Szokol Bernadette Szerző
Vezetéknév
Szokol
Keresztnév
Bernadette
3 év Nincs Komment

Minden békés volt. Valamennyien mélyen aludtak a csodálatos napsütésben, a tengerben. Volt olyan bestia, aki álmában vidáman lubickolt, volt, aki természetesen visított, és volt, aki csigavonalban röpködött. Egyszóval, ettől boldogabb pillanatot el sem lehetett képzelni …

Valahogy idehozott a sors… Kevés dolog ijesztőbb, mint egy hatalmas kiállítóterem zárás után. A különös tárgyakkal, zsúfolt helyiségek csendjében minden mozdulat és hang felerősödik, s amikor neszeket hallunk, nehéz eldönteni, hogy valóban van ott valaki, vagy csak képzeletünk játszik velünk.

         A sok kis bestia mindig tesz valami szokatlan dolgot. Lehet, hogy táncra perdül a hegyoldalon, kézen áll a tóparton, vagy egy idegen szemébe nézve mesél  a „szarvasok királykisasszonyának könnyeiről”. 

         A három kis gézengúz megengedheti magának, hogy minden napot másképpen éljen meg a többi bestiához képest. Megvédik ezt a fura kis hatalmukat, ebben hisznek, még akkor is, ha ez nevetségesnek látszik és senki más nem érti csak ők és Te.

         Ez az utazás csak egy volt a sok közül. De ismerjük meg őket! Lássuk csak: Korkunkoly, a legfrissebb mindig, talán aludni sem szokott soha. Pityuplatty mindenki „öreg” barátja, míg Estike – hát szóval, ha lehet, kerüljünk minden konkrétumot, érdekes és színes egyéniség, a lényeg: pöpec egy bestia.

         Szó szó… Egyszer egy gigantikus hömpöly kerítette őket hatalmába…

         Bármilyen furcsa, a három kis bestia azt sem tudta, hova bújjon félelmében. Addig kavarogtak az egyik örvényben, míg egy barlang kellős közepén találták magukat. Nem tudták, mi tévők legyenek. Se mobil, se tablet, se semmilyen olyan eszköz nem volt velük, amivel vissza tudták volna fordítani a furi, új állapotukat.

         A kis pöpec élvezte az új kihívást. Boldog volt a váratlan eseményben. Pityuplatty csak a barátságos mosolyát elővéve csalta elő Korkunkoly elfogadását az új helyzethez.

– Csak nem fogunk megijedni, mi kis bestiák?

– Á, dehogy – hőbörgött egyből Korkunkoly.

– Fedezzük fel új világunkat! Képbe kell lennünk, ha eljön a fényes nappal – okoskodott Estike.

         Kihívóan néztek egymásra, mintha mindenki tudná, hogy mit kell tenniük. Azt egyikük sem ismerte be, hogy izgul, netalán fél ebben az újszerű helyzetben. Pedig így volt.

         Először Pityuplatty törte meg a csendet és kezdte el a beszélgetést.

– Na! Nézzünk már körül az új otthonunkban!

– Persze, persze! – szepegte Korkunkoly egy bestia könnycseppet elmorzsolva nem túl szemet gyönyörködtető „ujjacskái” között.

– Valami stratégiával is készültél? Vagy megyünk a vak világba? – kérdezte kicsit túl harsányan (mint, aki képben van) Estike. – Bár ez igazán ránk vallana – mondta még félreérthetetlenebb félénkséggel.

– Nem kell ehhez semmilyen terv. Mi vagyunk a bestiák ebben az épületben, s amíg nem jön egy újabb furi légörvény, valószínű, mi is maradunk – így a kis friss kölyök. – Akkor indulás. A  GPS van csak a kezem ügyében, a helymeghatározónk, ami úgy tűnik, működik is – hívta tettre társait Esti.

– Az éjjellátó készülék már nem is jó? – kérdezte a bölcs „öreg”. – Még én is belefáradok a vitátokba. Ki-ki használja a maga által szeretett eszközöket. A lényeg, hogy induljunk.

 

– Vajon, miért kerültünk pont ide? – ezen morfondíroztak mind a hárman.

– Nagyon nem értem ezt az új helyzetet – hajtogatta a magáét Korkunkoly.

A másik két bestia csodálkozva nézett rá, majd egymásra. Tudták, hogy valami kiesett az emlékezetéből. Mindenki sejtette, hogy nagy hibát követtek el. Nem mondták meg a Nagy Mesternek, hogy valami nagyon furcsát fedeztek fel a minap. Nagyon, nagyon furcsát… Nézzük csak, hogyan is történt mindez?

         Minden békés volt. Valamennyien mélyen aludtak a csodálatos napsütésben, a tengerben. Volt olyan bestia, aki álmában vidáman lubickolt, volt, aki természetesen visított, és volt, aki csigavonalban röpködött. Egyszóval, ettől boldogabb pillanatot el sem lehetett képzelni a kis világuk mindennapjaiban. Ám ekkor egy csodálatos aranysörényű, bíbor szőrű táltos paripa verte fel a tengerpart homokját.  Egy szénfekete háromszög volt homlokán. Látszott, hogy menekül valami vagy valaki elől. Az összes bestia felébredt erre a különös dologra és kiúszott a partra, hogy valamit megtudjon a csodálatos paripától.

         Ő, a csodálatos táltos azonban csendben maradt. Mintha valami fogadalmat tett volna valakinek, hogy nem beszél senkinek a fájdalmáról. Borzasztóan elkeserítő látványt nyújtott, ahogy tehetetlenül igyekezett nagy szemeivel segítséget kérni a kis bestiáktól. Pont tőlük, akikről köztudott, hogy nem voltak a barátai. Talán most találkoztak először, és ez is véletlen, hiszen a kis bestiák nem szoktak összefutni csodálatos aranysörényű táltos paripákkal. Valami izzott, vibrált a levegőben.

– Figyeljetek nagyon! – mondta Pityuplatty. – Ez az a pillanat, amikor szólnunk kellene a Nagy Mesternek. Ez a csodálatos aranysörényű táltos paripa hatalmas gondjával megfejthetetlen számunkra. Kell egy nagyhatalmú bestia, aki segít nekünk. Ki kell kérni a véleményét, mi tévők legyünk – mindenki tudta, hogy igaza van.

         De Estike másképp vélekedett: – Nem igaz, hogy valaki ilyen gyáva legyen. Sőt, nem gyáva, hanem ostoba. Sőt, nem ostoba, hanem meggondolatlan. Még hogy a Nagy Mestert kellene háborgatni egy ártatlan kis csodálatos aranysörényű táltos paripa problémájával… Kis bestiák! Ki ad nekem igazat? – Estike szinte csillogott a felháborodásában. Most ébredt második álmából Korkunkoly (azt senki se vette észre, hogy most kivételesen elaludt). Nagyot nyújtózott mindenki ámulatára, akik azt hitték ezekre a mozdulatokra, hogy ő bizony egyetért.

– Ez szép volt – mondta elismerően. Igaz,  ő   az álmára gondolt. A többiek Estikével együtt viszont meg voltak győződve arról, hogy valami csoda folytán Korkunkoly a tettek mezejére lép ezúttal.

         Ez minden kis bestiát lenyűgözött. A picurkák lehet, hogy azóta is csak csodálkoznak. A nagyobbacska bestiák azonban bedőltek a felhívásnak. Miszerint: – Cselekednünk kell! Hagyjuk pihenni a Nagy Mestert! Mi, igazi kis bestiák, oldjuk meg csodálatos aranysörényű, bíbor szőrű táltos paripa furcsa kis problémáját – mondta Pityuplatty is lelkesen. – Korkunkoly, a legfrissebb kis bestia is egyből Estike mellé állt. Így érthetitek, igen fontos dologról van szó. Bátorság!

         Mindenki tapsolt, ám, senki se mert csatlakozni. Féltek ilyen óriási kihágást elkövetni, hogy ne tudja a Nagy Mester, mire készülnek. Ekkor váratlanul igaz, senki sem lepődött meg, Estike kért szót.

– Barátaim. Mi hárman el kell, hogy induljunk. Nektek meg maradnotok kell! Várjatok bennünket a próbatétel végén, hogy egészségben visszatérjünk. Sok múlik rajtatok. Ha nem gondoltok ránk, nem kíséritek gondolataitokban viszontagságainkat, ha nem segítettek bennünket minden furcsa, váratlan helyzetben, mi biztosan elveszünk. Elindulunk hát. Félünk, hogy a Nagy Mester majd haragudni fog ránk. Legyen ez is a Ti feladatotok, hogy Ő ne az ellenségünk legyen. A feladat felelőssége nagy. Kell az Ő támogatása is, ha megérti, miért így cselekedtünk. Tudjuk, hogy mi csak kis bestiák vagyunk, de egyszer majd talán mi is nagyok leszünk. Örülök, hogy a feladatot Korkunkollyal és Pityuplattyal teljesíthetem.

– Várjatok ránk, és segítsetek nekünk minden pillanatban! – búcsúzott a három hős.

         Újra vibrálni kezdett a levegő. Egy szempillantásnyi idő volt csak, és akik ott maradtak a tengerparton, nem is értették, mi történt a következő percekben. Csak annyit érzékeltek, hogy hárman eltűntek. Döbbenetes volt, bár el kell ismerni, hogy Estikének tetszett ez az egész kavalkád. Most következik a fergeteges megmérettetés. Új helyzet, új kihívás, valami új csoda! Erre a helyre röpítette őket a gigantikus hömpöly.  Ebbe a barlangba.

– Itt kell lennie valaminek, amiért pont ide kerültünk – gondolkodott hangosan Korkunkoly.

         Hajnal van. Nemsokára ébredezik a természet. Kell gyorsan találniuk egy príma búvóhelyet, mire felébrednek a barlanglakók és felfedezhetik őket. Végül is a közeli hasadékban kerestek búvóhelyet. Itt két tiltott zónát találtak, így már tudták a bestiák, hogy nem veszik majd őket észre idő előtt. A tiltott zónában még szaladgálhattak is, hiszen oda nem mehetett be senki, be sem nyúlhatott, nagyon be sem láthatott senki sem. Lassan majdnem eltelt a nap, míg csöndesen lapultak rejtekhelyükön. Akkor alkonyattájt meghallották, hogy a fiatal denevérek kis csapata egy csodálatos lóról beszél, akit napok óta nem láttak.  Aggódtak, hogy ők a felelősek a csodálatos bíbor, tündöklő paripa eltűnéséért. Nem tudták titokban tartani ugyanis a törékeny, de fenséget sugárzó csodálatos aranysörényű, bíbor szőrű táltos paripa hollétét. Azaz szegény Lili, az első barlangból, tegnap hajnalban szóba állt a barlang bejáratánál egy gombakalapú törpével és elfecsegte neki az egyszarvú ittlétét. Lili, azóta is csak szipog, hiszen mindenki őt okolta a bajokért, valljuk be, jogosan.

         Lili, a kis dongódenevér dúlt-fúlt magában és barátainak is.

– Én, szerencsétlen. Honnan tudtam volna, hogy nem szabad a gombakalapú törpével beszélgetnem. Én csak válaszoltam illedelmesen, ahogy tanultam. Így illik, ha kérdez egy idősebb bárki is. Mi lesz az én pici dongófejemmel? – kérdezte kétségbeesetten. Sírt-rítt, hisztizett és toporzékolt.

         A tiltott zónából ekkor előmerészkedett a három bestia. Elkezdték simogatni dongódenevért, hogy nyugodjon meg. Attól, hogy elmesélte, hogy látta a csodálatos aranysörényű, bíbor szőrű táltos paripát, nem árulta el a hollétét, csak az ittlétét. – Nem követtél el nagy hibát – mondták vigasztalásképpen.

         Lili csak zokogott, hüppögött és könnyein át csak azt kérdezte újra és újra, hogy akkor hol a csodálatos aranysörényű, bíbor szőrű táltos paripa, mondják meg a bestiák! Segítsenek megkeresni!

Meg is próbálták, három nap, három éjjel, három hegyen és három völgyben keresték a nyomát, de sehol sem találták a csodálatos aranysörényű, bíbor szőrű táltos paripát.

         A Nagy Mester már első pillanattól figyelte az események fura fordulatait. Megsajnálta Lilit és a kis három hősködő bestiát, Korkunkolyt, Pityuplattyot és Estikét. Úgy döntött, beavatkozik a további történésekbe. Megsimogatta a csodálatos bíbor szőrű táltos paripa aranysörényét, aki örömében magasba emelte csodapatáit vidáman, hatalmasat nyerített egyet, eközben a Nagy Mestert a hátára ültette. A paripa tudta, hogy a barlanghoz tartanak. Három szempillantás sem telt el, mikor a barlang bejáratánál újra vidáman felnyerített Lili nagy örömére. Sírása kacagásba csapott át, és gyönyörködve mutatta újdonsült barátainak a csodálatos aranysörényű, bíbor szőrű táltos paripát.

– Nézzétek, milyen gyönyörűen fenséges! – suttogta teljesen megbűvölve Lili.

         Ekkor vették észre a csodálatos aranysörényű, bíbor szőrű táltos paripa hátán a varázslatosan sudár Nagy Mestert. Ekkorra már a dongódenevérek százával röpködtek a barlang bejáratánál. Mindenki látni szerette volna a csodálatos aranysörényű, bíbor szőrű táltos paripát és lovasát.

– Bocsássatok meg, hogy megzavartuk békés életetek mindennapjait. Csak ez a csodálatos aranysörényű, bíbor szőrű táltos paripa kívánt picit szétnézni a világban, mert a bestiák földjét addig nem hagyhatta el, míg kicsi volt. Sajnos azonban nem volt elég elővigyázatos, és Lilike meglátta. Tudta, hogy bajt okozott. Ijedtében össze-vissza vándorolt a világban. Én indultam visszahozni őt a csavargásaiból. Nem szóltam senkinek sem, nem akartam elárulni a kis csintalant. Így történt, hogy ez a három bestia fejébe vette, hogy majd ők cselekednek. Azért jöttem el hozzátok a csodálatos aranysörényű, bíbor szőrű táltos paripával, hogy véget vessek Lilike bánatának, illetve a három bestia felesleges próbálkozásainak.

         A dongódenevérek egyik ámulatból a másikba estek, fel sem fogták igazán, mi zajlik körülöttük. Mire észbe kaphattak volna, a csodálatos aranysörényű, bíbor szőrű táltos paripa a Nagy Mesterrel, Korkunkollyal, Estikével és Pityuplattyal a hátán újra dobbantott csoda patáival és három szempillantás alatt el is tűntek a barlang bejára elől.

