ahol a kis manónk, miután elaltatta a nagy barnamedvét, tüsténkedett, hogy mindenki megtalálja a neki leginkább tetsző falatokat. Gondolhatjátok, mennyiféle ízletes étel kellett ennyi álommanónak, akik a világ minden részéről sereglettek ide minden éjszaka, miután elvégezték küldetésüket minden gyereket mélyen elaltatva a világon. Jóízűen falatozni kezdtek, köszöngették a sok-sok finomságot.

— Ez valami fenséges. Ilyen finom töltött tojást még nem ettem!

— Ezt kóstoljátok meg! Lekvárral töltött szarvacskák!

— Mennyei ízek! Csipkebogyó tea vadvirággal!

— Köszönjük a csodálatos reggelit! Ettől új erőre kaptunk mindannyian!

Jóllakottan indultak ki a házból.

Miután mindenki megreggelizett, minden manó a rétre igyekezett, ahol elkezdődött az álomzsákok megtöltése. A réten, ami közvetlenül a ház mellett terült el, termett ugyanis az a virág, melynek a szirmaiból estére álompor vált.

Négy kölyökmanó nem ment ki a rétre. A terasz felé vették inkább útjukat.

Na, ekkor vették észre csak a hatalmas barnamedvét. Nagyon megszeppentek.

— Mit kereshet itt ez a hatalmas vadállat?

— Most mi lesz?

— Megtalálták a mi titkos rejtekhelyünket!

— Bántani fog?

Tiroli manó, aki elaltatta a barnamedvét, nyugalomra intette őket.

— Már régen mélyen alszik. Bármire is emlékszik majd, azt fogja hinni, hogy álmodta mindazt.

Alpoki, Bretagne, Jeges és Maláj nem bírtak magukkal. Kitervelték, hogy álompor ellenszert szórnak a medve szemére, és jól kifaggatják, milyen az ő élete? Amolyan igazi kis lázadók voltak, még kölyökmanók.

Tudnotok kell, hogy a manóknál a legfiatalabbak a legmagasabbak. A legkisebbek a legbölcsebbek. Alpoki, Bretange, Jeges és Maláj még csak 99, 101, 111 és 201 évesek. Még nagyon fiatalok, sajnos felelőtlenek is. Amolyan igazi kis lázadók, még gyerek manók.

Lássuk, hova vezet a meggondolatlan tettük.

— Nekem van álompor ellenszerem — mutogatta zsákját Alpoki.

— Szórjuk a medve szemére? — kérdezte fellelkesedve  Bretange.

— És akkor jól kifaggatjuk? — suttogta huncutan Jeges.

— Nem bírok magammal. Szórjuk a szemére, szórjuk rá! — mondta sokat sejtetően Maláj.

A négy kis manó álom elleni csillámot röpített a barnamedve feje felé. Nem telt el szinte szempillantásnyi idő sem, mikor a medve megmozdult, felállt és egy nagyot nyújtózott. Csak most rettentek meg igazán a manók a medve méreteit látván. Óriásinak tűnt.

A négy manó félelemében hirtelen összebújva lekuporodott. A barnamedve csak négy manósapkát látott, mikor magához tért. Egy csíkosat, egy egyszínűt, egy pöttyöset és egy kockásat.

— Mi a manó? — dörmögte hangosan a medve. — Az öreg ház lakója egy négyszínű sipka?

— Nem, nem, nem, nem. Mi is itt vagyunk a sapka alatt — motyogták megszeppenve a manók és bátortalanul kihúzták magukat.

— Mondom én, hogy mi a manó — brummogta barátságosan a medve mosolyogva.

Ekkor a ház ajtaja kicsapódott csendesen, majd bezárult. Olyan kedvesen, kecsesen, hívogatóan:

— Gyertek beljebb! Beszélgessetek itt bent, szép kényelmesen a szalonban. Hívjátok be óriás barátotokat, üljetek az asztal köré és kínáljátok meg őt a sok finomsággal!

