Egyszer volt, hol nem volt, a hetet hét országon is túl, ahol a kurta farkú malac túr, élt egy… Ho-ho-ho-ho! Álljon meg a menet! Ne menjünk tovább, mert épp eddig akartam jönni. Vagyis csak a kurta farkú kismalacig, mert az én mesém, most épp err?l a kurta farkú kismalacról szól, akit már te is ismersz minden meséb?l, hisz minden mese vele kezd?dik. Ha készen állsz bele is csaphatunk ebbe a kurta farkú kis mesébe.
Szóval hol volt hol nem volt, a hetet hét országon is túl, de nem ahol a kurta farkú malac túr, mert akkor még nem túrt ott senki. Emiatt persze volt is nagy kavarodás, mert minden mesél? csak annyit tudott, hogy a hetet hét országon túl, van valami, de azt, hogy pontosan hol van az, azt senki sem tudta. Tehát ebben a nagy kavarodásban, valahol a hetet hét országnál élt egy gazdasszony, s volt annak két disznója. Egy koca és egy kan. Tudod mi a kett? között a különbség? Nem? Gyere közelebb, én megsúgom: a koca az anya, a kan az apa disznó. Aztán ez ne maradjon köztünk! Hogy hogy nem, a gazdasszony kocája vemhes lett, ami az állatoknál azt jelenti, hogy gyereket vár. De nem is akárhány gyereket! Mikor eljött az ellés ideje, vagyis, a kisdisznók születésének ideje, csudák csudája, tizenkét kismalac bújt el? édesanyjuk pocijából.
A gazdasszony nagyon boldog volt. Mind a tizenkét kismalac gyönyör? szép, egészséges kismalac volt. Helyes kis orrocskájuk, gomb fekete szemük és kunkori kis farkuk volt. Az az, várjunk csak! Ott, a sarokban, az a pici! Mintha annak a farka, igen, annak a farka kurta! Nem kunkori, nem szépen tekered?, mint a többi rendes kismalacé, hanem kurta, rövid, csenevész. El is nevezte a gazdasszony kurta farkúnak. Kezdetben a kurta farkú kismalac észre se vette, hogy ? másabb, mint a többi, s nem is sejtette, hogy a gazdasszony kurta jelz?je éppen ?t illeti. Csak pár hét elteltével jött rá, hogy róla beszélnek és ?t bámulja minden szomszéd. Úgy gondolta, hogy ez jó és örült a kitüntetett figyelemnek. Illegette, billegette magát, hogy jobban láthassák és dicsérhessék a szomszédok. Ám sajnos hamar rá kellett jönnie, hogy ez a kurta farkú dolog nem akkora szerencse! S?t! Nem dicséret, magasztalás vagy épp kitüntetett figyelem éri, hanem csúfolódás gúnyolódás tárgya lett. Még a testvérei is elkezdték csúfolni és gúnyolni, a kurta farka miatt. Ez nem szép dolog ám, kinevetni a másikat, csak azért, mert más, mert kurta a farka! Szegény pici kismalac, fülét farkát behúzva,- még ha az kurta is, vagyis hát pont azért,- feküdt a sarokban egyes egyedül. Nem tör?dött vele senki, csak az édesanyja, de ? se tudta jobb kedvre deríteni.
Egyik nap úgy döntött, hogy világgá megy, hisz ? nem tartozik a kunkori farkúak közé, nem jó ? semmire a kurta farkával. Lakatott tett a szájára… Na, nem olyan lakatot, amit a pince ajtóra tett föl az apa, ez nem is igazán lakat. Lakatot tenni a szájra, azt jelenti, hogy valaki csöndben akar maradni, márpedig a mi kismalacunk csöndben akart lenni, hogy észrevétlen kilopózhasson az ólból, majd az udvarból. Szóval lakattal a száján, lábujjhegyen kisurrant az ólból, majd a kerítés ajtón és vissza se nézve szaladt amerre a lába vitte. Egy id? után azért lelassított, mert hát a kurta farkú malackák is elfáradnak a nagy szaladásban, na meg hát a nagy bánatban. Ahogy így ment mendegélt, bánatosan a földet túrva észre se vette a nagy kavarodást, ami körülötte volt. Hogy milyen kavarodást? Nem emlékszel? A mese elején már mondtam, az egész mesevilág meg volt kavarodva, mert senki sem tudta, hogy a hetet hét országon túl, hol kezd?dnek pontosan a mesék, mert hát a hetet hét ország nagy ám, s nem mindegy, hogy hol van benne a túl!
Egyszer csak egy mesél?, talán Andersen vagy a Grimm testvérek közül az egyik, vagy csak az öreg a faluból, azt én pontosan nem tudom, de az bizonyos, hogy egy mesél? volt, felkiáltott:
– Oda nézzetek!- mutatott a kurta farkú kismalac felé.
Erre szegény kismalac is felkapta a fejét, és amikor látta, hogy mindenki ?t nézi, nagyon megijedt. Hát már itt is észreveszik az ? kurta farkát, már itt az út szélén sem lesz maradása? Ám a nagy sokaság, nem a farkát nézte, hanem azt a hosszú csíkot, amit a kismalac a szomorú orrával bánatában túrt.
– Nézzétek!- kiáltott megint az ismeretlen mesemondó. – ez lesz az, ez a vonal lesz a hetet hét országon túl, ott ahol a kurta farkú malac túr!
Ennek mindenki roppantul megörült, és éljenezve ugrálták körül a kismalacot. ?pedig megillet?dve, semmit se értve állt, fülét farkát behúzva, már amennyit be tudott húzni a kurta farkából.