         A dongódenevérek mára már teljesen elfelejtették a történteket. Néhányan mesélnek még egy táltos paripáról, meg egy Lilike nevű dongódenevér barátságáról, de az igazat már senki sem tudja.,,

 

Csak Te! … és Korkunkoly, Estike, Pityuplatty, a Nagy Mester, a csodálatos aranysörényű, bíbor szőrű táltos paripa barátjával együtt.

 

 

3 év Nincs Komment

Pökhendi pillanatok alatt repülősárkányt szőtt magának erős fiatal fonalából, majd ügyesen lavírozva a kétségbeesett sirály után repült. Észre sem vette, hogy útitársa akadt. Picur, a tesója …

Nagy vihar után pihent meg a háromárbocú. Nem sérült meg semmi és senki sem a fedélzeten. A vasmacska időben leugrott a mélységbe. Megakaszkodott az óceán alján, így mentett meg mindent és mindenkit.

         A csendes tengeren himbálódzó háromárbocún ekkor egy pók bújt elő ijedten a fedélzet egyik zugából. Csodálkozva nézett körül, mennyi felszabadult matróz táncol mindenütt. A dallamok őt is magával ragadták. Nem is tudom mire emlékeztetett a zene. Polka, keringő, harci tánc vagy palotás? Lehet, mindenki azt hallotta, amilyen zenét ismer és szeret. Én biztosan gitárszólót, basszus gitárt.

         Miközben a tánc hevében tombolt mindenki, a pók elbújva egy asztal alatt világra hozta utódait, a csodálatos petéit mindet. És valamennyi életre is kelt. Az óriás, a picur, a duci, a barátságos, az erős, a szeplős, és legutoljára a pökhendi. Alighogy megszületett, máris be nem állt a szája. A pökhendiség egyik alapja, hogy mindig elmesélje a dicsőségeit, vagy olyan történeteket, amivel elkápráztatja hallgatóit.

– Én vagyok a legszebb, a legerősebb és legügyesebb a valaha is élt pókok között.

– Bátor is vagy? – kérdezte egy arra repülő sirály.

         Pökhendi egyből válaszolt. Még önmagát is meglepte éles hangja:

– Én vagyok minden pókok között a legbátrabb!

– Akkor gyere, mentsük meg Jegest és Rozmárt. Igaz barátaim igen nagy bajba kerültek. Az oroszlánfókák elfoglalták a szigetüket – sivította esdeklőn a sirály.

         Pökhendi pillanatok alatt repülősárkányt szőtt magának erős fiatal fonalából, majd ügyesen lavírozva a kétségbeesett sirály után repült.  Észre sem vette, hogy útitársa akadt. Picur, a tesója ugyanis feltette magában, hogy vele tart és megvédi őt mindentől és mindenkitől mindenáron. Féltette, hogy pökhendisége még egyszer bajba sodorja. Megbújt az egyik pókpamacsban, amit pökhendi szőtt.

         Pár órányi utazás után egy fényárban úszó palotát pillantottak meg.   Úgy fénylett, mint őszi éjszakában a teli hold ragyog.

         A sirály a harminchatodik emeleten egy nyitott ablakon át repült be az épületbe. Pökhendi is követte Picurral. Egy fura alakú jégtorta csúcsán landoltak. Pökhendi rögtön szőni kezdte új hálóját. Picur is kétségbeesve kapálózni kezdett. Ő is font. Ekkor fedezte fel Pökhendi a tesóját. Gyorsan megölelték egymást, majd munkához láttak. Maguk sem sejtették, milyen csodálatosan mesés rendbehozó malmot építenek itt a jégtorta csúcsán. Maguk is meglepődtek, mire képesek így együtt. Még ők sem sejtették, hogy a rendbehozó malom milyen csodálatos dolgokra lesz majd képes.

         Ekkor a sirály újra sivított.

– Tudod, Pökhendi, hogy miért kerültél ide! Jeges és Rozmár miatt. Meg kell találni a helyüket! Az oroszlánfókákat már nem lehet elűzni a szigetről. Jeges viszont már nagyon fáradt és éhes, Rozmárral együtt. Ha nem tudnak megpihenni, elpusztulhatnak.

– Szó sem lehet róla! – kiáltotta Pökhendi.

         Időközben a Rendbehozó Malom elkészült. Csillogott-villogott, reményt sugárzott mindenkinek, aki rápillantott.

         Pökhendit is megérintette a csoda szele. Mintha valami varázstükörbe nézett volna, ahol meglátta nem pökhendi önmagát.

         Tetszett neki, amit lát. Egy erős, bátor, daliás és kedves pók tekintett vissza rá a tükörből. A Rendbehozó Malom máris cselekedett. Kicserélte Pökhendit tükörképével. Innentől kezdve Ő cselekedett. Rögtön megdicsérte Picurt, milyen ügyes pók, aki segíteni tud egy ilyen csodamalom megépítésében. Egymás iránt érzett szeretetük erősítette őket további teendőjükben. Rögvest munkához láttak. A Rendbehozó Malmot az éhes és fáradt Jegeshez és Rozmárhoz kell vinniük.

         Így is lett. A csoda nem váratott sokáig magára. Pár malomfordulat után Jeges fáradtsága eltűnt. Talpra állt. Újabb lapátcsapások következtek. Mindkét pók, különösen Pökhendi, tátott szájjal figyelte, hogyan repülnek a finom varázslatos falatok Jeges pocijába. Mire Rozmár felemelte a fejét mély álmából ébredezve, csodálattal tekintett megújult barátjára, Jegesre. Ilyen hatalmasnak, erősnek és egészségesnek még sohasem látta. Ámulatának hangot is adott:

– Mi történt Veled, barátom?

– Megerősödtem. Két pók segített nekem. Egy pökhendi és egy picur.

– Látod, mindig mondtam, hogy a segítség úton van. Ki gondolta, hogy két pók ment meg majd minket – mondta Rozmár maga is csodálkozva.

         Ekkor Pökhendi megszólalt: – Én csak kackiásan, pökhendin indultam a megmentésetekre. Nem én voltam a megmentőtök, hanem Picur, a tesóm. Belekapaszkodott az általam szőtt repülősárkány fonatpamacsaiba, hogy itt lehessen. A sirály is rengeteget tett értetek. Ő mutatta a helyes utat nekem. Én csak utána eredtem. Picurral akkor fogtunk bele a rendbehozó malom szövésébe. Én csak tettem a dolgom, ahogy anyu és apu tanította. Magam is meglepődtem a Csodatevő Rendbehozó Malom sikerei láttán.

Jeges ekkor teljes erejével felemelkedett és így szólt:

– Menjünk a szigetre mindannyian. Úgy érzem, a ti jóságotok, önzetlenségetek és a Rendbehozó Malom segítségével, az oroszlánfókákkal is összebarátkozhatnánk végre.

         Elindultak mindannyian. Pökhendire hagyták az irányítást. Már mindenki megbízott benne. A sirály, Picur, Rozmár és végül Jeges zárta a sort. Az oroszlánfókák rettentően elgyötörten feküdtek a szigeten. Mindenkit furdalt a lelkiismeret, hogy elűzték Jegest és Rozmárt.

         Pökhendi illedelmesen köszöntötte őket: – Tiszteletem, hatalmas fókák. Én és a kis öcsém igen kicsik vagyunk hozzátok képest. Viszont a feladatunk, amiért itt vagyunk, annál hatalmasabb. Szeretnénk, ha kibékülnétek régi barátaitokkal, Jegessel és Rozmárral. Nem lett volna szabad olyan csúnyán viselkednetek velük.

         A fókák egy ideig csak hallgattak. A csendet a Rendbehozó Malom lapátjainak barátságos kattogása zavarta meg. Ahogy az ő lapátjai forogtak, úgy kezdett mozgolódni a fóka társaság. Pökhendi boldogan látta, hogy Jeges és Rozmár felé tartanak. Csak a nagy uszonycsapásokra és örömteli hangorkánra lettek figyelmesek Picurral és sirállyal. A Csoda Rendbehozó Malom boldogan hajtotta lapátjait, most csak úgy örömében.

– Itt minden rendben lesz, barátaim – súgta oda Pökhendinek, Picurnak és sirálynak.

  A hálóból szőtt repülősárkány hipp-hopp, hazarepítette őket a háromárbocúra. Minden tesójuk ott várta őket a fedélzeten. Azóta is boldogan élnek becsben tartva a híres Rendbehozó Malmot, ami azóta is a fedélzet közepén áll, és őrködik mindenki boldogságát szem előtt tartva.

3 év 2 komment

Ott állt a torkolat feletti vakítóan fehér felhőcskén, ahol a patak vize, a kék vizű tenger, a sárga tó vize és a vörös óceán összeért. Egyből megpillantotta a felhőcske alatt lányait: Jégvirágot és Aranyfényt.

 

Egy hatalmas jégkunyhó közepén, jégcsúszdák labirintusán át repültek a hercegek a saját szépséges sorsuk felé. Volt, aki a kék, volt, aki a sárga, volt, aki a vörös és volt, aki a fehér, csillanó fények sodrába került. Tiszta vizű tó, tenger, óceán, patak állt mindegyik színvilág tövében.

         A kis hercegnő a kék vizű tenger partján várta barátait, a kis királylány a fehéren csillanó hegyi pataknál. Mindenki más a sárga tóhoz és a vörös óceánhoz érkezett.

         A Fekete Fény irigyen figyelte az éjszakai eseményeket. Annyi gonoszságot eltervezett, és még semmi sem sikerült. Huszonhárom veszedelmes ordastól megmenekült a kis hercegnő. Hajtók nélkül maradt a kis királylány hintaja és mégsem lett semmi baja. Ez a tizenkét tündérherceg eddig minden tervét keresztülhúzta. Egyre zöldebb, igazi méregzöld lett az északi Fekete Fény.

         Bajban volta, tudták. A jégcsúszdák labirintusa elszakította őket egymástól. Van, aki a tóhoz került, van, aki a tengerhez, az óceánhoz, és van, aki a patakhoz. Nem tudhatták, hogy hol vannak a többiek, csak azt, hogy újra találkozniuk kell. Soha többé nem szabad elszakadniuk egymástól.

         Sárkánybarát mindenkin segíteni akart. Hányszor megmosolyogták ezért a többiek. Most bizonyíthat! Igenis, a szeretet és az önzetlen segítség erejében bízni kell!

         A sirályokat hívta segítségül:

         – Drága barátaim! Segítsetek! Tizenkét tündérherceg veszítette el egymást, és így nagyon gyengék lettünk. Én is közéjük tartozom. Segítsetek! A kis hercegnő és a kis királylány is velünk volt. Biztosan ők is a segítségetekre szorulnak.

– Jégvirág? Aranyfény? – sikoltották kétségbeesve a sirályok.– Honnan ismered őket?

         Sárkánybarát mindent töviről–hegyire elmesélt, ami az elmúlt két éjszaka történt velük. A sirályok, miután megismertek minden apró részletet, rögtön munkához láttak. Tudták, kihez kell fordulniuk, hogy a dolgok békésen elrendeződjenek. Értesíteni kell a felhők között Csillagfényt, Jégvirág és Aranyfény édesanyját.

– Jégvirág! Aranyfény! – üvöltötte tajtékozva a két lány apja, mikor hírét vette, hogy lányait álmaikban megmenekítették.

         Mennyi munkája volt abban, hogy ne halljon hírt többé felőlük. Úgy látszik, mindhiába. Dühödten tartott a tengerpartra. Hallani akarta a cápák beszámolóját, milyen kifogásokat találnak, milyen hibákat vétettek?

A cápák sokáig hang nélkül, ide–oda cikázva a sekély tengervízben úszkáltak. Féltek a találkozástól. Semmi sem sikerült az előző két éjjel, pedig mindent elkövettek, hogy Jégvirág és Aranyfény a homályba merüljenek. A céljuk az volt, hogy a király elégedett legyen, s amikor a mostoha lányai végleg eltűntek, majd mindenki hipp–hopp elfelejti őket.

A terv nem sikerült. Ezért féltek a találkozástól, tudták, hogy bosszút áll rajtuk.

– Nem tudom, hol voltatok, mikor szükségem lett volna rátok – mondta a király dühödtében felfuvalkodva. – Két éjszaka töröm magam, hogy mostoha lányaim a feledés homályába merüljenek, de a tizenkét tündérherceg keresztülhúzta számításaimat. Most viszont ők is a kelepcémbe kerültek: a kis hercegnő a kék vizű tenger partján várja barátait, a kis királylány a fehéren csillanó hegyi pataknál. Mindenki más a sárga tóhoz és a vörös óceánhoz érkezett. Egyszóval mindent tudott mindenkiről.

         Csak róla nem tudta senki, miért haragszik lányaira. A Fekete Fény tündére bolondította el az eszét. Ő hitette el vele, hogy a lányai mostohák. Szegény Csillagfény, a lányok elfeledett édesanyja, mindent elkövetett, ami hatalmában állt, hogy drága lányait és megkeseredett férjét megmentse.

         Most is ott állt a torkolat feletti vakítóan fehér felhőcskén, ahol a patak vize, a kék vizű tenger, a sárga tó vize és a vörös óceán összeért. Azonnal megpillantotta a felhőcske alatt lányait: Jégvirágot és Aranyfényt. Megtelt szíve melegséggel, mióta a fellegekben kell élnie, nem érzett ilyet. Már tudta, mi a teendője. Meg kell találnia a harag forrását, ha törik, ha szakad. A Fekete Fény tündére el kell, hogy veszítse hatalmát férje felett.

         Látta, amint közeledő lányai éppen ölelésre emelték karjukat. Bíbort és Sárkánybarátot ölelték át boldogan. Kezdett megnyugodni, hogy nem kell tovább aggódnia.

         Felhőfény, Cián, Skarlát, Hamu, Foltos, Vörös, Pega, Bajnok, Gőgös és Maraton tündérhercegek a sárga tónál és a vörös óceánnál tanakodtak. Hol lehet két fivérük?

         Az önfejű cápák csak erre vártak. Tudták, hogy előbb–utóbb beúsznak a tengerbe a hercegek. Akkor biztosan lecsaphatnak rájuk.– Tízen vannak, nem tizenketten – állapították meg úszás közben a cápák.