Mindenki hallotta ezeket a kedves, hívogató szavakat, bár természetesen az öreg ház nem mondott egy mukkot sem. A négy lurkó is rájött közben, hogy itt a teraszon bárki megláthatja, vagy meghallhatja őket. Kedvesen behívták a medvét a szalonba. Megkínálták kis hókuszpókusszal előteremtett erdei málnával. A mackónak bizony nagyon ízlett.

Ezután kezdetét vette a véget nem érő nagy beszélgetés. Az öreg ház is érdeklődve figyelte, ki hogyan mesél első kis botlásairól, a repülő leckékről, az úszásórákról, az álompor virágokról, a hosszú téli álmokról.

— Neked vannak gyerekeid? — kíváncsiskodott Alpoki.

— Bocsaim. Dönci, Cömi, Döcögő és Lusti. Napokig mesélnék róluk. Azt hiszem, hasonlítanak kicsit rátok. Aranyosak, szépek, és rosszcsontok — fátyolosodtak el a nagy barna szemei. — De meséljetek kicsit ti is magatokról! Ti merre jártatok éjszaka?

— Én Gothlandon. A Balti tenger legnagyobb szigetén. A rózsák szigetén, ahol a virágok decemberben is virágoznak — emlékezett Jeges.

— Petrát néztem meg újra. A vörös homokkősziklákból kifaragott várost a sivatag közepén. Megint elkápráztatott — mesélte gyönyörködve Maláj.

— Én egy normandiai halászfaluban jártam. Tarka házai, a számtalan hajó és a tenger változó színei miatt sokan csodálják. Én is — mosolygott Bretagne.

— Tudod, Triglav hegycsúcsai valami csodálatosak. Én arra jártam, és a Bled-i tónál. Versenyt evezhettem az óriás hattyúkkal. Úszhattam a csodálatos tavában, megkongathattam a temploma harangját.  Mesés volt. Boldog voltam, hogy manó vagyok.  De mesélj még magadról óriás barátom! — kérlelte elvarázsolt arccal Alpoki.

— Tényleg egy egész télen át alszol? — kérdezte elkerekedett manó szemekkel Maláj, Bretagne és Jeges.

Ez nagyon izgatta a kis manók fantáziáját.

A mackó csak kacagott hangosan:

— Hát persze. Milyen álommanók vagytok, ha még ennyit sem tudtok? — és csak nevetett, nevetett dörmögősen, göndören.

A nagy hahotázásra nemcsak az öreg ház, de valamennyi manó is felkapta a fejét.

— Valami nagy baj van.

— Valaki van az öreg házban, aki leleplezheti a titkunkat — tanakodtak a manók.

Toscana egyből rájött, hogy biztosan a medve kacag, akit reggel Tiroli manó elaltatott. Egyből elmesélte a többieknek, mi történt reggel. Valaki vagy valakik felébreszthették a hatalmas barna medvét. Az öreg ház füstjelzéseiből mindenki megfejtette, hogy ő is ludas lehet a dologban. Egyből bocsánatot is kért.

— Ne haragudjatok rám! Sajnálom. Nem tudom mi ütött a kéményembe, azaz a tetőmbe, szóval a fejembe. Kíváncsi voltam ki járhat erre. Ezt súgta a legszebb ablakom, azaz az oldalfalam.

— Erre most nincs idő! Gyorsan cselekednünk kell! — mondta Toscana.

Mivel már lassan esteledett, több manó zsákjában a virágszirmok kezdtek álomporrá alakulni. Gyorsan teletömtek egy zsákot és odaadták Toscanának. Ezek után ment be a kis gézengúzokhoz és a mackóhoz. Kedvesen megszólalt:

— Köszönjetek el egymástól! Későre jár. Gyere, hatalmas barnamedve megmutatom a hazafelé vezető utat neked.

A négy manólurkó és a böhömnagy mackó megölelték egymást, valami érdekes körkörös táncot jártak, ami valljuk be, kicsit vicces volt, de mégis megható. Az öreg ház is beleremegett ebbe a búcsúzkodásba. Itt bizony örök barátság szövődött Alpoki, Bretagne, Jeges, Maláj, a barnamedve és az öreg ház között. Elköszöntek egymástól, de mindenki tudta, hogy sosem felejtik el egymást.

