Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer három ember.
Egyikük szent meggyőződéssel vallotta, hogy nem él; és valóban, egész
élete, mintha csak álomban zajlott volna.
A másik azt állította, hogy az ember örökké él, csupán testet
változtat, de lényege sosem pusztul el; és valóban, ennek megfelelően
élt.
A harmadik szerint mindenki csupán egyszer él, és mindaz, amit
pokolnak és mennynek tartanak, itt található e földi létben; e szerint
kelt és nyugodott nap mint nap.
Úgy vélekedhetnénk, az első ember bármilyen hitványságot hajlandó volt
elkövetni, hiszen mintegy álomban élte az életét, ahol bármi
megtörténhet, így minden olyan valószínűtlen.
Úgy vélhetjük, a második ember bármiféle rosszaságot hajlandó volt
elkövetni, hiszen neki annyi lehetősége van más alakban jóvátenni,
mivel örök életű.
Úgy vélnénk, a harmadik ember bármi gonoszságot hajlandó volt
elkövetni, hiszen őt sürgeti az idő; tudja, egyszer él csupán.
És találkozott a három ember, és szakasztott egyformának tűntek. Isten
se tudna különbséget tenni közöttük, tán nem is akar; mert tudja, hogy
egyformák a legfontosabban.
Az első nem képes hitványságot elkövetni, mert álomban éli életét, és
az álmok világával oly finoman kell bánni, akár a könnyű lepke
sérülékeny, sokszínű szárnyával.
A második sem képes rosszat tenni, mivel talán már sokadik alakját
öltötte fel, s hogy adhatná elpiszkolva tovább a halhatatlan láncot,
hiszen a hatalmas láncolat akár egyetlen rossz szemétől is gyengévé
válik.
A harmadik sem képes gonoszkodni, mert megérti annak nemességét és
fenséges mivoltát, hogy aki egyszer él, annak a mindenséget kell
példáznia, és így hasonlatos lehet az egészhez; amely test, öröklét és
álom.