         Csillagfény átlátva a cápák sunyi támadásának tervét, nyomban cselekedett. Felhőcskéjéből kicsippentett tíz vakító labdacsot és ledobta a hercegeknek. Ahogy elkapták ezeket a hercegek, teljes alakjuk vakított a napsütésben. A cápák teljesen megzavarodtak, nem láttak semmit, azt hitték, megvakultak. Szégyenszemre elmenekültek. Csak úgy, mint a Fekete Fény tündére. Nem állhatta a ragyogást, ilyenkor minden ereje elszállt. Tudta, itt ő nem nyerhet. Örökre elveszíti a király feletti hatalmát.

         A tündérhercegek boldogan szemlélték az eseményeket. Mióta a vakító labdacs a kezükbe került, már ők is látták a felhőcskén álldogáló gyönyörű tündért, Csillagfényt. Bíbor és Sárkánybarát boldogan ölelték át Jégvirágot és Aranyfényt. Fivéreik megmenekülését, a cápák zavarodott szégyenletes megfutamodását ujjongva figyelték.

         Ekkor tajtékozva megjelent a király: – Hol vannak a cápáim? Hol van Fekete Fény? Mindenki cserbenhagyott?

         Jégvirág és Aranyfény erőt merítve Bíbor és Sárkánybarát öleléséből, csendesen megszólaltak: – Édesapánk, mit vétettünk mi ellened?

– Az ordasok közé vetettél volna? – zokogta Jégvirág.

– Hagytad volna, hogy a hintóba leljem halálomat? – ölelte át nővérét Aranyfény.

Az apa zavarodottan motyogta:

 – Én csak azt kívántam, hogy a feledés homályába merüljetek. Soha többet ne halljam, hogy a mostoháim vagytok.

         Ekkor a vakító felhőcske leereszkedett. Összegyűjtve 10 kis labdacsát lebegett, alig a föld felett. Odaúszott először a lányokhoz. Megölelte lányait, aztán tovább úszott a felhő és megcsókolta férjét.

Mintegy varázsütésre az apa szemük láttára átváltozott. Fekete, szőrös gúnyáját, fehér palást váltotta le. Fekete loboncai hófehér tincsekké alakultak. Hófehér szakálla növekedett. Egy kedves, mesebeli királyra emlékeztetett.

A belső átalakulás még döbbenetesebb volt. A sok gonoszság fekete villámok formájában cikázott ki testéből.

         S még utoljára egyszer – egyetlenegyszer megölelhette feleségét, Csillagfényt. Ebben az ölelésben benne volt az öröm, hogy láthatja, a bánat, hogy elveszítette, a köszönet, hogy megmentette a gonoszságtól, a bocsánatkérés, hogy bántotta lányait, egyszóval minden. Ebben az ölelésben benne volt Csillagfény megbocsátása, szeretete is.

         A felhőcske jelezte, hogy indulniuk kell, és emelkedni kezdett. Először lassan, majd szélsebesen. Szempillantás alatt eltűnt a szemük elől, a boldogságot hátrahagyva maga mögött. A király letérdelt, és bocsánatot kért lányaitól és a hercegektől. A két herceg is letérdelt és megkérte Jégvirág és Aranyfény kezét. A tíz herceg pedig körbeállta őket, és táncra perdültek örömükben.

         Még aznap megtartották a menyegzőt! Az egész királyságban boldogan ünnepeltek. Máig boldogan élnek a palotában mindannyian.

         Egy vakító felhőcske ettől a naptól kezdve mindig a palota felett őrködött. Mindenki tudta, hogy Csillagfény óvja minden léptüket. A tündérhercegek küldetése  véget ért.

 

 

 

 

 

3 év 3 komment

A tizenkét herceg: Felhőfény, Bíbor, Cián, Skarlát, Hamu, Foltos, Vörös, Pega, Sárkánybarát, Bajnok, Gőgös és Maraton a legszebb lovaikon, legdíszesebb páncéljaikat felöltve, legyőző fegyvereiket vitték magukkal. Havas erdőn keresztül, jeges fuvallatokkal kísérve vágtattak a versenyek mezeje felé.

 

Sivatagokon és hegyeken, tavakon és óceánokon, réteken és bérceken át vágtat a tündérhercegek képzelete, három éve minden éjjel. Lovagi tornára voltak legutóbb hivatalosak.

         A tizenkét herceg: Felhőfény, Bíbor, Cián, Skarlát, Hamu, Foltos, Vörös, Pega, Sárkánybarát, Bajnok, Gőgös és Maraton a legszebb lovaikon, legdíszesebb páncéljaikat felöltve, legyőző fegyvereiket vitték magukkal. Havas erdőn keresztül, jeges fuvallatokkal kísérve vágtattak a versenyek mezeje felé.

         Hirtelen ijedt kiáltásra lettek figyelmesek. Valaki bajba került. Egy hercegnő. Ő sikongott rémülten kétségbeesve. Félt, hogy nem talál segítő fülekre kérlelése. Tudta, hogy a tündérhercegek a közelben lehetnek. Ő csak bennük bízhatott.

         A tündérek hercegei mind a tizenketten a hang irányába vágtattak. Tudták, ha valaki nagy bajba került, csak ők segíthetnek! Mikor meglátták a kis hercegnőt, rögtön látták a kétségbeesés okát is. Huszonhárom veszedelmes ordas vicsorgott egyre jobban megközelítve a kis hercegnőt. Ében fekete haját kavarta az északi szél, csillámló kék szemei rémületet tükröztek, ruhája ráncaiba hópihék hada bújt meg, és onnan ragyogó fényt vetített a közeli völgyekre. A tizenkét tündérherceg egy pillanatra elgyönyörködött a kis hercegnő fenséges látványában, majd a tettek mezejére léptek. Három szempillantás sem telt bele, és mind a huszonhárom veszedelmes ordas ijedten menekült a bátor hercegek harci tudása láttán.

         Felhőfény, Bíbor, Cián, Skarlát, Hamu, Foltos, Vörös, Pega, Sárkánybarát, Bajnok, Gőgös és Maraton illendően bemutatkozott a kis hercegnőnek, aki titokzatos maradt és nevét nem árulta el megmentőinek. Félt, hogy bajba sodorná őket neve említésével.

        Ő Jégvirág volt, s édesapja iszonyatos haragra gerjedt volna, hogy gyermeke hercegekkel ismerkedik az ő tudta nélkül. A hópihék hada újra segítségére sietett. Ahogy elköszönt a hercegektől, kavarogva szerterepültek, szebbnél szebb fényeiket csillantva, miközben a titkok homályába burkolózva, Jégvirág eltűnt a szemük elől. Egy darabig még keresték a nyomát, de hiába.

         Bíbor nagyon szerette volna megtalálni, mélyen megérintette a szépsége. Csendesen ballagott a csapat hazafelé dolgavégezetlenül. Vigasztalták Bíbort, hogy következő éjjel újra találkozhatnak a kis hercegnővel.

Reggel mindenki vidáman ébredt, csak Bíbor volt szomorkás. Egész nap azt találgatták, vajon hova vezetnek az éjszakai kalandjaik.

Bíbor rettentően bízott a kis hercegnővel való találkozásban. Senki sem sejtette, hogy ez az éjszaka egy újabb izgalmas kalandot tartogat számukra.

         Incselkedve, viccelődve indultak el újra. Havas erdőn keresztül, jeges fuvallatokkal kísérve vágtattak a versenyek mezeje felé.

         Szinte a semmiből villant elő egyszerre a távolból egy négylovas hintó. A lovak megbokrosodva, hajtó nélkül vágtattak, vontatva maguk után az ide-oda csapódó hintót. Ekkor a hercegek megpillantották a hintóban ülő csodaszép kislány arcocskáját. Riadt volt. Szőke tincsei között Felhőfény észrevette a finoman megmunkált kicsinyke koronát.

– Hiszen ez a kis királylány! – motyogta meglepetten maga elé meredve. – Mentsük meg!– kérlelte kétségbeesetten a hercegeket.

         Ők ezt már nem is hallották, hiszen nagy iramban a hintó felé vágtattak. Ketten-ketten a négy lovat próbálták lefékezni, ketten a kis királylányt igyekeztek kiszabadítani a hintó fogságából. A többiek annak jártak utána, mitől bokrosodtak meg a lovak.

         Mire mindenki megnyugodott, s a kis királylány sem volt veszélyben, fény derült az okra, miszerint a lovakat a hó manók vakították el, a hajtó pedig azonnal leesett, amikor a lovak megbokrosodtak. Miután megoldódtak a bajok, a fárasztó kaland után mindenki mély álomba merült. Különös álmaik voltak.

                                                        …folytatás következik

 

 

4 év Nincs Komment

Történt egy napon, már sok-sok hónap múlva — mióta a hiú boszi hatalma alá került a lökött törpe —, hogy a faluba egy híres, régi varázslócsalád érkezett.

 

Volt egyszer, nem is olyan rég, egy rettentően hiú boszorka, a hiúságától talán butasága volt csak nagyobb. Sajnos sokakkal elhitette, hogy tulajdonképpen ő egy tündérpótló.

Csak vonaglott napfelkeltétől napestig. Mondanom se kell, mindenki rajta nevetett, ha volt egy kis szabadideje. Biztosan te is hallottál már róla, vagy talán láttad is.

A nagyon buta, rettentően hiú boszorka, kicsit elkeseredett, mikor rájött, hogy a megszerzett bájitallal nyert barátai mind elpártoltak tőle, miután a varázs már nem hatott. Rájöttek ugyanis, hogy nem szereti, csak hitegeti őket, saját magával van elfoglalva reggeltől estig. Csak magát szereti a hiú tündérpótló minden feltétel nélkül.

Egyedül a lökött törpét tudta becsapni még mindig. Csak ő nem látott át a szitán. Neki már annyira elcsavarta a fejét és a befolyása alá kerítette a tündérpótló, hogy az orra hegyéig sem látott tisztán. Pedig oda, az orra hegyére már régen kiíródott az igazság. Csak még régebben nem nézhetett tükörbe, hogy lássa. A lökött törpe meg volt győződve arról, hogy igaz barátra lelt. Ezelőtt rengeteg tünemény barátja volt a lököttnek, de a hiú boszi ezt nem tűrhette. Mind elkergette, elhessegette valamilyen ürüggyel őket.

Lassan-lassan valahogy úgy alakult, hogy egyáltalán nem beszélgethetett már a régi kis barátaival. A boszi minden idejét igyekezett lefoglalni a lökött törpének, nehogy valami okos és igaz gondolata támadjon. Különböző kitalált feladatokat adott neki, ami általában az ő kényeztetéséről szólt természetesen. A lökött törpe családjába is beférkőzött. Barátnőséget színlelt a törpe édesanyjával, feleségével, gyerekeivel. Mézes-mázos kalácsot, epres joghurtos tortát, májas fasírtot, meg ki tudja még mi mindent hordott ajándékba a törpe családjának, akik nem győztek csodálkozni kedvességén, odaadásán.

Bibír, mert így hívták a nagyon buta-hiú hatalmas boszit, a saját családjában sem érezte jól magát már régen. A férje igen hamar rájött, hogy bizony csak a tündérrokonsága és drágakő bogyói miatt lett az ő társa annak idején. Cukormázas szavaival és finomságaival mindig sikerült elterelnie ezeket a gondolatokat Bibírnek, és a férje újra és újra vakon követte.

Történt egy napon, már sok-sok hónap múlva — mióta a hiú boszi hatalma alá került a lökött törpe —, hogy a faluba egy híres, régi varázslócsalád érkezett. Rögtön felismerték Bibírt. Jól ismerték a múltját. Az ördögtó gonosz mostoha tündérét felismerte egy szempillantás alatt a varázslócsalád apraja-nagyja. Rögtön tovább is álltak, de még figyelmeztették a tó lakóit, hogy vigyázzanak Bibírrel.

Az ebihalak egyből a partszakasz árnyékos oldalára igyekeztek, nehogy meglássa őket Bibír. Rettentően féltek tőle! Mindenki emlékezett a régi jóslatra. — „Elpusztítok mindenkit, aki engem nem lát szépnek.” — Joggal rettegett, valljuk be, mindenki, aki ezekre a szavakra emlékezett.

A vadkacsák is egyből szóltak minden társuknak, hogy a nádas tövében azonnal bújjanak el. Fura népség ez a vadkacsa társaság. Azt gondolhatná a szemlélődő, hogy nagyon összetartanak. Csodaszép összhangban úsznak, repülnek egymás után a vízen, levegőben általában. Most azonban egy szempillantás alatt egymás ellenségeivé lettek.

Én is megijedtem a parton állva, mikor szó nélkül egymásnak estek. Kettő a vízen maradt csatázva, mint két felbőszült bika. Egy majdnem a fejemnek szállt eszeveszett menekülésében. Kettő épp az ellenkező irányba menekült fejvesztve. Három meg a nádasba repült, megfogadva a bölcs tanácsát a varázsló családnak. Bibír rögtön tudta, hogy nagy a baj.

— Hogy kerültek ide a varázslók? Miért nem fogadnak szót az ebihalak? A vadkacsák miért nem úsznak egymás után csendesen a tavon? — hisztizett órákon át, ezeket a kérdéseket kiabálva. Zengett a környék harsogásától.

A lökött törpe segíteni szeretett volna, hiszen ő volt az egyetlen, aki a buta-hiú mellett kitartott ezekben a pillanatokban is, bár maga sem tudta miért.

— Az ebihalaknak melegük van. A vadkacsák gyakran viselkednek így. Legutóbb a fára szálltak. Ott is veszekedtek. Ne nyugtalankodj emiatt — mondta a lökött törpe a hiú boszorkának kérlelőn. De ő csak füstölgött magában továbbra is igen-igen sokáig.

Hirtelen eszébe jutott, hogy a vadkacsák mennyire rajonganak az ő csodálatos ruháiért. A színpompás estéi ruhái közül kiválasztotta a legkirívóbbat, ékszerei közül felvette a legharsányabbat, a cipellői közül pedig azt, amiben lépni sem tudott. Kénytelen volt repülni. Mindenáron vissza akarta szerezni a vadkacsák bizalmát. Utána az ebihalakét.

— Egyszerre sok a két feladat — morfondírozott magában. — Elsők most a vadkacsák. Őket hódítom vissza előbb!

A távoli terv elkápráztatta még a saját fantáziáját is! Az Ördög tó tükrén bált fog rendezni, ahol a tó idei év szépséghercegnőjét és hercegét választják majd meg. Természetesen őt és a férjét.

Bibírnek rengeteg ötlete volt, hogyan lehetne a napot bearanyozni azzal, hogy mindenki az ő csodálatos ötleteire emlékezzen. Először tehát a vadkacsákat kívánta visszahódítani.