Toscana a kerekerdő széléig kísérte a mackót. Séta közben nagyon sokat meséltek egymásnak a saját életükről, barátságaikról, hőstetteikről, szerelmekről, kölykökről, kis bocsokról és természetesen Alpokiról, Bretagneról, Jegesről, Malájról és az öreg ház barátságos feledékenységéről. Az út végén, a kerekerdő szélénél Toscana egy különleges felejtő álomport ajándékozott a mackónak búcsúzóul. Lelkére kötötte, hogy ha hazaér, feltétlenül szórja szét a szobájában.

A nagy barnamackó azóta is őrzi az álommanó csillámporát, nem volt szíve megtenni Toscana kérését, nem szórta szét a szobájában. Féltve vigyázza a mai napig az öreg ház lakóinak titkát is. Soha senkinek nem beszélt róla. Nem akarta semmilyen formában elveszíteni barátait.

Csak mostanában, mióta nagypapó mackó lett belőle, mesél esténként a kicsi bocsoknak, Döncinek, Cöminek, Döcögőnek és Lustinak a csoda barátságról, ami négy manó, egy óriási medve és egy öreg ház között köttetett.

 

 

Toscana mindig mosolyog, mikor arra jár. Leül a bocsok közé és végighallgatja a mesét. Eleinte nagyon meg volt ijedve, mikor megtalálta a felejtő csillámport a mackó párnája alatt. Mi lesz, ha a medve elkotyogja a titkaikat? Igaz, a bocsok nem látják sohasem Toscanát, a huncut öreg barnamedve azonban igen. Ilyenkor, mikor a bocsok között észreveszi bölcs barátját, még hosszabban és színesebben meséli el kedvenc történetét.

De csitt! Figyeljünk csak!

— Mit csinálsz nagyapa? Hívhatom a többieket? Ma te mesélsz? A legszebb mesét? Amit annyira szeretünk? Szaladok, szólok Döncinek és Cöminek! Gyertek, gyertek!

— Nagyapa! Ugye Toscanáról mesélsz! — kérdezte bűbájos arccal Cömi.

— Hozom a Hápi kacsám! Várjatok meg! Itt is vagyok! Kezdheted nagyapa! — hadarta boldogan Dönci.

— Várjatok! Hagy helyezkedjek el kényelmesen — vette kérlelőre Lusti.

Megjelentek a manók is. Minden szem az öreg, csodálatos mackóra szegeződött.

A barnamedve botjára támaszkodva, kedvesen elkezdte igaz történetét:

— Egyszer volt, hol nem volt, álomerdő közepén senki sem tudja, hogy hol áll, de áll egy öreg házikó. Arról meg végképpen senki sem tudhat, kik a lakói. Így telt már el száz meg százezer esztendő legalább. Valami különleges történik megint! Figyeljünk nagyon mindannyian!

 

 

Legutóbb szerkesztette - Szokol Bernadette
Szerző Szokol Bernadette 12 Írás
Annyi minden szerettem volna lenni, és voltam is. Egy kicsit balerina, picit tornász, művészi tornász. Később ping-pong bajnok, majd röplabdás több mint 10 éven át. Szavaló és pantomim előadó, versíró és picit rendező. Végül tanár lettem. Gyerekeket szerető-tisztelő, matematikát és informatikát tanító. Meséket sokat mondtam. Talán még gyerekként a barátnőimnek meséltem, majd a szomszéd gyerekeknek. Aztán eljött a legcsodálatosabb idő, mikor a két gyönyörű gyermekemnek mesélhettem, szigorúan könyv nélkül. Sok- sok évig az iskolában mondtam történeteimet a csodálatosabbnál- csodálatosabb gyerekeknek. Éveken át rajzoltam, majd festeni kezdtem. Barátom megkérdezte egy szép tavaszi napon, hogy miért nem írom le a meséimet és rajzolok hozzá illusztrációkat? Csak mosolyogtam... De aztán döntöttem. Leírtam és megrajzoltam történeteimet, hogy később unokáimnak is elmesélhessem azokat. Mert remélem, nemsokára nagymama leszek. Az még nem voltam...