– Ne félj barátom! Megmentetted a meséket!
– Én?!
– Igen, te! Ez a vonal, amit túrtál ez lesz a hetet hét országon is túl, s akkor mindenki tudni fogja, hogy mi hol van. Nem lesz többé káosz és fejetlenség. Mit szólnál egy munkához? Nem lenne más feladatod, csakhogy itt túrd a földet, hogy mindenki tudja hol a határ, én pedig fizetség képen, bele veszlek minden mesébe és még enni is kapsz.
Tetszett a beszéd a kismalacnak, f?leg az, hogy a kurta farka ellenére ? is tud hasznos dolgot tenni. Mert bár nem vagyunk egyformák, és még ha különbözünk is, valamiben mi is jók lehetünk, és hasznos dolgokat tehetünk.
Szóval ne feledd, ha a kurta farkú kismalacról hallasz, hogy bár a farka kurta, azért a földet jól túrta.
Elolvasta:
51
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }gyerekeknek, akik már nem kicsik, de még nem nagyok
Egyszer volt egy könyv, melynek borítóján ez állt: Gárdonyi Géza – Egri csillagok. Hónapok óta feszített már az üzletben a polcon, büszkén, egyenes háttal. Id?nként megforgatták, arrébb lökték kutakodó kezek, esténként pedig valaki mindig gondosan visszatette a helyére a többi színes-csábos olvasnivaló közé.
Könyvünk tisztában volt saját bels? értékeivel, és kicsit fájlalta, hogy a nálánál sokkal fiatalabb, harsányabb, divatosabb társai már sorra gazdára leltek, ? pedig id?tlen-id?k óta támaszkodik a leghátsó polcon.
Egyszer aztán eljött a nagy nap: fiatal n?i kéz billentette le a sorból, simogatta, tapogatta örömmel, és hamar a kosárba került. A bevásárlószatyorban az élelmiszerekt?l gondosan elkülönítve utazott új otthona felé. Egyszer csak megsz?nt a táska megnyugtató hintázása, és letottyant a földre. Mintha kulcs fordult volna a zárban, utána kilincs kattanását hallotta. Könyvünknek most torkában dobogott a szíve izgalmában, félelemmel vegyes boldogság kerítette hatalmába, mikor gyerekzsibongás ütötte meg a fülét. Kisfiú, és kislány hangok voltak (talán két nagyobbacska gyermek). A már ismert n?i kéz ekkor el?húzta ?t az élelmiszerek alól, és átadta egy kis izzadt-maszatos kezecskének.
Micsoda boldog pillanat volt ez: könyvünk szívében a meghatottság a hála érzésével vegyült. Szállt a gyermek ölében végig a hosszú folyosón át a gyerekszobáig, s ott nagy zajjal gurultak a vetetlen ágyon. Egyikük sem vette észre, hogy közben a borító kissé meggy?r?dött, ebben a fennkölt pillanatban semmi sem fájt! Azonnal fel is lapozta ?t a kis kéz, fölé hajolt egy kíváncsi arcocska, és olvasni kezdte a bet?it, a szavait, a sorait. Elcsitultak hát mindketten.
Néhány oldal után a fiúcska odébb hajította a könyvet, és megint meggy?r?dött pár lap, de most fájt is. Fel is szisszent, de senki nem hallotta. A gyermek az anyjához rohant a konyhába, de nem tudni mir?l folyt ott a vita. Könyvünk egész nap a vetetlen ágyon hevert egyedül, és várta a sorsát. Estére kezdett csalódott és elkeseredett lenni.
Nem Így képzelte el az életét, nagyobb dics?ségr?l álmodott. Meg aztán a titkokat, meg a kincseket kivel fogja megosztani? Csak lenne kinek odaadni, csak lenne kinek…
Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer három ember.
Egyikük szent meggyőződéssel vallotta, hogy nem él; és valóban, egész élete, mintha csak álomban zajlott volna.
A másik azt állította, hogy az ember örökké él, csupán testet változtat, de lényege sosem pusztul el; és valóban, ennek megfelelően élt.
A harmadik szerint mindenki csupán egyszer él, és mindaz, amit pokolnak és mennynek tartanak, itt található e földi létben; e szerint kelt és nyugodott nap mint nap.
Úgy vélekedhetnénk, az első ember bármilyen hitványságot hajlandó volt elkövetni, hiszen mintegy álomban élte az életét, ahol bármi megtörténhet, így minden olyan valószínűtlen.
Úgy vélhetjük, a második ember bármiféle rosszaságot hajlandó volt elkövetni, hiszen neki annyi lehetősége van más alakban jóvátenni, mivel örök életű.
Úgy vélnénk, a harmadik ember bármi gonoszságot hajlandó volt elkövetni, hiszen őt sürgeti az idő; tudja, egyszer él csupán.
És találkozott a három ember, és szakasztott egyformának tűntek. Isten se tudna különbséget tenni közöttük, tán nem is akar; mert tudja, hogy egyformák a legfontosabban.
Az első nem képes hitványságot elkövetni, mert álomban éli életét, és az álmok világával oly finoman kell bánni, akár a könnyű lepke sérülékeny, sokszínű szárnyával.
A második sem képes rosszat tenni, mivel talán már sokadik alakját öltötte fel, s hogy adhatná elpiszkolva tovább a halhatatlan láncot, hiszen a hatalmas láncolat akár egyetlen rossz szemétől is gyengévé válik.
A harmadik sem képes gonoszkodni, mert megérti annak nemességét és fenséges mivoltát, hogy aki egyszer él, annak a mindenséget kell példáznia, és így hasonlatos lehet az egészhez; amely test, öröklét és álom.