— Jajj! Jajj! Jajj! — hallatszott mindenfelől a tavon.

— Kik óbégattok? Kik vagytok csodaszépek? — kérdezte Bibír.

— Csak mi, a szitakötők — szólaltak meg a tó kis tündéi bátortalanul.

Elegáns Tiffany öltözetükben tündököltek! Ilyen kis elbűvölő, pöttömnyi helikoptereket nem látott még a hiú boszi. Harsányan megszólította őket:

— Szitakötők! Nem láttátok véletlenül a vadkacsákat? Rettentően bosszant, hogy nem találom őket.

— De, de láttuk őket! Kettő összeveszett a tó tükrén, kettő elszállt a fejünk felett, három a nádas tövében bújt meg, aggódunk értük — mondták a kis helikopterek.

Bibír ekkor éktelen haragra gerjedt. Így nem sikerülhet a terve. Nem tudja bearanyozni a napot. Senki sem fog figyelni az ő csodálatos ötleteire. Megfogadta, hogy egész nap gonoszkodni fog.

Ekkor léptem színre én, a csendes megfigyelő. Éreztem, hogy tovább nem várhatok, cselekedni kell, mielőtt az egész tó lakói megzavarodnának Bibír gonoszkodásai miatt. Épp a szitakötők kezdtek furcsa, ijesztő, vad táncot járni a tisztáson, amitől a mókusok húzták be farkukat és elsompolyogtak. Szememet becsuktam és erősen Pegazusra koncentráltam. Alig telt el három pilleforgó, máris ott termett csodálatos valójában. Mindig elkápráztat a látványa, ha találkozunk. Mindent töviről-hegyire elmeséltem gyorsan. Ő egy darabig bólogatott, majd határozottan megszólalt.

— Tudom, mit tegyünk. Itt, ebben a bajban nem az én segítségemre van szükség. Nem harcolni kell, hanem a szeretetet osztani szét.

Ekkor széttárta csodálatos szárnyait és biccentett csodálatos fejével, hogy üljek a hátára, mert repülnünk kell tovább. Én egy pillanat alatt odaképzeltem magam. Ahogy a hátára ültem, valami bölcs, tiszta erő vont hatalmába. Csodálatos hollófekete tollak védelme alatt álltam, szinte eggyé váltam Pegazussal, és már emelkedtünk is. Fenséges, elegáns, mégis szélsebes repülésbe kezdett Pegazus. Útközben megtudtam, hogy a tisztaság és szeretet úrnőjéhez megyünk. Az Unikornis várt ránk, a csodálatos hófehér paripa a tündöklő egyszarvával. A felhők legnagyobb habtengerére érkeztünk. Olyan tiszta volt a levegő, mint a hegyi patakok mellett. Olyan sima volt a tenger, mint a befagyott tó tükre, csak itt-ott törte meg egy-egy kéken csillanó hullám.

Az Unikornis már mindent tudott. Elmesélte, mi a teendő. Hat icur-picur hópamacs jelent meg lágy nyerítésére. A hópamacsok, mint később kiderült, hómanók voltak. Hi, Hé, Hő, He, Hu, Hó rendre bemutatkoztak. Unikornis ezután két lábára ágaskodott. Egy szarva magasan a tenger felett szikrázott, a teljes tisztaság fénye vette körül. A kis pamacs manók figyelték minden rezdülését. Magukba szívták a tisztaság és szeretett erejét, melyet ebben a fennkölt pillanatban rájuk ruházott az egyszarvú. Így indultunk vissza Pegazussal és a hat hómanóval a tóhoz. Mikor megérkeztünk, Pegazus elköszönt és sok sikert kívánt a szeretet szétosztásához mindenkinek.

Alighogy elment, dologhoz láttak a manók. Hi hirtelen csodaszép hölggyé változott. Hé hétrét görnyedt bölcs törpévé. He egy aranyos helikopter, azaz szitakötő lett. Hő hőségtűrő ebihal, Hó hórihorgas vadkacsa, Hu pedig egy huncut mókus szerepét választotta.

Hu, a huncut mókus tette meg az első lépést, és felkereste az elsompolygott mókusokat. Huncut mosollyal a szája szögletében elmesélte a megkergült szitakötők történetét, majd rávette a mókusokat, hogy menjenek vissza a tisztásra, békítsék össze a kedves kis helikoptereket, és nyugodt hangon kérjék vissza a területüket. Így is lett. Mire a mókusok a tisztásra értek, már ott volt He, a kis helikoptermanó is közöttük. Éppen mindenki mindenkit megpuszilt. Aranyos látvány volt a tisztás telis-tele békülő szitakötővel, gyönyörű Tiffany ruhájukban, ahogy a nap sugara meg-megcsillan rajtuk. A tisztás megtelt tiszta fényű ragyogással. Erre a látványra érkeztek a mókusok. Mindenki szíve egyszerre verte a boldog élet ritmusát. A mókusok visszakapták a tisztást, de felajánlották, hogy bármikor jöhetnek a szitakötők, szívesen látják őket. Elbúcsúztak tehát barátként mindannyian.

Az ebihalak, akik a partszakasz árnyékos oldalán úszkáltak még mindig — nehogy meglássa őket Bibír — érdeklődve fogadták új társukat, a hőségtűrő ebihalat.

— Ne féljetek tovább! Folytassuk a köreinket a tavon körbe-körbe a part szélén — mondta Hő. — A gyerekek már hiányolnak. A végén még megijednek, hogy valami komoly baj történt.

Ekkor felkiáltott egy gyerekhangú ebihal:

— Nézzétek, visszajöttek a szitakötők!

Több se kellett az ebihalaknak, máris a szokásos, megszokott ritmusukban úsztak körbe-körbe a tavon. A szitakötők együtt repültek velük a víz felett! Aranyos volt, ahogy örültek egymásnak.

Hó, a hórihorgas vadkacsa manó már látta, milyen ügyesek hómanó társai. Tudta, most rajta a sor. Három vadkacsáról tudta, hogy a nádasba bújtak. Először őket csalogatta elő, mondván, helyre áll a rend a tavon, és segítséget kért tőlük, hogy a többieket is keressék meg és békítsék ki. Ő még új a csapatban, egyedül nem megy semmire. A régi csapattagokra ez hatott, máris tervezgették, hogyan békítsék ki a veszekedőket. Illetve, hogy találják meg az elrepülteket. Akkor hirtelen észrevették a két kis riadt vadkacsát, akik egymás után úsztak a tavon. Hol az egyik követte a másikat, hol a másik az egyiket. Kis zavarodott, szeretnivaló kacsák voltak. Odaúsztak hozzájuk, rövid örömködés után alig várták, hogy kacsasorba ússzon az egész csapat. Hórihorgas elmélázva megszólalt.

— Ez így nem a teljes csapat — állapította meg.

Alighogy ezt kimondta, máris a sor végén landolt a négy elkószált vadkacsa. Alig várták már, hogy megpillantsák a teljes rendezett csapatot, nagyon hiányoztak nekik a többiek.

Eközben Hi, a hirtelen csodaszép hölgy, illetve Hé, a hétrét görnyedt bölcs törpe is megkezdte szeretetosztó munkáját. Hé elment először Bibírhez. A bölcs tudta, hogy ez a Bibír nem boszorkának való. Úgy döntött, majd ő tündérpótlót farag belőle.

Először is körbevezeti a tavon. Bíbir nagyon csodálkozott, mit akarhat tőle ez a hétrét görnyedt törpe, de minél többet voltak együtt, annál több nyugalmat sugárzott Bibírre. Először is megnézték a mókusokat, milyen vidáman hancúroznak a tisztásukon. Majd a szitakötők versenyrepülését fedezték fel az ebihalak szinkronúszásával. Végül a csendet, fegyelmet, szeretetet sugárzó vadkacsák úszását tanulmányozták. Bibír a nyugalmat, rendet, szeretetet látva elpityeregte magát. Hé, a bölcs törpe rögtön tudta, hogy tündérpótlót lehet belőle faragni.

Megkereste Hit, aki a lökött törpével került nagy barátságba. A lökött kiderült, hogy egy barátságos, jóhiszemű, néha picit fafejű törpe, de hát mindenkinek van kis hibája, valljuk be. Hé, Hi és a lökött összebarátkoztak gyorsan. Bibírt pedig így hárman sok szépre-jóra megtanították.

Hi ünnepséget szervezett a nagy eseményre. Az ördög tó tükrén bált fog rendezni, ahol a tó idei év szépséghercegnőjét és hercegét választják majd meg. Meghívott mindenkit. Bárki esélyes lehetett a cím elnyerésére. Az ebihalak a legszebb körüket mutatták be a tavon. A szitakötők csodálatos balettet mutattak be a tó felett. Majd ezt követte a vadkacsák tánca. Káprázatosabbnál látványosabb produkciókat lehetett látni.

Ekkor Hi felkérte Bibírt és a lökött törpét, hogy döntsenek, ki legyen a szépséghercegnő és herceg. Bibír lábai megbicsaklottak egy pillanatra, a hangja is fakóbbá vált, de a szíve már a helyén volt. A lökött törpe véleményét kérdezte, aki zavarában rögtön őszintén válaszolt. Hi, a hirtelen csodaszép hölgy. Ez nyilvánvaló. A hórihorgas vadkacsa látványánál nincs fenségesebb. Bibír elmondta döntésüket. Hi és Hó a tó közepére állt. Mindenki elégedett volt, ők is ezt az igazságos döntést hozták volna.

Hi és Hó szólította a többieket: Hé, Hő, He, Hu-t. Ebben a pillanatban hat hómanó lett újra belőlük, majd mindenki szeme láttára egy csillogó hógolyó, aztán egy szempillantás alatt eltűntek minden tekintet elől. Ekkor Bibír, mikor feleszmélt a csodálattól, rájött, hogy tényleg tündérpótlóvá vált. Kis barátai őmiatta jöttek el erre a vidékre, hogy rendet teremtsenek.

— Erre mindig emlékeznünk kell! — mondta fennkölten. — Sohasem felejthetjük el, mi mindent tettek értünk a hómanók, és tettetek ti magatok is. Ez itt a szeretet adó tava lesz ezután.

Hi, a hirtelen csodaszép hölgy és Hó, a hórihorgas vadkacsa látványára mindenki emlékezni fog. Ők ennek a tónak a mindenkori hercege és hercegnője. Csak a lökött törpe nem változott. Őt olyannak szerette mindenki, amilyen. Boldogan élt feleségével és gyermekeivel a szeretetet adó tó partján. Ma ő mesélt az unokáinak erről a történetről.

Pszt, csak csendesen, már mindenki mély álomba szenderült.

 

4 év 4 komment

Pimpi Pötty, a csámpás.
Mindenki így hívta. Ő szerette ezt a nevet. Édesanyja becézte így pici pöttöm korában. Már akkor sejtették, hogy valami nagy dolgot fog végrehajtani, amikor majd felnőtt százlábú lesz.
Pimpi Pötty mindent tudott, ami a Vargánya és a Csiperke utca …

 

Hol volt, hol nem, mégis tudja minden kis okos soklábú, hogy élt egyszer, nem is olyan rég errefelé egy híres százlábú. Pimpi Pötty, a csámpás.

Mindenki így hívta. Ő szerette ezt a nevet. Édesanyja becézte így pici pöttöm korában. Már akkor sejtették, hogy valami nagy dolgot fog végrehajtani, amikor majd felnőtt százlábú lesz.

Pimpi Pötty mindent tudott, ami a Vargánya és a Csiperke utca kereszteződésben történt. Ideje nagy részét itt töltötte egy odvas fa alatt, ami valaha csodaszép gesztenyefa volt, míg el nem járt felette az idő. Békésen éldegéltek így együtt. A Valaha szép gesztenyefa is örült barátjának, aki már több éve beszélgetett vele esténként a nap eseményeiről, örömről, bánatról, mindenféle kis csodákról.

Történt egyszer, hogy a Valaha szép gesztenyefa alig bírta kivárni, hogy Pimpi Pötty hazacsámpázzon.

— Valami hatalmas esemény történt — kezdte sürgős mondókáját, ahogy Pötty megérkezett. — Itt ácsorogtam, korhadoztam, nézegettem a délibábot, mikor fura zümmögés zavarta meg a csendes idillt.

— Csak nem azok a bitang legyek? — vágott a szavába riadtan Pimpi Pötty. Egyből elillant a jókedve. Barátja nagyokat bólogatott korhadt ágaival, egy le is tört.

— De bizony, ők voltak. Először csak a zümmögésük zavart, hogy hangoskodnak, megzavarták csendes elmélkedésemet. Aztán hirtelen értelmes zümmögésbe csaptak át. Valami hatalmas harcot emlegettek, ami nemsokára elkövetkezik.

— Hatalmas harcot? Mit tervezhetnek? Hallottál még valamit? — érdeklődött Pimpi Pötty.

— Még annyit, hogy „szúnyogok”. Aztán csak zümmögtek megint harsányan és értelmetlenül.

— Máris cselekednünk kell. Próbálj meg ébren maradni! Jegyezz meg minden értelmes zümmögést! Jegyezz le mindent megmaradt ágaiddal! Nem gondolnak rá, hogy te hallhatod őket. Én meg megyek, beszélek a szúnyogokkal. Nincs sok időnk — azzal kezet fogott barátjával, azaz megrázta egyik ágát, majd megölelte.

Nekivágott az éjszakának. Ez azért igen nehéz vállalkozásnak bizonyult. Egy darabig gyorsan haladt, az összes többi kereszteződést ismerte a környéken. Addig-addig tekergett az útja, míg eljutott a nádasig. Itt akadályba ütközött.

— Hogy jutok fel a szúnyogokhoz? — töprengett hangosan. — Nagyon fontos, hogy megoldást találjak. El kell kerülni a harcokat!

— Ne haragudj, de meghallottuk, min töprengsz. Milyen harcok fenyegetnek? — ciripelték félénken a tücskök.

— Nem tudok semmi pontosat — hadarta Pimpi Pötty. — Csak annyit hallott a barátom, hogy „harcok lesznek”, meg hogy „szúnyogok”. Muszáj beszélnem velük. De nem tudom, hogyan juthatok fel a csipke palotájukba, amit a nagy tudású pókok szőttek nekik. Nekem van száz lábam, de repülni nem tudok — sóhajtotta gondterhelten. — Mitévő legyek?

