Apáti Kovács Béla : Ákombákom Palkó, Ákombákom Panka táncra perdül

  

Szomszédunkban lakott egy kislány, Marika. Nagyon szeretett rajzolni. Igaz nem mindig sikerült úgy, mint nagyobb testvéreinek, akik már iskolába jártak. Marika rajzai sokszor csak ákombákom alakok voltak. Ez nem nagyon zavarta őt. Minden nap csöppnyi kezébe fogta a színes ceruzát, és hosszú ideig rajzolgatott.

Egyik ilyen alkalommal is egy kisfiút és egy kislányt rajzolt a hófehér papírra. Szépen kiszínezte őket és boldogan mutatta meg édesanyjának a művét.

— Nézd, édesanyám, mit rajzoltam! Ő Palkó, ő meg Panka — mutatott ujjával a keszekusza alakokra.

— Nagyon szép — dicsérte meg az anyja. — Igazi rajzművész vagy.

Marikát ez annyira fellelkesítette, hogy rajzát kiakasztotta a szekrénye oldalára, és amikor csak bement a szobába, mindig elégedetten nézett rájuk.

— Szia, Palkó! Szia, Panka! — köszöntötte kicsi barátait, akik mintha visszamosolyogtak volna a papírról

Gyerekek könnyen felednek. Marika is egy idő után megfeledkezett Palkóról és Pankáról. Egyre ritkábban vetett rájuk pillantást. Ez nagyon fájt a kicsi rajzfiguráknak. Egyre többször szomorkodtak egyedül a szobában.

— Nem szeret már bennünket Marika — siránkozott szomorúan Panka.

— Egészen megfeledkezett rólunk — csillogott Palkó szemében egy könnycsepp. — Ez így nem mehet sokáig. Tennünk kell valamit. Még a végén egészen megun, és a papírkosárban találjuk magunkat.

— Úgy bizony. Tennünk kell valamit. De mit?

A két kis rajzfigura tanácstalan volt. Nem tudták, mit tegyenek. Mégiscsak Marikához tartoznak, hiszen ő rajzolta le őket ide, erre a nagy, fehér papírra. Most ez az otthonuk. Legalább a kislány foglalkozna velük egy kicsit többet! Kezdetben minden nap rájuk nézet, sőt még meg is cirógatta vonaltestüket.

Milyen jó volt az. Bárcsak megint Marika kedvencei lehetnének.

Amint ott búslakodtak egyszer csak az utcáról zene hallatszott be a szobába. Vidám, pattogó zene volt. Még sohasem hallottak ilyet.

— Mi ez, Panka? — kérdezte Palkó.

— Azt hiszem, muzsika — felelte Panka.

— És mire való a muzsika?

— Ha jól tudom, arravaló, hogy táncoljanak rá az emberek.

— Táncoljanak? Azt meg, hogyan kell?

— Állítólag igen egyszerű. Az emberek összekapaszkodnak, és körbe-körbe lépegetnek a zene ritmusára.

— Én is tudnék táncolni? — kérdezte kíváncsian Palkó.

— Miért ne, ha nem vagy botlábú.

— Tudod, mit? Van egy jó ötletem.

— Mi lenne az? — kerekedett ki Panka szeme.

— Próbáljuk ki! Mi is táncolhatnánk. Mit szólsz hozzá?

— Benne vagyok — ugrott egy nagyot a rajzkislány.

Eleinte egy kicsit ügyetlenül kapaszkodott össze Palkó és Panka, de a behallatszott muzsika ütemére ringatózni kezdtek. Egyet jobbra, egyet balra, és a következő pillanatban már forogtak is. Olyan nagyszerű érzés volt, hogy arcocskájuk kipirult, azonnal megfeledkeztek minden bánatukról.

— Nem is nehéz táncolni — lelkendezett Palkó. — Hogy miért nem csináltuk előbb?

— Ezentúl, ha zenét hallunk, mindig táncolni fogunk — mondta boldogan Panka.

Ahogy összekapaszkodva ropták a táncot, észre sem vették, hogy bejött a szobába Marika valamiért. Nem tudta nem észrevenni a két vidám, táncoló rajzfigurát. Először azt hitte, hogy káprázik a szeme, de amint közelebb ment hozzájuk, látta, mindez valóság. Ákombákom Palkó, és Ákombákom Panka, akiket ő rajzolt megelégelték a hanyagolást, és táncra perdültek.

Egy ideig némán nézte a két kis figurát, majd hangosan elsikította magát:

— Édesanyám, a rajzlapon a figuráim táncolnak!

Anyja nem értette, mi ebben a nagy csoda, és a konyhából mondta a kislányának:

— Bizonyára most táncolva rajzoltad le őket.

Marika erre nem tudott, mit felelni, mert az utcán elhallgatott a zene és a két kis figura azonmód mozdulatlan lett. Abbahagyták a táncot, de látszott rajtuk, várják, hogy újból megszólaljon, és folytathassák a mulatozást.

A kislány belátta, kár lenne erőltetni, hogy a rajzfigurák tényleg mozogtak. Senki sem hinné el neki, amit látott.

Elhatározta, soha többé nem lesz hűtlen kicsi barátaihoz, és ha nem látja senki, akkor bekapcsolja nekik a rádiót, azt remélve, hogy zene hallatára Ákombákom Palkó és Ákombákom Panka újra táncra perdül.

Ennél nagyobb öröm nem is érhette volna a két kis rajzfigurát. Boldogan összekacsintottak, és örültek, hogy Marika megint a játszópajtásuk lesz.

 

 

Legutóbbi módosítás: 2019.05.29. @ 13:21 :: Apáti Kovács Béla
Szerző Apáti Kovács Béla 193 Írás
Mindig szerettem az irodalmat. Számomra az olvasás, olyan, mint más embernek a kenyér. Nem múlik el nap olvasás nélkül.