— Majd mi segítünk! Felrepítünk hozzájuk a rozmaring hintónkon, hogy meg tudjatok beszélni mindent.

Máris beültették a hintóba, és ugrottak egyet. A csipkepalota ajtajában gyorsan elmesélték, hogy fontos vendéget hoztak. A hír hallatán a szúnyogok apraja-nagyja összegyűlt a palota udvarán. Pimpi Pötty, a csámpás százlábú ekkor töviről-hegyire elmesélte, mi járatban van.

Szunyó szólalt meg elsőnek, természetesen a legidősebb szúnyog:

— Bátor cselekedet részedről, hogy egyből felkerestél az éjszaka kellős közepén. Köszönöm, barátom. Így van időnk felkészülni a támadásukra.

— A Valaha szép, gesztenyefa barátom, aki már korhadozik, megpróbálja kihallgatni a bitang legyek további terveit is, amennyiben még mindig az ő ágai között tanácskoznak. Én rögtön újra kereslek benneteket, amint új híreket tudok. Addig is hazamegyek és átvedlek. Az elhullott lábaimat meg pótolni fogom. Minden vedlés után nagyobbak és csámpásabbak. Még szükségünk lehet erre, ha komolyra fordulnak a dolgok. Így egyre jobban tudom kezelni a csúzlimat. Egyszerre akár ötvenet is. Remélem, segítségetekre lehetek, ha harcra kerül a sor.

— Bizakodom, barátom! Lehet, hogy gyors cselekedeted megelőzheti a harcokat — mondta a vezérek határozottságával Szunyó.

Hajnaltájt keveredett haza Pimpi Pötty. Rettentően sietett. Egyből munkához látott, pótolta az utóbbi időben elveszített lábait és átvedlett legújabb ruhájába. Tündöklött, világított az új páncélja. Először sikerült vakító páncélba bújnia, ilyen elegánsan még soha sem mutatkozott. Büszke volt magára. Éppen lecsukta szemeit, mikor kopogtattak az ajtaján. Ismerte ezeket a jeleket. Barátja volt. Picit elnyomott egy csalódott fintort a pofiján, itt biztosan nem lesz alvás.

Gyorsan felpattant csámpás talpaira, és kinyitotta kíváncsian az ajtaját.

— Gyönyörű az öltözéked! Pompázatos! — dicsérte meg barátja, a Valaha szép gesztenye. — Híreim vannak. Pontosan lejegyeztem mindent.

Ekkor pillantotta meg korhadozó barátja elkeseredett szemeit. Baj van, állapította meg magában.

— Itt voltak. Nem is bitangok. Nem harcokról, hanem hangokról beszéltek a legyek. Sajnálom, öreg fejemmel lehet, nagy bajt kevertem.

— A hangok — mondták a legyek — arról szóltak, hogy a szúnyogok lehet, megtartják szokásos gyönyörű báljukat.

— Hangok? Báljuk? Félreértés? — lepődött meg a szép új páncéljába öltözött Pimpi Pötty. — Nevetséges leszek mindenki szemében — mondta magába roskadva. — De vállalnom kell a szégyenem, és újra meg kell keressem Szunyót és a tücsköket, mindenkit, akinek bogarat ültettem a fülébe a harcok kapcsán. Mindenkinek el kell mondanom a tévedésemet, meg kell akadályoznom, hogy miattam háború folyjék. Megyek, beszélek a tücskökkel és a szúnyogokkal újra. Gyorsan kell cselekednünk — azzal kezet fogott barátjával, azaz ágat, majd megölelte. Nekivágott újra az útnak.

A Szúnyogok nagy bálját nem zavarhatja meg semmi. A legyek békülni akarnak, nem háborúzni. Pimpi Pötty elindult nyomban a Vargánya és a Csiperke utcakereszteződéséből. Ez azért igen nehéz vállalkozásnak bizonyult újra. Egy darabig gyorsan haladt, az összes többi kereszteződést ismerte a környéken. Addig-addig tekergett az útja, míg eljutott a nádasig. Itt megint akadályba ütközött.

— Hogyan juthatok fel a szúnyogokhoz ismét? — töprengett hangosan.

— Nagyon fontos, hogy megoldást találjak. El kell kerülni a bajokat!

— Ne haragudj, de újfent meghallottuk, min töprengsz. Milyen bajok fenyegetnek? — ciripelték félénken a tücskök.

— Nem tudok semmi pontosat — hadarta Pimpi Pötty. — Csak annyit, hogy nem harcok lesznek. És ezt nektek is tudnotok kell. A szúnyogok báljára készülődnek a legyek. Muszáj ismét beszélnem velük. De nem tudom, hogyan juthatok fel a csipkepalotájukba, amit a nagytudású pókok szőttek nekik. Nekem van száz lábam, de repülni nem tudok — sóhajtotta gondterhelten. — Mitévő legyek? Csak az önzetlen segítségetekre számíthatok újra.

— Segítünk! Minden perc számíthat. Felrepítünk hozzájuk a rozmaring hintónkon, hogy meg tudjatok beszélni mindent.

Máris beültették a hintóba és ugrottak egyet. A csipkepalota ajtajában gyorsan elmesélték, hogy újra elhozták a csámpás százlábút. A hír hallatán a szúnyogok apraja-nagyja összegyűlt a palota udvarán. Pimpi Pötty, a csámpás százlábú ekkor töviről-hegyire elmesélte, miért kellett újra eljönnie a szúnyogok népéhez. Szunyó szólalt meg elsőnek:

— Bátor cselekedet részedről, hogy egyből felkerestél az események ilyen fordulata után. Köszönöm, barátom. Így van időnk felkészülni a bálunkra. Ha a legyek megtisztelnek minket barátságukat kifejezve, akkor nekünk is meg kell mutatni, mennyire boldogok vagyunk a kapcsolatunk ilyen alakulása folytán. Mindent megteszünk, hogy a bál mindenki számára örökre emlékezetes maradjon.

— Igyekszem segítségetekre lenni, ha már ennyi galibát okoztam — mondta Csámpi.

— Rendben van, barátom. Számítunk rád. Addig is menj haza, a nagy napon majd találkozunk. Te leszel a ceremóniamester, ha vállalod. Csodálatosan mutat a páncélod — mondta Szunyó.

— Természetesen vállalom. Most búcsúzom barátaim — köszönt el udvariasan.

 

Telt múlt az idő. Egyeztetett a soklábúakkal, a tücskökkel, a méhekkel és a kérészekkel. Majd eljött lassan a várva várt nap. A tücskök már kora reggel felrepítették rozmaring hintójukon Csámpit a szúnyogokhoz. Mindenki tette a dolgát, hogy emlékezetessé varázsolják mindenki számára a mai napot. Vártak és vártak…

Már lement a Nap, mikor koromfekete felhőként közeledve érkeztek a legyek. Csámpi rögtön kiadta a parancsot:

— Tűzijáték induljon!  Száz keresztes pók hárfája zengjen! Ezer tücsök citeraszólója csendüljön! Hatszáz méh zümmögő kórusa zengjen! A tiszavirágok vízi parádéja kezdődjön a legyek tiszteletére!

Abban a pillanatban elkezdődött a csodaszép, szemet gyönyörködtető fény-, tűz-, zene- és látványparádé. A legyek döbbenten álltak meg reptükben. Nem tudták mire vélni az eseményeket. Ők harcolni jöttek. Kihasználva a szúnyogok ünnepét, támadni akartak a felkészületlen csapataik ellen. Erre nem számítottak. Várták őket a szúnyogok? Tudták, hogy jönnek? És kedveskednek nekik? Ennyi gyönyörűséges műsorral? Rovarok és bogarak összefogtak az ő tiszteletükre? Nagyon meghatódtak. Őket nem szokták szeretni, várni. Mindig csak elhessegetik őket.

Pillanatok alatt zavar lett úrrá közöttük. Be kellett látniuk, hogy ilyen kedves fogadtatásra nem viselkedhetnek bitangul. A vezetőjük az élre tört és Szunyóhoz fordult.

— Le kell boruljak tudásod előtt. Megleptétek csapataimat. A rajtaütésünk nem sikerült — foglalta össze a legyek vezére a történteket.

— Ti valóban támadni akartatok? Megzavarni az ünnepünket? — kérdezte Szunyó elszomorodva egy pillanatig. — Most értem csak meg Csámpi barátom nagyságát. Fűződjön örökre az ő nevéhez a legyek és szúnyogok békés csatája. Emlékezzenek kicsik és nagyok, tücskök és bogarak, szúnyogok és legyek az ő állhatatos kitartására, mellyel megmentette a háború csúfságától a Szúnyogok és legyek népét.

 

Így történt Csámpi, a százlábú és a Valaha szép gesztenyefa csodálatos története, amiről ma is mesélnek a Vargánya és a Csiperke utcakereszteződésben élő soklábúak, szúnyogok, legyek, tücskök és természetesen a fiatal gyönyörű gesztenyefák.

 

4 év 5 komment

Álom erdő közepén senki sem tudta, hogy áll egy öreg házikó. Arról meg végképpen senki sem tudhatott, kik a lakói. Így telt már el száz meg százezer esztendő legalább.
Történt egyszer, egy kora reggeli napon, hogy az öreg ház ablakán bekopogtatott egy hatalmas…

 

Álomerdő közepén senki sem tudta, hogy áll egy öreg házikó. Arról meg végképpen senki sem tudhatott, kik a lakói. Így telt már el száz meg százezer esztendő legalább.

Történt egyszer, egy kora reggeli napon, hogy az öreg ház ablakán bekopogtatott egy hatalmas barnamedve. Háromszor ütötte meg mancsaival az üveget, majd tizenkétszer rázta meg a kis finom kolompot, ami az ajtófélfára volt erősítve. Nem járt szerencsével. Senki nem nyitott ajtót.

Akkor hirtelen valami pici neszezés törte meg a csendet és kellemes virágillat terjedt szét a levegőben.

— Itt kell lennie valakinek — állapította meg a hatalmas barnamedve tényszerű mélydörmögő hangon. Gondolta megvárja, a ház lakója hátha előbújik, s lepihent a teraszon. Alvást színlelt, hogy leleplezze a kis gézengúzt, egyre kíváncsibb volt, ki lehet az. Nagy csodálkozására valami pici emberke szédelgett elő a sarokból.

— Az én fejemen akar túljárni ez az óriási medve, egy 1569 éves álommanó eszén? Ez bizony nem fog sikerülni. Máris odaosonok hozzá és beszórom a szemeit álomporral, a legcsodálatosabb mese porral, ami valaha is létezett az álommanók birtokában.

Mire észbe kapott volna a medve — a kis manó icipici zsákjának a száját széttárta és álomport szórt csillantva-csilingelve a böhömnagy mackó szemeire, aki mély álomba zuhant ettől. Látványosan felébredt egy pillanatra, ásított egy nagyot, majd nagy mozdulatokkal „belezuhant” a mély álomba.

Most már nemcsak színlelte az alvást, mélységes-mélyen durmolni kezdett. Miközben ő az igazak álmát aludta, horkantott egyet-egyet, felébredt az öreg ház apraja-nagyja. A környéken megélénkült minden. A házikó összes ablaka és ajtaja vidám szellőztetésbe kezdett. Amolyan reggeli torna volt ez, egyszerre kitárult, majd bezárult minden ajtó és ablak. Ennek köszönhette fiatalságát az öreg ház, meg természetesen a vidám lakóinak. Az álommanó eközben, hol ki-, hol beszaladt az ajtón. Finom falatokat hordozva a hívogató étkező asztalra. Mikor a reggeli torna véget ért, egyszeriben minden ablakban megjelentek az álommanók, mélyeket szippantva a friss reggel illatából. Ki hálóingben, ki papucsban, ki pizsamában, ki mezítláb… Egy biztos, a manósapka mindenki fején ott volt. Így tudták megkülönböztetni, ki az Északi, ki a Déli, ki a Nyugati és ki a Keleti csapat tagja. Csíkos, egyszínű, pöttyös és kockás sityakot viseltek a szivárvány összes színeiben.

A reggeli nagy szippantások után mindenki gyorsan letusolt, fogat mosott és káprázatosabbnál káprázatosabb manószínű ruhákat öltött. Természetesen csíkosakat, egyszínűeket, pöttyösöket és kockásokat. Mikor elkészültek, mindenki a varázslatosan megterített asztalkához ült, ahol a kis manónk, miután elaltatta a nagy barnamedvét, tüsténkedett, hogy mindenki megtalálja a neki leginkább tetsző falatokat. Gondolhatjátok, mennyiféle ízletes étel kellett ennyi álommanónak, akik a világ minden részéről sereglettek ide minden éjszaka, miután elvégezték küldetésüket minden gyereket mélyen elaltatva a világon. Jóízűen falatozni kezdtek, köszöngették a sok-sok finomságot.

— Ez valami fenséges. Ilyen finom töltött tojást még nem ettem!

— Ezt kóstoljátok meg! Lekvárral töltött szarvacskák!

— Mennyei ízek! Csipkebogyó tea vadvirággal!

— Köszönjük a csodálatos reggelit! Ettől új erőre kaptunk mindannyian!

Jóllakottan indultak ki a házból.

Miután mindenki megreggelizett, minden manó a rétre igyekezett, ahol elkezdődött az álomzsákok megtöltése. A réten, ami közvetlenül a ház mellett terült el, termett ugyanis az a virág, melynek a szirmaiból estére álompor vált.

Négy kölyökmanó nem ment ki a rétre. A terasz felé vették inkább útjukat.

Na, ekkor vették észre csak a hatalmas barnamedvét. Nagyon megszeppentek.

— Mit kereshet itt ez a hatalmas vadállat?

— Most mi lesz?

— Megtalálták a mi titkos rejtekhelyünket!

— Bántani fog?

Tiroli manó, aki elaltatta a barnamedvét, nyugalomra intette őket.

— Már régen mélyen alszik. Bármire is emlékszik majd, azt fogja hinni, hogy álmodta mindazt.

Alpoki, Bretagne, Jeges és Maláj nem bírtak magukkal. Kitervelték, hogy álompor ellenszert szórnak a medve szemére, és jól kifaggatják, milyen az ő élete? Amolyan igazi kis lázadók voltak, még kölyökmanók.

Tudnotok kell, hogy a manóknál a legfiatalabbak a legmagasabbak. A legkisebbek a legbölcsebbek. Alpoki, Bretange, Jeges és Maláj még csak 99, 101, 111 és 201 évesek. Még nagyon fiatalok, sajnos felelőtlenek is. Amolyan igazi kis lázadók, még gyerek manók.

Lássuk, hova vezet a meggondolatlan tettük.

— Nekem van álompor ellenszerem — mutogatta zsákját Alpoki.

— Szórjuk a medve szemére? — kérdezte fellelkesedve  Bretange.

— És akkor jól kifaggatjuk? — suttogta huncutan Jeges.

— Nem bírok magammal. Szórjuk a szemére, szórjuk rá! — mondta sokat sejtetően Maláj.

A négy kis manó álom elleni csillámot röpített a barnamedve feje felé. Nem telt el szinte szempillantásnyi idő sem, mikor a medve megmozdult, felállt és egy nagyot nyújtózott. Csak most rettentek meg igazán a manók a medve méreteit látván. Óriásinak tűnt.

A négy manó félelemében hirtelen összebújva lekuporodott. A barnamedve csak négy manósapkát látott, mikor magához tért. Egy csíkosat, egy egyszínűt, egy pöttyöset és egy kockásat.

— Mi a manó? — dörmögte hangosan a medve. — Az öreg ház lakója egy négyszínű sipka?

— Nem, nem, nem, nem. Mi is itt vagyunk a sapka alatt — motyogták megszeppenve a manók és bátortalanul kihúzták magukat.

— Mondom én, hogy mi a manó — brummogta barátságosan a medve mosolyogva.

Ekkor a ház ajtaja kicsapódott csendesen, majd bezárult. Olyan kedvesen, kecsesen, hívogatóan:

— Gyertek beljebb! Beszélgessetek itt bent, szép kényelmesen a szalonban. Hívjátok be óriás barátotokat, üljetek az asztal köré és kínáljátok meg őt a sok finomsággal!

Mindenki hallotta ezeket a kedves, hívogató szavakat, bár természetesen az öreg ház nem mondott egy mukkot sem. A négy lurkó is rájött közben, hogy itt a teraszon bárki megláthatja, vagy meghallhatja őket. Kedvesen behívták a medvét a szalonba. Megkínálták kis hókuszpókusszal előteremtett erdei málnával. A mackónak bizony nagyon ízlett.

Ezután kezdetét vette a véget nem érő nagy beszélgetés. Az öreg ház is érdeklődve figyelte, ki hogyan mesél első kis botlásairól, a repülő leckékről, az úszásórákról, az álompor virágokról, a hosszú téli álmokról.

— Neked vannak gyerekeid? — kíváncsiskodott Alpoki.

— Bocsaim. Dönci, Cömi, Döcögő és Lusti. Napokig mesélnék róluk. Azt hiszem, hasonlítanak kicsit rátok. Aranyosak, szépek, és rosszcsontok — fátyolosodtak el a nagy barna szemei. — De meséljetek kicsit ti is magatokról! Ti merre jártatok éjszaka?

— Én Gothlandon. A Balti tenger legnagyobb szigetén. A rózsák szigetén, ahol a virágok decemberben is virágoznak — emlékezett Jeges.

— Petrát néztem meg újra. A vörös homokkősziklákból kifaragott várost a sivatag közepén. Megint elkápráztatott — mesélte gyönyörködve Maláj.

— Én egy normandiai halászfaluban jártam. Tarka házai, a számtalan hajó és a tenger változó színei miatt sokan csodálják. Én is — mosolygott Bretagne.

— Tudod, Triglav hegycsúcsai valami csodálatosak. Én arra jártam, és a Bled-i tónál. Versenyt evezhettem az óriás hattyúkkal. Úszhattam a csodálatos tavában, megkongathattam a temploma harangját.  Mesés volt. Boldog voltam, hogy manó vagyok.  De mesélj még magadról óriás barátom! — kérlelte elvarázsolt arccal Alpoki.

— Tényleg egy egész télen át alszol? — kérdezte elkerekedett manó szemekkel Maláj, Bretagne és Jeges.

Ez nagyon izgatta a kis manók fantáziáját.

A mackó csak kacagott hangosan:

— Hát persze. Milyen álommanók vagytok, ha még ennyit sem tudtok? — és csak nevetett, nevetett dörmögősen, göndören.

A nagy hahotázásra nemcsak az öreg ház, de valamennyi manó is felkapta a fejét.

— Valami nagy baj van.

— Valaki van az öreg házban, aki leleplezheti a titkunkat — tanakodtak a manók.

Toscana egyből rájött, hogy biztosan a medve kacag, akit reggel Tiroli manó elaltatott. Egyből elmesélte a többieknek, mi történt reggel. Valaki vagy valakik felébreszthették a hatalmas barna medvét. Az öreg ház füstjelzéseiből mindenki megfejtette, hogy ő is ludas lehet a dologban. Egyből bocsánatot is kért.

— Ne haragudjatok rám! Sajnálom. Nem tudom mi ütött a kéményembe, azaz a tetőmbe, szóval a fejembe. Kíváncsi voltam ki járhat erre. Ezt súgta a legszebb ablakom, azaz az oldalfalam.

— Erre most nincs idő! Gyorsan cselekednünk kell! — mondta Toscana.

Mivel már lassan esteledett, több manó zsákjában a virágszirmok kezdtek álomporrá alakulni. Gyorsan teletömtek egy zsákot és odaadták Toscanának. Ezek után ment be a kis gézengúzokhoz és a mackóhoz. Kedvesen megszólalt:

— Köszönjetek el egymástól! Későre jár. Gyere, hatalmas barnamedve megmutatom a hazafelé vezető utat neked.

A négy manólurkó és a böhömnagy mackó megölelték egymást, valami érdekes körkörös táncot jártak, ami valljuk be, kicsit vicces volt, de mégis megható. Az öreg ház is beleremegett ebbe a búcsúzkodásba. Itt bizony örök barátság szövődött Alpoki, Bretagne, Jeges, Maláj, a barnamedve és az öreg ház között. Elköszöntek egymástól, de mindenki tudta, hogy sosem felejtik el egymást.

Toscana a kerekerdő széléig kísérte a mackót. Séta közben nagyon sokat meséltek egymásnak a saját életükről, barátságaikról, hőstetteikről, szerelmekről, kölykökről, kis bocsokról és természetesen Alpokiról, Bretagneról, Jegesről, Malájról és az öreg ház barátságos feledékenységéről. Az út végén, a kerekerdő szélénél Toscana egy különleges felejtő álomport ajándékozott a mackónak búcsúzóul. Lelkére kötötte, hogy ha hazaér, feltétlenül szórja szét a szobájában.

A nagy barnamackó azóta is őrzi az álommanó csillámporát, nem volt szíve megtenni Toscana kérését, nem szórta szét a szobájában. Féltve vigyázza a mai napig az öreg ház lakóinak titkát is. Soha senkinek nem beszélt róla. Nem akarta semmilyen formában elveszíteni barátait.

Csak mostanában, mióta nagypapó mackó lett belőle, mesél esténként a kicsi bocsoknak, Döncinek, Cöminek, Döcögőnek és Lustinak a csoda barátságról, ami négy manó, egy óriási medve és egy öreg ház között köttetett.

 

 

Toscana mindig mosolyog, mikor arra jár. Leül a bocsok közé és végighallgatja a mesét. Eleinte nagyon meg volt ijedve, mikor megtalálta a felejtő csillámport a mackó párnája alatt. Mi lesz, ha a medve elkotyogja a titkaikat? Igaz, a bocsok nem látják sohasem Toscanát, a huncut öreg barnamedve azonban igen. Ilyenkor, mikor a bocsok között észreveszi bölcs barátját, még hosszabban és színesebben meséli el kedvenc történetét.

De csitt! Figyeljünk csak!

— Mit csinálsz nagyapa? Hívhatom a többieket? Ma te mesélsz? A legszebb mesét? Amit annyira szeretünk? Szaladok, szólok Döncinek és Cöminek! Gyertek, gyertek!

— Nagyapa! Ugye Toscanáról mesélsz! — kérdezte bűbájos arccal Cömi.

— Hozom a Hápi kacsám! Várjatok meg! Itt is vagyok! Kezdheted nagyapa! — hadarta boldogan Dönci.

— Várjatok! Hagy helyezkedjek el kényelmesen — vette kérlelőre Lusti.

Megjelentek a manók is. Minden szem az öreg, csodálatos mackóra szegeződött.

A barnamedve botjára támaszkodva, kedvesen elkezdte igaz történetét:

— Egyszer volt, hol nem volt, álomerdő közepén senki sem tudja, hogy hol áll, de áll egy öreg házikó. Arról meg végképpen senki sem tudhat, kik a lakói. Így telt már el száz meg százezer esztendő legalább. Valami különleges történik megint! Figyeljünk nagyon mindannyian!

 

 

4 év 2 komment

Úszott és úszott napnyugtától reggelig, hajnaltól délig, délutántól napestig a pöttöm bálna, Balaé.

 

Úszott és úszott napnyugtától reggelig, hajnaltól délig, délutántól napestig a pöttöm bálna, Balaé. A testhossza nagykorára akár hat óriáslépés is lehet. Hátoldala szürke, a pocija is, de világosabb. A kobakja sima, nincsenek rajta bőrkeményedések. Szájvonala erősen ívelt és fehér ínye van. Erre igazán büszke. Hátúszója a hát közepétől messze hátra esik a testvonalán.

Nagyon vidáman élt a liliputiak és a törpe halak világában, a krillek, Eli, Olé és Ilo, valamint a legönzetlenebb gömbfejű delfin, Bibi mindig vele voltak pici kora óta, amolyan önzetlen jó barátok módján. Évek óta ő volt a leghatalmasabb élőlény ebben a liliputi birodalomban. Ennek ellenére alig lehetett észrevenni, egyszerre néhány másodpercnél többet nem időzött a felszínen. Ugrani és farkat csapkodni sem tudott. Amolyan nyugodt, fenséges tengerek hercege lett, aki az illem minden csínját-bínját ismeri.

Gyönyörűen és tartalmasan teltek az évei. Mindent megtanult és megismert, amit csak tudott, lehetett. Minden barátjával sok időt töltöttek együtt. Úsztak és fogócskáztak, felfedeztek minden érdekességet a környékükön. Gyakran a feketecsíkos pillangóhalakkal is kergetőztek. Felfedezték a környék összes hajóroncsait. Kincseket találtak és eközben nagyon sok új barátra leltek. Az ékszersügér megmutatta igazgyöngyeit, a bohóchalak a tengeri rózsa palotáikat, óva intve mindenkit attól, hogy ki is próbálják csípős lakóhelyüket. Számtalan érdekességet ismertek meg, amit a tenger mélye rejt.

Balaé gyakran, váratlanul elszomorodott. Miért is ilyen nagy ő? Miért nem láthat és próbálhat ki olyan dolgokat, mint a barátai? Eli, Olé és Ilo, no meg természetesen Bibi. Barátai rögtön megvigasztalták ilyenkor.

— Hidd el, sokan tőled is sokkal nagyobbak. — A krillek néha panaszkodtak, hogy picinek sem jó lenni. Bibi erősködött, hogy ő sem sokkal kisebb, mint Balaé.

Ettől eltekintve, valljuk be, gyönyörű gyerekkoruk volt. Mind a pici krilleknek, a gömbfejű delfinnek és természetesen a még pöttöm Balaénak. Ekkor még nem is sejtette, hogy ő tulajdonképpen egy picurka bálna.

A ficánka évek gyorsan elmúltak. Lassan közeledett a liliputi lakók hatalmas nagy ünnepe, mikor felnőtté avatták a tizenkét éves liliputi lakókat. Nagy múltja volt ennek az ünneplésnek. Olyan régen tartották ezt a hagyományt, hogy senki sem emlékezett a kezdetekre. A hagyományokat viszont a nagy teknős időtől ápolják.

Három napig tartott az avatás. Első nap az erőnlétükről kellett számot adniuk a majdnem tizenkét éveseknek. A legközelebbi két hajóroncs között alakították ki a tizenkét évesek próbáját. Természetesen különböző méretű rutinpályák voltak ezek, hiszen mindenki más tudással és mérettel bírt.

Eli, Bibi és Balaé már nagykorúak. Oli mindent elkövetett, hogy a vendégek majd jól érezzék magukat! Hetekkel ezelőtt elkészült a lelátó megépítésének terveivel. Lázasan dolgozott mindenki a tervek alapján. Eddig ilyen építményt nem készítettek. Mindenki csodálattal tekintett a nap, mint nap egyre magasabb és biztonságosabb épületre. Ilo a menüért vállalta a felelősséget. Ennyi kék és zöld planktont régen nem rendeltek a liliputi tengerlakók. A kagylók gyöngyeiket kínálták fel a díjazásokra. Pattanásig feszült a hangulat május 23-ára.

A színpompás mandarinhalak biztosították minden helyszínen a jó kedvet és a problémamentes próbatételt. A rákok hatalmas koncertről gondoskodtak minden estére. Csak a kölyökbálna nem találta a helyét. Úszott ő is a többiekkel, de gyakran elgondolkodott azon, miben segíthetne ő? Első napokban megjelent az építkezésen, de sajnos be kellett látnia, hogy több kárt okozott, mint hasznot. Véletlenül ledöntötte az állványzatot, amit már napok óta építettek Oliékkal.

Úgy döntött, máshol teszi hasznossá magát, de mindenütt felsült. Ügyetlen, nagy testével nem tudott finoman mozogni.

Be kellett látnia, hogy nincsen rá szükség sehol. Barátai próbálták vigasztalni, több-kevesebb sikerrel. Oli és Ilo nem tudott semennyi időt vele tölteni, hiszen ki sem láttak a munkából. Bibi és Eli viszont egész nap barátjukkal voltak, nagyon féltették.

Egy reggel, az ünnepség előtt három nappal Balaé eltűnt. Sehol sem találták. Mikor keresték kedvenc búvóhelyén, a nagytestű, tizenkét-emeletes Kék királynő roncsai között, észrevették, hogy kedvenc kendője, a kék-fehér pöttyös, amivel mindig aludni szokott, nincs a helyén.

— Balaé világgá ment — állapították meg kétségbeesetten, elszorult hangon, egyszerre ejtve ki a súlyos szavakat.

Tűvé tették érte egész Liliputot, de sehol sem találták. Mit tegyenek? Meg kell találniuk Balaét!

Bibi könnyei lassan potyogni kezdtek, csak hullottak és hullottak megállás nélkül. A könnyekből egy nagy kapu rajzolódott ki, ami nagyon lassan kitárult. Eli nagy álmélkodásában egy szót sem tudott kinyögni, így hát elkezdte pici ollójával csipkedni Bibi uszonyát. Bibi először vigasztalásnak érezte a dolgot, majd felszisszent az erősebb csípésre. Ebben a pillanatban meglátta ő is a csodálatos nagy kaput. Tudták, hogy előttük is az a kapu nyílt meg, ami Balaé előtt is megnyílhatott. Gyorsan úszni kezdtek, nehogy bezáruljon a titokzatos út. Ahogy átértek, hirtelen eltűnt a különleges látvány és egyben Liliput is. Nagyon megszeppentek, de tudták, nincs visszaút. Ijedtükben csendesen úszni kezdtek.

Először két furcsa hallal találkoztak. Olyanok voltak, mint akik állnak a vízben a farkaikon. Kecsesek, szépek és mosolygósak voltak.

— Mi járatban vagytok, furcsa idegenek? — kérdezték a csikóhalak.

— Keressük óriás barátunkat, aki biztosan erre járt. Elszökött otthonról bánatában, mert ő olyan hatalmas.

— Csak egy pöttöm bálna járt erre. Emlékszem, azon csodálkozott, hogy én, a fiú csikóhal vagyok terhes az ivadékainkkal. Pedig ez köztudott a mi világunkban. De ez most mellékes. Ő valóban nagyon szomorú volt.

Bibi és Eli zavartan elköszöntek, hiszen az őket is igen meglepte, hogy nem az anya terhes.

— Hol lehetnek? Milyen világban? — álmélkodtak magukban.

Ahogy így morfondíroztak, megpillantottak egy csapat olyasmi halat, mint Bibi. Csak ők hosszúkásabb alakúak, meg mintha pöttyösek lennének.

— Mi járatban errefelé, idegenek? — kérdezte a csapat egyik tagja.

— Kedves pöttyös delfinek, mi óriás barátunkat keressük, aki biztosan erre járt. Elszökött otthonról bánatában, mert ő olyan hatalmas.

— Erre bizony hatalmas hal nem járt. Csak egy pöttöm bálna, alig háromszor hosszabb nálunk. Egyébként mi foltos delfinek vagyunk. Minél idősebbek leszünk, annál több folttal rendelkezünk — mondta a legfoltosabb.

— Biztosan te vagy a csapat vezetője és mind közül a legbölcsebb. A ti világotokban hány óriáslépés egy hatalmas hal?

— Hát bizony úgy harminc óriáslépés, kedves barátom. Kék bálnának hívják.

— De az ÓRIÁSI! A mi hatalmas bálnánk hat óriáslépés hosszú — mondta elgondolkodva Eli.

— Kicsi krill, de hiszen akkor mi pont a ti pöttöm bálnátokat láthattuk. A mi tengereinken így nevezik — mondta mosolyogva a bölcs, foltos delfin.

— Segítsetek nekünk, hol keressük tovább? — fogta kérlelőre Bibi izgatottan.

— A csapatom veletek tart. Nekünk minden delfin sorsa fontos, kedves gömbfejű rokonom. Máris indulhatunk.

Eközben Balaé nagyon sokat úszott úgy, hogy meg sem állt. Mikor kitárult előtte az óriáskapu, csak az lebegett előtte, hogy világgá kell bujdosnia bánatában. Mikor már nagyon elfáradt, akkor szívszorítóan elszomorodott megint. De most már nem magát sajnálta, hanem a barátait. Soha többé nem fogja látni őket. Ahogy ott szomorkodott, valami hatalmas fekete folt árnyéka vetődött köré. Furcsán, kicsit megszeppenve nézett körül, mi lehet ez a jelenség. Ő ilyet még nem látott, csak a saját hatalmas árnyékát, de az eltörpült ehhez a látványhoz képest. A kíváncsiság furdalta az oldalát és úgy döntött, ideje levegőt vennie és felúszni a felszínre. Ahogy úszott felfelé, egyre nagyobb ámulatba esett. Ez bizony egy nála legalább kétszer olyan hosszú bálna lehet. Félretette félelmeit, és egy lendülettel a felszínre úszott. A hatalmas bálna meglepetésében kiugrott a tengerből. Ahogy visszaesett, épphogy elkerülte Balaét.

— Hát te ki vagy, kis barátom? — kérdezte a hatalmas bálna.

— Balaé, Liliput legnagyobb hala — válaszolta odaadóan.

— Liliput? Hal? Legnagyobb? — álmélkodott. — Te bálna vagy, ráadásul közöttünk pöttöm. Én a hosszúszárnyú bálna vagyok, a Karib tenger lakója. Liliputot csak a mesékből ismerem — mondta elnyújtva az utolsó szavakat.

— Oh, hatalmas hosszúszárnyú bálna, köszönöm, hogy mindezt megtanítottad nekem.

— Én nem vagyok hatalmas. A kék bálna, ő hatalmas. Tőlem legalább kétszer ekkora — mondta tanítva kis barátját a hosszúszárnyú bálna.

— Tőled is kétszer akkora? Akkor ő négyszer akkora, mint én! — kiáltott fel Balaé. — Akkor én valóban pöttöm vagyok — mondta boldogan. — De hiszen akkor nem is kellett volna elbujdosnom. Én meg elhagytam az otthonomat, a barátaimat. Csak a magam bánatával voltam elfoglalva. Hogy találok most haza? — kérdezte maga elé meredve elkeseredetten.

— Nem kell úgy kétségbeesni. Ha el tudtál szökni, akkor visszafele is vezet út! Majd mi segítünk neked, azaz a hímek. Nemsokára dalolni fognak, és a tengerlakók érteni fogják az éneküket. Biztosan lesz, aki tud majd helyes irányt mutatni — mondta a hosszúszárnyú bálna.

Alig telt az idő a hímek éneklésbe kezdtek. Csodálatos, szokatlan, érdekes hangokat adva ki magukból. Nem messze meghallotta a foltos delfinek csapata is Elivel és Bibivel együtt ezt a fura szép éneket. Eli és Bibi természetesen semmit sem értettek, annál többet a foltos delfinek.

— Megvan a barátotok — mondta a bölcs. — A hosszúszárnyú bálna csapatával erre tart, hiszen vissza szeretne jutni Balaé a barátaihoz, az otthonához. Emlékszik egy darabig az útra visszafelé.

— Ha ideáig eljutnak, akkor mi tudjuk tovább az utat. El kell jussunk a először csikóhalakhoz, aztán a tükör hátoldalát kell megtaláljuk — örvendezett Bibi.

— Itt vannak! Már nagyon közel.

A foltos delfinek a hang irányába úsztak, hogy segítsék a hosszúszárnyú bálnák jó irányú haladását. Nagy volt az öröm, mikor a két csapat találkozott. Bibi és Eli nem győzték ölelgetni barátjukat.

Balaé csak azt hajtogatta közben:

— Pöttöm vagyok, barátaim, pöttöm!

— A bölcs foltos delfin nekünk is elmesélte, hogy te ki is vagy valójában — mosolygott Bibi.

— Induljunk haza minél hamarabb, hogy a barátaink nagy eseményén velük ünnepelhessünk.

A teljes csapat a csikóhalak felé tartott. A megszeppent csikóhalak hamar megértették, hogy mindenki a barátoknak segít most. Kicsik és nagyok, pöttömök és hatalmasak.

A két kis csikóhal emlékezett, honnan úsztak elő annak idején Bibiék, és odavezették a csapatot. Az óriás kapu tárva nyitva állt, mindenki nagy meglepetésére. Csak Oli és Ilo tudták, hogy nyitva lesz. A rendezők mindig tudják, hogy ezen a napon nyitva áll Liliput kapuja, bárki vendég lehet a felnőtté avatás ünnepén. Volt nagy öröm, terülj-terülj asztalkám, a lelátók megteltek. A versenyek elindultak. Minden csodálatosan sikerült.

Az ünnepség után, miután távoztak a vendégek, bezárult ismét a hatalmas kapu, elzárva Liliput lakóit egy újabb évig. Jövőre, ha újra kitárják, mindenki tudta, hogy az új barátaik ismét eljönnek majd. A két kicsi csikóhal és porontyaik, a foltos delfinek és a hosszúszárnyú bálnák.

Bibi, Eli, Balaé gyakran elmesélték kalandjaikat a fiatal Liliput lakóknak, mindenki nagy örömére. Jövőre, ha kitárul a hatalmas kapu, téged is szeretettel várnak!

 

 

 

 

4 év 5 komment

Három hegyen át utazott, míg meg nem érkezett Réka a várva-várt Palotakastély kertjébe. Már messziről hívogatta a tó. A meg-megcsillanó tovakorcsolyázott napsugarak egyenesen az ő szemében landoltak. Csak ennyi kellett.

  

Három hegyen át utazott, míg meg nem érkezett Réka a várva-várt Palotakastély kertjébe. Már messziről hívogatta a tó. A meg-megcsillanó tovakorcsolyázott napsugarak egyenesen az ő szemében landoltak. Csak ennyi kellett. Kis szíve hirtelen örömódát dobolt, a lábai parancsot kaptak. Futásnak eredt. A tópartig meg sem állt. A Palota kert tavi hattyúk már vártak rá. Először is kedvesen köszöntötték a gyönyörű kislányt.

— Szia, Réka! Szép jó reggelt!

A kíváncsiskodó vadkacsák is egyből ott termettek, semmiből sem maradhattak ki, ami a tavon történik. Réka csilingelő hangján megszólalt:

— Kedves tavi lakók! Köszöntelek benneteket ezen a tündérien szép, napsugaras délelőttön.

A hattyúk és a vadkacsák tátott csőrökkel, kerekre nyílt szemekkel, kicsit megszeppenve a meglepetéstől, szinte egyszerre mondták csodálkozva:

— Te beszélsz a nyelvünkön?!

— Hát persze. Nektek még nem mondta a fülemüle? Őt már idefele futva üdvözöltem.

— Neeem — nyújtották el a szót még alig-alig felocsúdva a csodálkozásukból a gyönyörű tollú madarak.

— Mi már tudjuk, tudjuk! — kiabálták a vízipókok vízikori közben, kicsit beképzelten, de kedvesen.

A pici halak is ki-kiugrándoztak a vízből jelezvén, hogy már ők is hallották a nagy hírt. Réka bájosan elmosolyodott és leguggolt a víz partján. Annyira közel, hogy majdnem belecsúszott a vízbe. Ekkor hirtelen ötlettől vezérelve lehasalt a fűbe. Két csöpp tenyeréből tölcsért formált és egészen a víztükörhöz hajolt. Csivitelőn megszólalt, csak úgy pörgött a nyelve:

— Üdvözlök minden tólakót a mélyben lent és idefent! Kicsiket és nagyokat. Ebihalakat és halakat, kagylókat és rákokat, siklókat és csigákat. Üdvözöllek benneteket is fák, virágok, hernyók, kukacok, pondrók és benneteket is, futrinka mókusok!

Egyszeriben megéledt minden, boldog kacagásban hajlongtak a fák, csilingeltek a virágok, ugrándoztak a mókusok földre le és fára fel.

— Mi is üdvözlünk! Mi is! Mi is! — szólt a szűnni nem akaró üdvözlés mindenfelől.

Ahogy befejezte kedves köszöntését, pillanatokon belül nagy ribillió támadt. Réka is megriadt egy pillanatra, felpattant, és pár lépésre eltávolodott a tótól.

— És velünk mi lesz? — zengett az egész nádas a békák dühös kuruttyolásától.

— Drága kicsi békáim! — susogta türelmesen Réka. — Most következtek. Én igazán nem akartalak megbántani benneteket. Lássátok be, én következetesen szerettem volna betartani a köszöntések sorát. Legelőször a fülemüle mosolygott rám, azt viszonoztam. Majd a hattyúk már itt vártak rám, akkor nekik köszöntem. A vadkacsák is rögtön csatlakoztak, így őket is köszöntöttem. A vízipókok és a pici halak is engem üdvözöltek, és én viszont. Ti meg egyből dühösen rám ripakodtatok. Én nektek is szép napot kívánok!

— Te nagyon kedves és igazságos kicsi lány vagy! Legyen emlékezetes a mai napod! — döngicsélték a méhecskék, akik éppen nektárt szürcsölgettek a tóparton sárgálló gyermekláncfű virágmezejéről.

— Szorgalmas kis csíkos barátaim! Csak ügyesen, dolgozzatok ma jó sokat! Kívánok ehhez sok erőt a mai verőfényes virágporgyűjtő napon.

Ekkor a fű tövében megpillantotta a libasorban haladó hangyákat. Óvatosan leguggolt, nehogy elállja az útjukat és rájuk mosolyogva dalolni kezdett:

— „Ha minden napsugár egy-egy hangyát megtalál, gyönyörű lesz a nyár!”

— Ez nagyon szép volt, kedves Réka — mosolyogtak vissza a hangyák.

Váratlanul megint nagy hangzavar támadt, de most nem a békák voltak. Egy gyereksereg jelent meg három csónakban, vitatkozva, incselkedve, kiabálva egymással, mintha mások nem is léteznének körülöttük. Versenyeztek. Ütötték-verték a lapátjaikkal a víz tükrét. A víztükör valamennyi csapásnál feljajdult. Réka rájött, hogy cselekednie kell. Meg kell menteni a víztükröt, mielőtt teljesen összetörik a felelőtlen gyerekek. Trillázó hangjával, a fülemüle csodaszép énekével együtt segítségért riadóztatták a tó összes lakóit. Minden tavi lakó egyből ott termett a csodálatos hívó szóra. Közösen gyors haditervet szőttek és máris elkezdődött a „VÍZTÜKÖR VÉDELME” akció.

A méhecskék feladata az volt, hogy megakadályozzák, hogy a gyerekek a lapátokhoz érhessenek. A hattyúk, a vadkacsák és az óriás halak együttes erővel kivontatták a csónakokat a partra. A meglepett és elcsendesedett gyerekek szó nélkül kiszálltak a csónakokból. Akkor látták meg a csodálatos hajú, mosolygós kislányt.

— Hát te ki vagy? — kérdezték.

— Legyetek üdvözölve! Én Réka vagyok. És ti?

— Mi a palotakerti iskolában tanulunk, de ma a tóhoz jöhettünk játszani.

— Láttad mi történt az előbb velünk? — kérdezték kis szünet után aggodalmasan.

— Hát persze — szólt Réka csilingelő hangján. — A tó lakói és én megvédtük a tó tükrét.

A gyerekek szeme elkerekedett.

— A hattyúk és a vadkacsák kitolták a csónakjainkat a partra — álmélkodtak még mindig kételkedve.

— Meg az óriás halak. Ők is — tették hozzá a többiek.

— A méhek nem engedték, hogy megfogjuk a lapátokat — panaszolták többen.

— Nem bizony. Ez volt a haditervünk első része. Segítettem nekik kiötleni, hogy mit tegyenek. Valamit tennünk kellett, hogy ne törjétek tovább a vízi rét tükrét — logikázott Réka.

Na, most aztán végképp elkerekedett a sok kis gézengúz tekintete.

— Hogy, hogy? Hogy te? Hogy ti? Te megbeszélted velük, mármint a hattyúkkal, a halakkal, a méhekkel? — értetlenkedtek a nebulók.

— Persze! Én már régen beszélgetek minden élőlénnyel — mosolygott Réka.

A gyerekek nem győzték kapkodni a fejüket.

— Bocsánatot kellene kérnünk — javasolta az egyik renitens fiúcska. — Bizony. Tudniuk kell a tó lakóinak, hogy mi csak játszottunk. A következményeire nem is gondoltunk — mondta elgondolkozva az egyik rakoncátlan kislány.

— Réka! Tolmácsold nekik a bocsánatkéréseinket! Ünnepélyesen megfogadjuk, hogy ezután mi leszünk a tó őrei. Minden gyereknek elmeséljük, hogy hogyan élnek a tó lakói. Mi csak vendégek lehetünk köztük.

A vadkacsák bájos hápogásba kezdtek. Ugyanis ők csak azt hallották. Réka minden apró részletet megbeszélt a madarakkal:

— Szerintetek érdemes megpróbálni? — kérdezte mosolyogva. Most erre a hattyúk kezdtek bólogatni. Réka megkérdezte: — Gondoljátok, abból megtanulnák, hogyan kell tisztelni a tavat és lakóit?

Na, erre a békák kezdtek rá kuruttyolni.

— Jól van, na! Nem haragszunk rátok — jelentette ki Réka a gyerekek felé fordulva. — Sőt. A tó lakói úgy döntöttek, hogy egy felejthetetlen meglepetést készítenek számotokra. Helyezkedjetek el kényelmesen a parton és legyetek türelemmel.

Így is lett. A gyerekek kíváncsian és izgatottan tanakodni kezdtek, vajon miben lesz részük?

Réka már a további feladatra koncentrált.

— Kezdődjön hát! Tegyétek meg a szükséges lépéseket békák!

Utasításaikra a vadkacsák sorba rendeződtek, majd felrepültek a fákra, mindenki a megszokott helyére. A hattyúk fenségesen összebújtak. A méhecskék a kaptáruk bejáratánál álltak elrendezett sorokba. A hangyák a boly köré gyülekeztek. A mókusok hol felfutottak a fák fatörzsein, hol le. De ezt már mindenki megszokta. Lökött kis társaság. A vízipókok is igyekeztek csenden vízikorizni, ők sem tudják ezt soha abbahagyni.

Ekkor az összes béka egy nagy énekkarrá rendeződött a tó közepén álló kicsi szigeten. Elkezdődött a varázslatos, csodálatos tavi koncert. Keveseknek adatik meg, hogy ezt hallhassák. Réka már többször hallotta ezt a csodálatos előadást… A gyerekek viszont még soha ehhez hasonlóba sem részesültek. Egyik ámulatból a másikba estek.

 Az est fénypontja — mint mindig — a fülemüle volt. Az énekesmadarak királya. Szólóban énekelte világhírű áriáját. A koncert végén a békák szerenádja csendült fel, majd egy szolid álomba ringató altatódal zárta a csodakoncertet.

A gyerekek, álmaikból ébredezve kedves hangon beszélgettek, gyönyörködtek a hattyúk és a vadkacsák látványában, ahogy fenségesen, nesztelenül siklanak tova a fénylő víz tükrén. Tréfálkozva figyelték, hogy a vízipókok melyik csapata áll nyerésre a vízikoriban. Pár gyerek a virágok között lépdelt óvatosan, szurkolva a méheknek, hogy elegendő nektárt gyűjtsenek lábkosaraikba.

Rékát csillogó szemű békák hada vette körbe. Egymásra mosolyogtak. Ki sem kellett mondani az „örök barátság” szavakat, hiszen már beszéd nélkül is értették egymást.

Réka, „örök barátság” búcsút vett a Palotakert tavának összes lakójától és új barátaitól, a palotakerti iskola tanulóitól, akik már tudták, evezőiket csak lágyan szabad a tó tükrébe meríteniük.

És… Amilyen gyorsan ideszaladt a tóhoz, most legalább olyan gyorsan elfutott a Palotakertbe. Ott felkapták az álommanók, és három hegyen innen visszaröpítették, egyenesen az ágyikójába.

Reggel édesanyja vidáman ébresztette.

— Mi van, kis manóm? Hol jártál álmodban?

És akkor Réka levegőt sem véve elmesélte csodálatosan izgalmas kalandját a tónál. Iskolába menet vidáman mentek el a tó mellett. Réka lépten-nyomon integetett a madaraknak, a fáknak, a mókusoknak…

 

 

 

4 év 5 komment

Mindenki vidáman ébredt. A hajnal fényei bekopogtattak a víztükrön át. A vízipókok hada ébresztőt zengett. Futkározásukkal megtörték a víz harmat tiszta jegét és csodálatos fénytöréseket küldtek…

 

A tóparton, a nádas tövében, ahol a vízipókok úszkálnak, élt boldogan, kedves családi körben négy kis ebihal: Bebi, Bibé, Bibi és Bobo.

Mindenki vidáman ébredt. A hajnal fényei bekopogtattak a víztükrön át. A vízipókok hada ébresztőt zengett. Futkározásukkal megtörték a víz harmat tiszta jegét és csodálatos fénytöréseket küldtek a tó mélyére.

Bebi, Bibé és Bibi vidáman nyújtóztak kis uszonyaikkal. Bobo viszont a kobakjára húzta a párnáját és nyújtózkodás helyett közölte mindenkivel, hogy ő még szunyókálni akar.

Bebi, Bibé és Bibi már megszokták bátyjuk szűnni nem akaró reggeli lustaságát. Szaladtak csendben a fürdőszobába, ahol minden ragyogott a hajnali fényben. Nincs is semmi csodálatosabb a vidám ébredésnél és reggeli tisztaság érzeténél.

Az ebihalak mamája már régen talpon volt. Készítette a finomabbnál finomabb falatokat reggelire. Bebi, Bibé és Bibi vidáman falatozni kezdtek. Harmatos kenyér volt légbuborékokkal a mai reggeli. Már majdnem befejezték, mikor a morgó tesójuk is megérkezett. Rögtön szóvá tette:

— Már megint ez a reggeli? Mikor lesz már nádas lepény?

— Tegnap volt — vágták rá kórusban a testvérei.

Édesanya arcán egy keserű fintor futott végig. „Már megint elégedetlen. Egyszer vége lesz ennek?” — kérdezte magától kicsit szomorkásan gondolataiba merülve.

Az ebihalak a reggelijük után elindultak a dolgukra. Ki az oviba, ki az iskolába. Ebi mama éppen mosogatni kezdett. Ekkor hirtelen a konyha ablaka alatt váratlan perpatvar vette kezdetét. A vízipókok rettentő ribilliót csaptak. Valaki elcsente a labdájukat, míg ők tanácskoztak és taktikai terveket szőttek. Ilyen még sosem fordult elő, mióta tó a tó. Délelőtt ugyanis mindig vízikorongoztak. Labda nélkül ez nem megy. Szóval rettentő felháborodottan mindenki tudtára adták, hogy a labdájukat elvették.

— Persze, hogy elvettem. Persze, hogy eldugtam. Mindenkit zavart szerintem, nemcsak engem, a korán reggel pattogó labda — nyugtatgatta magát zsémbes Bobo magában beszélve. Azért volt kis lelkiismeret furdalása, hogy ezt tette.

Egyszóval reggel már sokakat felbosszantott Bobo. A pókokat mindenképp. Ő volt a suliban a legidősebb ebihal, ezért nagyon peckiásan vonult be. Akkorra már úgy gondolta, igazán nagy cselekedetet hajtott végre. Fura barátainak, akik ok nélkül követték minden butaságában is, azt mesélte, hogy a labda eltüntetése valamelyik nagy varázsló műve lehet. A sok ész nélküli követője ezt mind el is hitte neki.

Cseri, Csomi és Csini a szomszédban laktak. Gyakran fogócskáztak és kiütőztek Bebiékkel együtt. Alig várták, hogy eljöjjön a délután, és megtudják az apró részleteket is a reggeli csetepatéról. Az ő fülükbe is eljutott a nagy hír, ami az összes nád tövét bejárta estére: — A nagy varázsló eltüntette a vízipókok labdáját — mindenki erről beszélt.

Cseri, Csomi, Bebi, Bibé és Bibi titokban arról sugdolózott ipiapancsi közben, hogy bizony Bobo volt az, aki elvette a labdát.

Azt nem is hallották még, hogy Bobo az öreg rákkal is összerúgta a légbuborékokat. Bobo épp hazafele tartott a suliból, mikor az öreg rák kedvesen megkérte, segítsen neki egy kicsit. Bobo barátságtalanul rászólt,

engedje őt szabadon útjára.

— Csak egy kis segítséget kérek — könyörögte kedvesen öreg Roky, a rák. — Le kellene vennem az öreg páncélomat, de nagyon gyenge vagyok. A régi páncélom annyira szorít, hogy egyedül nem bírom levetni.

— Én ehhez nem értek. Kérj meg valaki mást! — türelmetlenkedett Bobo. Máris otthagyta. Egy percig sem gondolt tovább a rákra.

Mondanom sem kell, hogy a vízipókok, mikor arra jártak, rögvest segítettek az öreg Roky ráknak. Meg is lepődtek, hogy pillanatok alatt egy fiatal, szép rák legénnyé alakult át Roky, de rettentő gyenge és érzékeny volt még. A vízipókok rögtön lázasan légbuborékokat készítettek, tudták, hogy ezt minden víz alatti lakó szereti.

Bobo még mindig méltatlankodott magában, hogy mit is akart tőle az öreg rák. Nem is sejtette, hogy időközben már átvedlett fiatal Rokyvá. Azon is nagyban törte a fejét, hova dugja a vízipókok labdáját, hogy ki ne derüljön, bizony ő volt az a bizonyos „nagy varázsló”. Annyira elfáradt hirtelen, mint akit elvarázsoltak. Leheveredett egy légbuborék ágyon, ami ott úszott el mellette. Mély álomba merült.

Mikor felébredt, nem ismert magára. Magányosan, négy lábon állva ébredt. Se Bebi, se Bibé, se Bibi, se Cseri, se Csomi, se Csini nem volt sehol. Hirtelen nagyon egyedül érezte magát. Ott ült a tó partján, rájött, hogy béka lett.

Ő maga sem hitte, hogy ennyire hiányozni fognak testvérei és barátai, akikkel együtt nőtt fel. Nehezen teltek a napjai, míg csak meg nem jelent egy csodaszép reggelen Cseri és Csomi. Ők is felnőttek. Azt sem tudta, hogyan avassa be őket a béka élet rejtelmeibe. Cseri, Csomi először kicsit tartva a zsémbestől, inkább kerülték társaságát. Aztán, mikor látták, mennyire hiányoztak neki, egyre nagyobb barátságba keveredtek. Most lettek igazán testvérek, ami egy életre szóló összetartozásról szól.

Bobo, a volt örök zsémbes, mióta béka lett, csak a tóparton ücsörgött egyedül, elmélázva nézve le a mélybe. Egy kis gyönyörű ebihalat keresett mindig, és rettentő boldog volt, ha láthatta.

— Beleszeretett — állapította meg Cseri, Csomi, mikor együtt ültek vele a tóparton naphosszat meredve le a mélybe.

Még ebihal korában történt — emlékezett vissza Bobo, de akkor még nem értette, miért lesz hirtelen vörös a színe, és miért ver annyira a kopoltyúja. Most béka fejjel már kezdi érteni. Arra is emlékszik, hogy a gyönyörű fényű uszony hogyan lebegett tündérien a kis csinos kobakon. Már pici ebihalként is csodálatos volt számára. Kicsit selypen tátongott, de olyan édesen kerekítette pici száját. Akkoriban csak zsémbesen annyit motyogott mindig neki:

— Nem értem.

Másnap, mikor felkelt a Nap, valami csodálatos esemény történt. Bobo szemeit, ahogy kinyitotta először, a korcsolyázó csoda kis csapat vízipókok játéka kápráztatta el.

— De örülök, hogy megtaláltátok a labdát — kiáltotta önfeledten.

— A kedves kis Csini segített nekünk megtalálni — harsogták kórusban, boldogan a vízipókok.

Ekkor egy fiatalos, szép alakú rákra esett a tekintete. — Egyszer megbántottam egy kedves öreg rákot. Azóta is bánom, mióta béka lettem — merengett.

— Egy cseppet se bánkódj! A vízipókok segítettek, miután te cserbenhagytál. Csini meg mindennap meglátogatott, míg meg nem erősödtem. A jó barátok a bajban is mindig mellettünk állnak.

— Sajnálom nagyon — suttogta zsémbes még szomorúbban.

Csini. Csini! Igen, már emlékszik! Csini az ő tüneményes ebihala! Milyen kedves és szép volt mindig. Ő az egyetlen, aki zsémbes igaz barátja volt! Ma is érzi a szívében azt a zsongást, ami a szívében táncra perdült, ha beszélgettek. Igaz, ővele lehet, hogy nem volt mindig utálatos. Sőt!

És akkor valami különös történt! A gyomra összeszorult, valami furi melegséget, majd egy hideg borzongást érzett végigfutkározni a hátán, az arca pedig elvörösödött. Megérezte Csini közeledését. Egyszeriben ott termett előtte. Milyen gyönyörű lett! Egy csodálatos, felnőtt békalány.

— Nagyon szeretlek, Csini. Egész életemben szeretni foglak. Teérted lettem jó béka és leszek eztán is az! Már tudom, csak arra vártam, hogy te is felnőj. Légy az én feleségem!

Csini szeretetteljesen kruttyogott egyet, az volt az igen! Azóta is boldogan élnek. A legszebb és legokosabb ebihalaik varázsolták be egész életüket.

 

Egy öreg rák mesélte el nekem ezt a szép történetet.

 

Szokol Bernadette Szerző még nincsenek barátai.
Minden szerző, lektor, adminisztrátor csoportja.